Eucharisztia és politika

2018.03.26. 11:16 korizoli

papa_2.jpgKözéletünket olykor felkavarja, amikor egyházi emberek politikai nyilatkozatokat tesznek ld. hódmezővásárhelyi eset pro és contra. A híveket gyakran bosszantja, amikor a szószékről pártpolitikai befolyásolási törekvést éreznek, mások viszont az egyházi közösségből éppen azt várják a papjaiktól, hogy sokkal határozottabban támogassanak bizonyos politikai irányvonalakat, vagyis mondják meg a tutit. Aztán meg prófétaként tekintünk olyan személyekre, mint Márton Áron, Apor Vilmos vagy Mindszenty József, akik a szószékről is bátran kiálltak az üldözöttek védelmében, a náci, illetve a kommunista diktatúra idején. Pedig ez is politika volt a javából! Vajon az Eucharisztia és a politika milyen viszonyban állnak egymással? Meríthet-e inspirációt a politika az Eucharisztiából, és ha igen miképp?

Az Eucharisztiáról szóló blogsorozatom második része ez, ami a barátság személyes dimenziói után hitünk központi titkának szélesebb közösségi dimenzióira reflektál.

Jézus és a politika

Ha Jézus személyét nézzük, akkor világos, hogy nem politikusról van szó. Ő elzárkózott a közvetlen politikai szerepvállalástól. Elutasította, amikor egy csodája utána a nép királlyá akarta őt tenni (vö. Jn 6,15). Bár tanítványai között voltak radikálisan függetlenségpárti zsidók – a zelóták – , mégsem tudunk arról, hogy Jézus feszegette volna római megszállás problematikáját. Sőt meggyógyította egy megszálló katonatiszt szolgáját, és egy római százados hitén annyira elcsodálkozott, hogy megjegyezte: „Bizony, mondom nektek: Izraelben nem találtam ekkora hitet senkinél” (Mt 8,10). Márpedig itt a megszálló hadsereg egyik pogány tisztjéről beszélt! Úgy tűnik, Jézus saját kora rabszolgatartó társadalmáról sem mondott ostorozó szavakat. Messiási szerepét is egész más módon fogta fel, mint kortársai, akik számára a messiás szó erősen politikai vonatkozást hordozott, az idegen elnyomás alól való felszabadítást vártak tőle. Ilyen értelemben Jézus sokak számára csalódást okozott. Egyes egzegéták szerint ez a csalódás áll például Judás árulása mögött is.

Más tekintetben Jézus tevékenységének viszont mégiscsak van valami köze a politikumhoz, hiszen igehirdetésének központja Isten országának, (a görögben Isten királyságának) eljövetele (erről nagyon ajánlom: Pacsy bejegyzését). Tevékenysége következtében spontán módón tömegek gyűltek köréje, ami mindenekelőtt népe vallási vezetőit töltötte el aggodalommal. Valláspolitikai vetélytársat látnak benne, akit először fékezni próbáltak, majd eldöntötték, hogy elteszik láb alól. „Mit csináljunk? Ez az ember ugyanis sok csodajelet művel. Ha hagyjuk ezt neki, mindnyájan hinni fognak benne. Akkor eljönnek a rómaiak, és elveszik tőlünk földünket és népünket.« Egyikük pedig, Kaifás, aki abban az esztendőben főpap volt, azt mondta nekik: »Ti nem tudtok semmit, s arra sem gondoltok, hogy jobb nektek, ha egy ember hal meg a népért, mint ha az egész nemzet elvész!«” (Jn 11,47-50) A kivégzést a római hatóságok hajtották végre. Pilátus ugyan egy ideig még próbálta védeni Jézust, ám az nem túl valószínű, hogy ebben a könyörület, vagy az igazságosság iránti elkötelezettség vezette volna. A források szerint véreskezű helytartó volt, aki kedvét lelte abban, hogy ott tegyen keresztbe a zsidó hatóságoknak, ahol csak tud. Amikor azonban akár csak egy kicsit is az ő hatalma került veszélybe – »Ha ezt elbocsátod, nem vagy a császár barátja! Mindaz, aki királlyá teszi magát, ellenszegül a császárnak.« (Jn 19,12) –, akkor már egy percet sem habozott, hogy a vádlói által kívánt, az elképzelhető legkegyetlenebb módon végeztesse ki azt, aki megvallotta előtte, hogy király, de az országa nem ebből a világból való (vö. Jn 18,36).

Az egészen biztos, hogy Jézus ellenségei nem ismerték fel személyének és küldetésének egész mélységét. Valamit azonban mégis megsejtettek. Azt, hogy személye és küldetése nem hagyja érintetlenül sem a vallási, sem a politikai viszonyokat.

