Hadd kezdjem egy provokatív felütéssel. A neves magyar humánetológus, Csányi Vilmos legutóbbi könyvében ezt írja: „Az erkölcs első fokozata az, amikor a szabályokat a csoport kényszerei miatt tartják meg. Második fokozatán az erkölcsöt kényszerítő szankciókat a csoporton kívülre, ősökre, büntető szellemekre, isteni akaratra vezetik vissza, és csupán a harmadik, legfejlettebb szakaszban jelenik meg a belső meggyőződésen alapuló erkölcs” (Csányi Vilmos: Íme, az ember. A humánetológus szemével, Libri, Budapest, 2015, 147.) Nem mindenben szoktam egyetérteni Csányival, de – nem tudom, Ti hogy vagytok vele –, ebben most, nekem úgy tűnik, van valami...

Az a véleményem, hogy a felvilágosodás legnagyobb filozófusa és bizonyos értelemben beteljesítőja, Immanuel Kant (1724-1804) valami fontos igazságot ragadott meg, amikor leszögezte: az emberi cselekvés még egyáltalán nem tekinthető erkölcsösnek abban az esetben, ha heteronóm, azaz a másoknak való megfelelés motiválja. Az erkölcs nem kereshet támaszt valami önmagán kívül eső valóságban: autonómnak kell lennie. Bizonyos értelemben csakis önmagán alapulhat. Ezért minden erkölcsi nevelés célja is a belülről vezérelt ember (vö. Sárvári György: Sématörés. A belülről irányított ember, Háttér, Budapest, 2013.). https://www.libri.hu/konyv/sarvari_gyorgy.sematores.html

Ám valami mégis hiányzik az etológus Csányi fent idézett számvetéséből. Nagy a kísértésem, hogy ezen a ponton egy másik német újkori bölcselő, Gottfried Wilhelm Leibniz (1646-1716) megfogalmazására hivatkozzak: a filozófusoknak (és szaktudósoknak) általában igazuk van abban, amit állítanak, de tévednek abban, amit tagadnak. Merthogy az autonóm erkölcsről szóló elképzelés egyáltalán nem zárja ki Istent, és nem is teszi feleslegessé! Hiszen ő nem az erkölcs betartatója, hanem egyúttal az erkölcsi törvények és erkölcsös életre képes lény alkotója is egyben.

Ám hogyan tegyük helyre magunkban azok álláspontját, akik aggodalommal hallgatják a fenti gondolatmenetet, és visszariadnak tőle? Mivel magyarázzuk azok reakcióját, akik az ilyenfajta érvelés mögött azonnal az ateizmus rémét vélik felfedezni és relativizmust kiáltanak? Nos, javaslatom szerint értsük őket egy evolutúciós modell szerint. Elmagyarázom, mire gondolok.

Van egy számomra sokat segítő modell az aggodalmaskodók megértésére. Persze nem ad mindenre megoldást (a kritériumai például vitathatók); ráadásul – elismerem – nem is veszélytelen (amennyiben például arroganciára és gőgre tehet hajlamossá). Ám az alapgondlat szerintem kétségtelenül érvényes. Röviden: az a véleményem, hogy a világot a szellemi-lelki (spirituális) fejlődés lehetőségével számolva kell magyarázni. Úgy vélem, itt is így érvényes, ami a valóság nagyon sok területén: intellektuális (pl. értelmi, erkölcsi stb.) érettség és általános emberi (pl. érzelmi stb.) maturitás tekintetében az emberek (legalább) három fejlődési szakaszba tartoznak.

