Az elkövetkezőkben arra teszek kísérletet, hogy egy kis teológiát tanítsak nektek a blogon. Ez persze elég ambíciózusan hangzik; előre bocsátom, hogy amit mondani akarok, nem lesz egyszerű megérteni... A legfőbb félelmem, hogy, túlságosan száraznak fogjátok találni, és legyintetek rá. Mert hogy a dolog természete miatt elkerülhetetlen a „szakzsargon” használata: az elvontság bizonyos mértékig ma már minden szaktudományt jellemez. Ezért innen sem tudom teljesen száműzni az absztrakt és életidegen fogalmakat... A vállalkozás elkerülhetetlen nehézségei ellenére mégis fontosnak tartom a témát, éspedig legalább két okból. Egyrészt, mert az a meggyőződésem, hogy minden öntudatos és felnőtt katolikusok értelmiséginek képesnek kell lennie intellektuális becsületességgel és igényességgel számot adni a hitéről (enélkül ma aligha lehet megmaradni egyházias kereszténynek). Másrészt pedig azért – és ez talán egy kicsit régimódinak (rosszabb esetben paranoiásnak) fog hangzik –, mert meg vagyok győződve arról is, hogy meg kell tudnunk védeni a hitünket mások támadásai ellen. Akár „balról” (liberális irányból), akár „jobbról” (mondjuk így, a közérthetőség kedvéért: konzervatív részről) érkezhetnek... Az alábbiakban elsősorban egy mai spanyol fundamentál-teológus, Salvador Pié-Ninot érvelésére támaszkodom (vö. Salvador Pié-Ninot, La teologia fondamentale. «Rendere ragione della speranza», Queriniana, Brescia 20104, 230-233). Türelmes és jó gyümölcsöket termő tanulmányozást kívánok!
Néhány alapfogalom és a kérdésfeltevés
Kezdjük talán néhány alapismerettel. A modern kinyilatkoztatás-teológia legfontosabb alapszövege a Dei Verbum [DV] kezdetű dokumentum. Ezt a szöveget a II. Vatikáni zsinatra (1962-65) összegyűlt atyák tették közzé; ez a zsinatnak az „isteni kinyilatkoztatásról szóló dogmatikai konstitúciója”. Persze a szöveg nem az égből pottyant le: megvannak az előzményei. Amikor ugyanis az egyházban egy hivatalos szöveget elkészítenek, nagy gondot fordítanak arra is, hogy beillesszék azt a korábbi tanítások sorába. Bármilyen újszerű elemeket tartalmazzon is (ami szükségszerű, hiszen a történelmi kontextus változik), bármilyen új hangsúlyjeleket tegyen is ki (annak érdekében, hogy a megváltozott körülmények között élő hívő keresztényeknek útmutatást adjon), elengedhetetlen kimutatni, hogy teljes összhangban áll a korábbi egyházi tanítással, a megszentelt hagyományokkal. (Már ennyiből is fogalmat alkothattok arról, hogy a dolog nem szokott viták és feszültségek nélkül történni...)
Így volt ez a DV esetében is. A dokumentumot megszövegező atyák itt is gondosan ügyeltek arra, hogy – a szöveg minden (főleg a közvetlenül megelőző zsinathoz képest meglévő) teológiai újdonsága ellenére – bizonyítsák a tanbeli folytonosságot. Ezért aztán már a DV bevezetésében arról olvasunk, hogy a II. Vatikáni zsinat követni akarja a két megelőző egyetemes zsinat – a Trienti (1545-1563) és az I. Vatikáni (1869-1870) zsinatok – tanítását (DV 1). Vajon sikerült neki? És egyáltalán: mi itt az „újdonság” a kinyilatkoztatásról szóló teológiai állásfoglalásban? (Csakugyan olyan fontos és időszerű, mint hangsúlyozni szokás?) És miben áll mégis a korábbival való folytonossága? (Hogyan kapcsolódik a „hitletéteményhez”?) A dolog tisztázásához segít, ha egy kissé részletesebben szemügyre vesszük azokat a lépéseket, amelyek a II. Vaticanumhoz vezettek.
