A barátság szentsége

2018.02.20. 10:36 korizoli

blog_kz_baratsag.jpgA Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus felé haladva egyre többet foglalkozom olvasmányaimban az Eucharisztia titkával. Lelkinapok, lelkigyakorlatok során szívesen beszélek hitünknek e központi valóságáról. Vágyom arra, hogy megosszam azt, ami számomra is motiváló. A közeljövőben több középiskolásoknak szóló lelki napunk lesz, és olyan jó lenne közelebb hozni ezt a titkot hozzájuk. Persze ha az ember azt mondja a diákoknak, hogy az Eucharisztiáról lesz szó ezen a lelki napon, akkor nem a lelkesedés az, ami egyből kiül a kamaszok arcára, hanem valami fura csodálkozás, vagy éppen döbbenet: „Na ne! Mi? Egyáltalán mi ez a fura szó, hogy Eucharisztia? Ja hogy a mise? Hú, hát ez egyáltalán nem tűnik valami izgalmas dolognak, amitől lelkesedni lehetne. Olyan unalmas különben is. Épp elég végigülni, nem hogy még egész nap erről legyen szó. Mi köze van ennek az életünkhöz?”

Valóban, első látásra az Eucharisztia tényleg olyan távolinak tűnik mindattól, ami ma egy kamasz fiatalt érdekel. Sőt talán felnőtt keresztények is érezhetik úgy, hogy azt, ami vasárnap a templomban történik és az életük többi részét nem sok dolog kapcsolja össze egymással. Úgy lépünk ki a templomból, mintha „mi se’ (mise) történt volna”. Vagy mégis lehet találni valami közös pontot? Van olyan aspektusa ennek a hittitoknak, ami érintheti akár a fiatalok életét is?

Meggyőződésem, hogy keresztény életünk -  legyünk felnőttek, vagy diákok - nagyot fejlődne, ha jobban felfedeznénk, hogy mi is a szentmise és hogyan hathatja át jobban az életünket az, amit ünneplünk, és hogy az életünk, hogyan lehet jobban jelen az ünneplésben. Ez magam számára is kihívás, szerzetesként és papként is. Vágyom ebben előbbre lépni és szeretném, hogy valahogy az olvasók számára is hasznos legyen, amit megfogalmazok a jelen - és remélhetően a következő –bejegyzésekben (mert egy sorozatot tervezek az Eucharisztiáról). Arról a Titokról lesz szó, amelyről könyvtárakat írtak már tele, mégsem lehet soha kimeríteni. Bármennyit is gondolkodunk róla, amit megfogalmazunk, soha nem lehet teljes, kimerítő és mindent magába foglaló. De azért ne adjuk fel!

Kamasz barátság

Mi érdekli a kamaszokat? Van azért egy pár dolog. Az egyik legfontosabb téma ebben a korban a kortárs kapcsolatok világa. Hogyan viszonyulnak hozzá a többiek, hol a helye a csoportban. Vannak-e barátai, milyenek ezek a kapcsolatok? A barátokkal eltöltött idő a legizgalmasabb tud lenni, minden, amit együtt csinálnak, amit közösen átélnek. Ilyenkor még minden másnál fontosabb, hogy legyen, akivel dolgokat mélyebben meg lehet beszélni, sok sok olyan dolgot, amikről a szülőkkel nem szoktak beszélgetni. Megértve lenni, elfogadottnak lenni, közösen álmodozni, mindez hatalmas örömforrás a fiatalok életében. Hihetetlen fontos számukra a kortársak pozitív visszajelzése, elismerése. A többiek megbecsülése szárnyakat adhat. Mindenek ugyanakkor az ellenkezője is igaz. Amikor egy fiatal a kortársaitól elutasítást tapasztal, az a legfájdalmasabb élmény tud lenni. Az egész világ elsötétedik annak a számára, akit a közösség gúnyol, vagy elutasít. Pokol tud lenni annak a fiatalnak az élete, aki egyedül marad, akinek nincsenek barátai, akikre számítani tud, akik kiállnak mellette, hanem csak kritikusok veszik körül. Ahogy nagy öröm megosztani a „titkokat”, úgy a legnagyobb csalódás tapasztalni, ha ezt kibeszélik.

Hogyan szerezzünk barátokat? Hogyan építsünk baráti kapcsolatokat? – ez érdekli a fiatalokat. És nem csak őket.