1. Az első fázisban valaki azért tartja be a törvényeket, mert fél Isten büntetésétől. Mivel nem biztos magában, könnyen hajlik a kontrollra és azt reméli, hogy ennek segítségével másokat is kordában tarthat. Tekintve, hogy saját állhatatosságáról rossz tapasztalatai vannak, ezért minden követ megmozgat, hogy megerősítse magát és mintegy „bebiztosítsa” pozícióját. Ennek eszköze az is, hogy másokat is ellenőrizni igyekszik. Egy kicsit a félelemre játszik, így reméli elkerülni a bűnt. Az ilyen alapállásból megalkotott intellektuális konstrukció Istenre, mint „biztos alapra” hivatkozik; őt tartja az erköcsi törvény kizárólagos garanciájának. Ő úgymond az az „alap”, aki nélkül „minden összeomlik”. Aki így gondolkozik, általában erős késztetést érez arra, hogy foggal-körömmel ragaszkodjék saját erkölcsi világnézetéhez. (A papok néha így viccelnek egymás között: a ministráns először csak nem teszi rendesen össze a kezét, aztán nem köszön dicsértessékkel, végül az oltár mögé pisil... :)
2. A második fejlődési fokozat, amikor valaki fellázad a régi és merev szisztéma ellen. Kibújik belőle, mint egy ócska, kinőtt kabátból és felrúgja az egész metafizikai erkölcsi felépítményt is (vigyázat: nem feltétlenül az erkölcsöt magát!). Akiben megizmosodik a belső autonómia, az energikusan elutasít minden félelemkeltő mechanizmust. Az új ikonoklaszta jelszó így hangzik: Le az erkölccsősz istennel! Hagyjuk ezt az egész felesleges blablát arról, hogy van egy felsőbbrendű lény, aki előtt a nap huszonnégy órájában jól kell viselkednünk! Istenre semmi szükség ahhoz, hogy erkölcsösek legyünk! Ennek bizonyítására nem kell vastag könyveket bújni és a statisztikus szociológiai, meg a mélylélektan ide vonatkozó kutatási adatait tanulmányozni – elég kinyitni a szemünket és használni a józan eszünket! Világos, hogy a keresztények nem feltétlenül jobb emberek a nem hívőknél; arról nem is beszélve, hogy ha Isten és az intézményes vallás garantálná az erkölcsösséget, akkor az Ázsiában egyedül katolikus többséggel bíró Fülöp Szigeteknek már régen földi paradicsommá kellett volna változnia, nem pedig – mint a valóságban – a virágzó korrupció hazájává; és Ruandában, Afrika legkatolikusabb nemzetállamában sem történhettek volna azok az égbekiáltó embertelenségek, amik pedig megtörténtek... Álljunk tehát végre a saját lábunkra, vessük le a vallás középkori jármát és éljünk szabadon, a magunk felelősségére! Ettől nem lesz rosszabb a világ... Vagy ti nagyobb biztonságban éreznétek magatokat Nigériában, csaknem száz százalékban vallásos (keresztény vagy muszlim) emberek között, mint valamelyik nyugati típusú szekularizált demokráciában, ateistákkal körülvéve?
3. Csakhogy a fenti állásponttal az erkölcshöz való hozzáállás spirituális fejlődése még nem ért el a végső fázisba. Egy érett hitre jutott ember ugyanis képes erkölcsileg megállni a saját lábán, ám egyúttal (újra) elkezdi értékelni a vallás világát is. Pontosan látja annak jelentőségét és nem esik nehezére fel- és elismerni rendkívül pozitív hatásait. És nem csak pedagógiai megfontolásokból látja az értékesnek...! Az érett gondolkodású ember a vallásban immár nem csupán a „gyengék támaszát” látja; sokkalinkább tisztában van azzal, hogy Isten mindenhatósága nem konkurrense az emberi szabadságnak, hanem a legmélyebb (ontológiai) értelemben feltétele annak. Hiszen ő az, aki nyugtalan szívünkbe írta az erkölcs törvényeit (vö. MTörv 30,10-14; Róm 2,15; Gaudium et Spes 16 stb.) és belénk oltotta az Önmaga iránt való ellenállhatatlan vágyakozást is. Egyedül benne találunk megnyugvást. Ahogy Szent Ágoston olyan kifejezőn mondja: fecisti nos ad te et inquietum est cor nostrum donec requiescant in te (magadnak teremtettél bennünket bennünket és nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik tebenned). Annyira összetartozunk, hogy semmit sem tudunk önmagunkról mondani anélkül, hogy egyúttal (legalábbis bennfoglaltan) Róla is ne szólnánk. Az erkölcshoz tehát nem külsődleges értelemben kell Isten. Annál sokkal eredetibb módon tartoznak össze. Minden ez, csak nem istentagadás! Épp’ ellenkezőleg: egy olyan Teremtő elképzelése, aki önálló és felelős embert teremtett, számomra nem kisebbíti a mindenhatóságába, jóságába és bölcsességébe vetett hitet, hanem sokkal inkább erősíti azt.

Globalizálódó világunkban a vallás szerepéről szóló vita éles és sok egyoldalú megközelítéstől terhes. Aki ért angolul – és nem tartha veszélyesnek, ha felszökik a vérnyomása –, belenézhet valamelyik ezzel kapcsolatos televíziós vitába: https://www.youtube.com/watch?v=UisxYorDNr4

A jellegzetes álláspontok persze híres (jeles vagy kevésbé jeles) egyéniségekhez is köthetők. A „vallás nem ad hozzá az erkölcshöz”-nézet egyik planetáris szószólója például az ausztrál származású Princeton-professzor, Peter Singer. Ő a címben feltett kérdésre (Kell-e Isten az erkölcshöz?) egyértelmű „nem”-mel válaszol: https://www.youtube.com/watch?v=DgVoaJ_4Vg8 – köztünk szólva, bizony nagyon egyoldalú és zárt eszmerendszer alapján.

Persze a „másik oldal” sem megy a szomszédba egy kis (formálisan teljesen azonos, csak éppen ellenkező előjelű) egyoldalúságért. Itt is (tehát a címkérdésre határozott „igen”-nel válaszolók között) akad példa érzelemvezérelt érvelésre (olykor intellektuálisan sajnos kevésbé igényes színvonalon is): https://www.youtube.com/watch?v=h_iZrlfAE-Y

Persze – szerencsére – vannak árnyaltabb megközelítések is. Ilyen például a britt filozófus Mark Murphy álláspontja: https://www.youtube.com/watch?v=fUwokfIOvnE

Nekem azonban – az igazat megvallva – az tetszik legjobban, ha valaki intelligensen és dialóguskészen érvel, árnyalt hermeneutikával védelmezi a saját álláspontját, miközben elismeri a másik részleges igazságát is. Ilyen a Colin McGinn-nel vitázó Yale-professzor, Denys Turner: https://www.youtube.com/watch?v=k2p9CAZ-8RU

Ti hogy látjátok? (Csodálkoznék, ha mindenben egyetértenénk... :)