Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Facebook

Címkék

boldogság (8) egyház (52) európa (8) ferencpápa (9) gondolat (9) gondolatébresztő (17) hit (22) ima (13) isten (19) Isten (8) jezsuita (12) jézus (11) katolikus (10) lelkiség (10) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (9) szeretet (12) társadalom (10) tudomány (11) vallás (14) vallások (10) Címkefelhő

Friss topikok

Megtalálni Istent mindenben

2011.02.06. 22:00 korizoli

A terciátus egyik tapasztalatát szeretném megosztani Veletek. A jezsuita képzés utolsó fázisa, a szív iskolája, különösen is a "megtalálni Istent mindenben" Ignáci jelmondat jegyében zajlik, amiben főleg a 30 napos lelkigyakorlat és a szegények közti probáció segít bennünket. Decemberben a Teréz anya által alapított Missionary of Charity férfi ágának egyik intézményében voltam majdnem egy hónapot, Kalkutta közelében, Noorpurban. Itt egy fizikai és szellemi fogyatékosokat gondozó intézmény működik. A Szeretet Misszionáriusainak küldetése, hogy azoknak segítsen, akikkel más nem törődik, a szegények legszegényebbjeivel. Az otthon 160 lakója ilyen, testi és szellemi fogyatékos gyermek és felnőtt. A többségüket az utcákon, vagy a pályaudvarokon sorsukra hagyva találták a testvérek. Nem kellettek senkinek. Ottlétemkor is érkezett egy új fiúcska. Két nappal karácsony előtt egy 4 év körüli fogyatékos fiúcskát találtak a falunkban egy busz alatt. Kitették a hideg decemberi éjszakába. A sofőr találta meg reggel, amikor indulás előtt rutinszerűen benézett a kocsi alá, hogy az ott lévő állatokat elkergesse. Szólt a rendőrségnek, akik kérték a testvéreket, hogy fogadják be.

A lakók többnyire gyerekként kerülnek ide, de számosan idősebb korban, így van egy gyermek részleg és két felnőtt és idős osztály. A fogyatékosság szintje eltérő. Van, aki annyira mozgásképtelen, hogy csak fekszik, van, aki tolókocsiban él, van, aki fél lábú, vak, süket-néma. Mások testileg tökéletesen egészségesek, de értelmileg sérültek. Ami a feladatomat illeti. A testvérek életmódját és munkáját követtem. Reggeli fürdetés, WC pucolás, sebek kötözése, etetés, a bepisilőknek ruhacsere, haj és körömvágás, borotválás, játék és séta a gyerekekkel, és beszélgetés.

Reggel 4.45 kor szólt az ébresztő csengő, amit kiegészített a közelünkben lévő két mecset (Noorpur muszlim falu) müezinjének Allah Akbar, imára hívó kiáltása. Sosem kezdték egyszerre, mindig volt köztük 4-5 perc eltérés. Nehéz volt kimászni a meleg ágyból, és kilépni a hideg külső sötétségbe. Nappal ugyan decemberben is kellemes napsütéses az idő errefelé, de az éjszakák bizony hidegek. Többet fáztam itt, mint a hideg Kanadában, ugyanis nincs jó hőszigetelése az épületeknek, nincs fűtés. A testvérek láttak el néhány melegebb ruhával.

Új tapasztalat volt számomra, hogy minden nap prédikálhattam. Szentelésem óta nem volt ilyen hosszú időszakom, amikor minden nap folyamatosan kellett volna készülnöm egy rövid beszéddel. A testvérek nagyon értékelték a beszédeimet, de nekem is sokat jelentett, hogy a szentírási olvasmányokból naponta készíthettem lelki táplálékot másoknak. A kimondott szó valahogy kötelez, saját magam is jobban igyekeztem követni azt, amiről beszéltem.

