„...kincseiből régit és újat hoz elő.” (Mt 13,51)

2013. március 13-án a bíborosi konklávé Ferenc pápát Róma püspökévé és az egyetemes egyház pápájává választotta. A pápa lelkipásztori és teológiai tevékenységét azóta is sokan és sokféleképpen értékelik, az egyházon kívül és belül egyaránt. Olykor szélsőséges vélemények, nemegyszer szenvedélyes vádaskodások is elhangzanak: egyesek azt emlegetik, hogy a pápa szakít az egyház korábbi tanításával és radikális újdonságokkal lép fel; mások szerint a tanítás lényegi tartalma nem változott, legfeljebb új kommunikációs stílusról van szó. Az ellentétes körülmények között nem könnyű eligazodni. Az alábbiakban – jórészt a jezsuita teológus Gerald O’Collins útmutatásait követve – azt vizsgálom, hogy hogyan viszonyul Ferenc pápa az egyház legutóbbi egyetemes zsinatának tanításához. A II. Vatikáni zsinattal való számvetésnek különös időszerűséget ad, hogy nemrégiben emlékeztünk bezárásának 50. évfordulójáról (2015. december 8.).

Hogyan kapcsolódik tehát Ferenc pápa a II. Vatikáni zsinathoz? Mennyiben örököse annak, illetve mennyiben tér el útmutatásaitól? Hadd előlegezzem meg a választ: bár Ferenc pápa nem hangsúlyozza lépten-nyomon a szoros kapcsolódását II. Vaticanum tanításához, mégis kimutatható, hogy tevékenysége és teológiája számos tekintetben a zsinat nagy témáinak életre váltását, illetve annak elméleti és gyakorlati továbbfejlesztését jelentik. A pápa tehát olyan módon hűséges a II. Vatikáni zsinathoz, amit a jezsuita lelkiségben „kreatív hűségnek” szokás nevezni.

Ami a használt forrásokat illeti: Ferenc pápa pontifikátusának „programját” az 2013-ban közzétett Evangélii Gaudium  (EG) kezdetű, az evangélium öröméről szóló apostoli buzdítás hirdette meg. A pápa ebben kifejezi, hogy „megtartani és intenzívebbé tenni” kívánja az egyház kapcsolatát a „nem keresztényekkel” (EG nr. 251). Ezen igéret beváltása a Laudato si’ (LS) kezdetű, az ökológia témájáról szóló enciklika is, mely 2015-ben jelent meg és „közös otthonunk”, a föld „gondozását” tűzte ki témájául. Ez a szöveg éppúgy meg kívánja szólítani a nem hívő avagy más vallásokat követő embereket, mint a keresztényeket. Ugyanebben a vonalban áll a pápa Amoris Laetitia kezdetű apostoli buzdítása is, amely a családban megélt szeretet öröméről szól. A pápa azon fáradozik, hogy ne csupán az „aklon belül” lévőkhoz beszéljen, hanem eljuttassa a keresztény kinyilatkoztatás örömhírét a földön élő valamennyi ember számára. Az Amoris Laetitia 2016-ból származik és a két korábbi évben tartott püspöki szinodus eredményeinek figyelembevételével készült. Ezek az iratok tehát már célkitűzéseiket tekintve is a II. Vatikáni zsinat tanításának vonalában állnak: a zsinat által sürgetett párbeszéd eszközei kívántak lenni, annak gyakorlati életre váltását tűzték ki célul, azaz elzárkózás helyett kapcsolatot keresnek a „modern világgal” (Gaudium et spes), a „nem keresztényekkel” (Nostra Aetate) is. Most O’Collinst követve vizsgáljunk meg közelebbről nyolc nagy témát, annak reményében, hogy azok által Ferenc pápa tanításának a II. Vaticanummal való folytonossága jól szemléltethető lesz. (Az alábbi írás az ausztrál teológus cikkének szabad átirata.)

1. Krisztus a középpont

Mint ismeretes, a II. Vatikáni zsinat – az I. Vaticanummal ellentétben – nem bocsátott ki külön dokumentumot Jézus Krisztus személyével kapcsolatban. Ez persze korántsem jelenti, hogy elhanyagolta volna annak a mai megértési horizonton történő tisztázását, hogy kicsoda Jézus és mit tett, és tesz ma is értünk. Krisztus személye nem csupán jelenvaló, de egyenesen központi szerepet tölt be a zsinat mind a 16 közzétett dokumentumában. A modern világban létező egyházról a szóló konstitúció hangsúlyozza, hogy ő „valóban egy lett közülünk” (Zsid 4,15), „emberi kézzel dolgozott, emberi értelemmel gondolkodott, emberi akarattal cselekedett, emberi szívvel szeretett” (Gaudium et spes 22). Ugyanez a szöveg Krisztust „az emberi történelem céljá[nak], [...] az emberi nem középpontjá[nak]” nevezi, akiben „minden szív öröme és kívánságai [...] beteljesed[nek]” (nr. 45). A szent liturgiáról szóló zsinati konstitúció kijelenti, hogy az eukarisztia végzése az egész egyház legfőbb tevékenysége, amely a híveket „a Krisztus sürgető szeretetére vonzza és gyújtja meg” (Sacrosanctum Concilium, 10).