Egy kis szótörténet: a „kinyilatkoztatás” a Tridentinumtól az I. Vaticanumig
Úgy az I., mint a II. Vaticanum idézi a Trienti zsinat kinyilatkoztatásról szóló híres passzusát, amely az egyre terjedő protestantizmussal szemben leszögezi a katolikus álláspontot a szent könyvek és az egyházi hagyomány viszonyára vonatkozóan. A szöveg nem egyszerű – mit is várhatnánk egy a XVI. században kelt irattól –, mégis mélyértelmű. Így ír: az „evangélium tisztasága” (puritas ipsa Evangelii) – írják a zsinati atyák – „a próféták által a szent iratokban [lelhető fel]”, azokat „a mi Urunk Jézus Krisztus, az Isten Fia saját szavával [...] kihirdette, aztán megparancsolta, hogy apostolai »minden teremtménynek hirdessék« (Mk 16,15), mint minden üdvöt hozó igazság és erkölcsi fegyelem forrását.” Az atyák szerint „ezt az igazságot és fegyelmet [...] az írott könyvek és írás nélküli hagyományok tartalmazzák [...]” (DH 1501). Egyszerű szavakkal szólva arról van szó, hogy az, amit Isten tudtunkra akart adni, két forrásból származik, melyek számunkra egyként hozzáférhetőak: a szentírásból (amit a protestánsok hangsúlyoztak), valamint a szent hagyományból (amit a katolikusok sohasem felejtettek el).
A szakemberek számára persze rögtön szemet szúr, hogy a fent idézett szövegben nem szerepel a „kinyilatkoztatás” szó. A dolog annál is meglepőbb, mert az előkészítő viták során a kifejezés még ugyancsak szóban forgott (amint arról a korábbi szövegváltozatok tanúskodnak), ám a végleges szövegből kimaradt. Mint láttuk, az atyák a keresztény hit tartalmát és tárgyát – amelynek „tisztasága” (puritas) „minden üdvöt hozó igazság és erkölcsi fegyelem forrás[a] (fons omnis et salutaris verita[s] et morum disciplinae: DH 1501) – egyszerűen az „evangélium” szóval jelölték.
Amikor azonban – jó háromszáz évvel később – az I. Vaticanum idézi a Tridentinum ugyanezen szövegét, a Dei Filius kezdetű, a kinyilatkoztatásról szóló konstitúciót megfogalmazó atyák egy apró, bár korántsem jelentőség nélküli változtatást eszközöltek: az „evangélium” szót helyettesítették a „természetfeletti kinyilatkoztatás” (supernaturalis revelatio) kifejezéssel (vö. DH 3006). Amikor azután – újabb majd száz évre rá – a II. Vaticanum ismét csak visszanyúl a trienti kifejezéshez, akkor érdekes megoldáshoz folyamodik: megtartja a „kinyilatkoztatás” (revelatio) szót, amelyet az I. Vaticanum vezetett be a szóhasználatba, viszont elhagyja a „természetfeletti” (supernaturalis) jelzőt, és helyette inkább a „magasságos üdv[össég]” (salu[s] superna: DV 3=DH 4203) formulát vezeti be, amely patrisztikus és középkori eredetű és jelentésárnyalatokban jóval gazdagabb. (Sajnos – mivel a kifejezés a magyar füleknek csakugyan furcsán hangzik – a zsinati dokumentum fordítói a nyelvi könnyebbség érdekében megtartották a „természetfeletti üdvösség” kifejezés, ami azonban teológiailag félrevezető.) Ugyanakkor a DV visszahozza az „evangélium” (Evangelium) kifejezést, és hangsúllyal említi az „Úr Krisztus” (Christus Dominus) nevét, mint aki a kinyilatkoztatás teljessége: „Ezért a Úr Krisztus, akiben a fölséges Isten egész kinyilatkoztatása beteljesedik (vö. 2Kor 1,20; 3,16-4,6), parancsot adott az apostoloknak, hogy az evangéliumot [...] mint az üdvös igazság és erkölcsi tanítás forrását mindenkinek hirdessék, közölvén velük az isteni ajándékokat” (DV 7=DH 4207).