A reggeli után kezdődött a munka. Először fürdetés és WC pucolás. A gyerekek, de az idősek nagy része segítséget igényelt a fürdetésnél. Az első napok meglehetősen nehezek voltak. Nem csak a reggeli hideg miatt, hanem főleg, mert nem vagyok szokva a mindenféle testnedvek látványához és szagához. Mind ebből pedig volt itt rendesen. „Miért akar megölelni ez a taknyos gyerek!!? Jaj csak hozzám ne érjen. Fújj, összeken. Jaj csak ne érintse a lábamat ez a szaros lé! Stb.” De mindenhez hozzá lehet szokni, és egy hét után nem jelentett különösebb nehézséget, mindaz mi először undort váltott ki belőlem. Sokat segített újra és újra tudatosítani, hogy Jézust szolgálom ezekben a testvérekben, az ő lábát mosom újra és újra. Megtalálni Istent mindenben és mindenkiben - szól a jezsuita jelmondat. Mindez valahogy az Istennel való találkozás különleges eseményévé tette számomra a reggeli fürdetéseket. A WC pucolást is egészen megszerettem. Látványos, és eredményes tevékenység. Micsoda különbség előtte és utána!

A délelőttöt a sérültekkel töltöttem, egyenként megszólítva őket. Az elején ez sem volt könnyű. Egy jelentős részük egyáltalán nem tud beszélni. Aki pedig tud az is csak bengáli és hindi nyelven kommunikált, amit én nem beszélek. Csak nagyon kevesen értettek angolul. Néhány bengáli és hindu kifejezést sikerült ugyan megtanulnom, de nehezen ment. Újra és újra elfelejtettem azt a pár alapszót is. Ebben a közegben magam is fogyatékosnak érzetem magam. Ugyanakkor felfedezhettem, hogy a szeretetnek van egy egyetemes nyelve, mely beszéd nélkül is működik: a mosoly, az ölelés és a jelenlét. Egy idő után azt tapasztaltam, hogy elkezdtek mosolyogni körülöttem az emberek és felderült az arcuk, amikor közeledtem feléjük.

A legnehezebb azokkal volt, akik képtelenek voltak a mosolyra. Rezzenéstelen arccal néztek ki a fejükből, vagy magukba zuhanva ültek. Olyan tehetetlennek éreztem magam mellettük. Semmi reakciót nem láttam rajtuk. Mit csináljak? Egyáltalán mi az értelme ennek, hogy itt vagyok velük? Mit vesztegetem az időm velük? Vajon nem inkább azok felé kéne forduljak, akikben van legalább valami szikrája a kommunikációs képességnek? Egyik nap ezen morfondírozva tehetetlenül ültem közöttük, amikor az a gondolatom támadt, hogy ha tényleg komolyan hiszem, hogy Jézus itt van ezekben az emberekben, akik tényleg a legszegényebbek, hiszen a legalapvetőbb képességeik is sérültek – akkor igenis értelmes dolog egyszerűen jelen lennem köztük. Valahogy ahogy az Eucharisztia előtt Krisztus jelenlétében vagyok, akit csak a hit szemével látok, itt is Ő van jelen, a hit szemével látva Vele lehetek. Vele lenni – ez elég. Nem kell mindig „csinálni” valamit, valami „jót tenni”, az is ajándék, hogy velük vagyok. Az evangélium szava „amit eggyel a legkisebbel tettetek, velem tettétek” világosságot adott. Vigaszt adott az a gondolat is, hogy egykor majd az örökkévalóságban talán ezek a pillanatok lesznek a legszebbek, amikor világos lesz, hogy Jézus volt itt a testvéremben és a szeretet amivel mellettük vagyok igenis értelmes. Ez a testvér pedig egykor majd teljességgel egészséges lesz Isten országában. Ez után tudatosabban kezdtem időt tölteni olyanokkal is, akik mellett látszólag semmi hatása nem volt a jelenlétemnek. Mély békét és örömet találtam ebben.