Ferenc pápát is nyilvánvalóan „Krisztus és az ő népe iránti szenvedély” fűti (EG 268). Az Evangelii Gaudium vezérfonala Jézus szerete és az ő követésének vágya. A pápa a II. Vatikáni zsinat tanítása alapján tisztában van vele, hogy minden az egyház megújítására és megreformálására vonatkozó igyekezet spirituális szempontból teljes mértékig terméketlen és visszhangtalan marad (tanbelileg pedig téves), ha legbelsőbb ihletét nem magából a kereszténység alapítójából, Jézus Krisztusból meríti.

2. Bűnbánat

Az ökumenizmusról szóló zsinati dekrétum (Unitatis Redintegratio) arról a Krisztusról beszél, aki „szüntelen megújulásra hív [...], melyre az Egyháznak mint emberi és földi intézménynek állandóan szüksége van” (nr. 6). Ennek eszköze a „szívbéli megtérés” és az „életszentség” (nr. 7-8). Ezzel a dokumentummal egy napon tették közzé az egyházról szóló dogmatikai konstitúciót is (1964. november 21.), amely elismeri, hogy az egyház „egyszerre szent és mindig megtisztulásra szorul”, ezért állandóan követnie kell „a bűnbánat és a megújulás útját” (Lumen Gentium, 8). A zsinat tehát kifejezi a reform és a megbánás szükségességét. Bár általános fogalmakat használ, e sürgető igényt az egész egyházra vonatkoztatja.

Ferenc pápa több alkalommal is konkretizálta a megújulás és megtérés fontosságát, például amikor azt saját magára, hivatalára és a Római Kúriára alkalmazta. Az Evangelii Gaudiumban ezt olvassuk: „Mivel arra kaptam meghívást, hogy meg is éljem azt, amit másoktól kérek, a pápaság megtérésére is gondolnom kell. [...] A pápaságnak és az egyetemes Egyház központi struktúráinak is meg kell hallaniuk a lelkipásztori megtérésre hívó felszólítást.” (EG 32). Nem véletlenül nevezte az olasz sajtó ezt a dokumentumot – némiképp szenzációvadás újságírói fordulattal – a „pápaság megtérésére” szóló apostoli buzdításnak. Abban a hosszú interjúban, amelyet Ferenc pápa 2013. augusztusában Antonio Spadaro-nak, a Civilta’ Cattolica főszerkesztőjének adott, saját maga „leghelyesebb megharátozása[ként]” ezt jelölte meg: „én egy bűnös vagyok”. („Ez a legigazabb definíció. És ez nem üres szólam, nem elcsépelt frázis.”) Ugyanő 2014-ben, a Római Kúriával való karácsony előtti találkozása során keményen ostorozta a Római Kúria bűneit, amelyet 15 pontban sorolt fel. Olyan konkrét dolgokat nevezett meg, melyek megkísérthetik a Vatikánban dolgozókat is: a „pletyka terrorizmusát”, például, vagy a „hatalom patológiáját”, amely azzal kísért, hogy a személyes előremenetelt úgy állítsa be, mint amit érdemes minden más elé helyezni; továbbá ostorozta az úgynevezett „spirituális Alzheimer-kórt”, amely elfelejteti velük, hogy a keresztényeknek valójában örömtelinek kellene lenniük.

Ferenc pápa ugyanezt a hagyományt folytatta 2015. október 24-én, a szinóduson résztvevők előtt mondott záróbeszédében, amikor figyelmeztette a püspököket a „bezárt szív” veszélyére, amellyel úgymond „gyakran még az Egyház tanítása és jószándéka mögé” is el lehet „rejtőzni”. Másnapi prédikációjában, a szinódus zárómiséjén, a pápa Mark evangéliumának egy szakaszát kommentáta, amely a Bartímeusról, a Jézus által meggyógyított vak koldusról szól (Mk 10,46-52): „A tanítványok közül egy sem állt meg, hogy – Jézushoz hasonlóan – beszéljen a vak embererel. Ha Bartímeus vak volt, akkor ők süketek. Az ő problémáját nem tekintették a sajátjuknak”.