Vagyis – röviden összefoglalva –, a Trentói zsinat elkerülte a „kinyilatkoztatás” szót, ehelyett inkább az „evangélium”, az „üdvözítő igazság” és a „morális norma” szavakkal élt annak érdekében, hogy a Szentírás és az egyházi hagyomány tartalmát jelölje. Ezzel a zsinati atyák mindenekelőtt a középkori nyelvhasználatot követték. Valójában már a IV. Laterani zsinat (1215) is állította, hogy Isten az emberi nemnek „üdvösséges tanítást” (doctrinam salutem) adott (DH 800), és hogy Krisztus láthatóan megmutatja az „élet útját” (viam vitae: DH 801). Szent Tamás és szent Bonaventúra is használtak hasonló kifejezéseket, mint például a doctrina sacra, a veritas fidei, a veritas salutaris, és ezekhez hasonlókat. Számukra tehát a „kinyilatkoztatás” szó nem annyira merev nyelvi formákba öntött tanítást jelölt, mint inkább annak isteni eredetére utalt. Ezért ők – a bibliával teljes összhangban – „kinyilatkoztatáson” azt értették, amit a próféták és az apostolok az Szentélektől jövő isteni megvilágosodás hatására igazságnak érzékeltek, s amelyről meg voltak győződve, hogy tovább kell adniuk; illetve – más kontextusban – azt az aktust, amellyel Krisztus, az Isten Fia, magát az isteni titkot (misterium) számunkra tudtul adta. A „kinyilatkoztatás” tehát az a forrás, amelyből a szent tanítás, maga a hit igazsága elindul, nem pedig valami pontosan körülhatárolt és igaz kijelentésekben pedánsan megfogalmazott doktrína. Ebből az is világos, hogy a trienti atyák, amikor a középkori teológia szóhasználatához hűen „üdvözítő igazságról” beszéltek és hangsúlyozottan használták az „evangélium” szót (annak szentpáli értelmében), hogy ezen kifejezések segítségével leírják az igazság forrását, akkor ezzel arról tanúskodtak, hogy ebben a vonatkozásban alapvetően egyetértenek a reformátorokkal (vö. Pié-Ninot, “La tradición come ’vox viva evangelii’ [DV 8], in Diálogo Ecuménico 34 [1999] 287-297.), legalábbis abban az értelemben, hogy nem akarták megengedni nekik, hogy az evangéliumot és az üdvösséget saját protestáns teológiájuk számára kisajátítsák. Amikor azonban a modern felvilágosodás korában az I. Vaticanum atyái újra elővették a Tridentinum dokumentumait, ám helyettesítették az „evangélium” és az „üdvözítő igazság” kifejezéseket a „természetfeletti igazság” fogalmával, illetve bevezették a „kinyilatkoztatás” szól (amelyet azonban egy az racionalista felvilágosodással folytatott vitában maguk is racionalista módon fognak fel), akkor a Trienti zsinat utáni teológiai fejlődés egy bizonyos áramlatát vagy értelmezését részesítették előnyben. Hiszen már addig is egyfajta fejlődés ment végbe, s az I. Vaticanum teológiája – amint az már szóhasználatában is kifejeződik – a sokféle poszt-trienti teológiai értelmezés közül egy bizonyos mellett tette le a voksot.
