Miért épp erre a honlapra tévedtél, kedves Olvasó? Vajon tudatosan kerested a jezsuiták blogját? Esetleg csak ide keveredtél, és itt ragadtál, bár voltaképpen haszontalan elfoglaltságnak tartod ezt az olvasgatást? Valóban: szántszándékkal jöttél, vagy valami hasznosabbnak tartott tevékenységtől vonod el az időt, amikor – feltételezem – a keresztény vallással kapcsolatos témákról keresel információkat, virtuális beszéltető- és vitapartnereket, egyszóval, amikor tanulni, társalogni és szórakozni vágysz ezen a fórumon?
A tudásszociológusok számára közhely – és a kortárs tudat egyik legfőbb jellegzetessége –, hogy a modern embernek premodern elődeihez képest jóval több alkalma adódik dönteni. Vegyünk egy példát. Amikor bekapcsolom a számítógépem, azonnal számos lehetőség közül választhatok. Vajon dolgozni fogok rajta? Vagy talán csak a leveleimet akarom megválaszolni? Itt is egy további alternatíva adódik: a munkámmal kapcsolatos levelezést is intézhetem, de esetleg csak szabadidős tevékenységként a családommal és a barátaimmal akarom tartani a kapcsolatot. Lehet persze az is, hogy éppen a BBC híreit akarom meghallgatni. Ez esetben a személyi számítógépemet egyszerű rádiókészülékként fogom használni. Esetleg csak „szörfözni” akarok a világhálón, netán letölteni egy-két videót a youtube-ról? Vagy közösségi portálokat van kedvem meglátogatni – mondjuk „benézni” a face-book oldalamra? Esetleg blogolni támadt kedvem? :-) Nem is kell bizonygatni: adott esetben sokkal nagyobb kihívást jelent, hogy hűséges maradjak eredeti szándékomhoz (teszem azt, hogy dolgozzam a számítógéppel), mintha kevesebb választási lehetőségem volna. Mindez jóval magasabb fokú autonómiaszintet, önfegyelmet és ön-motivációs képességet feltételez. Az elszórakoztató, szétszóró tényezők nélkül talán szürkébb, ám bizonyos szempontból könnyebb lenne az élet. Vajon felkészültünk ezekre a kihívásokra?
Meglehet, hogy igen – ám történetileg biztosan nem vagyunk rájuk felkészítve. A lehetőségek ezen kavalkádja ugyanis nagy mértékben új jelenség az emberi történelemben. A modernitást megelőzően az emberek igen nagymértékben a sorsszerűség világában éltek – és a glóbusz sok területén lényegében ez máig sem változott. Elődeink többé-kevésbé teljes mértékben ki voltak szolgáltatva a természetnek: függtek az időjárástól, a terméstől, és a vadászszerencsétől. Mivel technikailag nem voltak képesek manipulálni a körülményeiket, könnyen megadták magukat azoknak – és imádkoztak. Ezekben a premodern társadalmakban az emberek életét és gondolkozását nagyban megjellegezte az a tény is, hogy az intézményeket még jórészt „magától értetődőség” jellemezte. Az íratlan szabályokból világos volt, hogy „hogyan tesszük a dolgokat”: így, és nem másként. Az emberek tudták, hogy „hogyan házasodunk” (és kivel), „hogyan neveljük a gyermekeinket”, hogyan kell biztosítani a megélhetést, ki gyakorolja a hatalmat és így tovább – „így kell tenni a dolgokat”, ez azt jelentette: így és nem másként. Szociológiailag ez annyit is jelent, hogy – mivel az emberek nagyrészt abból merítették az identitásukat, amit csináltak – ez az intézményesített stabilitás meghatározta azt is, amik voltak. Az ember így nem válhatott senki és semmi mássá. Az elérhető identitás-repertoár még nagyon korlátozott volt.
