Az Eucharisztia kezdetei

2018.05.10. 15:45 korizoli

Az eucharisztia megelőzte az újszövetségi szentírást, sőt, a keresztény Biblia az eucharisztikus ünneplésből nőtt ki? Folytatva az Eucharisztiáról szóló sorozatot, most a kezdetekről elmélkedünk. 

jesus-in-rome-catacoms.jpg

A legkorábbi szövegtanú

Kronológiailag a legkorábbi szentírási szöveg, ami az Eucharisztiáról szól, Szent Pál első korintusi leveléből való. Időben ez áll legközelebb Jézus utolsó vacsorájához, olyan 26 évvel keletkezhetett az események után, kb. Kr.u. 56 körül. A szinoptikus evangéliumok (vagyis azok, amelyek eléggé „egyformán látják” – gör. szünoptein – a Jézussal kapcsolatos eseményeket: Máté, Márk és Lukács) olyan elbeszéléseket tartalmaznak az utolsó vacsoráról, amelyek mind későbbi időszakokból valók. Ezért is különösen fontos számunkra Pál levele, amiben ezt olvassuk: "Mert az Úrtól kaptam, amit átadtam nektek, hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárulták, fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és így szólt: »Ez az én testem, amely értetek van. Ezt tegyétek az én emlékezetemre!« A vacsora után ugyanígy fogta a kelyhet is, és így szólt: »Ez a kehely az új szövetség az én véremben. Tegyétek ezt, ahányszor csak isszátok, az én emlékezetemre!« Mert amikor ezt a kenyeret eszitek, és ezt a kelyhet isszátok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön. Aki tehát méltatlanul eszi a kenyeret, vagy issza az Úr kelyhét, vétkezik az Úr teste és vére ellen." (1 Kor 11,23-29)

Ebben a levelében Pál a korintusi közösségben felmerült problémákra, olykor visszaélésekre ad választ és útmutatást. Pál tehát nem egy hittétel alapos és teljes kifejtését végzi. Így az eucharisztiáról sem rendszeres tanítást hallunk, hanem egy konkrét problémára adott választ, amiben persze mélyebb dimenziók is felcsillannak. A fő probléma ekkoriban az volt a korintusi közösségben, hogy – lévén, hogy ekkor a liturgikus lakoma és a szeretetlakoma gyakorlatilag egymástól elválaszthatatlanul együtt zajlott – a közösség tagjai nem voltak hajlandók megosztani az ételüket. Mindenki a saját maga által hozott ételt ette, így egyesek dőzsöltek, mások pedig nélkülöztek. Pál ezt botrányosnak tartotta, olyannyira, hogy erre az erőteljes kijelentésre ragadtatja magát: „mikor tehát egybegyűltök, az már nem az Úr vacsorájának elköltése” (1 Kor 11,20). Ez a fajta radikális szolidaritás hiány és érzéketlenség a közösség tagjai részéről ugyanis ellentétes mindazzal, amit az Úr tett azon az éjszakán, ezért emlékezteti Pál a korintusiakat az utolsó vacsorán történtekre. Paradox, de a korintusiak gyarlóságának köszönhetjük a legrégebbi írásban fennmaradt eucharisztia-elbeszélésünket.

