Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Facebook

Címkék

boldogság (8) egyház (52) európa (8) ferencpápa (9) gondolat (9) gondolatébresztő (17) hit (22) ima (13) isten (19) Isten (8) jezsuita (12) jézus (11) katolikus (10) lelkiség (10) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (9) szeretet (12) társadalom (10) tudomány (11) vallás (14) vallások (10) Címkefelhő

Eucharisztia és Szentlélek

2018.05.31. 11:02 korizoli

Pünkösd a Szentlélek kiáradásának ünnepe. A liturgikus évben nem sokkal utána következik Úrnapja, az Eucharisztia ünnepe. Eucharisztikus sorozatunkban most arról elmélkedünk, hogy mi a kapcsolat a Szentlélek és az Eucharisztia között.

jezus_keresztsege.jpg

Szentlélek és Jézus

A Szentlélek az az isteni személy, akinek titka a legkésőbb tárult fel az Egyház számára. Pedig a Szentlélek már a kezdetekkor is jelen volt, hiszen a teremtéskor „Isten lelke lebegett a vizek felett” (Ter  1,2). A Szentlélek készítette elő a Megváltó eljövetelét, „ő szólt a próféták szavával”, ahogy a hitvallásban is imádkozzuk. Krisztus emberré válásában központi szerepet játszott: Isten Fia „a Szentlélek erejéből” testesült meg. Az angyali üdvözletben a Máriának szóló ígéret ugyanis így szólt: „A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje megárnyékoz téged” (Lk 1,35). Jézus nyilvános működésének kezdetén azt halljuk a szentírásban, hogy „mint egy galamb, testi alakban leszállt rá a Szentlélek” (Lk 3, 22). A Szentlélek kente fel őt, az ószövetségi prófétákhoz és királyokhoz hasonlóan, és erősítette meg a küldetéséhez szükséges adományokkal. Jézust a „Krisztus” görög névvel is illetjük, ami eredetileg nem tulajdonnév volt, hanem egy cím. Jelentése „felkent”, amelynek héber megfelelője a messiás. Jézus Krisztus neve ilyen értelemben magában foglalja a Szentléktől való felkentséget. Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy Jézust fogantatásától kezdve az Egyház felkentként, azaz Krisztusként tisztelte. Tehát nem a jánosi keresztség révén vált azzá. A Jordán folyóban történt esemény mégis nagyon fontos volt számára, ott új módon töltötte be őt a Szentlélek.

A názáreti zsinagógában Jézus önmagára értelmezte Izajás próféta szavait: „Az Úr Lelke van rajtam; azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, elküldött, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak és látást a vakoknak, hogy szabadon bocsássam a megtörteket, és hirdessem az Úr kedves esztendejét” (Lk 4,18-19). Jézuson tehát az Úr Lelke volt, Isten kente fel őt, s ezzel alkalmassá tette szabadító küldetése teljesítésére.

Az egyházatyák a Szentlelket magát tekintették a kenetnek. Az olajjal megkent bőrfelület képe szimbolizálta számukra Krisztus és a Szentlélek szoros kapcsolatát. Nisszai Szent Gergely gyönyörűen fogalmaz: „A kenet (...) jelentése az, hogy ne gondoljunk semmiféle távolállást a Fiú és a Szentlélek között; mert miként a test bőre és az olaj kenete között sem az értelem, sem az érzékek semmiféle köztes dolgot nem ismernek, így elválaszthatatlan a Fiú kapcsolata a Szentlélekkel” (KEK 690). Krisztust és a Szentlelket tehát elválaszthatatlannak látták.

Nem véletlenül, mert Jézus „telve Szentlélekkel” (Lk 4,1) és a Lélektől vezetve végezte küldetését. Az ördögöket is Isten Lelkével űzte ki (vö. Mt 12,28). Jézus tehát a Szentlélektől eltelt ember, aki halála előtt megígérte, majd feltámadása után megosztotta Lelkét a tanítványaival is. A keleti Egyház hagyománya különösen is gazdag szentlelkes vonatkozásokban. Jézust, mint a legkiválóbb Lélek-hordozót (pneumatophoros) tekintik. Érdemes lehet nekünk is ilyen módon szemlélni Jézust: a Szentlélekkel teljesen betöltött embert, a Szentlélek hordozóját.

