Nemrégiben az egész világsajtót bejárta a hír: június 8-án Ferenc pápa meghívására a Vatikánban találkozott egymással Shimon Peres izraeli elnök és Mahmoud Abbas a Palesztin hatóság elnöke. A Szentföldön sohasem találkozhattak volna, hogy együtt imádkozzanak; ott ugyanis az imádság csak a saját vallási köreiken belül lehetséges. A találkozás jelentőségét nehéz lenne túlbecsülni; különösen most, amikor – mint köztudomású – a palesztinok és az izraeliek nem ülnek tárgyalóasztalhoz, mióta Abbas áprilisban megegyezett a Hamasszal egy egységes technikai kormányban, s az izraeli kormány ezért felfüggesztette a vele folytatott tárgyalásokat.
Az esemény sok más szempontból is igencsak figyelemre méltónak, sőt meglepőnek tűnik. Például azért is, mert vélhetően még sohasem hangzottak el muszlim imák a Vatikán falain belül. Sőt, azokat a falak több mint ezer évvel ezelőtt valójában éppen muszlimok ellen emeltettek, kevéssel azután, hogy 846-ban arab-muszlim seregek ostromolták Rómát és kifosztották a Szent Péter bazilikát is. A pápai Róma akkor kezdett el komolyan számolni annak eshetőségével, hogy maga is muszlim fogságba kerülhet, s látott hozzá rezidenciája megerősítéséhez. A tényleges veszélyen kívül érzelmi mozzanatok is közrejátszanak: mint emlékezetes, 1944-ben XII. Piusz pápa arra kérte a szövetségeseket, hogy ne muszlim csapatokkal szabadítsák fel Rómát, mivel az sértené a város keresztény jellegét. Ma pedig a sokat látott falak arra szolgálnak, hogy garantálják a részrehajlás nélküli vendégszeretetet, miközben a keresztény jelleg abban mutatkozik meg, hogy komoly erőfeszítés történik a gyilkos konfliktust békés megoldására. A pápa arra tesz kísérletet, hogy közelebb hozzon egymáshoz két világot, amelyet a hit választ el egymástól. Az imatalálkozón Bartholomeosz ortodox pátriárka jelenléte semmit sem vesz el a pápa tekintélyéből, sőt megerősíti azt.
Másrészt persze zsidó imákhoz sem szoktak hozzá éppenséggel a Vatikánban; még akkor sem, ha valószínűleg nem első alkalommal hangzanak el ott, hiszen titokban a náci megszállás idején a falak között zsidókat rejtegettek. Minden esetre kezdenek láthatóvá válni annak a hosszú útnak az eredményei, amelyet II. János Pál kezdett meg: „Assisi lelkületével” meg kell tanulnunk egymás mellett imádkozni, nem pedig egymás ellen. Elegendő meghallgatni néhány prédikációt a palesztin muszlim imaházakban és mecsetekben (és nem csak ott!), hogy észrevegyük, hogy lehetséges ma is egymás ellen imádkozni. Pedig a hiteles imádság megtisztíthatja a levegőt a két nép között, amelyet megmérgez a gyűlölet; gyűlölet, amely jelenleg nehézzé, ha nem egyenesen lehetetlenné teszi a tárgyalásokat. A béke ma emberileg lehetetlennek látszik izraeliek és palesztinok között, így nem marad más hátra, mint imádkozni. Ferenc pápa reménye az, hogy az imádság új lendületet adhat a folyamatnak. Peres is egy „új reményről” beszélt.
„Isten, aki a béke, áldjon meg bennünket a békével” – ezek a Breslau-i Nahmán haszid mester szavai. És ez Ferenc pápa álma is, aki sok szempontból szent Ferenc tanítványa. A pápa azonban végső soron Jézus Krisztus követe, követője. Az ő Szellemében történtek a béke iránti erőfeszítései a Közel-Keleten – bár maga személyesen, mint mondja, politikailag „hozzá nem értő” – és ezt teszi Olaszország és Európa szerte is. Nem mintha az úgynevezett hozzáértőknek eddig több sikerük lett volna a közel-keleti térségben. A pápa bölcs hozzáértés-nélkülisége viszont már eddig is jelentős eredményeket hozott. Az ő személyes-vallási tekintélyének és politikai presztízsének köszönhető, hogy meggyőzte a két vezetőt, hogy Rómába jöjjenek. A vallásközi találkozásokon nem ritka, hogy egyes muszlimok azonnal visszautasítják a részvétel, ha Izraelből való zsidók is jelen vannak az eseményen. Másrészt Ferenc pápa ráérzett Peres emberi készségére is, ezért akarta, hogy izraeli zarándokútjára még azelőtt kerüljön sor, mielőtt lejárna az ő politikai mandátuma. Az izraeli elnök hatalma csekély, így Rosen rabbi azt javasolta, hogy inkább Netanyahu-t hívják meg. Csakhogy Peres személyének jelentősége az izraeliek számára túlmegy az egyszerű kormányzati-politikai jelentőségen. Így történhetett, hogy a vatikáni kertek gyönyörűséges környezetében három vallás imái hangzottak el, az „assisi modell” szerint. Ferenc pápa természetesen a XXIII. János által kijelölt úton halad, aki szintén sokat tett a békéért. Mindez a katolikus diplomácia régi gyakorlati bölcsességével és tapasztalatával párosul: azt keressétek, ami összeköt, és ne azt, ami elválaszt. Az imatalálkozó során utaltak az ábrahámi testvériségre – hiszen valamennyien Ábrahám gyermekei vagyunk a hitben –, mintha csak azt mondták volna: amiként tudunk együtt imádkozni, úgy élhetünk is együtt. Itt nem politikai cselfogásról vagy divatos retorikáról van szó, hanem konkrét erkölcsi állásfoglalásról.
Nem mintha a tárgyalások keretei egyik napról a másikra megváltoztak volna; azonban a résztvevő felek elszántságát a világpolitika nagyjaié is követhezi. Vajon a nagypolitika főszereplői odafigyelnek az argentin pápa gesztusára, vagy minden ugyanúgy folytatódik, ahogyan korábban? Obama, Putin, és az olyannyira megosztott Európa együttesen képes lesz megtenni a szükséges iránymódosításokat, hogy garanciákat teremtsenek e bizalomhiányos légkörben is a tárgyalások folytatására, akár – ha arra van szükség – megfelelő nyomásgyakorlás révén is? A Ferenc pápa által meghirdetett Szíriáért mondott imát követően rövidesen meglepő nemzetközi fordulat történt. Lehetséges ugyanez a Szentföldön is? Bár a béke minden nappal távolodni látszik, hiszen a helyzet egyre feszültebb és indulatokkal terhesebb, fontos meghatározni időpontokat a békefolyamat számára, máskülönben az teljességgel lehetetlenné válik. A római imatalálkozó jó alkalom arra, hogy a felek új fejezetet nyissanak és tárgyalóasztal mellé ülve kiengesztelődjenek egymással. A két vezető kimondottan azért ment a Vatikánba, hogy „kifejezzék kívánságukat, hogy az általuk képvisel nemzetek Istenre bízzák a béke iránti közös és sürgető vágyukat.” A Vatikán ad hangot annak a mély vágyakozásnak, amely mind az izraeliekben, mind a palesztinokban megvan a béke iránt, még ha ma még nem is látszik világosan, hogy az hogyan lesz megvalósítható.
(Andrea Riccardi cikke alapján: Peres e Abu Mazen in Vaticano. Preghiere per un cammino di pace. Corriere della Sera, Lunedi 9 Giugno 2014.)
Utolsó kommentek