Egy korábbi bejegyzésben már nekilendültem, hogy válaszoljak néhány bírálómnak. Talán nem is annyira a személyes hiúság hajtott (bár biztos abból is van bennem egy adag...), még csak nem is a „mundér becsülete” mentésének szándéka (bár az sem egészen közömbös a számomra...). Hogy mi tüzelt akkor? Talán elsősorban az „ügy” iránti szenvedély és elkötelezettség. Mi tagadás, nem szeretem, ha Ferenc pápa teológiáját rossz színben tűntetik fel! Ennek érdekében hajandó vagyok akár vitatkozni is (nem mintha mindenben osztanám a pápa nézeteit – ehhez nem kell mindenben osztani! Az elődjét is védtem és az utódját is védeni fogom). Végül is katolikus vagyok...
Az egyházi közéletben egyébként – szerintem – van helye véleménykülönbségeknek és – természetesen – az vélemények nyílt ütköztetésének is. Már tudnillik, ha tisztességes és nyilt formában történik. Ez ugyanis ahhoz segít, hogy megtudjuk, mit is gondolunk valójában. Reflexióra ösztönöz. Önálló felelősségvállalásra. Elgondolkodtat. Ez pedig morálfilozófiai és teológiai kérdéseken éppenséggel nem számít bűnnek. Még a katolikusok számára sem...! ;-)
Szóval, az alábbiakban újra csak teológiáról fogok írni, még ha kissé leegyszerűsített, „zanzásított” formában is. Lássunk tehát hozzá!
A Ferenc pápa teológiája bírálói részéről gyakran elhangzik az az érv, miszerint Ratzinger „visszavonta” azt a cikkét, amelyre Kasper bíboros hivatkozott (lásd a fenti képen – remélem, mindenki felismerte! :-). Idézzük hát fel röviden a tényeket. Walter Kasper 2014 februárjában (tehát még a családszinódusok előtt) a Család evangéliuma címmel csakugyan tartott egy híres beszédet a bíborosi konzisztórium előtt, amelyben – más modern teológusok mellett – tényleg nyomatékkal említette Joseph Ratzinger véleményét is. Ratzinger ugyanis még 1972-ben, még fiatal dogmatikaprofesszorként terjedelmes tanulmányt tett közzé, amelyben taglalta „A házasság felbonthatatlanságának kérdésé”-t (ez volt a cikk címe). Ebben az írásában a teológus még amellett érvelt, hogy az elvált és újraházasodott katolikusokat a gyónás és szentáldozás szentségéhez lehet engedni. Indoklásában az szerepelt, hogy ez egyrészt összhangban van az Egyház hagyományával (Ratzinger az ókeresztény gyakorlatra hivatkozott), részben pedig ezt lelkipásztori okok is megkívánják. Ezek után persze akadémiai körökben némi visszatetszést keltett, amikor (már XVI. Benedekként) összegyűjtött műveinek 2014-ben megjelent negyedik kötetében Ratzinger átírta az azonos címmel kiadott tanulmány végét: törölte a korábbi állásfoglalását és már csak az egyházi bíróság semmisítő eljárását tartotta elfogadhatónak a rendezetlennek számító házasságok szentségi lehetőségeivel kapcsolatban. Ez jelentette volna tehát az álláspont „visszavonását”.
A kifejezés persze az én fülemnek kissé túlzóan hangzik. Nem tehetek róla, nekem „visszavonás” szó jogi aktust sugall; itt viszont nem tudom, nem inkább arról volt-e szó, hogy egy nagyformátumú, kitűnő teológus, immár több egyházkormányzati tapasztalattal a háta mögött és nagyobb felelősséggel a vállán, személyes és intellektuális érésének egy adott pontján úgy látta, hogy korábban képviselt véleménye immár változtatásra szorul. Időközben egyszerűen átértékelte magában a dolgot – megesik az ilyesmi... Remélem azonban, hogy ezzel az állítólagos „visszavonással” a „Katolikus válasz” cikkírói, valamint a velük egyetértő kommentelők, nem azt akarják mondani, hogy Joseph Ratzinger (a későbbi bíboros, majd pedig pápa) fiatal teológusként még „eretnekséget képviselt” („eretnek volt”), avagy, hogy akkori nézetei ellentétben álltak az Egyház hivatalos tanításával! Mert én bizony ehhez nem adnám a nevemet...