Revalatio – újkori fejlemények
Bármilyen meglepően hangozzék is, igaz: a „kinyilatkoztatás” kifejezés – a latin „revelatio” sajátos értelmében, mint a „természetfeletti” valóság – valójában az I. Vaticanum dokumentumaiban fordul elő elsőként. A szó azóta figyelemreméltó elterjedtségre tett szert. Helytelen volna azonban megfeledkezni arról, hogy a revelatio supernaturalis – bármilyen magátólértetődően hangozzék is a mai fülünknek – viszonylag kései eredetű és ehhez mérten jobbára az újkorból származó jelentésrétegek tapadnak hozzá. A korábbi zsinatok leginkább hitvallásokat (szümbolum, credo) fogalmaztak meg, vagy valamely tanítást (dogma) pontosítottak tételes formában (articulus) és hirdették azt ki ünnepélyesen (definitio); az azonban távolról sem állt szándékukban, hogy a természetfeletti kinyilatkoztatást mint olyat definiálják. Egy ilyenféle szándék teljességgel idegen lett volna az ókori és középkori egyházi szemlélettől, amelyben még senki sem tartotta lehetségesnek (és mégkevésbé szükségesnek) a keresztény „hittartalom” – a racionalista értelemben felfogott depositum fidei – lehetőleg teljes és hiánytalan megfogalmazását. Az első olyan egyházi dokumentumok, amelyek kifejezetten ebben a pozitivista értelemben, és a kierítően pontos megfogalmazás igényével és perspektívában beszéltek a „kinyilatkoztatásról”, valójában nagyon későiek: a XIX századból származnak. Ilyen volt például XVI. Gergely Dum acerbissimas kezdetű brévéje 1835-ből, (amely a Georg Hermes, valamint az Louis Bautain által vallott tételek ellen nyilatkozik: DH 2739; 2751-56), valamint, kevéssel később, IX. Piusz Qui pluribus enciklikája 1846-ból, mely (a felvilágosodás sugallta racionalista dichotómia értelmében) a hit és a tudás viszonya kapcsán beszél a kinyilatkoztatásról (DH 2775-80).
Ettől a történelmi pillanattól kezdve vált a „kinyilatkoztatás” fogalma fokozatosan egyre inkább bevett, sőt elterjedt fogalommá a teológiai szóhasználatban és a tanítóhivatali megnyilatkozásokban (nota bene: voltaképpen a Tanítóhivatal mai, jogi hangsúllyal bíró fogalma is ekkor alakult ki, vö. Francis Sullivan: Magisterium: Teaching Authority in the Catholic Church, New York, Paulist, 1983). Csakhogy ez a „hivatalossá válás” egyúttal a fogalom korábbi (köznyelvi-teológiai) jelentésének alapvető megváltozását is maga után vonta: a „kinyilatkoztatás” (revelatio) már korántsem a bibliai apokalüpszisz-t jelöli (a Jelenések könyvében – apokalüpszis Ioannou – János evangelista olyan vízióiról olvashatunk, amelyre ma leginkább a „magánkinyilatkoztatás” kifejezés illenék!). A revelatio mint kinyilatkoztatás ezzel szemben fokozatosan egészen sajátos értelemben kezd szerepelni: egyre inkább a keresztény hit sajátos tárgyának átfogó leírására szolgál, amely a „racionalizmussal” és a „deizmussal” szemben garantálni hivatott a doktrína érinthetetlen logikai egységét és ellentmondásmentességét. Csakhogy a „hit” így felfogott „igazságára” szintén a racionalizmus árnya vetül, amely – így az immáron magától értetődőnek tűnő feltételezés – érinthetetlen doktrínaként a gondjainkra bízatott, hogy tartalmát (a „depositum fideit”) pontos kifejezések formájában változatlanul megőrizzük és hűségesen továbbadjuk. Az így felfogott „kinyilatkoztatás” lépésről-lépésre tout court a hit szinonímájává vált (ami pesze csak a teológiai nyelvezet elszegényítése árán volt lehetséges).
