Egy idő óta ismét gyakran és szenvedélyesen beszélnek a Katolikus Egyház bűneiről. A dolog persze önmagában nem új, bár vannak újszerű elemei. Mostanában ugyanis nem csak a szokásos régi érveket halljuk ismételgetni – a boszorkánypereket, az inkvizíciót és a keresztes háborúkat –; inkább korunk botrányaira kerülnek előtérbe. Vajon mennyiben tekinthető hitelesnek annak az egyháznak a morális felháborodása mondjuk a melegházasság bevezetése ellen – hangzik a kérdésnek látszó vádbeszéd –, amely megtűri saját kebelén belül nem csak az ügynök papokat, de a gyermekbántalmazókat, az embertelen rezsimekkel, a katonai diktatúrákkal kollaborálókat (szóval a „tömeggyilkosokat”) is? Úgy mondják, Ferenc pápa múltja sem mentes a „sötét foltoktól” – ő is csak korának gyermeke: a dél-amerikai társadalomban és egyházban élt. Vádlói szerint „az egyház”, a maga intézményes egészében újkori történelme során asszisztált a tömeges gyermekek-örökbeadáshoz (Spanyolország), közreműködött egy generáció „eltűnésében” (Ausztrália) és hozzájárul az AIDS terjedéséhez (Afrika) – hogy a többi bűnökről ne is beszéljünk. A morális hitelesség súlyos kérdés, amely egészében képes megrendíteni az egész intézmény szavahihetőségét – különösen a minden egyháztapasztalat híján lévő (és erkölcsi magasságokból ítélő) közvéleményben.

Bár teológiailag ragaszkodhatunk (és ragaszkodnunk is kell) a meghatározáshoz, miszerint az egyház mindenekelőtt és elsősorban „szent”, bűneinek témája – s ezzel tulajdon „bűnösségének” kérdése – ma nagyon is a reflektorfényben áll. Milyen értelemben foglalhat állást ezzel kapcsolatban egy hívő keresztény? Nos, ilyen volumenű kérdésekkel kapcsolatban elsőként nyilván a bibliát érdemes vallatóra fognunk.

A szentírás tanúsága

Már első megközelítésre is tanulságos, hogy a Biblia nem akarja letagadni, hogy a bűnösök is tagjai az egyháznak. Kétségkívül részei annak a közösségnek, amelyet Jézus Krisztus alapított. Számos helyen olvashatunk ezzel kapcsolatos utalásokat. Jézus egyik példabeszéde értelmében Isten országa hasonlít egy olyan hálóhoz, amely a világ tengeréből egyszerre fog ki jó és rossz halakat. Az ítélkező angyalok csakis az örökkévalóság partján, az idők végén fogják csak elválasztani a jókat a gonoszaktól, hogy vagy megjutalmazzák, vagy az örök tűzre vessék őket, kit-kit érdemei szerint (Mt 13,47-50). Az menyegzős lakomán olyanok is megjelennek majd, akik nem viselnek menyegzős ruhát és akiket ezért összekötözött kézzel kidobnak majd onnan (Mt 22,11-13). Lesznek olyanok, akik a szüzekhez hasonlóan várják majd a vőlegény érkezését, de nem lesz elegendő olajuk a lámpásaikban (Mt 25,1-13). Adódhat olyan „testvér”, aki az egyháznak való engedetlensége okán a pogányokhoz és nyilvános bűnösökhöz lesz hasonlóvá (Mt 18,17). Még egy olyan szolgának is, akit ura a háza népe fölé rendel, végül elutasításban és elbocsátásban lehet része (Mt 24,45-51). Maga Jézus Krisztus tanított ilyen kemény példabeszédekben, de talán ezeknél is kifejezőbb János apostol képe: „Ismerem tetteidet; tudom, hogy élőnek neveznek, de valójában halott vagy” (Jel 3,1b). Nos, ezeknek a bibliai szövegeknek kétségtelenül súlyos következményei vannak az egyházképünkre nézve is.

Egy reális egyházkép követelménye

Ha nem vennénk komolyan, hogy az egyházban vannak bűnösök is, akkor az olyan ideális fogalmat alkotnánk erről az intézményről, ami teológiai szempontból nagyon is problematikusnak ítélhető. Ez a fogalom az egyházat olyan ideállá alacsonyítaná le, amelynek eljövetelére talán vágyakozhatunk, ám amely soha nem válik valósággá. Hiszen egy bűntelen egyház mindörökre csak elvont ideál maradhatna, amelybe talán meghívást kaptunk, de amelybe soha nem léphetünk be; azt legfeljebb csak egy végtelen aszimptotikus folyamatban igyekezhetünk megközelíteni. Persze nem elképzelhetetlen szeretni olyasmit is, amiben csak hiszünk; ami megragadhatatlan, távoli, ideális képzete csupán a mi nyomorúságos mindennapi valóságunknak. Csakhogy az egyház teológiai fogalma nem ilyen valóságra vonatkozik.