Kezdetben volt az Eucharisztia – avagy a liturgikus forrás

A szentírástudósok szerint Pál nem csak saját emlékezetéből idézi az utolsó vacsorán elhangzottakat, hanem valószínű, hogy ezek a kifejezések már jól ismertek voltak a korintusiak számára, és Pál a liturgiából kölcsönözhette őket. Már jóval Pál előtt is ezeket a kifejezéseket használhatta a keresztény közösség a közös imádságban. Ha újraolvassuk a szöveget, nekünk is ismerős fordulatokat tartalmaz, hiszen a különböző misekánonokban is előfordulnak ezek a mondatok, még ha nem is teljesen ugyanebben a formában. Mindez nagyon nagy jelentőségű. Egyrészt mutatja, hogy a mai szentmisénk és az őskeresztény istentisztelet lényegében azonos. Kétezer év óta fennáll egy folytonosság, még ha a formákat tekintve az évszázadok alatt történt is némi átalakulás, hol bővülés, hol vissza egyszerűsítés. Másrészt ebből azt is lehet látni, hogy az „Úr vacsorája” – ahogy Szent Pál nevezi, vagy a „kenyértörés” ahogy Szent Lukács apostol hívja az Apostolok Cselekedeteiben (vö. 2,42), illetve, ahogy az első század végéről származó keresztény források leggyakrabban említik, az „eucharisztia”, olyan alkalom volt az ősegyház életében, melynek megünneplése, megelőzi az újszövetségi szentírás születését. Előbb volt az apostolok szóbeli igehirdetése és a közös eucharisztikus ünneplés és csak később születtek meg a páli levelek, s még később az evangéliumok. Ahogy az apostolok és a Jézussal kapcsolatos események első szemtanúi egymás után meghaltak, úgy lett egyre sürgetőbb a tanúságtételük leírása. Ezek a szövegek aztán megjelentek az eucharisztikus ünneplésben is. Az idő múltával, az apostoli generáció kihalásával ugyanis a keresztény istentisztelten már nem csak az ószövetségi írásokat olvasták fel, hanem az apostoli leveleket és az evangéliumok részleteit is, amit azután a püspök magyarázott. Abban, hogy mit tekintettek a keresztények szentírásnak az ószövetségi írásokon túl, döntő szempont volt az is, hogy mely írások liturgikus használata terjedt el. Ha felolvastak valamit a misén, az a fő kritériumnak számított egy-egy könyv elfogadásánál (persze annak mércéje, hogy egy írást felhasználnak-e a liturgiában, vagy sem, a közösség hitével való egyezés volt). Ilyen értelemben mondhatjuk tehát, hogy az eucharisztia megelőzte az újszövetségi szentírást, sőt azt is, hogy a keresztény Biblia az eucharisztikus ünneplésből nőtt ki. Itt érdemes utalni arra az alapvető katolikus felfogásra, hogy a hitünk forrása nem csak a Biblia – bár az alapvető és meghatározó – hanem a Szentírás az ún. szent hagyománnyal együtt képezi a hitletéteményt (nagyon érdemes újra olvasni erről a II. Vatikáni Zsinat Dei Verbum dokumentumának 7-10 pontjait). Az apostolok hite nem csak az újszövetségi szent írásokban adódott tovább, hanem például a közösségi istentisztelet gyakorlatában is, sőt ez volt előbb. Kezdetben volt tehát az eucharisztia, az apostoli igehirdetést hallgató, és Jézus önátadását együtt ünneplő Isten népe, és csak később születik meg a keresztény Biblia. Amikor ma a szentmisét ünnepeljük, ebbe a legősibb keresztény valóságba lépünk be.  