A Szentlélek a liturgiában

Szentlélek ott van az üdvösségtörténet minden részletében. Szent Iréneusz, a II. század nagy teológusa használta azt a szimbolikus képet, miszerint a Fiú és a Szentlélek az Atya két karja, amellyel az emberiség üdvösségén dolgozik. Ez a kép jól kifejezi, hogy amint a dolgozó ember két keze összehangoltan tevékenykedik egyetlen célért  jóllehet különböző és egymást kiegészítő módon , hasonlóképpen a Szentlélek is mindig Krisztussal együtt tevékenykedik, sohasem tőle függetlenül. Jézus ígérete szerint a Lélek fogja emlékeztetni a tanítványokat az ő szavaira (vö. Jn 14,26). A Lélek tehát Jézusról tesz tanúságot (Jn 15,26). A Szentlélek nem önmagáról beszél, hanem Krisztusról (vö. Jn 6,13). Ezért is van, hogy az isteni személyek között a Lélek a legtitokzatosabb, a legrejtettebb. A nagy domonkos teológus, Yves Congar mondta, hogy a Szentlélek az, aki sosem mondja, hogy „én”. A Lélek sokkal inkább azt mondja: Jézus Krisztus. Jézus üzenetét, titkát, személyét hozza közelebb az emberek szívéhez. A Lélek az, aki megteremti az egységet a hívek és Krisztus között, és ugyanő a hívek egymással való egységének létrehozója is. Mindennek különleges helye a liturgia.

A liturgia nem csak a közösség cselekvése, hanem a Szentléleké is. Közös műről van szó, sőt az igazi „alkotómester” (vö. KEK 1091) a Szentlélek, aki a „liturgiában Isten népe hitének pedagógusa.” Mert „Ő készíti elő az Egyházat, hogy Urával találkozzék; emlékezteti a hívő közösséget Krisztusra, és hirdeti Őt; átváltoztató erejével jelenvalóvá és aktuálissá teszi Krisztus misztériumát; végül mint a közösség Lelke összekapcsolja az Egyházat Krisztus életével és küldetésével” (KEK 1092). A Szentlélek tehát a jó pedagógushoz hasonlóan fokozatosan vezeti el a híveket a Jézussal való találkozásra: felidézi a Mester szavait és megnyitja számukra Jézus életének titkát. Lehetővé teszi a belépésünket Isten titkának örök jelenébe, részesévé, kortársává tesz bennünket az evangéliumi történéseknek. Ennek az aspektusnak nagyon nagy jelentősége van. A liturgia nem csak emlékezés a múlt történéseire, hanem e történések mintegy jelenvalóvá is válnak a Szentlélek által. Jézus kortársaivá válunk, mint az apostolok és az evangéliumok szereplői. A Szentlélek által áthatott liturgia révén nem vagyunk igazán hátrányban azokhoz képest, akik testi szemeikkel látták Jézus csodáit, hallották szavait, vettek részt az utolsó vacsoráján. A Szentlélek megnyitja nekünk az időt, mintegy feltöri a jelent és a múltat elválasztó évszázados falat és odavisz bennünket Jézushoz. Szinte földi életének részesévé tesz bennünket.

Csak megjegyzem, hogy a szentignáci lelkigyakorlatok során is, amikor a lelkigyakorlatozó Jézus életének eseményeit szemléli az elmélkedő ima során, valami hasonló történik. A Szentlélek segíti az imádkozó embert abban, hogy valóban beléphessen az evangéliumi történetbe.

Az Eucharisztia előfeltételei: hívők és a papság

Mielőtt még részletesebben megvizsgálnánk a Szentlélek szerepét az eucharisztikus ünnepléssel kapcsolatban, érdemes megemlíteni két, a Szentlélek által különösképpen is átformált valóságot, ami nélkül nincs szentmise: a hívő keresztény közösséget és a papságot.