Az egyház tényleges teológiai fogalma olyan valóságot fejez ki, amelyben ugyan hitet követel, hogy tényleges valóságát felismerhessük, de amely kétségtelenül valóságosan is létezik. A keresztények abban hisznek, hogy az egyház örökre fennmarad, ugyanakkor már ma is a megkereszteltek látható és jogilag megszervezett intézménye. Olyan embereket, férfiakat és nőket fűz össze, akiket a közös hit és a Róma püspökének való engedelmesség külső megvallása egyesít. Ha így áll a dolog, akkor persze nem mondhatjuk, hogy ennek az egyháznak semmi tennivalója nincs a tagjai között a súlyos bűnök elkövetőivel. Hogyan fogadja őket magába? Nos, az igazakkal nem egészen azonos értelemben.

A bűnös és a megigazult nem ugyanúgy egyháztagok

A jezsuita teológus, Karl Rahner (1904-1984) modellje szerint a bűnös nem tartozik az egyházhoz ugyanabban a teljes értelemben, amiként a megigazult. Mi a különbség? Egy analógia segíthet ennek megértésben. Teológusok számára közismert, hogy a katolikus egyház szentségtana megkülönböztetést tesz a tényleges, „valóságos szentségi jel” (amely egy szentség érvényes felvételének szükséges feltétele), valamint azon szentségi jel között, amely valóban létre is hozza a kegyelmet, melynek letéteményese vagy záloga (ezt „hatékony jelnek” nevezik). E megkülönböztetésre azért van szükség, mert csakis ebben az esetben tudjuk megmagyarázni, hogy hogyan létezhet olyan „érvényesen felvett szentség”, amely azonban nem hozza létre automatikusan a kegyelmet abban, aki felveszi (a szentségek csak akkor válnak ténylegesen hatékonnyá, ha hitet, reményt és szeretetet teremnek bennünk!).

Márpedig az Egyház teológiailag nézve „alapszentség”; ami annyit tesz, hogy megkülönböztethetjük látható testét, mint ami a kegyelem jele, valamint ugyanezt a testet, mint ami kegyelemtől áthatott jel. Következésképpen elkülöníthető a pusztán „érvényes” egyházhoz való tartozás a „gyümölcsöző” módon történő egyházhoz való tartozástól. A bűnös eszerint az egyházhoz való tartozás első típusát képviseli, amennyiben kapcsolata az egyház lényegével csak külsődleges (ami persze önmagában nem kisebbíti annak intézményesen valóságos voltát), míg egyáltalán nem birtokolja a másodikat (ami az egyházhoz való tartozás hatékony jele volna). Hogyan tekintsük a fent elmondottakat hétköznapi életünk szempontjából?

Személyes reflexiók

Meg kell mondjam, az egyház bűnös arculatához való viszonyom eléggé ambivalens. Egyrészt – az igazat megvallva – vágynék arra, hogy egy tisztább és bűntelenebb társaságba tartozzam. Szeretném, ha az „országhoz tartozók”, egyház gyermekeinek közössége jobb emberekből állna, mint „a világ fiai”; azaz, ha az intézmény és képviselői megkérdőjelezhetetlen erkölcsi tekintéllyel léphetnének fel a világban s nem csak szavaikban, hanem a tetteikben is egyértelműbb iránymutatóul szolgálhatnának átláthatatlanul bonyolulttá vált világunk szövevényes politikai és erkölcsi kérdéseiben. Felháborít, amikor egyháziak visszaéléseiről hallok, és elszomorodom, amikor egy pápa olyanokat fogad (vagy püspöki konferenciák pedig olyanok mellett állnak ki nyíltan), akik közismerten távol állnak az evangélium értékrendjétől (sőt olykor egyenesen élesen szemben állnak vele). (Hogy távolabbi példát hozzak: az olasz politikai életben a legutóbbi időkig mondjuk Silvio Berlusconi volt ilyen…). Bizonyos értelemben nagyon is együtt tudok tehát érezni azokkal, akik az egyházon tanításának és az életgyakorlatának koherenciáját, az erkölcsök tisztaságát kérik számon.