Az egyik ilyen fiú Dipakr volt. Néma. Csak néz rezzenéstelen arccal, nem mosolyog, arcán nincsenek érzelmi reakciók. Csak a nyála csorog, az viszont folyamatosan. Látszólag egyetlen dolog érdekli: az evés. Nem is ehet a többiekkel együtt, mert belemarkol a másik tányérjába. Ha ennivalót lát, azonnal odamegy, és magába tömi. A többiek is utálják ezért elég sokat bántják, de mintha nem is érezné. Nekem sem volt szimpatikus. Aztán lassan felfedeztem, hogy ez a fiú szeret sétálni. Az egyetlen kommunikációs forma, amit használni tud, hogy megfogja a kezem és elindul, húz maga után. Ez után minden nap sétáltunk. Összebarátkoztunk. Dipakr az egyik kedvencemmé vált és a Jézussal való találkozás sajátos közvetítőévé számomra.


Nehéz volt az is, hogy nem tudtam kommunikálni az otthoniakkal. Nem hogy Internet nem volt, de a telefonkapcsolat is akadozott. Nagyon hiányoztak a kapcsolatok: a rendtársak, család, barátok, a hírek Magyarországról. Az első héten valósággal eltemetve érzetem magam. Eszköztelenség, szegénység. Újra és újra azért imádkoztam, hogy el tudjam mindezt fogadni, sőt meg tudjam szeretni ezt a szegénységet, Jézussal találkozhassak mindebben.

Lassan megszoktam mindezt és hálás is lettem ezért a lehetőségért, mert valami új horizont nyílt meg, szélesedett ki. Főleg karácsony hozott egy fordulatot az életembe.

Az egyik legszebb karácsonyi ajándék, amit kaptam eddig, az egy kis zarándoklat volt. 24.-én délelőtt Kalkuttába mentünk Teréz anya sírjához. Valami történt bennem azon a helyen. Karácsony ünnepén a Megváltó születésének egyszerű öröme töltött el, szelíd békés öröm. Ez után már nem izomból, akaraterőből mentem a sérültek közé, hanem szívesen és örömmel. Már nem töltött el fájdalommal a megszokott kapcsolataim hiánya, új otthonra találtam itt a sérültek között. Valahogy élővé vált, az, amire vágytam a tercia hónapjaiban: Jézus legyen az igazi otthonom. Benne vannak a kapcsolataim. Különösen a napi misézés, és a szentségimádás és a sérültekkel való együttlét révén tapasztaltam meg, hogy Jézus az igazi otthonom és, hogy Ő elég. Az Ő jelenlétével és szeretetével találkozhatom mindebben.

22 komment

Címkék: isten india jézus fogyatékosok kalkutta

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr342633773

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2011.02.08. 02:00:28

Ezt elég nehéz lehetett szavakba foglalni és megírni. Köszi.

kaleidoscope · http://kaleidoscope.blog.hu 2011.02.08. 06:07:15

Köszönöm a bizonyságtételedet. Erőt adtál a mindennapokhoz.

epsilon 2011.02.08. 10:28:50

Köszönöm. Milyen egyszerűnek tűnik mindez...

zzzsuzsa 2011.02.08. 10:30:22

Kedves Zoli!

Én nagyon szívesen olvasnék erről egy több "fejezetes", hosszabb lélegzetű sorozatot. Nagyon jól és tisztán írsz, jó volna tudni még sok mindent az élményeidről.

Anne Lee 2011.02.08. 12:59:58

Kedves Zoli!

Megköszönve a bejegyzésedet,
csatlakozok az előttem íróhoz: én is szivesen olvasnék "még".

Egy évvel ezelőtt volt a TV-ben egy kisfilm, mely több ponton/témában kapcsolódik a bejegyzéshez,
s engem néhány gondolat nagyon "megfogott".

Aki szivesen megnézné, annak itt az elérhetősége:
videotar.mtv.hu/Videok/2010/01/17/17/Katolikus_kronika_2010_januar_17_.aspx

Kicsit várni kell, amíg középen, a reklámok után betöltődik a film.

zzzsuzsa 2011.02.08. 21:04:28

@Anne Lee: Neked is köszi a csodás videót! Tényleg jó lenne még...

epsilon 2011.02.09. 08:33:48

Valóban, milyen szép dolog erről olvasni... de azt hiszem sokkal fontosabb lenne, hogy MI MAGUNK is megéljük amit korizoli mond.