3. Kollegialitás

Mint emlékezetes, a Lumen Gentium kezdetű konstitúció egész harmadik fejezete az „egyház hierarchikus alkotmányáról” szól, és egyebek között a „püspökök közti kollegialitás” fontosságát is hangsúlyozza. A zsinati atyák szerint a kollegialitást a pápának azokkal szemben kell gyakorolnia, akik osztoznak vele, Róma püspökével, abbéli felelősségében, hogy lelkipásztorilag ellássák és irányítsák Krisztus egész világon elterjedt egyházát (nr. 21-23). Bár a II. Vatikáni zsinat elsőként elfogadott dokumentuma, a Sacrosanctum Concilium, nem használja a „kollegialitás” szót, sürgeti a kollegiális eljárásmód érvényre juttatását a püspökökkel és a püspöki konferenciákkal szemben, amikor azok összeülnek, hogy megreformálják és lefordítsák a liturgikus szövegeket (nr. 22, 36, 38-40). Ahogy a püspökök találkozóin – tehát a katolikus egyház egyetemes zsinatain is – gyakorolni kell a kollegialitást, ugyanúgy annak érvényre kell jutnia a nemzeti püspöki konferenciákon és a helyi egyházak kisebb összejövetelein is (például a plébániákat vezető papokkal, szerzetesekkel és laikusokkal való kapcsolatban is, akikkel a hierarchia tagjai megosztják felelősségüket). A kollegialitás tehát a II. Vatikáni zsinat tanítása és gyakorlatba átültetett hatása, és fontosságát aligha lehet túlbecsülni elsősorban a püspükök testületén belül, amelynek – a történelem során először – valóban globális szinten kell együttműködnie.

Ha csak egy pillantást vetünk is a küspöki kollegialitás mai orgánumaira – a Rómában működő püspöki szinódusra, a nemzeti püspöki konferenciákra, valamint az olyan nemzetközi testületekre, mint amilyen a latin-amerikai püspüköket tömörítő CELAM (Consejo Episcopal Latinoamericano), vagy az ázsiai püspükök együttműködését koordináló FABC (Federation of Asian Bishops’ Conferences) –, azt kell mondanunk, hogy egyelőre még elég messze vagyunk ettől az ideáltól. A püspökök kollegiális együttműködését esetenként a konkrét szabályozás is akadályozza. Például a II. János Pál pápa által 1998-ban kibocsátott Apostolos Suos kezdetű motu proprio tanbeli (doktrinális) kérdésekben korlátozza  a püspöki konferenciák hatalmát a latin rítusú egyházban. A jelenlegi szabályozás szerint ugyanis a vitás kérdések esetében a püspökök egyhangú egyetértésére van szükség; ennek hiánya esetén a püspöki konferenciák tanítását Rómának kell benyújtani jóváhagyásra. Ezzel kapcsolatban nem árt emlékeznünk arra, hogy bár a II. Vatikáni zsinaton elfogadott dokumentumok végső szövegét minden esetben túlnyomó többséggel szavazták meg, nincs olyan tanbeli kérdéssel foglalkozó dokumentum, amely egyhangúan igenlő szavazatot kapott volna (azaz kivétel nélkül valamennyi püspök jóváhagyta volna). Mindig volt néhány „különutas”, akik nemmel szavaztak. II. János Pál pápa tehát magasabb elvárást támasztott a püspöki konferenciákkal szemben, mint amit az egyetemes zsinaton sikerült elérni – s ez bizony túlzásnak tűnik.

Szoros összefüggésben áll a kollegialitással a szubszidiaritás alapelve is (vö. LG 23). Ez lényegében azt jelenti, hogy azokat a döntéseket, amelyek természetüknél fogva alacsonyabb szintre tartoznak, nem kell magasabb szinten meghozni. Ez a princípium tehát szemben áll a római centralizálással, amely az egyház működtetését a modern korban egészen a legutóbbi időkig jelentősen nehezítette. (A kollegialitásról, szubszidiaritásról, valamint a túlzott centralizmusról vö. például Gerald O’Collins, Living Vatican II: The 21st Century, Mahwah, NJ: Paulist Press, 2006, 35-38; 40-43; 154-159.)