Másrészt azonban – mi tagadás – örülök is annak, hogy a Katolikus Egyházhoz való tartozásnak nem feltétele a morális feddhetetlenség. Így nekem is esélyem van még a tagságra… Úgy érzem, az intézményes és jogi gyakorlat ezzel megőrzött valamit Jézus Krisztus üzenetéből; valamit, amit az erkölcsileg rigorózus szekták mintha elveszítettek volna. Elmehetek misére akkor is, ha alkoholista vagyok, vagy más függőség rabja, ha minden igyekezetem ellenére még mindig a „régi ember szokásai” tartanak fogva; egyszóval, nem tagad ki a közösség akkor sem, ha nem vagyok képes megfelelni magas elvárásainak. Van ebben valami felszabadító, ami számomra Isten intézményesíthetetlen, ám az intézmény által is támogatható irgalmas szeretetéről árulkodik. Megnyugtató, hogy a szentmise elején mindannyian bűnbánatot tartunk: a jelen lévő orvosok éppúgy, mint betegeik, a tanárok éppúgy, mint tanítványaik, a szülők éppúgy, mint (értelmük használatára eljutott) gyermekeik, Isten népe éppúgy, mint papjai – minden különbségtétel nélkül! Mert bár a bűnösség foka nem közömbös, ténye legalábbis kétségkívül mindenkire egyaránt vonatkozik. Ezt egyébként éppen azok látták legvilágosabban, akik a legközelebb éltek Istenhez.

Teréz anyát sokan támadták amiatt, hogy válogatás nélkül mindenkivel találkozik, aki csak fogadja őt; és mindenkitől elfogadott adományt, aki csak felajánlja azt. Úgy emlékszem, azzal védekezett, hogy az ítélkezés nem az ő dolga. Megmaradt annál, amit feladatának tartott: a legszegényebbek ügyének szolgálatánál; s közben mindvégig megőrizte a bűnösök iránti nyitottságát. Ezzel Jézus Krisztust utánozta, akit Mesterének vallott. Azt remélem, nem bátortalanítok el senkit, ha azt mondom: gyónói-gyóntatói tapasztalatom szerint a keresztények nagy átlaga nem jobb a nem keresztényeknél. Legfeljebb az ideáljaink magasabbak – s önmagában ez sem kevés.

Egy metafora

Végezetül, Rahner parafrázisaként egy metafora kívánkozik ide. Közismert, hogy a „farizeusok és írástudók” nem csak a jézusi példabeszédek szereplői; egyházon kívül és belül, sokféle álarc mögé bújva, ma is élnek. Nem csodálkozhatunk hát azon, ha továbbra is pellengérre állítják a bűnös asszonyt s odacitálják őt az Úr elé. Kezükben ma is köveket szorongatnak, szívükben pedig ott a titkos elégedettség-érzés: „lám ő sem különb nálunk”. És vádolni kezdik őt: „Uram, ezt az asszonyt házasságtörésen érték. Te mit mondasz?”

Az asszony nem tagadhatja a történteket: olyan botrány olvasnak a fejére, amire csakugyan nincs mentség. A bűneire gondol tehát, amelyeket valóban elkövetett; közben azonban (hisz alázatos szolgálóleány létére sem feledheti) tudatában van legbelsőbb, rejtett énje tisztaságának, szentségének, s a felszín mögött megnyilvánuló dicsőségének is. Íme, ilyen a mi szegény, bűnös egyházunk! És most odaállítják az elé, aki egész létének titkos értelme. Ha elcsábult is, szívének legmélyén övé maradt. És érzi az Úr viszontszerelmét; azét, aki egykor érte szentelődött, hogy ő is megszentelődjék. Egész testében a szégyen égeti hát; őelőtte áll, aki minden vádlójánál jobban ismeri bűneit.

Az Úr pedig hallgat. Lehajol, hogy az asszony bűneit a világtörténelem porába írja, s a betűk éppúgy eltörlődnek, mint maguk a bűnök, a feltétlen szeretet elárulásának szörnyűséges tettei. Jézus pedig hallgat, s hallgatása egy örökkévalóságnak tűnik. Tekintetének súlya alatt leomlanak a falak – s e tekintetből semmi más, mint kegyelem és feloldozás árad.

Vádlói a hosszú századok során újra és újra fellépnek az asszony ellen; majd lassan elszélednek egyik a másik után, kezdve az öregeken. Talán, mert valóban senki sincs, aki bűn nélkül volna közülünk… Végül aztán az Úr egyedül marad az asszonnyal. Felegyenesedik és őt is gyengéden felsegíti. Szemébe néz, és megkérdezi tőle: „Asszony, hol vannak, akik vádolnak téged? Senki sem ítél el?” Ő pedig kimondhatatlan megbánással és mélységes alázattal így válaszol neki: „Senki, Uram”. Nem győz csodálkozni azon, hogy senki, valóban senki sem meri őt vádolni többé. És akkor az Úr így szól hozzá: „Én sem ítéllek el”. Csókot ad a homlokára és kimondhatatlan szeretettet kifejező gesztussal mondja: „Én jegyesem, szent Egyház.”