Arám forrás – görög inkulturáció

Itt kell még megjegyezni azt is, hogy Pál görögül írta le az alapítás szavait és az evangélisták is a görög nyelvet használtak, amikor Jézus életét és benne utolsó vacsorájának történetét elbeszélték. Jézus viszont arámul beszélt és a legvalószínűbb, hogy az első keresztények arámi nyelven adhatták tovább az utolsó vacsorán történtekről szóló elbeszélést is. Ugyanakkor azokban a keresztény közösségekben, ahol nem arámul, hanem görögül beszéltek – és Pál közösségei tipikusan ilyenek voltak – Jézus tanítását görögül beszélték el. A szentírástudósok szerint az utolsó vacsoráról szóló elbeszéléseken, de tulajdonképpen az összes evangéliumi elbeszélésen érezhető, hogy nem görög kultúrában születtek. Tele vannak ugyanis hol az arám, hol a héber nyelv sajátos kifejezés formáival, ami bizony görögül elég furán hangzik. Jézus korában az alapvető kapcsolati nyelv a görög volt a Római Birodalom területén, hasonlóan a mai angolhoz, az emberek egy ún. „koiné”, köznyelvi görögöt használtak, ami bizony messze volt már a klasszikus görög irodalmi nyelvtől. Az újszövetség, főleg az evangéliumok, nyelvi szempontból nem számítanak valami igényes és míves alkotásnak – olykor nyelvtani hibákat is tartalmaznak. Valóban köznyelven és nem az elit irodalmi nyelvén íródtak. Ami azonban igazán jelentős, hogy alig két évtized elmúltával Jézus szavait már arra a nyelvre fordítják, amelyet az emberek akkoriban beszéltek. Az első keresztény generáció nem ragaszkodott ahhoz, hogy pontosan azokkal az arámi szavakkal beszélje el az utolsó vacsorán történteket, amelyeket Jézus használt. Nagyon bátrak voltak tehát abban, hogy a görög kultúra segítségével adják tovább a rájuk bízott üzenetet. A liturgiánk a mai napig megőrzött elemeket ebből a görög nyelvű időszakból pl. a Kyrie eleison (Uram irgalmazz) imádság a misében innen való. Később, amikor aztán a görögről a keresztények áttértek a latinra, mert a latin vált fokozatosan a Római Birodalom köznyelvévé – ez már egy második inkulturációja volt a keresztény üzenetnek. Érdekes viszont, hogy később a latinból a más népnyelvekre való inkulturáció milyen nehezen ment a nyugati egyházban. Gyakorlatilag a második Vatikáni zsinatig kellett várni, hogy visszatérjünk ahhoz a bátorsághoz, ami az első generációs keresztényekben megvolt, hogy a nép nyelvét használjuk a liturgiában. A keleti egyház ebben sokkal rugalmasabb volt, jóval hamarabb jelentek meg a szír, a kopt, és a szláv nyelvű liturgiák. A protestantizmus egyik fő követelése a népnyelv bevezetése volt, ami a protestáns egyházakban következetesen meg is történt. Persze a magunkkal szembeni korrektség kedvéért azt is meg kell jegyezni, hogy a reformáció idején a katolikus oldal latin nyelvhez való ragaszkodásában jelentős szerepet játszott az a félelem is, hogy a népnyelvi átültetések révén tartalmilag is módosul a liturgia szövege és bizony azokban a viharos időkben ez gyakran valóban így is történt. Ebből is fakad, hogy éppen hitünk e központi titka, az eucharisztia ünneplése vált a felekezetek közötti egység helyett a különválás területévé.

Mindezek fényében ugyanakkor az is látható, hogy az a ma egyes körökben egyre népszerűbb törekvés, hogy térjünk vissza a latin liturgiához, éppen nem az egyház legősibb hagyományhoz való ragaszkodást jelenti. Az egyház legősibb hagyománya az inkulturáció, a népnyelv használata. Ilyen értelemben a tradicionalista megközelítések éppen hogy nem eléggé „konzervatívak” az egyház zsinat utáni magatartásához képest, amely nem „csupán” egy 1700 éves, hanem egy majd’ 2000 éves eljárásmódra megy vissza. Erről a témáról ajánlom olvasni a Római Misekönyv Általános Rendelkezéseinek 6-11 pontjait.

Jézus és az Eucharisztia

Térjünk vissza most a páli szöveghez és ahhoz, amit elbeszél, Jézus utolsó vacsorájához. Két aspektust emelnék ki, ami segíthet megérteni e vacsora értelmét.

