Nemrégiben történt, hogy bejött hozzám a tanszékre egy fiatal teológushallgató, egy nagyhírű hagyományos női szerzetesrend tagja. Elmesélte, hogy nagyon fél, mert az ő rendjében a noviciátus alatt kötelező részt venniük egyénileg vezetett szentignáci lelkigyakorlaton. Márpedig ő korábban a karizmatikus megújulási mozgalomhoz tartozott, és ott hallotta, hogy megeshet: egy ilyen lelkigyakorlat során valaki ördögi megszállottság áldozata lesz… Miközben figyelmesen hallgattam, egy pillanatra átsuhant a lelkemen valami szomorúság-féle: milyen borzasztó, hogy egy egyszerű és tiszta lelkeket így meg lehet rontani – feltételezem – jóakaratból fakadó butaságokkal!
Hosszabban beszélgettünk; nagyon érdekelt, hogy mit tud a szentignáci lelkigyakorlatokról, mert ebből szerettem volna kiindulni. Azt hallotta, hogy van olyan eset, amikor ott már nem is foglalkoznak a szentírással, hanem csak egyszerűen lemerülnek a tudattalanba, esetleg valami mantra-szerű szóval imádkoznak, ami bizony nagyon veszélyes dolog: hiszen az ördög ilyenkor lesben áll és bárkit behálózhat…
A saját magam és rendtársaim érdekében sürgető szükségét érzem annak, hogy tisztázzam a jezsuita lelkigyakorlatokat ezek alól a vádak alól.
A szentignáci lelkigyakorlatok különlegessége az, hogy az ember egyénileg, csendben, maga végzi a gyakorlatokat. Minden, ami fontos, „Isten és a lélek között” történik (Lgy 22). A kísérő szerepe leginkább arra korlátozódik, hogy – mint egy bekötött biztonsági öv – baj esetén segítsen. A lelkigyakorlat elején megkötött „szerződés” értelmében arra kötelezi el magát, hogy napi fél óra beszélgetés keretében szupervíziót biztosít a lelkigyakorlat résztvevőjének; szeretetteljes külső szemlélőként meghallgatja őt. Nem fog prédikálni; csak akkor szabad beleszólnia a folyamatba, ha zavart vagy bajt észlel: ilyenkor persze javasolhat módszereket – s meg is fogja tenni –, hogy a lelkigyakorlatozót segítse kitalálni saját gondolatainak útvesztőiből, kiszállni az önmaga körül forgás ringlispíljéből. Olyankor is enyhítést ajánlhat, ha valaki túlságosan kemény önmagával („akaratból” dolgozik), vagy éppen szelíden bíztathatja az ellankadót. De mit csinál akkor az illető lelkigyakorlatozó egész nap önmagában?
Nos, általában naponta négy óra imaidőt szoktunk kérni. Ez annyit jelent, hogy kap négy vagy több szentírási szakaszt. Ezeken „elmélkedhet” egy magadott módszer szerint. Most nem mehetünk bele a részletekbe – úszni egyébként is csak a vízben lehet megtanulni. :) Annyit azonban mégis érdemes tisztázni, hogy az imaidő kitöltésének – szent Ignác módszere szerint (Lgy 238-260) – általában véve három módja van.
1. Az első közülük arra szolgál, hogy az életünket a szentírás tanításával (vagy általában véve a keresztény erkölcstannal, a tízparancsolattal stb.) ütköztessük, és hétköznapi életünk megújításán fáradozzunk. Ilyenkor az ember rendszerint elképzeli a szentírási jelenetet – ehhez megpróbálhatja minden érzékszervét és fantáziáját felhasználni, hogy minél élményszerűbb és gyümölcsözőbb legyen számára a gyakorlat –, hogy megtegye az esetleg szükséges elhatározásokat élete jobb irányba fordítása, megváltoztatása céljából. Mindenkinek jót tesz, ha egy kicsit csendben marad, kapcsolatba kerül önmagával és mintegy „kívülről” ránézhet a saját életére. Még ha az irány nagyjából rendben is volna, ugyan ki ne szorulna rá apróbb-nagyobb iránymódosításokra? Ehhez nagy segítség, ha kikapcsol minden zavaró tényezőt (TV, rádió, számítógép, mobiltelefon), sokat sétál a természetben, az imára szánt időt pedig eltökélten arra fordítja, hogy életmódját és hétköznapi életgyakorlatát Isten szavának mérlegére teszi. Nekem az a tapasztalatom, hogy ilyenkor mindig a legfontosabb, legaktuálisabb személyes kérdések jönnek ilyenkor elő – szinte függetlenül még attól is, hogy éppen melyik bibliai jelenet is voltaképpen az „elmélkedésem” tárgya. Isten nagyon jó pedagógus: pontosan tudja, mivel kell szembenéznünk, és azt is, hogy milyen sorrendben vagyunk képesek erre… Mert a megváltoztatni valók pontosan ebben a sorrendben merülnek fel a tudattalanunkból… (vö. Lgy 238-248).