Jézust legalábbis közvetlen értelemben, kétségkívül politikai indokból végezték ki (halálának vannak mélyebb okai is, de ezekre most nem térünk ki). Jézus bár nem akart közvetlen politikai szerepet vállalni, mégis politikai játszmák áldozatává vált. Az utolsó vacsorára, az eucharisztia alapítására ebben a kontextusban kerül sorra. Ha a fenyegetés minden részlete talán nem is volt még ekkor Jézus számára világos, de a lényegét sejthette. Érezhette, hogy mi vár rá. Érdemes közelebbről megvizsgálnunk, hogy mi történt azon a vacsorán, és milyen következményei lettek.

Szolgálat forrása

Elég döbbenetes felfigyelni arra Lukács evangéliumában, hogy az Eucharisztia alapítása után közvetlenül az az elbeszélés következik, amikor a tanítványok arról kezdenek vitatkozni, hogy ki a nagyobb közülük (vö. Lk 22,24-27). Mintha az égvilágon semmit sem értettek volna meg abból, amit Jézus az imént cselekedett velük. Jézus éppen itt, ebben az összefüggésben – a hatalomért versengő tanítványok között, és a politikai okoktól vezérelt kivégzése előtt – adja a legszebb tanítását a hatalomról: „A nemzetek királyai uralkodnak a népeken, és akiknek hatalmuk van fölöttük, jótevőknek hívatják magukat. Ti azonban ne így tegyetek, hanem aki nagyobb köztetek, legyen olyan, mint a legkisebb, és aki elöljáró, legyen olyan, mint a szolga. Mert ki nagyobb: az, aki az asztalnál ül, vagy az, aki felszolgál? Nem az, aki az asztalnál ül? Én mégis úgy vagyok köztetek, mint aki szolgál.” Aki elöljáró, aki vezető, annak tehát szolgálnia kell, nem pedig hatalmaskodnia a többiek felett. Jézus az Úr, a legnagyobb, a leghatalmasabb, mégis úgy van jelen, mint aki szolgál. Ezt fejezi ki a lábmosás is, ami szintén ennek a vacsorának keretében történik. Jézus hatalma szolgáló hatalom, nem pedig elnyomó uralkodás.

A jézusi példa mindig tükröt tart és megtérésre hív mindenkit, aki a hatalmat gyakorolja, legyen bár szó egyházi vagy világi hatalomról. A hatalmon lévők állandó kísértése, hogy a hatalom öncélúvá válik a kezükben és és azt minden áron és minden eszközzel meg akarják tartani. A jézusi cselekvés és a jézusi értékek benső kritikai erővel bírnak mindenfajta hatalom korrupciójával szemben. Ez igaz az egyházi hatalomra is. A kereszténység történetén végig vonul a kísértés, hogy a vezetők felsőbbrendűnek gondolják magukat. A papság és a főpapság olykor képes kiváltságos uralkodó osztályként viselkedni. Bizonyos korokban ez akár rendszerszintűvé is vált, hiszen a feudális világban az egyháziak egyben földesurak is voltak. A XVI. században reformátorok egyik legfőbb (jogos) kritikája éppen ebből fakadt. Számos olyan püspök volt, úgy éltek, mint bármely más világi főúr, élvezték az arisztokrata lét örömeit, intézték az országos politikai ügyeket, de semmiféle lelkipásztori vagy liturgikus szolgálatot nem végeztek. Számosan voltak, akiket fel sem szenteltek, vagy csak életük végén. A lelki dimenzió elhanyagoltságára jellemző, hogy például Magyarországon a katolikus megújulásban egyébként jelentős érdemeket szerző Oláh Miklós esztergomi érsek csak hatvan éves korában mutatta be az első szentmiséjét, pedig akkor már évtizedek óta egyházi szolgálatban állt – és ő még a legjobb püspökök közül való volt! A feudális mentalitás nem tűnt el nyomtalanul az egyházunk életéből. A klerikalizmus napjaink kísértése is, ami ellen Ferenc pápa gyakran felemelte a szavát. A pápa a klerikalizmus betegségéről beszél, ami eltávolítja a papságot az emberektől. A II. Vatikáni Zsinat egyházképe pedig világos: a papság szolgálati papság, a hierarchia a szolgálat eszköze. Isten népének szolgálatára van rendelve, nem pedig öncélú méltóság (vö. LG 18-29, PO).