Az Evangelii Gaudium-ban Ferenc pápa szembehelyezkedett a „túlzott centralizációs” törekvésekkel, amely úgymond „megnehezítik az egyház életét és [megtörik] annak misszionáriusi dinamikáját”. A dokumentum kifejezetten elismeri, hogy a püspöki konferenciák „autentikus tanbeli tekintélyé[nek]” gyakorlata mindeddig „nem volt elégségesen kidolgozva” (nr. 32). Az apostoli buzdítás továbbá a világ számos püspöki konferenciája által közzé tett dokumentumra utal: idéz például az afrikai, a brazil, a francia, az indiai, a fülöp-szigeteki, az Egyesült Államok-beli konferenciák irataiből, valamint a CELAM harmadik, illetve ötödik – Pueblában (1979) és Aparecidában (2007) tartott – általános konferenciáján jóvá hagyott szövegekből. Ugyanígy az önreferenciális stílus üdítő meghaladásáról tanúskodik az ökológiai és klímához kapcsolódó kérdésekről szóló enciklika, a Laudato Si’ (2015) is, amely nem kevesebb, mint tizenhat püspöki konferencia dokumentumából idéz, továbbá merít a CELAM és a FABC megállapításaiból. Így valóban elmondható, hogy a tanítóhivatali immár kollegiális módon működik, hiszen az öt kontinensen élő egyház tapasztalatait és megfogalmazott véleményét is figyelembe veszi.

Ugyanígy az Amoris Laetitia (A szeretet öröme) kezdetű, 2016. március 19-án közzétett apostoli exhortáció is, amely a családról szóló szinódust követte, kereken 75 alkalommal utal a szinódus végső dokumentumára (Relatio Finalis), továbbá átvesz megállapításokat a világ sok részének (Ausztrália, Argentína, Chile, Columbia, Olaszország, Kenya, Korea, Mexikó és Spenyolország) püspöki konferenciáitól. Ez a stílus meglepő, amennyiben meglehetősen éles ellentétben áll azokkal a pápai exhortációkkal, amelyek a II. János Pál pápa idejében tartott szinodusokat követték. Egy akkoriban közzé tett dokumentum ugyanis, amelyet az 1999-ben tartott Ázsiai Szinodus után bocsátottak ki, nagyjából egészében figyelmen kívül hagyta azt a rendkívül gazdag tanítást, amelyet hosszú éveken keresztül a FABC működése nyomán érlelődött ki. A családról szóló szinodus azonban, amely 2015. október 25-én ért véget, valamint a későbbi Amoris Laetitia kezdetű apostoli buzdítás, hűen tükrözi Ferenc pápa azon törekvését, hogy többeket hagyjon gondolkodni, és tanítan is az egyházban. Mindez csak helyeselhető, ha alapelvként elfogadjuk, hogy Jézus Krisztus az egyházat nem egyedül egy ember kezébe helyezte, hanem püspökök és más felelős vezetők gondjaira bízta, akik ráadásul számos különböző kontextuson belül dolgoznak, többféle földrészen élnek és maguk is sokféle nemzethez és kutúrához tartoznak.

A teljesebb kollegialitásra szóló zsinati felhívás hatástalan marad, ha az egyház vezetését tekintve is nem válik egyre inkább földrész-közivé, azaz kifejezetten globális egyházzá (World Church, World Christianity). Alig egy hónappal megválasztása után Ferenc pápa jelezte ezirányú szándékát, amikor kinevezett egy nyolc bíborosérsekből álló, azóta is működő tanácsadó testületet. A grémiumban részt vevő kardinálisok mind a hat kontinens kereszténységet képviselik. Feladatuk abban áll, hogy tanácsot adjanak a pápának egyes, az egyetemes egyházat illető kérdésekben, valamint a Római Kúria reformjával kapcsolatban. A valóban kollegiális Egyháznak valóban globlis egyházzá kell válnia.

A bíborosok első két konzisztóriumán, amelyet addig öszhívott (2014 és 2015) Ferenc pápa megkezdte az európai és az észak amerikai dominanciájának csökkentését, ami a nyolcvan év alatti (tehát válaszható és választó) bíborosokat illeti. Azzal, hogy Latin Amerikból, Afrikából, Ázsiából és Óceániából is kreált kardinálisokat, a pápa fontos lépést tett abba az irányba, hogy elismerje: a katolikusok jóval több mint 60 százaléka Latin Amerikában, Afrikában, Ázsiában és Óceániában él, tehát már csak demográfiai alapon is joguk van ahhoz, hogy ők is hallathassák hangjukat egy új pápa megválasztása során. Persze ez az átalakulás időbe telik. Még ma is az Európából és Észak Amerikából származó bíborosok teszik ki a konklávén választható és választó bíborosok jóval több, mint 50 százalékát.

Vö. Gerald O’Collins SJ, Pope Francis and the Second Vatican Council (1.) The Pastoral Review, Voluma 12,  Issue 6, pp. 4-6. (Folytatás következik!)