Az Eucharisztia a keresztény közösségért van, a hívő keresztény közösség ünnepe (most itt nem térünk ki az úgynevezett magánmisére, amikor a pap egyedül misézik, csak annyit jegyzünk meg, hogy a mise ebben a formában is az egész Egyház ünnepe). A keresztény ember viszont „vízből és Szentlélekből” (Jn 3,5) születik újjá a keresztségben. Minden keresztény hite a Szentlélek műve, hiszen „senki sem mondhatja magától: ’Jézus az Úr’, csak a Szentlélek által” (1 Kor 12,3). A Szentlélek tevékenységének gyümölcse a Jézus személyébe vetett hit és ebből fakadóan a Jézus szavaiba, ígéreteibe és így eucharisztikus jelenlétébe vetett hit is. Ahogy az üdvösségtörténet során a Szentlélek volt az, aki előkészíti a Megváltó érkezését, úgy az egyéni keresztény életben is a Szentlélek az, aki bensőleg előkészíti a szívünket az eucharisztikus találkozásra.

Korábban utaltunk Nisszai Gergelyre, aki számos más egyházatyához hasonlóan a Szentlelket, mint kenetet szemlélte. Ezt a képet tovább gondolva mondja nagyon kifejezően Gergely, hogy „annak, aki Krisztust hittel meg akarja érinteni, előbb a kenettel kell kapcsolatba kerülnie: nincs ugyanis olyan tag, amit ne borítana a Szentlélek. Ezért a Fiú uralmának megvallása azokban születik meg, akik a Szentlélekben fogadják be Őt, akikkel  amikor a hit által közelednek – mindenfelől szembesiet a Szentlélek” (KEK 690). Először tehát a Szentlélek siet az ember elé, ő teszi lehetővé, hogy hittel találkozhassunk Krisztussal.

A szentmisén való részvételünk csak külsőséges szokás volna, ha a Szentlélek nem ösztönözne bennünket belülről, hogy elinduljunk a templomba. A Lélek az, aki vágyat ébreszt bennünk erre és szomjúságot ad a Jézussal való találkozásra. A Szentlélek önt belénk szeretetet is Jézus iránt. A Lélek csendes, szelíd munkája akkor is jelen van az életünkben, ha ez gyakran nem is válik tudatossá számunkra a heti misére járási rutinunk során.

Szükség van azonban tudatos készület is. A Katekizmus így fogalmaz: „A közösségnek elő kell készülnie az Úrral való találkozásra, hogy tökéletesen fölkészített nép legyen. A szív ezen előkészülete a Szentlélek és a közösség, főként hivatalviselőinek közös műve. A Szentlélek kegyelme a hitet, a szív megtérését az Atya akaratával való megegyezést akarja ébreszteni. E belső magatartások a föltételei azon kegyelmek befogadásának, melyeket a liturgia ünneplése fölkínál, és az új élet gyümölcseinek, melyek megtermésére az ünnep irányul.” (KEK 1098). Ahhoz tehát, hogy a liturgia valóban a kegyelmek befogadása lehessen, nekünk is kell tenni valamit. Együtt kell működnünk Isten Lelkével, aki a szív megtérését akarja megvalósítani bennünk.

Az eucharisztia másik előfeltétele a felszentelt pap személye. Katolikus papság viszont szintén nincs a Szentlélek nélkül. A papszentelés szertartásának központi része a püspök kézrátétele és felszentelő imádsága, amelynek lényegi eleme a Szentlelket hívó ima, az ún. „epiklézis”. Ez az a mondat, ami nélkül nincs érvényes papszentelés: „újítsd meg a szívük mélyén a szentség Lelkét, hogy tőled Istentől kapják meg a papságnak ezt a második rendjét.” A papot a Szentlélek keni fel a szolgálatára, ahogy Jézust magát is a Szentlélek kente fel nyilvános működése kezdetén. Itt gyökerezik az az ajándék, hogy a szentmisében a pap Krisztus Lelkét tudja lehívni az adományokra, hogy azok Krisztus testévé és vérévé változzanak.