Jézus földi életében ez a vacsora az utolsó. Utolsó az emberekkel való együtt étkezések hosszú sorában. Az evangéliumok elbeszélései szerint Jézus szeretett együtt étkezni egészen különböző emberekkel. Együtt étkezik a tanítványaival, azok rokonaival, együtt eszik barátokkal, elfogadja a mélyen vallásos emberek, farizeusok meghívását, de számos alkalommal vendégségbe megy olyan emberekhez is, akiket nyilvános bűnösöknek tartottak: „vámosok és bűnösök barátja” (Mt 11,19) – kritizálják ellenfelei. Jézus nem egy komor, magányos aszkéta, hanem nyilvánvalóan társasági ember, aki szót ért a legkülönbözőbb személyekkel. Valószínű, hogy ezeken a közösségi alkalmakon jó étvággyal és életkedvvel lehetett jelen, ami visszatükröződik abban a kritikus megjegyzésben is, hogy: „falánk borissza ember” (uo.). Az együtt étkezés ma is, de még inkább az ókori világban a közösségteremtés pillanata, valamiféle közeledést, összetartozást fejez ki. Az ókorban erősebb vallási jelentősége is volt a közös étkezéseknek és magának a tápláléknak is szakrális értéke volt: Isten adománya, amit hálaadással vettek magukhoz az emberek. A javakért Istent áldották. Jézus eucharisztikus vacsorája tehát bizonyos értelemben az ilyen vacsorák beteljesülése. Valamilyen formában magában hordozza Jézus összes múlt- és jelenbeli találkozását, nyitottságát, minden ember felé való felkínált barátságát.

Jézus utolsó vacsorájának egy további aspektusa, hogy népe, a zsidóság több évszázados húsvéti vacsoráinak sorába illeszkedik bele és a folytonosság mellett egy sajátos, egészen új tartalmat adott neki. A zsidó nép számára a húsvét a nép alapításának ünnepe, önazonosságát meghatározó emlékezés arra, ahogy Isten megszabadította őseiket az egyiptomiak fogságából és fenyegetéséből. Az ünnepen résztvevők úgy élték meg az emlékezést, mintha ők maguk is részesei lettek volna a szabadító eseménynek, mintha maguk is megszabadulnának az egyiptomi fogságból. Istent, mint szabadítót ünnepelték. Jézus a saját küldetését szabadító küldetésként élte meg (vö. Lk 4,18), maga a Jézus név is ezt jelenti (vö. Mt 1,21). Ilyen értelemben jelen van a folytonosság az ószövetségi húsvéttal. A hagyományos zsidó húsvétnak (Pászka) is része a bor és a kenyér elfogyasztása, amit a családapa áldása és imádsága kísér. Jézus e két hagyományos húsvéti vacsorai elemet: a kenyeret – ami a mindennapok része és a legegyszerűbb étel –, valamint a bort – az ünnep italát – használja arra, hogy szeretetének végső és legnagyobb jelét adja (vö. Jn 13,1).

Lukács evangélista így beszéli el: „Aztán fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és odaadta nekik ezekkel a szavakkal: »Ez az én testem, mely értetek adatik. Ezt tegyétek az én emlékezetemre!« Ugyanígy a vacsora végén fogta a kelyhet, és azt mondta: »Ez a kehely az új szövetség az én véremben, amely értetek kiontatik.” (Lk 22,19-20)

Mit is jelent ez a történés?

„Ez az én testem”: bibliai értelemben a test nem egyszerűen csak a fizikai emberi szervezetet jelenti. A biblia világában a test inkább az egész személyt jelenti, amiben test és lélek elválaszthatatlanul egy. Joseph Ratzinger így kommentálja: Ez az én testem, „ez az én testben jelenlévő teljes személyem. És hogy milyen ez a személy, azt megtudjuk a következő kijelentésből: ’Amelyet értetek adok’ Vagyis ez a személy másokért létezik. Legbenső lényege önmagának kiosztása. Mert személyről van szó és mert ez a személy benső lényegénél fogva tárt, önmagát adó, azért lehet kiosztani.” (Ratzinger, Mustármag reménye, 75)