Felnőttkori barátság

A felnőttek életében, számunkra is nagyon fontos tud lenni a barátság. Nem véletlenül nevezi a Biblia is kincsnek a hűséges barátot: „A hűséges barát erős menedék, aki ilyenre akad, kincset talál! Az igaz barátnak nincsen mása, hűsége értékét nem lehet arannyal, ezüsttel mérni!” (Sir 6, 14-15). Ahogy telnek az évek úgy érzem egyre inkább, hogy a barátságok tényleg milyen nagy kincsek, mennyire meg kell becsülni azokat az embereket, akikkel egyszer barátságba kerültünk. Nem minden nap születnek ugyanis barátságok, túl a negyvenen már jobban látjuk ezt. Igazi barátból nincs sok az életben. A barátság valahogy ajándék. Kell hozzá kölcsönös szimpátia, szabad döntés, együtt töltött idő, közös élmények. Ajándék, ha van olyan ember, akivel teljes szabadságban lehet beszélni, akivel tényleg meg lehet osztani a benső gondolatokat, terveket, szép dolgokat és nehézségeket. Az igazi barát előtt nem kell szerepet játszanunk, ő elfogad, olyannak amilyenek vagyunk, neki nem kell görcsösen megfelelni.

A barátságnak különleges erőt ad, ha vannak közös értékek, olyan törekvések, amelyek mindkettőnknek fontosak. Egyik nagyon szép példa erre a keresztény hagyományból Nazianzoszi Szent Gergely és Nagy Szent Vazul barátsága. Erről Gergely így ír: „Mindkettőnk munkája és törekvése egyformán az erényre irányult, hogy a jövendő reménységnek éljünk és így felkészüljünk arra, hogy már halálunk előtt kiköltözzünk ebből a világból. Ezt tartottuk szem előtt életünk és minden cselekedetünk irányításában. Egyrészt az isteni parancsok útmutatását követtük, másrészt pedig egymást támogattuk erényeink tökéletesítésében. Talán nem tűnik elbizakodott beszédnek, ha azt mondom: mi egymásnak szabályul és mértékül szolgáltunk a jónak a rossztól való megkülönböztetésében. Az embereknek más és más nevük van, amelyet vagy szüleiktől kaptak, vagy maguk szereztek az életben tanúsított törekvéseik, illetve elért eredményeik alapján. Nekünk viszont az volt nagy dicsőségünk és nagy nevünk, hogy Krisztus-követők legyünk, és kereszténynek hívjanak minket.” (Olvasmányos imaóra, január 2)

Személyes barátság ugyanakkor ki tud terjedni szélesebb körre is. Nagy ajándék, ha van egy csoport, ahova tartozhatunk, ahol olyan emberekkel találkozhatunk, akik barátainknak mondhatók, még ha nem is köt mindenkihez mélyebb kölcsönös kötelék.

Manapság nagyon sok kutatási eredmény támasztja alá, azt az állítást, hogy a mély, bensőséges emberi kapcsolatok, a legintenzívebb módon járulnak hozzá az emberi boldogsághoz, sőt még a fizikai és mentális egészség megőrzéséhez is. Ennek hiánya pedig megbetegedések forrása lehet. Nem véletlenül írhatja Csányi Vilmos, hogy „a modern társadalom megfosztja az embert embersége alapvető jegyének a megnyilvánulásától, a csoportkötődés normális kialakulásától, s ennek aztán a legkülönbözőbb mentális zavarok, neurózisok lesznek a következményei” (Íme az Ember, 277). Az ember létigénye a barátság, a mély emberi kapcsolatok, és a közösséghez tartozás.

Milyen tapasztalatom van a személyes barátságról, baráti körről?

Jézus és a barátság

Ha Jézus életét tekintjük láthatjuk, hogy Jézus körül több koncentrikus kör alakult ki, a kapcsolatok különböző mélységével. A legbenső körben három tanítvány János, Péter és Jakab voltak, velük foglalkozott a legintenzívebben, több alkalommal csak őket vette maga mellé, például amikor a színeváltozás történt, vagy a Getszemáni kertben is. Egy szélesebb kör a többi tanítvány köre, és azok az emberek, akikhez szemmel láthatóan szintén baráti szálak fűzték, például Lázár és testvérei, Márta és Mária. Jézus tudatosan választott tanítványokat, a tizenkettőt ő maga választotta ki. A korabeli mester-tanítvány viszonyokban ez általában fordítva volt. Az első századi zsidó kultúrában a tanítványok választottak rabbit maguknak, akinek persze meg volt a szabadsága, hogy elfogadja, vagy sem az adott fiatalembert, mint tanítványt. Jézusnál viszont fordítva történik: itt ő a kezdeményező. A meghívottnak persze megmaradt a szabadsága, és akár el is utasíthatta a meghívást, mint ahogy az a gazdag ifjú esetében is történt (vö. Mk 10, 17-31).

