Vajon vallástalanabb lett mára a világ? Hogy látják a kérdést a mai európai fiatalok? Egy olasz szociológiai felmérések szerint létezi egy fontos közös konvergencia-pont, amelyben a fiatal hívők, a fiatal ateisták, agnosztikusok és a vallás iránt közömbös fiatalemberek nagyjából egyetértenek. Nem hisznek ugyanis abban, hogy az ők volnának a történelem leginkább szekularizált nemzedéke. Másképpen kifejezve, vitatják, hogy a korábbi nemzedékek (alkalmasint a szüleiké és nagyszüleiké) mélyebben és meggyőződésesebben vallásos lett volna mint ők és ezért a hit példaképeként lehetne őket beállítani. Vajon igazuk van?

Az aranykor gondolata mindenesetre csábító. Olyan elképzelés ez, amelyre számos megfigyelő hivatkozik – kivált egyházi körökben –, akik ma a hivatások csökkenését panaszolják, illetve aggódalmukat fejezik ki a félig (vagy egészen) üres európai templomok láttán. Ők előszeretettel hivatkoznak „az új nemzeték” vallástól való eltávolodására, „elkereszténytelenedésére” és a hittel kapcsolatos állítólagos „analfabétizmusára”. Ha a statisztikai adatokat nézzük, valóban igazoltnak látszanak ezek az elterjedt vélekedések: a hit a múltban a társadalom szilárd alapjául szolgált; ehhez képest ma a fiatal nemzedék vallással kapcsolatos hozzáállása jelentősen megváltozott.

Bár az olasz fiatalok közül is osztják néhányan azt az társadalomban meglehetősen elterjedt véleményt, miszerint úgymond „lefelé csúszunk a lejtőn”, a korosztály túlnyomó többsége mégis elhatárolódik ettől a nézettől. Ők arra hivatkoznak, hogy a múltban a vallásosság sokkalinkább „kötelező” és formális gyakorlatnak számított, vagyis a különböző élethelyzeteket és korokat e tekintetben nem szabad minden további nélkül a számarányok alapján összevetni. Az fiatalok többsége kerek perec tagadja, hogy a hitnek valaha is lett volna egyfajta „aranykora”, amelynek a „mai fiatalok” hátat fordítottak.

Valóban van valami megfontolandó ebben a gondolatban. A kortárs kanadai filozófus, Charles Taylor szintén óvatosságra int azzal kapcsolatban, hogy úgy tekintsük a különböző korok vallásosságát, mint ami lényeges különbséget mutatna egymástól. Szerinte, ha ezekről a témákró beszélünk, túlságosan is kézenfekvő a kísértés, hogy a „hit” csökkenését azon az alapon diagnosztizáljuk, hogy a templomlátogatók száma látványosan csökken. Csakhogy – vélekedik Taylor – mindez nem feltétlenül és egyértelműen jelenti azt, hogy az emberek Istentől is eltávolodtak. Az egyházaktól való eltávolodás statisztikailag mérhető és a szekularizációs folyamat előrehaladását mutatja Európa szerte. Ez kétségtelenül erősödő folyamat, amely társadalmi méretekben jól dokumentálható, s ez alapján a különböző korokat objektív kritériumok szerint össze lehet hasonlíthatani egymással. Csakhogy ez a fajta érvelés (és a hozzá kapcsolódó értékítélet) úgy tűnik, nem veszi figyelembe, hogy  meglehetősen különböző élethelyzetekről, társadalmi szituációkról, illetve létértelmezési kontextusokról van szó, amelyek eltérő erkölcsi, vallási és spiritualis tapasztalatokra épülnek. Ezeket az összetett tényezőket már nehezebb belekalkulálni a különböző vizsgált korokban rendelkezésre álló statisztikák felméréseibe és így nehezebb azokról pontos képet alkotni is. Hiszen egy dolog az, hogy valaki hisz és hitét kifejezett formában gyakorolja is egy olyan társadalomban amelyben gyakorlatilag lehetetlen volt hinni Istenben és amelyben a vallás nyilvános és kollektív magátólértetődőségnek számít (s európában alig több mint fél évszázaddal ezelőtt még ez volt a helyzet); és ismét más dolog gyakorló hívő keresztény embernek lenni olyan olyan korban, amelyben az istenhit – még a leginkább meggyőződéses hívő számára is – mindössze egy a lehetséges opciók közül, hiszen számos más választási lehetőség is adódik (vö. Taylor, Sacular Age). Márpedig már jó ideje ez a légkör jellemzi a nyugati típusú demokratikus és pluralista társadalmakat, nagyban megkülönböztetve azokat a korábbi élet-, társadalom- és létformációktól. (A korábbi paradigma ma is megfigyelhetők más kulturális kontextusokon belül, például a muszlim kultúrájú országokban, vagy az indiai társadalomban.)

Ferenc pápa lehetséges szerepe és megítélése?