Ott, kint, Kalkuttában, fogyatékos emberek között ez szinte-heroikus tett. De hát ugyanezt kell itthon, Magyarországon, a hétköznapi életben tenni nekünk is! Az utcán, villamoson, boltban, otthon...

Váltsuk "aprópénzre" ezt a gazdagságot, amit olvashattunk. Kinek hogy sikerül?

flora 2011.02.09. 11:57:28

A szélsőséges helyzetek közelebb visznek bennünket a hétköznapjainkhoz is.
Ha undorodsz a testnedvektől, főleg másokétól:) és nem tudsz ezen úrrá lenni, akkor a hétköznapi életedben megteheted, hogy bizonyos munkákat nem csinálsz. De ha pont ez lesz a munkád, közel kell menned a saját undorodhoz, és sikerül valahogy megérintened azt, majd átlendülsz, és eltűnik a viszolygás. Ettől aztán a hétköznapi életed is szabadabb lesz.
Ha bármilyen formában fogyatékos emberekkel vagy mélységesen szerencsétlen emberekkel vagyunk együtt, először mindig tartunk tőlük, aztán megszokjuk, elfogadjuk, végül megszeretjük őket. Az ő életük sokkal egyszerűbb, csupaszabb, valahogy jobban lüktet bennük az élet egyszerűsége. Mellettük érezheted, hogy az egészségesek feleslegesen bonyolítják túl a dolgokat.
A legnehezebb az, hogy ne csináljunk semmit, egyszerűen csak legyünk. Állandóan akarunk valamit tenni, véghezvinni. Szinte el is veszítjük azt a képességünket, hogy csak úgy legyünk, pláne, hogy valakivel együtt, csak úgy legyünk.
Az undort, vagy bármi korlátozottságunkat legyőzve; a betegek, fogyatékosok, szegények között; egyszerűen csak létezve: közelebb vagyunk önmagunkhoz és Jézushoz is.
Köszönöm, Zoli, hogy újra figyelmeztettél ezekre a dolgokra!

Anne Lee 2011.02.09. 13:33:03

@flora: Egyszer egy "ilyen" otthonban valaki azt mondta:
"Tudod, itt az is a jó, hogy teljesen mindegy az, hogy messziről köpnek rád, vagy a nyakadba ugorva puszilgatnak, mert így is, úgy is nyálas leszel. A lényeg az, hogy te hogy vagy képes elviselni, hogyan viszonyulsz mindehhez."

korizoli · http://arckepcsarnok.jezsuita.hu/koronkai-zoltan/ 2011.02.10. 09:51:09

Sziasztok,

Koszonom a batorito kommentjeiteket.
Zzzsuza, Anne Lee, irtam egy csomo beszamolot a rendtarsaimnak az indiai tapasztalataimrol. Megfontolando, hogy sorozatkent tobb irast is kozzetegyek blogban. Majd meggondolom a kerdest.

Elnezest az ekezetek hianyaert, ma a laptopom kepernyoje beadta a kulcsot, ugyhogy mas gepen tudok csak irni es itt nincs magyar karakter.
Most Sri Lankan vagyok es hamarosan keszulok haza. Azert varom mar hogy viszontlassam a hazam. Jezsuitakent otthonom az egesz vilag, de azert a hazam csak egy van es az Magyarorszag.
Sziasztok!

Dr. szpahi 2011.02.10. 16:15:15

Kedves Korizoli!

Nagyon tetszett az új bejegyzés. Én is nagyon jó ötletnek tartom a beszámolók folytatását!

flora 2011.02.10. 19:40:13

@Anne Lee: Nem akarok úgy feltűnni, mintha sokszor lettem volna ilyen helyzetben, vagy mintha ez lenne a munkám, de volt már ilyen tapasztalatom, és nagyon tisztelem azokat, akik tudják ezt huzamos ideig csinálni - és főleg szeretettel.

emmanuel 2011.02.11. 11:53:55

Jó olvasni az ilyen beszámolókat! De ne feledjük, hogy itthon is van bőségesen ilyen tapasztalatra lehetőség, főleg önkéntesként: a Bárkában Dunakeszin, a Hit és Fény közösségnél, a BLISS Alapítványnál és számos helyen! Talán érdekesebb lehet egy idegen országban ezt tenni, de itthon még érdekesebb: magyarul is megtehetjük, kommunikálhatjuk! Ki írna itthoni hasonló élményeiről?
Mindehhez csodálatos Jean Vanier lelkisége, írásai!Olvassuk!! De tegyük is!