De váltsunk most perspektívát. Hadd gondolkodjak egy kicsit bírálóim fejével. Bár nem osztom (redukcionistának tartom) azt a nézetet, miszerint szexualitásra vonatkozó bűnök mindennél súlyosabbak (és végső soron megbocsáthatatlanok), valamint, hogy semmiféle mentő körülmény nem hozható fel ezen a téren (erről e bejegyzés előző részében bővebben írtam), ám nem is akarom elbagatelizálni a dolgot. Ha viszont elfogadom támadóim előfeltevéseit, bízvást elismerhetem, hogy bizonyos szempontból igazuk van: Kasper bíboros érvelése valóban nem állja meg a helyét...
Foglaljuk össze röviden. Kasper annak érdekében, hogy az elvált újraházasodottakat szentáldozáshoz engedését megalapozza, számos teológiai érvet sorol fel (például, hogy a korai egyházi hagyományban létezik példa erre a gyakorlatra – például Nagy Szent Baszileiosznál és másoknál –, valamint, hogy Isten a szentírásban irgalmasnak mutatkozik – ezt a nyomós érvet egyébként Kasper nem akarja „olcsón” kiárusítani, hanem nagyon is nagy hangsúlyt fektet a bűnbátattartás szükségességére). Ám érvelésének lényege az a belátás, hogy mivel az ősegyházban létező legsúlyosabb három bűnre, a gyilkosságra, a hittagadásra (bukottak=lapsi visszafogadására), valamint a házasságtörésre létezett bocsánat, nekünk is meg kell engednünk, hogy az elvált újraházasodottak, megfelelő bűnbánati gyakorlatok teljesítése esetén, szentáldozáshoz járulhassanak. Csakhogy azt kell mondanom, ezen a ponton Kasper évelése hibás. Miért?
Nos, ceteris paribus a bírálóknak igazuk van: az elvált és újraházasodottak esete ugyanis egy lényeges ponton valóban különbözik a házasságtörésre adott felmentés ősi egyházi gyakorlatától. (Újra hangsúlyozom: abban az esetben, ha a fenti, szerintem hibás, kizárólag a szexualitásra összpontosító redukcionista antropológiát és az enyhítő körülmények lehetetlenségének axiómáját elfogadjuk.) Hiszen – rendben van! – bárkinek meg lehet bocsátani a bűnét, bármilyen súlyos legyen is, ha valóban megbánta és nem akarja többé elkövetni. Ezzel bízvást egyetérthetünk. Csakhogy az elvált újraházasodottak hiába állítják, hogy megbánták a maguk részét! – szól az ellenvetés. Hiszen ők permanens házasságtörésben élnek! Szó sincs róla, tehát – hangsúlyozzák –, hogy be akarnák fejezni bűnös gyakorlatukat! A második (törvénytelen) házasságban élő személy megáldoztatása tehát „szentségtörő gyakorlat” mindaddig, amíg meg nem ígérik, hogy többé nem akarják elkövetni a bűn. Márpedig egyedül ebben az esetben lehet elfogadni a megbánás érvényességét! – vallják. Mindaddig azonban, amíg nem tartózkodnak a szexuális együttéléstől, minden egyes, az érvényes házasságon kívüli szexuális aktussal folyamatosan vétkeznek, aminek eredményeképpen – röviden – a halálos bűn állapotában élnek. A katolikus tanítás szerint pedig halálos bűnben nyilvánvalóan nem lehet az eukharisztiához járulni – ez szentségtörés volna!