A „klerikalizmus” jelensége jelen van a világi politikában is, sőt talán még kitüntetettebb formában. Hatalom kontroll nélkül nagyon könnyen elvarázsolhat. Újra és újra visszatérő jelenség az emberi történelemben, hogy a hatalom elszigetelheti, vakká teheti a vezetőket, akik gyakran elveszítik minden józan ítélőképességüket és szinte istenként kezdenek viselkedni, aki fölött nincs más úr, sem erkölcsi szabály. A sebzett emberi természet hajlamos arra, hogy hatalomra jutva megszűrjön, elutasítson és elnyomjon minden kritikus hangot, bárhonnan érkezzen is. Ha megnézzük a kereszténység kétezer éves történetét, akkor újra és újra feltűnik az a kísértést, ahogy a hatalom, még a „keresztény” hatalom is elnyomni igyekezzék az evangéliumi hangot, illetve, hogy saját uralmának kiszolgálójává, a status quo biztosítékává akarja tenni azt. Ezt vagy úgy igyekeznek megvalósítani, hogy meghatározzák, kik legyenek a püspökök, vagy anyagi függőséget próbálnak teremteni. A pápa és a császár között középkorban zajló invesztitúra harc nem volt véletlen, s éppen ez volt a tétje. Magyarországon még a XX. század elejéig is (1918-ig) az uralkodó választotta ki a katolikus püspököket! S ebben a választásban a politikai szempont nyilván általában erősebb volt, mint az evangéliumi hitelesség… Az egyház történetét végig kísérik a politikával való konfliktusok. Gondolhatunk Becket Szent Tamásra, vagy Fischer Szent Jánosra – akik az angol király önkényével szálltak szembe, vagy a mostanában szenté avatandó Oscar Roméro érsekre, akit egy önmagát keresztények tekintő hatalom gyilkoltatott meg, mert Salvador érsekeként bátran és következetesen kiállt a szegények jogai mellett és nyíltan szóvá tette a hatalmon lévők túlkapásait.

A szolgáló Jézus minden korban és minden hatalom számára egyszerre inspiráció példa, de egyben kihívás is. Jézus nem enged hátradőlni a bársonyszékben. Jó látni, hogy azért voltak a történelem során olyan vezetők, akiknek életét áthatotta ez a lelkület, tudtak a hatalmukkal úgy élni, hogy az valóban a közösség javát szolgálta. Mária Terézia például így ír egy levelében: „szeretem a nemzetet, hálás vagyok iránta, de ha király akarok maradni, kell, hogy épp úgy igazságot szolgáltassak szegénynek mint gazdagnak. Lelkiismeretem szerint kell eljárnom, nem akarok elkárhozni pár mágnás és nemes miatt. … Nem akarok mást, mint a közjót, amelyet nem szabad, hogy a magánérdek zavarjon” (Romsics Ignác, Magyarország története, 273-274) Ezek nem maradtak puszta szavak: Mária Terézia egyike volt azon uralkodóinknak, akik tényleg népük javát tartották szeme előtt (vö. Romsics, 284).

Szabadság forrása

Jézus tudta, hogy meg fogják ölni. Elmenekülhetett volna, de nem tette. Az életéről azt vallotta, hogy „Senki sem veszi el tőlem: én adom oda magamtól” (Jn 10,18). Tudatosan vállalta mindazt, ami bekövetkezett. Brutális és megalázó kivégzés előtt állt, mégis valójában ő határozta meg ennek igazi tartalmát és értelmét, nem a kivégzői. Az Eucharisztia alapítása úgy is tekinthető, mint az a tett, amelyben Jézus tartalmat, értelmet ad mindennek, ami következett: „ez az én vérem, ami értetek kionttatik” (1Kor 11,24). Jézus saját halálát szeretetből való odaadottságként értelmezi. Nem csak a kenyér és a bor lesz az ő testévé és vérévé, hanem történik itt egy másik átváltoztatás is: a kereszten elszenvedett brutális kínhalál a legnagyobb szeretet manifesztációjává válik. Ezt látjuk ma is a keresztben. A feszületek, amik szobánkban és iskoláinkban vannak kifüggesztve, nem a gyilkosok elleni vádjelek, hanem ezt a szeretetet hirdetik. Ezen a ponton találkozunk Jézus hatalmas benső szabadságával, ami teljesen új értelmet ad a valóságnak (kenyér, bor, kereszthalál). Nem csak az utolsó vacsorán éli ezt, hanem mindhalálig. Jézus képes szabad lenni a ránehezedő, az őt elpusztítani igyekvő gyűlölettől. A kereszten haldokolva is ellenségeiért imádkozik: „Atyám bocsáss meg nekik, nem tudják, mit tesznek!” (Lk 23,34). Ezen a ponton valami egészen új lép be az emberiség történelmébe. Megtörik a gyűlölet, a harag, a bosszú ördögi köre. Van itt valaki, aki szeret és megbocsát, akkor is, amikor őt gyűlölik és megölik. Jézus képes szabad lenni az emberiség életében jelenlévő folytonos bántalmazás determinista láncolatától.