Most pedig nézzük meg részletesebben, hogy a Szentmise liturgiájában miképp van jelen a Szentlélek.

Szentlélek a Szentmisében

A Szentmise elején helyezkedik el a bűnbánati liturgia, amely során közösen megvalljuk, hogy sokszor vétkeztünk és kérjük Isten bocsánatát. Igazi, őszinte bűnbánat soha nincs a Szentlélek nélkül. Jézus szavai szerint a Lélek az, aki felismerteti velünk, hogy mi is a bűn (vö. Jn 16,8) és a Lélek az, aki vágyat ébreszt bennünk az Istenhez való visszatérésre. Végül ő az, aki elhozza a megbocsájtást is. Nem véletlen, hogy János evangéliumában a Szentlélek elküldése a bűnbocsánattal áll kapcsolatban (vö. Jn 20,23). A Szentlék által árad ki a szívünkbe a szeretet (vö. Rom 5,5) és „a szeretet ajándékának első hatása bűneink bocsánata. A Szentlélek közlése (2Kor 13,13) az Egyházban a megkeresztelteket visszaállítja a bűn miatt elvesztett istenhasonlóságba” (KEK 734).

Az igeliturgia során a szentírás szavait halljuk, azt az írást, amelyről meggyőződéses hittel valljuk, hogy a Szentlélek sugalmazta. „Az ige liturgiájában a Szentlélek ’emlékezteti’ a közösséget mindarra, amit Krisztus értünk tett,” (KEK 1103) és a Lélek az, aki előmozdítja a szívünkben az Isten tetteire való megfelelő választ, a hitet és ő indít bennünket a dicsőítésre (vö. KEK 1102-1103). A Szentlélek, ahogy a Katekizmus fogalmaz (KEK 1101), „adja Isten igéjének lelki megértését az olvasóknak és a hallgatóknak szívük fölkészültsége szerint. A szavak, a cselekmények és a szimbólumok által, melyek az ünneplés szövetét alkotják, a hívőket és a fölszentelt szolgákat eleven kapcsolatba hozza Krisztussal, az Atya Igéjével és képmásával, hogy életükbe át tudják vinni azoknak a valóságoknak értelmét, melyeket az ünneplésben hallanak, szemlélnek és tesznek.” Az igeliturgia tehát nem csupán egy felolvasás, hanem személyes találkozás, amelyet a Szentlélek hoz létre Krisztussal. A hívek és a pap egyszerre figyel és hallgat Isten szavára, a Szentlélek által jelen lévő Krisztusra. Itt van egy nagyon fontos dimenzió: mindnyájan egy felé figyelünk, mindenki együtt Isten igéjének hallgatója. Pap és hívő között nincs különbség ebben a magatartásban, mint ahogy a Szentlélek is mindnyájunk szívében dolgozik, hogy az igét be tudjuk fogadni és életre tudjuk váltani. Isten népe és az Úr között közvetlen kapcsolat áll fenn a Szentlélekben.

Mindez nem csökkenti a papi igehirdetés fontosságát, hiszen ahogy Boldog VI. Pál pápa fogalmaz a Szentlélek, „mint az Egyház kezdetén, ma is munkálkodik mindazokban, akik az evangéliumot továbbítják: ha hagyják, hogy (...) birtokba vegye és vezesse őket. A Szentlélek ad ajkukra olyan szavakat, amelyek nem tőlük, maguktól valók.” (Evangélium Nuntiandi, idézi Ferenc pápa EG 151). Bizonyára mindnyájunknak vannak olyan tapasztalatai, amikor egy prédikáció mélyen megérintett bennünket, megmozdította a szívünket, közelebb vezetett Jézushoz. Ilyenkor élő tapasztalatunk van a Szentlélek működéséről.