Ez a helyzet az utóbbi évtizedekben drámai átalakuláson esett át. Míg régente a hagyományos intézményeket és önazonosságokat magától értetődőnek vették, és azok majdnem ugyanolyan objektív hatállyal bírtak, mint a természet tényei, egy mai nyugati-iskolázottságú személy nagyfokú társadalmi mobilitást élvez, minden valószínűség szerint tervezett családban él (házastársának kiválasztásakor nem ragaszkodik magától értetődően a saját etnikumához, vallásához/felekezetéhez vagy társadalmi osztályához stb.), ráadásul nemcsak a hajának színét képes megváltoztatni, hanem „szexuális életstílusát” is.
És ezzel még nem is értük el a lehetőségek felsorolásának végét! Az utóbbi idők sebészeti technológiája olyan eredményekhez vetetett, melyek nyomán (poszt-) modern világunk globális polgárai számára további, még radikálisabb választási lehetőségek nyílnak: ma egy nő már nem csak férfi szerepet választhat magának, hanem férfi testet is – és fordítva. És ezek az előzmény nélküli, szélsőséges eshetőségek nyilvánvalóan hatással vannak a kortárs gondolkodásra is. Hogyan? Kézenfekvő: mintha csak egy mai szupermarketban válogatnánk, szellemi téren is. A világnézetekkel, felekezetekkel és vallásokkal kapcsolatban is hajlamosakká váltunk a személyes preferenciánkra, hangulatunkra és ízlésünkre – avagy éppen az aktuális divatra – hallgatni. Az osztrák-amerikai szociológus, Peter L. Berger, ezzel kapcsolatban így fogalmaz:
„Ami korábban sorsszerű volt, mára választások sorozatává vált. Avagy: a végzet átalakult döntéssé. […] Történelmileg példa nélkül való módon a modern egyén megtervezi a saját és családja életét, amiként a modern társadalom is megtervezi kollektív jövőjét. […] A premodern ember számára az eretnekség lehetőség volt – általában meglehetősen távoli; a modern ember számára az eretnekség jellemző módon szükségszerűséggé válik. Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy a modern kor olyan helyzetet teremt, amelyben a csipegetés és válogatás (picking and choosing) kötelező felszólítássá válik.” (Peter L. Berger, The Heretical Imperative: Contemporary Possibilities of Religious Affirmation, New York: Garden City, 1980, 15; 18; 25)
Globalizálódó világunkban minden korábbinál több ember áll rendszeres kapcsolatban olyanokkal, akik számos dologban tőle különböző módon gondolkodnak – köztük vallási kérdésekről is. Persze nem mindenki válik ilyen körülmények között szükségképpen „eretnekké”. De a „másként gondolkodás” kognitív disszonanciájával szembesülve egyesek tényleg csupán az ízlésükre próbálnak hallgatni (minek következtében kedvükre válogatnak); mások arra érezek ellenállhatatlan kényszert, hogy minél markánsabban fogalmazzák meg a meggyőződésüket, és mintegy „bekeményednek” (azaz fenyegetett hitük védelmében fundamentalista nézetekbe sodródnak).
Vajon létezik középút? Szeretném hinni, hogy igen! Talán ha – vállalva a félelmet keltő kockázatokat – továbbra is kitesszük magunkat a másként gondolkodók szellemi kihívásainak, ugyanakkor azonban – magát önként az árbocrúdhoz láncoltató Odüsszeuszként – kötjük magunkat saját vallási hagyományunk kipróbált értékeihez… Kell, hogy legyen mód áthajózni az „anything goes” liberalizmusának Szküllája és a megátalkodott merevség Kharübdisze között! Ha van erőnk és éberségünk kritizálni mindazt, amivel megalkudni bűnös dolog volna, s közben tudunk inni a hagyomány éltető forrásából – lehet esély… Hiszem, hogy erre vezet Jézus Krisztus követésének mai útja!
Utolsó kommentek