Az Eucharisztia Isten szeretetének beáramlása a világba. Ez a szeretet felszabadító. A keresztény, aki élő kapcsolatba kerül a mindenkit szabadon szerető Jézussal, erőt és inspirációt merít, hogy maga is így éljen: szabadon szeressen egy gyűlölettől és önzéstől megsebzett világban. Az Eucharisztia ünneplésében benne van, hogy az élő Isten a keresztény ember számára a legfőbb tekintély. A despotikus rendszerek szeretik vezetőjüket valamiféle isteni magasságba állítani. Így volt ez már a római császárkultusz idején is. Ha a XX. század nagy diktátorait nézzük, láthatjuk, hogy valóságos vallási kultuszuk épült ki körülöttük, mind a külsőségeket, mind pedig a benső magatartást tekintve (elegendő a Führerre vagy a „Népek Nagy Barátjára”, Sztálinra gondolni). Az Eucharisztia ünneplése ilyen kontextusban önmagában is forradalmi tett. Nem véletlenül próbálták üldözni, korlátozni pl. a császárkorban. XVI. Benedek pápa 2005 májusában így beszélt erről: 304-ben „Diocletionus császár halálbüntetés terhe mellett megtiltotta a keresztényeknek, hogy szentírás legyen a birtokukban, valamint, hogy vasárnap szentmisére gyűljenek össze. A mai Tunézia területén, az egykori Karthágó közelében egy 49 főből álló kis hívő csoport a császári tilalom ellenére Octavius Felix házában szentmisére gyűlt össze. Letartóztatták és Karthagóba hurcolták őket, ahol a császári helytartó tartott kihallgatást. Arra a kérdésre, hogy miért volt szükség a császári rendelet megszegésére, egyikük, egy Emeritus nevű keresztény csak ennyit mondott: „Sine dominico non possumus” – „Vasárnap nélkül nem élhetünk.” A 49 keresztény hosszú kínzás után mártírhalált halt.” Számukra az Úr volt minden, ezért nem voltak hajlandók áldozatot bemutatni a magát istennek tekintő császárnak. Hasonló módon tilos volt a misézés a náci, vagy a kommunista börtönökben – és a lágereket megjárt papok beszámolókból tudjuk, milyen óriási erőforrást jelentett egy-egy titokban bemutatott szentmise saját maguk és a többi fogoly számára is.

Egy másik példa II. János Pál pápa első lengyelországi látogatásának jelentősége. Ez nagy mértékben felgyorsította a kommunista rendszer összeomlását Kelet-Európában. Több millió ember vett részt a szentmiséin és ezek önmagukban is hatalmas felkiáltó jelek voltak a szabadság mellett. A pápa beszédei Krisztust helyezték a középpontba: „az egyház hozta el Lengyelországnak Krisztust – aki a kulcsot jelenti ennek a nagy és alapvető valóságnak a megértéséhez, amely az ember. (…) Krisztust nem lehet kikapcsolni az ember történetéből a föld egyetlen helyén sem. És nem lehet megérteni Krisztus nélkül Lengyelország történetét sem. (…) Minden ember története Jézus Krisztusban van. Benne válnak a megváltás történetévé.” Valóban Krisztust hirdetve nem lehet magátólértetődőnek tekinteni a szolgaságot, a kizsákmányolást, az elnyomást.

Béke forrása

Az utolsó vacsorán Jézus a békéről is beszél: „Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek.” (Jn 14,27). A „béke” szó a szentmise liturgiájában vagy tízszer fordul elő. A Miatyánk után különösen imádkozunk a békéért: „Adj kegyesen békét napjainkban”, majd egy külön kiengesztelődési gesztus következik: Pap: Az Úr békéje legyen veletek mindenkor. Hívők: És a te lelkeddel. Pap: Köszöntsétek egymást a béke jelével. Hívők: Legyen békesség köztünk mindenkor. Áldozás előtt azt kérjük Krisztustól, az Isten szelíd bárányától, hogy adjon nekünk békét. Fontos valóságról van tehát szó. Jézus, akit a Szentírás Béke fejedelmének is mond, küldetésének lényegi eleme a béke. Azért jött, hogy megszűntesse az emberek közti háborúságot. Békét, azaz helyre állított baráti kapcsolatot hozott ember és ember, Isten és ember viszonyában. Az Eucharisztiában résztvevő hívőt is át kell, hogy hassa ez a jézusi szándék. Mindenfajta háborús, megosztást szülő retorika helyett inkább annak keresésére van szükség, ami egyesít, ami egymás megértését, megbecsülését eredményezi. A béke nyelvét kell beszélni. (vö. Andrea Riccardi: La forza disarmata della pace). A békéhez elengedhetetlen a figyelem, az egymás hangjának és érdekeinek meghallása.