Jézus évekig együtt volt tanítványaival, minden élethelyzetet közösen éltek meg, láthatták miképp él, hogyan cselekszi. Sokat tanította is őket és rengeteget beszélgethettek. Jézus és a tanítványok között egyre mélyebb kapcsolat alakult ki ez idő alatt, és a tizenkét egyébként meglehetősen különböző hátterű tanítvány (például volt köztük római kollaboráns vámos és zsidó nacionalista zelóta is!) kialakult egy egyre mélyülő közösség és összetartozás.

Amikor Jézus földi életében utoljára volt együtt tanítványaival, egy vacsora keretében foglalta össze nekik, mindazt, amit három év alatt mondott és tett. Tudatosan készült erre az alkalomra, vágyott rá, hogy együtt lehessen velük (vö. Lk 22,15). Ugyanezen az estén, amikor megtörte a kenyeret, ezt mondta „vegyétek és egyétek ez az én testem” (Mt 26,26), s ezzel átalakította és új formába öntötte a tanítványaival való viszonyt is. „Ti úgy hívtok engem: ‘Mester’ és ‘Úr’, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát én, az úr és a mester megmostam a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek.” (Jn 13, 13-15) - mondja azután, hogy megmosta a tanítványai lábát, azaz egy olyan munka végeztével, amit a rabszolgák dolga volt. Jézus mindig megmarad Úrnak és Mesternek, de olyan Úr, aki lehajol, aki megtisztít, aki letérdel azok előtt, akiknek Ő ura és mestere. Van valami egészen döbbenetes itt. A szokásos alá fölé rendelő egyértelmű hierarchikus viszony átalakul. Az Úr úgy van jelen, mint aki szolgál. Ez a történés még többet mond. Jézus úgy van jelen, mint aki elől nem kell rejtegetni a piszkos lábat, nem kell neki valami jónak, tisztának látszatót mutatni. Jézus előtt lehetünk azok, akik valójában vagyunk. A mély, igazi barátság egyik sajátosságát fedezhetjük itt fel. A kapcsolat, ahol ledőlnek a tabuk, ahol eltűnnek az álarcok, ahol mezítelenek lehetünk és nincs okunk a félelemre, ahol megmutathatjuk a sebeinket is és nem kell attól tartanunk, hogy még mélyebbre hasítják őket. Sőt abban bízhatunk, hogy végre orvosra, gyógyítóra találtunk (Mk 2,17), hiszen itt Ő van jelen, aki annyi embert meggyógyított.

Ezen az éjszakán még egy nagyon fontos tanítás hangzik el, ami a korábbi mester-tanítvány viszonyt újjá formálja. Jézus azt mondja tanítványainak: „Ti a barátaim vagytok, ha megteszitek, amiket parancsolok nektek. Már nem mondalak benneteket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondtalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket.(Jn 15,14-16) Jézus tehát immár valóban barátainak tekinti a tanítványokat. Magyarázatképp a barátság egyik lényegi tulajdonságát adja meg, a feltárulkozást. A barát megosztja a barátjával, ami fontos számára, amit tud, ami őt élteti, lelkesíti. Jézus már évek óta ezt tette ezzel a kis csapattal, egyre mélyebb szinten osztotta meg gondolatait, vágyait velük. Fokozatosan tárta fel előttük Isten országának titkait, nyitotta meg feléjük is saját bensőséges kapcsolatát az Atyával. Tanúi lehettek sikereinek és főleg a következő napokban feltárja előttük emberségének törékenységét is. Szenvedése meg fogja botránkoztatni a barátait. Jézus mégis bízik bennük, jóllehet törékeny emberek. Többször is komolyan csalódnia kell (gondolhatunk a tanítványok közötti viszályokra, a vitára, hogy ki a nagyobb, vagy Péter tagadására, Júdás árulására). Ennek ellenére rájuk bízza a feladatot: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (1Kor 11,24b) és „tegyetek tanítványommá minden népet” (Mt 28,19).