2. Az imádkozás második módja azoknak való, akik már egy kicsit előrébb haladtak az imaéletben. Aki mondjuk évente nyolc napot szán a szabadságából arra, hogy ilyen lelkigyakorlatot végezzen (és teszi ezt mondjuk már néhány évtizede), az gyakran arról számol be, hogy nem képes többé túl sok szöveget venni egy imaidő egység alatt. Míg kezdetben az egy órás elmélkedési idő végeláthatatlanul hosszúnak tűnt, most egyszeriben már talán csak egyetlen rövid jelenetre elég. Az imaidő koncentráltabb, az illető nem – vagy kevesebbet – unatkozik közben, összeszedettebb, egyre inkább leköti a feladat. Ha szöveggel imádkozik – mondjuk a Miatyánkot veszik –, az is előfordul, hogy alig jut túl az első sorokon… Kis Szent Terézről mondják, hogy egész imaidejét a Miatyánk első sorával töltötte – egyszerűen képtelen volt továbbmenni, olyan gazdagnak érezte! Ez bizony már nagyfokú érettség jele az imaéletben… A figyelmünk egyre inkább fókuszálódik, ritkábbak lesznek az elkalandozások, nő a belső nyugalom. A jelenet vagy a szöveg olyan érdekes, hogy kevesebb kísértést érzünk előreszaladni, vagy abbahagyni az imádságot (vö. Lgy 249-257)
3. Vannak azután olyanok is, akiknek már ez is túl soknak számít… Ők még nagyobb csendre vágynak, még inkább képesek Isten egyszerű jelenlétében elidőzni. Számukra sok gyümölcsöt tartogat az olyan imamódszer, amely még a korábbiaknál is eszköztelenebb. Nekik Szent Ignác új dolgot javasol. Próbáld meg még szűkszavúbbra fogni a dolgot: maradj egyetlen szónál vagy szókapcsolatnál, amelyet a légzésed ütemére ismételgethetsz. Hogy ez elég-e? Embere válogatja. Tény azonban, hogy sokak tapasztalata (tudniillik az olyanoké, akik naponta próbálnak egy bizonyos időt Istennek ajándékozni), hogy az imaélet leegyszerűsödik. Végül is nem lehet 20-25 éven keresztül lobogó érzelmekkel, lángoló szívvel, fennhangon „dicsőíteni”! Illetve lehet: csakhogy ez a dicsőítés egyre bensőségesebbé válik, egyre inkább a szív mélyén történik. Már nem kíséri az érzelmek gyakori és periodikus váltakozása. Egyre inkább egy csendes derű marad: egyszerű jelenlét, amelyből élet fakad – önmagunk és mások számára is.