A bibliai emberhez alapvető felhívásként érkezik: „Halld!” A szentmise igeliturgiája Isten szavának meghallására hív. De ugyanez a magatartás kell hogy jellemezzen bennünket akkor is, amikor kilépünk a templomból és másokkal találkozunk. A keresztény hagyomány része az a meggyőződés, hogy az Isten üzenete ott lehet a másik ember szavában is. Szent Benedek, Nyugat Atyjának regulája például előírja, hogy az apátnak a legfiatalabb testvért is meg kell hallgatnia, mert a Szentlélek általa is szólhat. A párbeszéd gyakorlata elemi módon fakad az Eucharisztiából, amely valódi párbeszéd akar lenni Isten és az ő népe között: figyelem és válasz egymásutánja. Nem csak Isten szól, hanem az embernek is szólnia kell Istenhez. Ezért vannak a csendek a liturgiában pl. a collecta-könyörgés előtt, a „Könyörögjünk!” felszólítás után, vagy áldozáskor. A hívek könyörgése is a választ fejezi ki.

Ha az európai történelmet nézzük nem felejtkezhetünk el arról a kegyelemről, hogy hetven éve nem volt háború azon országok között, melyek évszázadokon keresztül szinte folyamatosan háborúkat vívtak egymással. Ez nem a véletlen műve, hanem tudatos politikáé, mégpedig keresztény ihletettségű politikáé. Az Európai Unió meghatározó alapító politikusai (Alcide De Gasperi, Konrad Adenauer, Robert Schumann) egytől egyig elkötelezett keresztény emberek voltak, akiknek hite a konkrét békét és kiengesztelődést teremtő politikában nyilvánult meg. Manapság hajlamosak vagyunk erős kritikával szemlélni az Uniót – és valóban vannak is kritikára érdemes aspektusai. Ám nagyon fontos lenne megbecsülnünk azt az egyszerű, de alapvető fontosságú tényt, hogy békében élhetünk. Meggyőződésem, hogy ez nem létezne az Eucharisztia nélkül.

Ha a történelem egészét nézzük, sajnos korántsem egyértelmű hogy a katolikus egyház tagjai és vezetői mindig a béke szószólói lettek volna. Beszélgetésekben kritikus pontként gyakran előkerül a keresztes háborúk, vagy az újkori európai vallásháborúk témája. De azért egyértelmű fejlődés is megfigyelhető e tekintetben. A XX. század pápái és a jelen pápák is mind egyértelműen a béke prófétái voltak. Minden erejükkel törekedtek, hogy közvetítsenek a háborús konfliktusokban és megbékélésre hívjanak (ld. XV. Benedek, vagy XII. Piusz), vagy éppen megakadályozták újabb, még pusztítóbb konfliktusok létrejöttét (ld. XXIII. János szerepe a kubai rakéta válságban, vagy II. János Pál fellépése szeptember 11-e után, vagy Ferenc pápa kiállása a szíriai bombázások ellen 2013-ban stb.).

Az utóbbi időben a katolikus egyház vezetőit nem a háborús nyelvezet jellemzi más vallásokkal kapcsolatban sem. Ezt egyesek a gyengeség, vagy egyenesen a hűtlenség jeleként értékelik, mégis azt hiszem, jelen világunkban az igazi erő nem az indulatok korbácsolásában áll – amire mindig lehet indokot találni –, hanem a szüntelen párbeszédre és megbocsájtásra való törekvésben. Ettől még ki lehet, és ki kell mondani olyan dolgokat, amik esetleg ellenérzéseket váltanak ki. De talán sokkal mélyebb hit kell ahhoz, hogy a velünk egyet nem értőket is megbecsüljük és tiszteljük, mint ahhoz, hogy magunkat igazaknak tartsuk, és mindenki mást kárhoztassunk, folytonosan csak elítéljünk. A vallási fundamentalizmus nem a hit mélységéről szól, hanem épp egy felszínes és törékeny identitás tünete.