A Jézussal való személyes barátság már ezen az éjszakán összekapcsolódik a tanítvány társakkal való barátsággal: „Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.” (Jn 15,12-13) A barátság feltétele a Jézus parancsának való engedelmesség, ami nem más, mint a testvéri szeretet. Itt találjuk meg azt, ami minden keresztény gyakorlat központi paradigmája: az Istennel való kapcsolat és az emberekkel való kapcsolat egymástól elválaszthatatlanok. Jézus nem csupán individuális barátságokat kötött, hanem valóságos baráti közösséget alapított.

Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre

Az utolsó vacsorán elhangzik Jézusnak ez a parancsa is, ami ismétlésre szólítja fel a tanítványokat. Szükség is volt erre a parancsra, mert e nélkül a tanítványok aligha merték volna Jézus szavait és gesztusait megismételni. Egy vallásos zsidó ember számára döbbenetes és abszurd volt, amit Jézus mondott: egyétek a testemet, igyátok a véremet. Ott és akkor biztosan nem értették ezt - ahogy a lábmosás gesztusát sem („Amit teszek, azt te most nem érted, de majd később meg fogod érteni”, Jn 13,7). Mégis Jézus feltámadása és a Szentlélek kiáradása után az apostolok megismételték a „kenyértörést”, és ez azóta is folyamatosan történik az Egyház életében. Bár nem teljes a keresztény felekezetek között az egység, mégis van valami közös: az Úrvacsorát, az Eucharisztiát, a Szentmisét, mindnyájan Jézus utolsó vacsorán mondott szavaiból, az „ezt cselekedjétek” parancsból eredeztetjük. De mire is vonatkozik ez az „ezt cselekedjétek”? Nagyon leszűkített értelmezés lenne, ha csak azt mondanánk, hogy csak egy rituális utasításról van szó, ami az utolsó vacsorán elhangzott szavak puszta ismétlésében merül ki. Az a vacsora egy baráti közösség ünnepi együttléte volt, ahol Jézus egész lényét megosztotta, átadta, rábízta barátaira és azt mondta „ezt tegyétek”, vagyis azt, amit Ő tett: szeretetből életét adta barátaiért

Eucharisztia, mint a barátság szentsége

Mi következik ebből az életünkre és arra a módra, ahogy megéljük az Eucharisztiát?

Az első az, hogy ahogy akkor, úgy most is Ő az, aki ezt a vacsorát rendezi, Jézus a Házigazda. Nem mi csináljuk a szentmisét, nem mi rendezzük, nem mi vagyunk a főszereplői sem, hanem Ő. Ő az, aki vár minket Házigazdaként és igazi barátként. Ő ma is vágyik arra, hogy feltárja titkait előttünk, és bízik bennünk, ránk akarja bízni újból egészen önmagát. Misére nem azért megyünk pusztán, mert parancsolt dolog, hanem mert Ő hívott meg bennünket, a Barátunk vár ránk. Ő tényleg ott lesz, „ez az én testem” - ma is, éppúgy, mint kétezer éve. Jézus hűséges, benne nincs: „esetleg”, „talán”, „most nincs kedvem”, nincs „megváltoztak az érzelmeim irántad”, „csalódtam benned ezért ma nem jövök”. Nem! Ő minden alkalommal eljön, minden alkalommal beleadja önmagát ebbe a kapcsolatba. Ő valóban a hűséges barát, akire mindig lehet számítani, aki nem vonja vissza ígéretét. A mi hűtlenségünk sem tántorítja el attól, hogy közénk jöjjön és nekünk adja önmagát.

Az Eucharisztiában Ő vár ránk, aki ismer minket. Aki előtt nem kell rejtőzködnünk, aki előtt nincs mit szégyellenünk. Mindaz, amit igazi mély emberi barátságban átéltünk már, vagy amire olyannyira vágyunk, hogy megvalósuljon végre az életünkben, előképe lehet annak, hogy milyen az a kapcsolat, amire Ő hív bennünket. Jézus tud titkot tartani, Ő sosem hagy el. Vele megoszthatom örömeimet és bánatomat. Kimondhatom neki félelmeimet, elmesélhetem ügyeimet. Nem fog unatkozni. Neki fontos vagyok. Benne biztos támaszt találhatok. Hadd jegyezzem meg, hogy nagyon nagy áldás, ha életünk részévé lesz a szentséglátogatás, és a szentségimádás szokása. A Jézussal való barátság egészen kiváltságos lehetőségei rejlenek itt.