„Ez az én vérem”: a vért a bibliai világban szentnek tekintették. Úgy tekintették, hogy az az élet elve, alapja, ami Istenhez tartozik. Ezért ember nem rendelkezhetett vele. Szigorúan tilos volt az állati vér bármilyen formában történő fogyasztása is: nem lehetet azt megenni, vagy meginni. A tanítványok már az előzőn kijelentésen is nagyon meglepődhettek: nem érthették, mit jelent enni Jézus testét. (Ezt az értetlenséget jól mutatja János evangéliuma 6. fejezetének párbeszédei.) Valami hasonló viszont azért mégis jelen volt már a zsidó hagyományban: az áldozati lakoma húsvétkor, amikor az áldozati bárány húsát ették. Na de vért inni!? Ezt aztán végképp megdöbbentő lehetett a tanítványoknak! Nem értették mi történik. Bizony valószínűleg viszolyogva engedelmeskedtek csak Jézus utasításának. A zsidó hagyományban a szövetségkötés kapcsán is megjelenik a vér, az áldozati állat kiontott vére, amely egykor megpecsételte a szövetséget, s ezt a vért hintették magukra is. Itt pedig Jézus egy új szövetségről beszél, véréről amely kiontatik. Egyértelmű itt az áldozati jelleg, szavai közvetlenül utalnak közelgő halálára, kiomló vérét pedig mint szövetségkötést értelmezi. Inni az ő vérét tehát az ő életéből való részesülést jelent, amely összeköt vele. Mégis, először hallani a felszólítást: „igyátok”, alighanem sokkolta a tanítványokat. A kenyér és a bor ezen az estén átalakul. Nem egyszerű kenyér és bor többé, hanem Jézus személyének, életének közvetítőjévé, hordozójává válik, amely elfogyasztása révén a tanítványok egyesülnek a mesterrel.

A legkorábbi időkből való keresztény tanúságtételek egész sora mutatja, hogy mennyire élő volt bennük a hit, hogy valóban Krisztus testét és vérét vehetik magukhoz. Egyik szép példa erre a második század közepén vértanúságot szenvedett Szent Jusztinosz filozófus, aki első Apológiájában részletesen leírja a szentmise szertartását. Ennek egyik részlete: „Ezt a táplálékot mi eukharisztiának nevezzük, senki kívülálló nem részesedhet belőle, csak aki igazságnak fogadja el a tőlünk kapott tanítást, és lemosdott a bűnök bocsánatára az újjászületés fürdőjében, és úgy él, ahogyan azt Krisztus meghagyta. Ezeket mi nem úgy vesszük, mint közönséges kenyeret vagy közönséges italt, hanem mint a megtestesült Jézus Krisztus, Megváltónk, az Isten Igéje által a mi üdvösségünkért felvett testet és vért, az ő hálaadó imájával megáldott táplálékot, amiből vérünk és testünk az átváltozás értelmében táplálkozik, és azt tanultuk, hogy a megtestesült Jézusnak teste és vére ez.” (Idézi: Nemeshegyi Péter „Ezt tegyétek az én emlékezetemre”, 70. o. Ezt a könyvet egyébként nagyon tudom ajánlani, az egyik legjobb ma is az Eucharisztiáról, sok inspirációt merítettem belőle.)

Az utolsó vacsora kenyértörésében Jézus önmagát adja a tanítványainak. Személyes önátadásának kifejeződése és megvalósulása ez a gesztus, amely a másnapi kereszthalálban nyeri el beteljesedését. Ugyanaz az önátadás történik mindkét helyen: „Életemet adom a juhokért” (Jn 10, 15). Itt a gyökere annak, amit a katolikus teológia mindig is hangsúlyozott, hogy az Eucharisztia egyúttal áldozat is, hiszen az utolsó vacsora és a kereszthalál mély egységet képez. A tartalom mindkettőben ugyanaz: Jézus odaadottsága.