Elég hűségesen összefoglaltam?
Csakhogy – és itt jön a csavar – ezen a ponton felvethetünk egy kérdést. E kérdés jogosságának elismeréséhez még nem kell kilépnünk a fenti legalista-pozitív jogi gondolkodási modellből – a javasolt megoldás még ugyanezen a logikán belül áll. A kérdés így hangzik: Vajon létezik-e olyan intézményesített gyakorlat a Katolikus Egyházban, ahol valaki egy szentségi életállapotban él, ám ahhoz nem hűséges, és mégis járulhat az eukarisztia szentségéhez? Ha találunk arra precedenst, hogy a hierarchikus Anyaszentegyház hozzájárul egy ilyen gyakorlathoz, akkor – és csakis ebben az esetben – valóban elfogadhatjuk Walter Kasper javaslatát, melyet az általa előterjesztett fő érv – mint láttuk – valóban nem elég meggyőzően támasztott alá.
És lám, ilyen gyakorlat valóban létezik! Amint arra a kitűnő fiatal magyar teológus, Görföl Tibor felhívja a figyelmet https://www.youtube.com/watch?v=EgXQA3h4yNA&t=364s , a Katolikus Egyházban valóban van olyan jogi szabályozás, amely ezt lehetővé teszi: a laicizált papok esete.
A kívülállók számára mondom, magyarázatképpen (bár mi, katolikusok sem vagyunk rá büszkék, mégis őszintén el kell ismernünk): előfordul, hogy felszentelt papok elhagyják a hivatásukat. Annak ellenére, hogy végigjárták a papi képzés valamennyi lépcsőfokát, végül válságba jutnak és úgy döntenek, hogy megnősülnek (az egyházi kódex terminológiájával: „polgári házasságkötést kísérelnek meg”), gyermekeik lesznek és – jól vagy rosszul – további életükben házasságban élnek. Ebben az életállapotban mégis lehetséges, hogy a kellő jogi procedúra után egy jogi aktussal „laicizálják” őket, és szentségi házasságot köthetnek. Hangsúlyozom: annak ellenére járul hozzá ehhez az Egyház, hogy közben változatlanul vallja: ezek az emberek (teológiai-ontológiai) értelemben papok! Ez tehát nem szentségtörés. Pedig akit pappá szenteltek, a katolikus dogmatika szerint örökre pap marad – a szentelés nem veszíthető vagy törölhető el. A hierarchikus Anyaszentegyház mégis hozzájárul, hogy ezek a személyek szentáldozáshoz járulhassanak; annak ellenére, hogy alkalmasint rendszeres szexuális életet élnek a házastársukkal. Íme tehát a példa: az Egyház és annak legfőbb törvényhozója megváltoztathat egy pozitív jogi (egyházfegyelmi) rendelkezést, ha úgy látja jónak, hogy ilyen módon orvosolhatja a kialakult áldatlan helyzetet (jelen esetben az „úgynevezett ’rendezetlen’ helyzetben” élők egy adott csoportjának státuszát) – és lám, pontosan ez történt az Amoris laetitiával is (vö. AL 296-300).
Azt hiszem, semmi szégyellni való sincs azon, hogy – mint egyik bírálóm elmarasztalólag említi –, megtámadott paptársaimmal együtt – „nyilvánosan vallom”, amit a pápa is tanít. Ez csupán annak a jele, hogy töretlenül hiszek a Szentlélek Egyházban való működésében. Nem gondolom, hogy kivonult belőle, sem a Triendti zsinat (1545-1563) után, sem pedig az I. Vatikáni zsinat (1869-1870) után. Végső soron tehát a pápáról van szó. Talán a bennünket támadók is azért inkább minket kritizálnak, mert a pápát támadni katolikusként mégiscsak cikibb, mint egy „liberális”, „szentségtörő” jezsuitát. Egyetértek! – ez csakugyan a jobb megoldás (a malum minus). Péter utódának, Róma püspökének tisztelet jár (főleg ha valaki már blogja nevében is vindikálná magának a „katolikus” jelzőt...). Mi jezsuiták beérjük az intellektuális becsületességgel. De – ami engem illet – abból nem szívesen engedek.