Fentebb már utaltunk rá, hogy a folyamat voltaképpen egy hosszabb teológiai fejlődés eredménye. E helyt elégséges annyiban pontosítani, hogy az evolúció Francis Suárez-zel (1548-1617) indult el és az I. Vatikáni zsinaton – mindenekelőtt a Dei Filius dogmatikai konstitúcióban – ért a csúcspontjára, amennyiben tekintélyi megfogalmazást kapott és legmagasabb teológiai szentesítést nyert. A kinyilatkoztatás azon „modern” (ám szükségképpen egyoldalú) fogalma, amely erre a teológiai értelmezésre támaszkodik, fokozatosan egyre elterjedtebbé (sőt kizárólagossá) vált, s egyre inkább azt a benyomást keltette, mintha a „kinyilatkoztatás” igaz kijelentésekből (igaz propozíciókból) állna, amelyek a hit objektumának volnának hivatottak nyelvi kifejezést biztosítani. A szó tehát többé tehát nem a hívő ember értelmének Isten általi megvilágosítását jelölte az isteni igazságokra vonatkozóan, ahogyan azt egészen a középkorig bezálólag értették (vö. Yves Congar, La tradizione e le tradizioni 1, Saggio Storico, Roma 1964, 200-236, valamint az itt felsorolt dokumentáció), hanem a Suárez által kijelölt pályán mozog. Kezdetét veszi a kinyilatkoztatás „külső” teológiai kategóriává válása (extrinszecizálódás) és ezzel párhuzamosan „tárggyá” merevedése (el-objektiválódás). A korábbi mélyebb jelentésrétegek fokozatosan feledésbe merültek – például az, amely a kinyilatkoztatást az isteni megvilágosítás akciójaként értette –, és a hangsúly áthelyeződött szinte kizárólag a hit „tárgyára” (arra, ami úgymond sajátos értelemben „ki van jelentve”, „gondjainkra bízatott”, éspedig azáltal, hogy az ex parte obiecti került (a szubjektumon kívülre száműzetett, arról levált, attól elidegenedett, s immár tőle elvonatkoztatva is tárgyalható) (De fide theologica, disp. 3. Sect. 3, in Opera XII, Paris 1858, 45-52. [nr. 13.]).
Az eredmények rövid összefoglalása
Lássuk tehát még egyszer röviden a fejleményeket. Bár az I. Vaticanum-on részt vevő zsinati atyák a Dei Filius megfogalmazásakor nem adtak pontos meghatározást a „kinyilatkoztatás” szóra, a szóhasználtból mégis világosan kitűnik, hogy milyen értelemben hozták azt összefüggésbe a hittel: a fogalom terminus technikusként náluk egyrészt Isten kinyilatkoztató aktusát jelölte, másrészt a „természetfeletti kinyilatkoztatást” abban az értelemben, hogy az Isten írott, valamint a szent hagyomány által átörökített szava tartalmainak összességét értették rajta. Ez az, amit az Egyház tanítóhivatala tekintéllyel előterjeszteni, a hívő pedig ezen isteni tekintély alapján elhinni hivatott (DH 3006. 3011. 3015).