Szolidaritás forrása

Az Eucharisztia egyik előképe a csodálatos kenyérszaporítás, amikor Jézus az a kevés élelmet, ami a tanítványainál volt, megsokasította és táplálta vele az éhes tömeget. Jézus egész életmódja ilyen folytonos önajándékozás, ami az utolsó vacsorán és a kereszten teljesedett be. A szétosztás az Eucharisztiának is központi eleme, ahol Jézus önmagát osztja szét övéi között. Azt adja aki ő – egészen önmagát. Itt két olyan aspektust is felfedezhetünk, ami inspiráció lehet a politikai élet számára.

Az egyik inspiráció az egyenlőség kérdése. Jézus minden tanítványának egészen adja oda önmagát, az utolsó vacsorán és azóta is. Minden tanítvány a teljes Krisztust kapja. A szentmisén résztvevők – legyenek akár királyok vagy jobbágyok, gazdag üzletemberek, vagy egy nyomornegyed lakói –, mind ugyanazon Krisztus előtt térdelnek le és ugyanazon Úr teljességében részesednek. Ebből fakad a köztük létrejövő egység: „Mert egy a kenyér, s egy test vagyunk sokan, hiszen mindnyájan egy kenyérből részesülünk.” (1 Kor 10,17). Az Eucharisztia egy testé tesz bennünket. Testvérekké válunk. Itt van az a valami, ami forradalmi jelentőségű, ami mindig kihívás az emberi társadalmakban, amelyek szeretnek alá-fölé rendeltséget kialakítani és így fokozni az egyenlőtlenségeket. Az első keresztény közösségekben nagy vonzerőt jelentett, hogy a rabszolga és az úr egy asztalhoz került. Az Úr vacsoráján egyenlővé váltak. Persze tudjuk, hogy gyakorlati szempontból ez már az első évtizedekben sem volt mindig problémamentes. Nem véletlenül panaszkodik Szent Pál, hogy megosztottságok vannak a közösségben szegények és gazdagok között az Úr vacsorája kapcsán is, hiszen az azt követő agapén „étkezés közben mindenki a saját vacsoráját veszi elő, és az egyik éhezik, a másik pedig dőzsöl” (vö. 1 Kor 11,17-33). Jakab apostol is szóvá teszi a személyválogatást, amikor az előkelőket előnyben részesítik a közösségben (vö. Jak 2,1-4). Mégis a testvéri közösség ideálja (ld. jeruzsálemi ősegyház vagyonközössége) folyamatos inspirációt jelentett a keresztény évszázadok során, és különösen is érvényre jutott a szerzetesi közösségekben. Nem véletlen az sem, hogy a modernkori demokráciákat megalapozó a francia forradalom jelszavai közé tartozott az „egyenlőség” és a „testvériség” is. Nem nehéz felismerni ezekben a jelszavakban a szekularizált keresztény ideált.

Nagyon sok társadalmi baj oka a súlyos egyenlőtlenségek létezése. Ferenc pápa szerint: „Az egyenlőtlenség a társadalmi bajok gyökere” (EG 202), „ma ki kell jelentenünk: ’Nemet mondunk a kirekesztésen és az egyenlőtlenségen alapuló gazdaságra.’ Ez a gazdaság öl. Miként lehetséges, hogy nem hír, ha egy hajléktalan öregember megfagy az utcán; ellenben hírértékű, ha két pontot esett tőzsde. Ez kirekesztés. Nem tűrhető tovább, hogy élelmiszert dobjunk el, miközben tömegek éheznek. Ez egyenlőtlenség.” (EG 53) „Amíg nem oldják meg radikálisan a szegénység problémáját azzal, hogy lemondanak a piac abszolút autonómiájáról és a pénzügyi spekulációról, és felszámolják az egyenlőtlenség strukturális okait, nem fogják megoldani a világ problémáit, és egyáltalán: bármely problémát. (EG 202)”

Az egyenlőtlenség megszüntetésének útja pedig a második inspiráció: a megosztás lelkisége. Jézus nagyvonalú önajándékozása alapvető inspirációt jelenthet arra, hogy mindenki törekedjen arra, hogy ossza meg a többiekkel azt, amije van, segítse azt, akinek kevesebb adatott. A katolikus társadalmi tanításnak fontos eleme a javak egyetemes rendeltetéséről szóló tanítás, ami a magántulajdon érvényességét elismeri, de korlátozza annak kizárólagosságát és abszolút voltát. „Isten a földet az egész emberi nemnek adta, hogy a föld az emberiség valamennyi tagját éltesse, anélkül, hogy bárkit is kizárt volna ebből, vagy előnyben részesített volna.” – olvassuk a társadalmi tanítást összefoglaló komprendiumban. Ehhez szorosan kapcsolódik a szolidaritás elve: segíteni a rászorulókon. Szent II. János Pál mondja: „amikor a nélkülözők számára szükséges dolgokat adunk, nem a magunk javait osztogatjuk nekik, hanem azt adjuk oda, ami az övék: nem is annyira a szeretet cselekedete ez, mint inkább az igazságosságból fakadó kötelesség teljesítése”.