APOSTOL - Szemben az árral. · http://1gondolat.blog.hu 2011.02.11. 19:49:28

Én is köszönöm a bejegyzést.
Annyira jó ilyet olvasni.

Zsolt520 (Kovács Zsotza Zsolt) · http://zsotza.blogspot.com 2011.02.11. 20:28:53

Köszönöm,Zoli! Isten adjon erőt,és kitartást!

lucasss 2011.02.13. 18:29:18

Én már 15 éve dolgozom halmozottan sérültekkel. Nagyon szeretek köztük lenni. Én mindig arról tanulok közöttük, ki is az ember.
Néha többet képzelünk magunkról, néha kevesebbet.
Először is szembesítenek a megtestesülés misztériumával. Az Ige testté lőn, kicsit vadabb fordításban úgy is mondhatjuk, hogy az Ige hús lett. Nem belebújt a tesbe, mint ahogy kabátot veszünk három réteg pulóverre, hanem test lett. Annak mindenféle testnedvével együtt. Mária a pelenkáit cserélte, Veronika kendőjével vért és verejtéket törölt le az arcáról, Ő maga pedig nyálával kente meg a vak szemét. Szeretjük lenézni a testet. De nem érdemes.
Amikor megszűnnek a szavak, megtanuljuk, mennyi szeretetet lehet közvetíteni a testtel: mosolyt, simogatást, szerető érintések egész tárházát, és a testi gondozás szerető cselekedeteit. (Talán kevesebb gondunk lenne a szexualitással, ha megtanulnánk ezeket a szerető érintéseket adni és elfogadni...)
Előtűnik a test kiszolgáltatottsága ugyanúgy, mint az ember értéke, szépsége.
Néha a jócselekedeteinkben, szellemi kapacitásunkban látjuk a saját értékünket. Mikor mindez elvész, kiderül, hogy az ember ezek nélkül is személy: teljes, ép, szabad, egyedi, összetéveszthetetlen, csodálatosan megalkotott, boldogságra képes, vagyis Isten gyönyörű képmása. Néha fellebben egy-egy pillanatra a fátyol, és nem "ezeket a szerencsétleneket" látjuk, hanem az ember misztériumát.
Krisztus pedig halmozottan sérültté lesz értünk minden szentmisében az Oltáriszentségben. Nem tud mozogni, beszélni, nem mosolyog vissza...

Köszönöm, hogy le merted írni, hogyan kerültek közel a szívedhez!

cladonia_rangiferina 2011.02.14. 04:36:00

@lucasss: Vártam. Vártam, megszólaljak-e? És jól tettem, hogy vártam, hiszen a Te tapasztalataidhoz képest mit is tudna hozzátenni az, aki most indul el ezen az úton? legfeljebb néhány adalékot a "miért"-hez. Csak megköszönni tudom korizolinak és mindenkinek, aki a személyes érzéseit megosztja velünk. Sokat tanultam Tőletek. Nemrég fejeztem be a kötelező 40 órás gyakorlatot, és a jövő hónaptól kórházi önkéntes segítőként dolgozom egy elfekvőben.

bAndriska 2011.02.18. 13:35:37

Amikor egy blogbejegyzés megérinti a szíved... na ez most van...Köszönöm Zoli!

györgyi 46 2011.03.14. 14:46:14

Kedves Zoli!
Most olvastam Brian Kolodiejhuk MC által összegyűjtött,Teréz anya Jöjj légy a világosságom c. levelezését.A könyv fájdalmasan szép és igaz.
Igazi felüdülés, igazi Tanítás, igazi Élet.Aki meg akar merülni ebben az Igazságban, az valóságos nedvekkel, valóságos sötétséggel és hideggel fog találkozni, ahogy ez Teveled is történt testvér.