Az I. Vaticanum tehát a „természetes” és a „természetfeletti” elválasztására épülő teológiai perspektívát vezetett be és szentesített. Ez annyiban bizonyult problematikusnak, hogy – mértékadó középkori szerzőkkel ellentétben – ebben az értelemben a „természetfeletti”, bizonyos értelemben csak ráadásképpen hozzáilleszkedik, mintegy „hozzá van ragasztva” a természeteshez, illetve (mint arról maga a super-naturale szó is tanúskodik: DH 3005) ráépül arra. Ezzel a zsinat egy bizonyos Tridentinum utáni teológia vonalában áll be. Ez a felfogás Caietanó-tól, de főleg Suárez-től kezdve úgy kezdte érteni a természetes és a természetfeletti viszonyát, mintha két egymásra épülő emeletről lenne szó, amelyek olyannyira világosan elkülönülnek, hogy voltaképpen nincs is sok közük egymáshoz. (Megjegyzendő, hogy a középkor legnagyobb teológusa, Aquinói Szent Tamással [1224-1274] jóval árnyaltabb álláspontot képviselt, amennyiben az „Isten látására irányuló természetes [!] vágyról” [desiderium naturale videndi Deum] beszélt. E tanítása révén Tamás kifinomult dialektikával képes volt összekapcsolni a természetest a természetfelettitvel.) A kinyilatkoztatással kapcsolatban fokozatosan kialakult modern (neo-tomista, neo-skolasztikus) szemlélet azonban olyan „természetfeletti”-koncepciót fejleszt ki, amely egyrészt feltételezi, hogy létezik önmagában biztosnak tekinthető „természetes” istenismeret; másrészt azonban azt hangsúlyozza, hogy az üdvösséghez szükség van ezen kívül egy olyan titokzatos „természetfeletti” igazság ismeretére és hitére is, amelyet a Szentírás és az Egyház (azaz végső soron Isten) tekintélye garantál.
A probléma
Mi a baj ezzel a kérdésfeltevéssel? Mint arra már fentebb is utaltunk, a probléma lényege, hogy egyfajta „extrinszecizmus” veszélye fenyeget. Az „extrinszecista” szemlélet a természet és a kegyelem viszonyát „külsődleges” viszonyként képzeli el, azaz úgy, hogy semmilyen lényeges összefüggést nem tulajdonít nekik. A gondolat filozófiai eredetű és a nominalizmus hatására a XIV. Században született meg. Eredetileg teológiai cél motiválta: a nominalista gondolkodók az angol ferences William of Ockham (1285-1347) nyomán ez úton képzelték biztosítani, illetve megmenteni a „természetfeletti” abszolút ingyenességét. Ennek ára azonban egyrészt egyfajta deizmus, azaz az istenség absztrakt felfogása lett, amely eredetileg a felvilágosodás kritikájával függött össze; másrészt az extrinszecista szemlélet előmozdította a kinyilatkoztatás tekintélyelvű és betű szerinti felfogását, és nagyban hangsúlyozta a természetfeletti „csoda” szükségességére, hiszen abban látta a kinyilatkoztatás elsődleges bizonyítékát (ezzel tápot adva egyfajta szupra-naturalista szemléletnek). Az extrinszecista felfogás egy további meglepő következménye, hogy az I. Vaticanum atyái számára Jézus Krisztus nem tűnik teológiailag annyira meghatározó jelentőségűnek (a Trentói zsinatról vett idézettől eltekintve nem is szerepel). Ezek után egyáltalán nem érthetetlen, hogy az extrinszecizmus – ahelyett, hogy megválaszolt volna – nagyrészt a szőnyeg alá sörörte a belső nehézségeket: elhanyagolta a szentírás és a történelem, illetve a történelmiség kérdését; pozitív kijelentésekre és dicta probantiára redukálta a dogmatikát (azaz röviden a logikai igényét olyan területekre is kiterjesztette, ahol az nem sokat segít az ok bizonyításban az egyáltalán nem elégséges stb.). A válság az úgynevezett „modernista krízisben” kirobbant ki. Mivel a hivatalos (neoskolasztikus, neotomista) római teológia nagyjából egészében magáévá tette az extrinszecista álláspontot, számos teológus neve, akik válaszolni akartak a fenti a jogos kihívásokra, az eretnekséggel gyanúsítottak listájára került. Ennek az áldatlan állapotnak a feloldására egészen a II. Vatikáni zsinat Dei Verbum kezdetű dokumentumáig kellett várni. Ennek részletesebb ismertetése egy következő bejegyzés témája lesz.
Utolsó kommentek