Vajon mi változott a fiatalok vallásosságában Ferenc pápa öt évvel ezelőtti megválasztása óta? Egy mostanában megjelent, a mai fiatal olaszok vallásosságát, vallástalanságát, valamint a vallással kapcsolatos véleményét elemző kutatás sok mindent elárul erről. A kérdőívek egyebek között azt feszegetik, hogy hogyan értékeli Ferenc pápát a fiatal nemzedék. Vajon képes ez az erkölcsi és társadalmi kérdésekben a közvélemény által „nyitottnak” mondott pápa megragadni a fiatal nemzedéket, vagy inkább elriasztja őket? Vajon bizalmat szavaznak neki, értékelik az egyház feléjük és a világhoz általában való közeledését (e meglepő gesztust egy olyan intézmény részéről, amely addig leginkább az előrehaladott modernitás kánonjától való távolságtartás jellemzett), vagy inkább ellenérzést vált ki belőlük? Képes megszólítani Ferenc pápa a hit és a vallásos reflexióval szemben eddig ellenségeseket (vagy közönyösen visseltetőket), vagy kontraproduktívak a próbálkozásai? Röviden: vajon hogyan érzékelhető a „Ferenc pápa hatás” a fiatalok között?

A felmérések eredményei érdekesek s talán nem csak az olasz közvélemény számára (annak ellenére, hogy egy spirituális vezetőnek egymástól nagyon eltérő percepciói lehetnek még a nyugati világon belül is). A tapasztalatok szerint az olasz fiatalok túlnyomó többségét mélyen megérinti a pápa személye. Értékelik  „anti-establishment” lelkületét, s hogy ez nem csak abban érzékelhető, ahogy a a globális világban tevékenykedik, de saját egyházával kapcsolatosan is. Ez sokak elvárásával találkozik, akik üdvözlik, hogy a pápa úgymond „kilépett” az egyházi falak régi biztonságából, látványosan kevésbé bürokratikus gondolkodású és mer „emberibb arcot” ölteni. A fiatalok ezen szegmense szívesen veszi, hogy a pápa aktívan lép fel a különböző nemzetek politikai ügyeivel kapcsolatosan (béketeremtési kísérletek), párbeszédre lépett a laikus világgal, kapcsolatot keres azokkal is, akik tőle eltérő módon élnek és gondolkodnak. Nagyra értékelik, hogy közelebb van a társadalom kisemmizettjeihez és hangsúlyosan hangot ad véleményének a bevándorlók drámájával kapcsolatban. Számukra pozitívnak fényben tűnik fel, hogy előmozdítani látszik egy globálisabb és egyetemesebb léptékben gondolkodó egyházi politikát, amely kevésbé kötődik a Nyugathoz, újra értékeli a periférián élőket, fellép a világpiac igazságtalanságai ellen, szóvá teszi a bolygó környezeti problémáinak kiegyensúlyozatlanságát, állítja minden nép egyenlő jogait, valamint, hogy sürgeti, hogy a népek saját fejlődésükben aktív és felelős szerepet vállaljanak. Ők mindebben az evangélium radikalitásának megvalósulását látják.

A fiatalok és az argentín pápa kapcsolata mindazonáltal nem mondható minden szempontból zavartalannak. Nem hiányoznak azok a hangok sem, amelyek ennek a pápaságnak az árnyoldalait teszik szóvá, vagyis akik inkább képmutatásnak és populizmusnak, semmint őszinte nyitásnak tartják nyitottságot, például azért, mert a katolikus egyházat megreformálhatatlannak tartják. Vannak azután olyanok is, akik megkülönböztetéssel élnek. Ők azonosulnak a jelenlegi pápa némely döntésével, másoktól azonban elhatárolódnak. Végül az olasz fiatalok egy kisebb hányada azt tartja, hogy ez a pápaság megosztottság forrása az egyházon belül és többet kellene foglalkoznia a vallásos dolgokkal, a szenttel és a lélekkel kapcsolatos kérdésekkel, mintsem a társadalom és a globális környezetszennyezés világias problémáival. Nem mindenki osztja továbbá a pápa vízióját a migránsokkal kapcsolatos kérdésekben sem. Mindebben olyan felszín alatti feszültségek ütköznek ki, amelyek különösen Olaszország egyes, a külföldiek jelenlététől különösen megjellegzett területein megfigyelhetők meg, ahol az idegenek megjelenése egyre több társadalmi nyugtalanságot okoz.

Az mindenesetre bízvást elmondható, hogy nem olyan főpapról van szó, akit egykönnyen figyelmen kívül lehet hagyni. Szavait és gesztusait jelentős médiafigyelem kíséri és azok nyomot hagynak az emberek emlékezetében, befolyásolják nem csak a a nyilvános vitákat, de alakítják az egyéni lelkiismeretet is. Legalább az esetek ötven százalékában a fiatalok úgy nyilatkoznak, hogy a pápa személye által kényszerítve érzik magukat, hogy újra közeledjenek a hithez, vagy aktívabban vegyenek részt a vallással kapcsolatos tevékenységekben.

Vö. Franco Garelli, Piccoli atei crescono. Davvero una generazione senza Dio? Il Mulino, Bologna, 2016, 15-17.

(Egy 2015-ös felmérés szerint az olasz fiatalok közül 10,5% „aktív, meggyőződésesen vallásos”; 19,1% „meggyőződésesen vallásos, de nem mindig aktív; 36,3% „hagyományból vagy a neveltetésből kifolyólag vallásos”; 9,3% „szelektív katolikus”,  akiknek gondot okoz a vallással való azonosulással. Növekszik emellett azoknak a száma, ma 6,3%, akik más, nem katolikus hittel azonosulnak; végül az egész fiatal népesség 18,5%-a „vallástalannak” mondja magát. Vö. id. mű, 28-34).