Nem hiszem, hogy ide bejárása volna az ördögnek. Azoknál, akik így imádkoznak, inkább azt tapasztalom, hogy béke és szeretet lakik bennük. És türelem – mások és önmaguk iránt is. Egyébként, szerintem minden ember – de legalábbis minden jezsuita – meg van hívva az imádság harmadik módján történő imádkozásra. A harmadik probációs év után voltaképpen már mindenkinek így kéne imádkoznia… De az eredmény nem is számít: a gyakorlás fontosabb. Minden próbálkozás ugyanis felkészít az Istennel való végső találkozásra. Ez pedig mindannyiunk sorsa lesz – ebben nincs különbség! A bennünk sarjadozó kontemplatív élet pedig úgy növekszik, mint egy bimbózó virág: észrevétlenül. Sürgethetetlen. Megvan a maga ritmusa. Ha egy kisfiú fejére teszem a kezem, nem érzem, hogy nőne. Pedig nő, folyamatosan…
Talán erről a csendes és majdnem teljesen szótlan imafajtáról hallott a kedves novícia hallgatónőm? Nem faggattam ki a részletek felől… Összesen talán háromnegyed óra beszélgetésbe telt, míg kiöntötte a szívét, elmondta az legfontosabb aggodalmait és a félelmét az ördög ármánykodásaival kapcsolatban, mígnem végül – amennyire meg tudom ítélni – megnyugodva távozott. Visszafordulva még megosztotta, hogy az volt a kulcsmondat a számára a beszélgetésünkből, amikor egy ponton azt találtam mondani: a szentignáci lelkigyakorlatokban nincs semmiféle keleti spirituális befolyás. Örültem, hogy a Szentlélek a nyelvemre adta a megfelelő szót; hogy a lényeg átment! És tényleg: Szent Ignác ízig-vérig európai ember volt, nemigen befolyásolhatták távol-keleti vallási hagyományok… Kár is lett volna folytatnom a magyarázatot. Óvakodnom kellett volna attól, hogy még ezek után összezavarjam azzal a véleményemmel, miszerint a keleti és a nyugati spiritualitás között ezen a fokon már aligha van lényegi különbség. A keleti szentekről Jézus Krisztus és az ő szeretete sugárzik. Az utak ugyanis a misztikában összetartanak…
Függelékként még néhány idézet Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlatos könyvéből. A szöveg persze száraz: olyan, mint a szakácskönyv olvasgatása egy a legjobb barátommal/barátnőmmel eltöltött ünnepi vacsora helyett…
- — AZ IMÁDKOZÁS HÁROM MÓDJA
AZ ELSŐ MÓD
(…) Ez az imádkozási mód inkább csak vázlatot, módot és gyakorlatokat akar adni arra, hogy felkészüljön bennük és előre haladjon a lélek, továbbá, hogy imádsága kedves legyen Isten előtt. Nem célja azonban, hogy magának az imádkozásnak adja meg valamilyen meghatározott formáját vagy módját.
239. — (…) mielőtt imába fognék, pihenjen meg kicsit a lelkem, miközben ülök vagy sétálok, ahogy jobban esik. Fontoljam meg, hová megyek és milyen célból.
240. — Végezzek valamilyen előkészítő imát. Így kérjem Istentől a kegyelmet, hogy megismerjem, miben vétettem a tízparancsolat ellen. Hasonlóképpen kérjek kegyelmet és segítséget, hogy a jövőben megjavuljak. Egyben kérjem a tízparancsolat tökéletes megértését, hogy ezáltal jobban megtartsam azt az isteni Felség nagyobb dicsőségére és dicsőítésére.
242. — Megjegyzés: Ha valaki olyan parancsolat megfontolásához ér, amely ellen — úgy gondolja — nem szokott vétkezni, nem szükséges, hogy annyi ideig maradjon annál. Ha azonban úgy találja, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben vétett azon parancsolat ellen, akkor annak megfelelően több vagy kevesebb időt töltsön annak megfontolásában és vizsgálatában. (…)
249. — AZ IMÁDKOZÁS MÁSODIK MÓDJA
252. — (…)abban áll, hogy az imádkozó térdelve vagy ülve, ahogy azt megfelelőbbnek találja, s ahogyan több áhítatot érez, szemét lehunyva vagy körültekingetés nélkül egy helyre irányítva mondja: Mi Atyánk. Addig maradjon ennek a szónak a megfontolásánál, amíg különböző jelentéseket, hasonlatokat, örömet és vigaszt talál benne. Ugyanígy járjon el a Miatyánk vagy bármely más imádság minden egyes szavánál, ha ezen a módon akarja azt imádkozni.
- — (…) Ha az, aki a Miatyánkról szemlélődik, annak egy vagy két szavában bőséges elmélkedési anyagot, örömet és vigaszt talál, ne törődjék az ima folytatásával, még ha el is múlna az óra azzal, amit talált. Az óra befejeztével mondja el a Miatyánk hátralevő részét a szokásos módon.
258. — AZ IMÁDKOZÁS HARMADIK MÓDJA
(…) Az imádkozás harmadik módja abban áll, hogy minden egyes be- és kilégzésnél elménkben imádkozunk, mialatt a Miatyánk vagy más írna egy szavát kimondjuk. Az egyik lélegzetvétel és a másik között tehát csak egyetlen szót mondjunk ki. A két lélegzetvétel között gondoljunk főleg ennek a szónak jelentésére, vagy arra a személyre, akihez imádkozunk, vagy saját magunk semmiségére, vagy arra a különbségre, ami azon személy akkora méltósága és a mi saját kicsinységünk között van. Ugyanezen a módon és ugyanezen szabály szerint járjunk el a Miatyánk többi szavánál is. (…).
Utolsó kommentek