Egy más fajta átváltoztatás

Az utolsó vacsorán történtek nem csak a kenyér és bor átváltoztatását, új tartalom, új lényeg adását jelentette, hanem Jézus szabadságának egy egészen különleges pillanata is, mert ezen az éjszakán teremt új értelmet annak is, ami az ezt követő órákban vár rá. Jézus tudja, hogy szenvedni fog, egy ideje egyre világosabb lehetett számára, hogy az életére törnek. Beszél is erről tanítványainak. Tudja, hogy közeleg a vég, eljön az „óra”, amiért jött. Bár megtehetné, hogy elmenekül, mégsem teszi. Az életét tudatosan adja oda: „Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet, hogy ismét visszavegyem azt. Senki sem veszi el tőlem: én adom oda magamtól. Hatalmam van odaadni, és hatalmam van újra visszavenni” (Jn 10,18). Jézus maga értelmezi és ad tartalmat a bekövetkező szenvedésének. Emberileg nézve a tökéletes bukás vár rá, a brutális kínzás, a végletekig való megalázás, a teljes kiszolgáltatottság, a becsületétől, szemérmétől, végül a puszta emberi életétől való megfosztás. A kereszt botrány és gyalázat volt mindenki számára, aki csak látta (vö. 1 Kor 1,23). A kereszt azóta is botrány, nem véletlen, hogy a muzulmánok bár prófétaként tisztelik Jézust nem tudják elfogadni, hogy egy próféta ilyen rettenetes módon haljon meg.

„Ez az én testem, amely értetek adatik”; „senki sem veszi el tőlem: én adom oda magamtól.”: Jézus az utolsó vacsorán mondott ezen szavai azt fejezik ki, hogy számára mindaz, ami következik, ami emberileg a megsemmisülés, valójában szeretetének legnagyobb jelévé lesz. „Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért” (Jn 15,13). Nem Jézus ellenségei adják a történések igazi jelentését. Bár szeretnék őt olyan halállal elpusztítani, ami olyan gyalázatos, hogy követői egyszer s mindenkorra szeretnék azt elfelejteni. A szenvedésnek mégis Jézus ad értelmet, ezt is átváltoztatja, beleönti szeretetét és szeretetté formálja. Ezért van, hogy nekünk keresztényeknek a feszület mindenek előtt Isten végtelen szeretetének jele és nem egy brutális kivégzésre való emlékezés. A kereszt a legteljesebb irgalom helyévé vált, annak kifejeződésévé, hogy Isten még a gyilkosain is könyörülni akar. János apostol ezért tekinti a keresztet felmagasztalásnak, Isten dicsősége legteljesebb kinyilvánulásának. Jézus mindezeknek az utolsó vacsorán adott ilyen tartalmat.

„Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” – mi is a szentmise?