Jézus testét adja nekünk és egy testté tesz bennünket. Az Eucharisztia által leszünk valóban Krisztus testévé, az Eucharisztia hozza létre az Egyházat (ezek Henri de Lubac jezsuita teológus gondolatai, aki különösen is sokat tett azért, hogy újra előtérbe kerüljön az Eucharisztia közösségi aspektusa, ld. Katolicizmus című könyve). Krisztus teste immár nem csak az eucharisztikus színek alatt van jelen, hanem a testvérben is. A keleti egyház egyik legnagyobb teológusa Aranyszájú szent János mondja: „Ha tiszteleteteket akarjátok tenni Krisztus teste előtt, ne idegenkedjetek tőle akkor sem, ha le van meztelenítve: ne csak a selyembe felöltöztetett eucharisztikus Krisztust tiszteljétek úgy, hogy közben a templomon kívül nem vesztek tudomást a másik Krisztusról, amely szenved a hidegtől és a meztelenségtől” …. „Szeretnéd kifejezni hódolatodat a Megváltó teste iránt? Annak a teste iránt, aki ezt mondta: Ez az én testem. És aki azt is mondta: Amit nem tettetek eggyel is a legkisebbek közül, velem nem tettétek. Fejezd ki Krisztus iránti hódolatodat azáltal, hogy javaidat megosztod a szegényekkel”. (50. Homilia Máté evangéliumáról)

Megosztani másokkal azt, amink van, bensőleg fakad az Eucharisztiából és ez a megosztás nem csak a keresztény testvéreink felé irányul, hanem szélesebb, az egész emberi családot magába foglalja. II. János Pál első enciklikájában így fogalmazott: „Isten Fia ugyanis megtestesülésével valamiképpen minden emberrel egyesült” (RH 8; vö. GS 22). Ebből fakad, hogy minden emberben felfedezhetjük az Ő jelenlétét.

Szeretet forrása

Az Eucharisztia a legmélyebb szinten a szeretet szentsége, Isten szeretete lép itt be a világba és tölti be a szívünket. A befogadott szeretet pedig cselekvésre ösztönöz. A politika olyan valóság, amihez nagy szükség van szeretetre. Ferenc pápa szerint a politika „a szeretet egyik legértékesebb formája.” Talán soha nem éreztük annyira az ilyen szeretetteljes emberek szükségességét, mint manapság, amikor az emberiség előtt álló kihívások hatalmasak. Csatlakozhatunk Ferenc pápa imájához:

Kérem Istent, hogy gyarapítsa azon politikusok számát, akik képesek a hiteles párbeszédre, amely hatékonyan szól arról, miként lehet gyökerében orvosolni világunk bajait, és nem csak a látszat szintjén! Az annyira befeketedett politika magasrendű hivatás, a szeretet egyik legértékesebb formája, mert a közjót szolgálja. Meggyőződésünkké kell tennünk, hogy a szeretet ’a vezérelve nem csupán mikro-viszonyainknak, a baráti, a családi és kisközösségi kapcsolatoknak, hanem a makro-viszonyoknak, a társadalmi, gazdasági és politikai kapcsolatoknak is’. Kérem az Urat, ajándékozzon nekünk több olyan politikust, akik valóban a szívükön viselik a társadalmat, a népet, a szegények életét! Elengedhetetlenül fontos, hogy a kormányzati pozícióban lévők és a pénzügyi hatalmasságok emeljék fel tekintetüket és tágítsák ki távlataikat; gondoskodjanak arról, hogy minden polgár találjon méltó munkát, oktatást és egészségügyi ellátást. És miért ne fordulhatnánk Istenhez, hogy terveket sugalljon nekik? Meggyőződésem, hogy a transzcendenciára nyitottan kialakítható egy újfajta politikai és gazdasági mentalitás, amely segíthet legyőzni a gazdaság és a társadalmi közjó abszolút szembenállását.” (EG 205).

5 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr9013780706

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

jan 2018.03.26. 20:24:28

A hódmezővásárhelyi esetben nem az volt a fő probléma, legalábbis szerintem, hogy politikai kérdésben állást foglalt a plébános. Hiszen triviális, hogy van az egyháznak társadalmi tanítása, amit fontos, hogy képviseljenek egyházi személyek, és ez sokszor természetesen vezet politikai állásfoglaláshoz. A gond az volt, hogy egy végtelen cinikus álláspontot fejtett ki: kb. "mivel Lázár Jánosék egy csomó pénzt adtak a hódmezővásárhelyi egyházi intézményeknek, ezért tessék rájuk szavazni". Anyagi érdekből egy autokratikus hatalom kiszolgálójaként lépett föl: ez volt a baj.