Ugyanezért azt sem akarom egyébként kétségbe vonni, hogy alkalmanként a pápa tanításával kapcsolatban is lehet helye a kritikának (a jezsuita renden belül ennek régi hagyományai vannak!). Egy teológus hivatása természetesen nem merülhet ki abban, hogy papagájként szó szerint ismételgesse a Tanítóhivatal megnyilatkozásait. Az a dolga, hogy értelmezze azt – ha másért nem, hát azért, hogy önmaga és mások számára is érthetővé tegye. Ez pedig egyúttal bennfoglalt felhatalmazás a kritikára is. Enélkül megszűnne a változás, ami mindig az élet jele – igen, az Egyházon belül is! Csakhogy a mindenkori kritikának kellő felkészültséggel és tudományos (illetve újságírói) tisztességgel kell történnie. Erre indít az Egyház iránti felelősségünk. A hangulatkeltéstől elhatárolódom.
Egyébként van közös pontunk a tradicionalistákkal: a szép liturgia nekem is tetszik. Felüdül a lelkem, ha megadják a módját: ha összeszedett a pap, ha hivatása magaslatán áll a kántor, ha énekelnek a hívek. De hogy a régi feudális udvari formák visszahozatala lenne a jövő az Anyaszentegyház számára, nos, arról nem vagyok meggyőződve. Ha az egész világon elterjedt és virágzó Egyházat figyelembe veszem, akkor végképp nem. De talán Európán belül is aggályos a dolog (Rómában egyébként egyházi törvény tiltja a „cappa magna” használatát) https://www.youtube.com/watch?v=Y5ALnMClKZ8 Szerintem okkal...
Vannak arra vonatkozóan kommunikáció-tudományos felmérések, hogy a „Katolikus válasz” típusú „egyháziasság” képviselői hány százalékát teszik ki a közösségi média olvasóinak, s hogy csekély arányaikhoz képest milyen elképesztő mértékben felülreprezentáltak a hozzászólásokban. A pontos adatokat sajnos elfelejtettem. Annyi azonban biztos – s micsoda szerencse! –, hogy nem ők képezik a Katolikus Egyház többségét (és a katolikus blogok olvasóközönségének többsége sem). Ebben van a reményem. Annak ellenére, hogy – számolok vele – nyilván most is „egészpályás letámadás” fog történni (megértem én, hisz’ valaha én is kosaraztam :-), azaz minden rendelkezésre álló eszközzel diszkvalifikálni próbálják majd a fent mondottakat. Az ideges reakció és a hatalmas pszichés energiák mozgósítása azonban nem annak a jele, hogy valakinek igaza van. Inkább a gyengeség és szorongás bizonyítéka. (Csak azt sajnálnám, ha miattuk a kiegyensúlyozottabb kommentelők leszoknának a Jezsuita blogról...)
Ám még az Amoris laetitia körüli „botránynak” (helyesebben: botránkozó hangulatkeltésnek) és a „jezsuiták” bemószerolásának is megvan a maga értelme. Támadóink így – akaratuk ellenére is – ahhoz járulnak hozzá, hogy az Egyházban újra meginduljon a teológiai és lelkipásztori reflexió, a közös gondolkodás ezekről a témákról. Voltaképpen tehát hálásak lehetünk nekik. Egy-két száz év elteltével pedig már sokkal világosabban fogjuk látni a történelmi szerepüket az Egyház életének ezen időszakában. Az Egyházéban, amely a XXI. században is az üdvösség felé zarándokló embereket gyűjti akolba, az egy Pásztor vezetésével.
Utolsó kommentek