Az utolsó vacsorának része volt a jézusi felszólítás: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre” (1Kor 11,24). Jézus akarja és parancsolja, hogy amit tett, arra emlékezzenek és folytassák is a tanítványok. E parancs nélkül aligha képzelhető el, hogy merték volna Jézus egészen egyedülállóan személyes tettét megismételni. Mint már láttuk enni az ő testét, inni a vérét – ez egy első századi zsidó ember számára első hallásra botrányos lehetett. Csak egy nagyon erős küldetés erejében lehettek képesek túllépni ezen a tabun. Azóta húsz évszázad telt el, és a keresztények egymást követő nemzedékei teszik Jézus emlékezetére, cselekszik azt, amit ő tett. De mit is jelent ez? A katolikus hagyomány egyik ismétlődő gondolata a „jelenvalóvá tétel”, vagy az áldozat szentségi „megújítása”. Ez utóbbi kifejezés bizony félreértésekre adhat okot, mert úgy tűnhet, hogy Jézus Krisztus egyetlen áldozatával próbál versenyre kelni. Pedig nem új áldozatról van szó. De akkor hogyan értsük a történtek jelentőségét? Jézusnak valóban egyetlen áldozata volt, az, ami a kereszten történt, egyszer és mindenkorra. Egyetlen utolsó vacsora volt. Ilyen értelemben a szentmise sosem megismétlése, újra történése annak, ami egykor lezajlott. Nem a múlt ismétlődik meg. Istent ugyanis nem köti az idő, amit Ő tesz a Názáreti Jézusban az az örökkévalóság része. Isten az örök Van, az örök jelen. Az örökkévaló Szeretet, az örök isteni önajándékozás tört be az időbe és tárulkozott fel 12 egyszerű embernek az utolsó vacsorán, önmagát ajándékozva. Ugyanez az isteni önajándékozó lét nyílik meg ma is minden egyes szentmisében. Nem ismétlődik meg a múlt, hanem a múlt eseményének van egy olyan mélysége, Istenben gyökerező valósága, amibe mi mai keresztények több évszázad múlva is be tudunk kapcsolódni. A szentmise egyszerre olyan, mint egy időutazás, amely révén részesei lehetünk Jézus egész húsvéti titkának, ugyanakkor ennek a történésnek a mélysége az Örök jelenben van. Az Örök Szeretet folytonos önátadásának lehetünk részesei.  

3 komment

Címkék: biblia elmélkedés utolsó vacsora eucharisztia Jézus

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr8413904398

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Petimester 2018.05.13. 13:15:15

Az új mise lényege körüli vitáknak nem a népnyelv / latin a fp kérdése. A liturgiareform célja az volt, hogy lehető legjobban hasonlítson a protestáns istentisztelethez. A lehető legtöbb katolikus elemtől meg kell szabadulni, mert azok "elválasztják" protesáns és katolikusokat. Az egyetlen igaz Katolikus azaz egyetemes egyháznak három ága és része van róm. kat., protestáns és keleti ortodox. Az új mise végcélja az ökumenikus együttünneplés.

korizoli · http://arckepcsarnok.jezsuita.hu/koronkai-zoltan/ 2018.05.15. 15:44:42

Egy barátom emailben küldte az alábbi kommentet:

KEDVES ZOLI, elolvastam a blogbejegyzésedet. Ügyes kis írás, de engedj meg három kis rövid gondolatot az idézőjelbe tett szöveggel kapcsolatban. Üdv. Bálint Zsolt

"Mindezek fényében ugyanakkor az is látható, hogy az a ma egyes körökben egyre népszerűbb törekvés, hogy térjünk vissza a latin liturgiához, éppen nem az egyház legősibb hagyományhoz való ragaszkodást jelenti. Az egyház legősibb hagyománya az inkulturáció, a népnyelv használata."

Már az első keresztények lemondtak a népnyelvről és nem arámul beszéltek, mert fontosabb volt az, hogy mindenki megértse azt, amit a kenyértörésben végeznek. De szükségképpen nem a népet tartották szem előtt, hanem azokat, akik a hit letéteményét őrizték. Miért? Mert teológiai dolgokról nem lehetett a nép nyelvén diskurzust folytatni. Ezért írta Pál apostol is görögül a leveleit, és nem valamelyik helyi nyelven (jó sok volt...). Ugyanez a helyzet a keleti liturgiákkal. A pravoszlávot, a liturgikus szírt és az örményt már a nép nem érti, de érteni kell annak, aki végzi a liturgiát. A nyelvileg sokkal diverzebb keleten valószínűleg ezek a lokális nyelvek voltak azok, amelyen a teológiát művelték. És talán művelik ma is.

Más: A katolikus egyházban is számos példa van arra, hogy a liturgikus nyelv a nép nyelve is volt, sőt a szentmise állandó részeit is a nagyobb búcsúkban talán népnyelven végezték. Lásd a Kájoni énekeskönyvet, a XVII. századból.