Márpedig azt hiszem, a papjainktól az ilyen megalkuvások helyett joggal várhatunk el erkölcsi bátorságot. Személy szerint felháborítónak tartom, hogy a kormány a kereszténység védelmére hivatkozva évek óta irtózatos gyűlöletkampányt folytat, és ez ellen alig szólalnak meg egyházi személyek. Szintén felháborító az, hogy az egyházi vezetés hallgatólagos támogatásával Semjén Zsolt a politikai katolicizmus magyarországi megtestesítője.

A minden mértéket meghaladó korrupció ellen is fel kellene szólalni, erről is van tanítása az egyháznak. A közmunkások vérlázító kizsákmányolása, pl. az, hogy egy vidéki könyvtárost kirúgnak, hogy aztán pár hét múlva közmunkásként ugyanazt a munkát végeztessék vele: ezek szó szerint égbekiáltó bűnök.

Szépek és igazak ezek a blogposztok, mint ez is, de közben a magyarországi hívek agyát és lelkét átmossa a gyűlöletkeltés és félelem, a korrupció relativizálása pedig végleg korrodálja a hívek erkölcsi érzékét is, és ezen ezek a blogposztok nem fognak változtatni. Bátran ki kellene állni, nem beijedni, merni ellene mondani a kormánynak. Speaking truth to power, ahogy az angolok mondják.

Petimester 2018.03.27. 09:25:19

Kemény balos (jezsuita) kereszténység és Jézus-kép van ebben a szövegben is. Csúnya klerikális középkor, csúnya feudalizmus és rohadék arisztokraták, ezzel szemben őskereszténység mint hippi kommuna, szabadság egyenlőség testvériség mint jézusi eszme, Jézus a szociáldemokrata-liberális demokrata, Ferenc pápa a hű követőja, az egyház mint a társadalmi egyenlőtlenségek ellen küzdő globális karitatív szervezet. Pfff...

Endrosz 2018.03.27. 14:46:03

Kedves Zoli, nekem különösen az előző írásod adott sokat ebből a sorozatból, de ezt is figyelmesen olvastam, gazdagodtam belőle. Köszönöm.

kjapp · https://napfenyesblog.wordpress.com/ 2018.03.27. 22:03:40

Kérdés: Olvastam egy aforizmáját, mely így szól: “Mikor a hatalomszeret helyére a szeretet hatalma lép, az ember új nevet kap: Isten.” Ki tudná ezt fejteni?

Sri Chinmoy: A vitális hatalom szeretete elpusztítja az egész világot, de az isteni szeretet, ami önmagában hatalom, csak átalakíthat minket – a bennünk rejlő emberit istenivé alakíthatja. A hatalom szeretete a felsőbbrendűség szeretete. Egy ember vagy egy nemzet úgy érzi, hogy a hatalom gyakorlásával meg lehet hódítani az emberiség szívét. De ez lehetetlen! Nem azért sírunk Isten Arcának megpillantásáért, mert Ő csupa Hatalom, hanem mert csupa Szeretet. Csak a szeretet hatalma tudja igazán meghódítani az emberiség szívét.

Ha úgy érezzük, hogy a világ tele van gyűlölettel, akkor állandóan keserű érzéssel leszünk az élet iránt. És akkor rögtön vitális hatalmunkkal, uralkodásra törő erőnkkel próbáljuk majd meghódítani a világot. De ha korán reggel imádkozunk és meditálunk, ha szívünk mélyén szerető gondolatokat dédelgetünk, akkor a világot rögtön a barátunknak érezzük. A pozitív hatalmat éljük át, az egység erejét, mely a szeretetből fakad.

Mikor azt mondom hogy “Isten” lesz az ember új neve, itt “Isten” egyetemességet jelent. Ő Egy és Sok egyszerre. Egy volt, de szerette volna a sokféleségben örömét lelni. Itt megszűnik az egyéniség, és megjelenik az egyetemesség. Ha a szeretet hatalmával élünk, a véges emberi egyéniség azonnal eltűnik, és helyébe a végtelen isteni egyetemesség lép.

khamul 2018.03.27. 23:35:42

@Petimester:

'ezzel szemben őskereszténység mint hippi kommuna, szabadság egyenlőség testvériség mint jézusi eszme'

Vagyonközösség tényleg volt, de nem volt kötelező (ApCsel 5,4).

A szabadság, egyenlőség és testvériség hármasából melyik nem jézusi?