Aquinói Szent Tamás az Eucharisztiáról szóló egyik magyarázatában említi (vö. Summa III, q75 a1), hogy a barátság sajátos vonása, hogy, a barátok együtt legyenek és ezért Krisztus irántunk való szeretetéhez is nagyon megfelelő, hogy a testi jelenlétével is mellettünk legyen a földi életünk zarándok útján.

Ha Jézus baráti közösség keretében osztotta meg önmagát, és azt mondta, hogy „ezt cselekedjétek”, akkor ebben ott van az is, hogy dolgoznunk kell azért, hogy az a csoport ahol az Eucharisztiát ünnepeljük, az valódi közösséggé váljon. A zsinat utáni liturgikus megújulásnak egyik fontos eleme, hogy sokkal erősebb lett a közösség aktív részvételének hangsúlya az ünneplésben. Az új építésű templomokban is jobban érvényesül az, hogy az oltár, azaz Jézus körül gyűlünk össze, ugyanakkor egymáshoz is kapcsolódunk. Olyan fura ezzel szemben olykor, amikor elöl a pap aztán néhány hívő lehetőleg egymástól legtávolabbi ponton üldögél a mise alatt a templomban. Mit is mutat ez a térbeli elrendeződés? Tapasztalom, hogy kamasz fiatalok is menyire másképp élik meg a szentmisét, amikor osztálymise keretében az oltár körül lehetnek, közösségként vesznek részt az Eucharisztián, vagy amikor hátsó sorokban ülnek egy nagy templomban szanaszét, ahol aztán állandóan fegyelmezni is kell őket, hogy viselkedjenek már normálisan. Nyilván így is tehetne figyelni és aktívan bekapcsolódni a misébe, de valljuk meg, mennyivel könnyebb, ha a külső keretek is ráhangolnak erre! Persze itt nem elsősorban az ülésrend, ami a meghatározó, hanem az a jelenlévők közti kapcsolat. A közösség építése, a hívek közti kapcsolatok segítése, egységük gondozása, barátságok katalizálása a lelkipásztor számára nem valami szabadon választható szociális tevékenység, hanem olyan aktivitás, ami az Eucharisztia lényegéből következik, része az „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” parancsnak. Ezért tartom fontosnak például iskolai lelkinapoknál is, hogy sok olyan elemet vigyünk bele, ami segíti a diákok közti közösség építését. Egész más egy ilyen csoportnak misézni, mint egy olyan társaságnak, akiket csak betereltek a kötelező misehallgatásra. A mise nem a csengőnél kezdődik, hanem sokkal előbb, ahogy nem is végződik az áldással, hanem hatásában folytatódik.

Összességében az Eucharisztiát Jézussal és egymással való barátság szentségének is lehet tekinteni. Ha hittel éljük meg, akkor nem csak jelzi, hanem el is mélyíti, erősíti ezt a barátságot.

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr6513684306

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

türkiz 2018.02.20. 12:28:13

Hú, Zoli, ez mennyire jó!!!!!
Remélem, nem kell sokat várni a folytatásra!

"A közösség építése, a hívek közti kapcsolatok segítése, egységük gondozása, barátságok katalizálása a lelkipásztor számára nem valami szabadon választható szociális tevékenység, hanem olyan aktivitás, ami az Eucharisztia lényegéből következik, része az „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” parancsnak."
- Azért azt jó volna tudni, hogyan is értetted ezt egészen konkrétan...

rianas7 2018.02.20. 13:45:12

Csatlakozom az előttem szólóhoz... Zoli, nekem is nagyon tetszik, amit írsz. Régóta gondolom, hogy a barátság egy "kvázi szentség", ami nekünk adatott. És a hívővé válás éppen arról szól, hogy szolgából barátaivá válunk Jézusnak. És sajna, azt tapasztalom, hogy szeretett egyházam még mindig sokkal jobban kedveli, azaz jobban értékeli a szolgákat... Hogy nem benső szabadsággal bíró embereket akar... Az egész krízisnek, amelyet ma tapasztalunk, tkp ez az alapja, oka. Korom okán sok jófej fiatal papot láttam "felnőni", azaz "beleegyháziasodni" a jelen szokásrendbe, és már-már jobban lelkesedni egy kanonoki kinevezésért, mint egy új megtérőért, vagy a közösségért, ami még itt-ott van és működik... Kívánom Neked, hogy TE megmaradj ebben a hierarchiátlan ideálban. (A hierearchia persze van, sőt kell, de nem a végső állapot. Jézus a barátságunkra vágyik.) Köszönöm ezt a gondolatsort. Terjesztem a "régi Mária utcások" között...:)