A mai kor jelensége pedig az, hogy olyan mélységig jutott az Isten ismerete, hogy azt anyanyelven is lehet művelni. Tehát magyarul is lehet teológiai értekezéseket folytatni, de a probléma ezzel, hogy az élő nyelvek növekednek, bogozódnak, elhalnak, kirügyeznek, stb. Így a szavak jelentésének nemcsak logikai, hanem (sokszor elsősorban) érzelmi jelentése van, így egy-egy nyelvben egészen másra lehet asszociálni fontos teológiai kérdések kapcsán - ami mögött ott van a teljes népcsoport történelmi tapasztalat is. Ez következésképp sok újabb kérdést vet fel, ami nem féltétlenül rossz. Ezeket az anomáliákat ma nem a latin, hanem az angol nyelvű szakirodalom próbálja feloldani. Bár van egy kis népesség, aki még tökéletesen beszél angolul (Oxford English), de ez a világ népességéhez képest jelentéktelen kisebbség. Ma mindenki angolul makogja el a dolgait, ha azt akarja hogy mindenki megértse. Valószínűleg így volt a göröggel is az apostolok korában, és így volt a latinnal is Szent Ambrus és Ágoston korában.

A latin nyelvű liturgiához való ragaszkodás oka: másfélezer év szépséges szövegét és zenéjét nem lehet egyszerűen kidobni az ablakon annak, aki ezeket ismeri. És döbbentes azt is látni, hogy ez milyen mélységbe szállt alá a nép közé. Aki tanulmányozza a magyar népzenét borsódzó háttal lát bele ezekbe a mélységekbe. Talán egyik európai nép zenéje sem tart ilyen tiszta tükröt a kutató elé. A II. Vatikáni Zsinat ezt a problémát nem látta, bár elvileg kimondta, hogy a liturgia nyelve a latin korális, de mivel az évszázados hagyományok megszakadtak, egy szörnyű nagy szakadék tátong most. A püspököknek kellene ezzel komolyan foglalkozni, hiszen: "lex orandi lex credeni". Engem riaszt és aggaszt az a tudat, hogy az unokáimnak majd a gitáros dalok szintjén kell imádkoznia, mert a püspök foci- és nem katedrális iskolát alapít. Unokáim majd bemennek a templomba és a világ tükrébe néznek. Érdekes: a világnak nem kell a mi szép zenénk, nem viszik be a diszkóikba, nem játsszák a fesztiváljaikon. Felismerik, hogy nem oda való. Szerintem egyszerűen csak tudatlanságból fakad, hogy a világ zenéje bekerül a mi szent helyeinkre, és van olyan "liturgia" amihez hevi metál zenét játszanak.

_Neville 2018.06.15. 13:26:44

Magam is úgy látom, hogy a hagyományos rítust preferálók elsősorban nem a latin nyelv miatt gondolják ezt. Persze a latinnak is megvan a maga szépsége is üzenete, mely kifejezi az egyház egyetemességét, hiszen ha mindenhol latinul zajlik a mise, legyen az ember a világ bármely pontján, könnyedén be tud kapcsolódni, míg az ezerféle népnyelvnél is kevésbé mondható el. Ennél azonban fontosabb mindaz a gazdag szimbólumrendszer, melyből kirajzolódik, hogy mi is történik a misén: Krisztus áldozatának vértelen bemutatása, melyet a pap a hívekkel együtt Isten felé fordulva celebrál. A mai miséből ez teljesen kiveszett, sok katolikus alighanem nincs is vele igazából tisztában, hiszen az egész szertartás csak egy közösségi eseménynek tűnik, ahol a pap a hívek felé fordul, kicsit gonoszan mondhatnám, hogy Isten helyett nekik csinálja a "műsort", mintha valamiféle előadást tartana. Persze tudom, hogy az új misét is be lehetne mutatni hagyományosabb módon, akár ad orientem, de valamiért mégsem ez a jellemző...