A szentmise második része talán még intenzívebben áthatott a Szentlélek jelenlététől. Az eucharisztikus imádság szíve közepe az ún. „epiklézis”. Ez az a pillanat, amikor a pap a Szentlelket hívja (az epiklezis görög szó, jelentése: hívás), miközben a két kezét a felajánlott adományok, a kenyér és bor fölé emeli: „Kérünk, szenteld meg ezt az adományt, áraszd le rá Szentlelkedet, hogy számunkra a mi Urunk, Jézus Krisztus teste és vére legyen” (II. eucharisztikus ima). Ennek jelentőségét nagyon szépen fogalmazza meg Damaszkuszi Szent János: "Azt kérdezed, hogy lesz a kenyér Krisztus teste, és a bor (...) Krisztus vére? És én azt mondom neked: a Szentlélek jön, és megteszi azt, ami minden szót és minden gondolatot meghalad. (...) Legyen neked elég hallanod, hogy a Szentlélek által történik, ugyanúgy, miként az Úr a Szent Szűzből és a Szentlélek által fölvette a testet" (idézi a KEK 1106). Ahogy a megtestesülés a Szentlélek által történik, ugyanígy a szentmisében is Krisztus valóságos jelenléte a Szentléleknek köszönhető. (Erről az aspektusról írt Vértesaljai László rendtársam a közelmúltban egy szép blog bejegyzést).

Az eucharisztikus imában még egyszer megjelenik a Lélek hívás, az ún. áldozási epiklézis alkalmából. Az átváltozatás után a pap így imádkozik: „Kérve kérünk, gyűjtsön egybe a Szentlélek mindnyájunkat, akik Krisztus testében és vérében részesülünk.” Ebben az imádságban, a pap mintegy a közösségre is lehívja a Szentlelket, hogy a Lélek valósítsa meg az egységet, mindazok között, akik Krisztust magukhoz veszik. Ez az imádság egyetemessé tágítja a horizontot. Itt nem csak a jelenlévőkről van szó. A kérés túllép a szentmisén itt és most részt vevők közösségének határain, és Isten egész népének egyetemes, azaz katolikus egységéért imádkozik. A Katekizmus gyönyörűen szól a Szentlélekről ebben a vonatkozásban: „Ő, a közösség Lelke, fogyatkozhatatlanul megmarad az Egyházban, és ezért az Egyház az isteni közösség nagy szentsége, mely összegyűjti Isten szétszórt gyermekeit. A Lélek gyümölcse a liturgiában a Szentháromsággal való közösség és a tőle elválaszthatatlan testvéri közösség” (KEK 1108). „A liturgikus közösség egységet alkot a ’Szentlélek közösségének erejéből’, aki Isten gyermekeit Krisztus egyetlen Testébe kapcsolja össze. Ez az egység meghalad minden emberi, nemzeti, kulturális és társadalmi köteléket.” (KEK 1097)

Ennek a kérésnek van még egy dimenziója, mégpedig az, hogy ahhoz, hogy az egység megvalósuljon nekünk is át kell alakulnunk. A szentmisében nem csak a kenyér és bor alakul Krisztus testévé, hanem a hívő közösségnek is mindinkább azzá kell válnia, ami már most is: Krisztus teste. Létezik egy második konszekráció is: a hívek konszekrációja. Az első konszekráció is tulajdonképpen ezt a másodikat célozza, mert azért lesz a kenyér Krisztus testévé, hogy mi is azzá válhassunk. Paradox dolog ez, hiszen már most is Krisztus testének vagyunk egyenként a tagjai (1 Kor 12, 27), mégis egyre mélyebben azzá kell válnunk. Szent Ágoston mondja a szentáldozáskor: Vedd, ami már vagy, Krisztus teste. Légy mi már vagy Krisztus teste. Egyre mélyebb krisztusivá való formálódásra vagyunk meghívva, amit a Szentlékek végez bennünk: „Az Egyház tehát kéri az Atyát, hogy küldje el a Szentlelket, aki a hívők életét Istennek szóló élő áldozattá teszi azáltal, hogy lélekben Krisztus képmásává válnak, vállalják az Egyház egységének gondját és részesednek az Egyház küldetésében a tanúságtétellel és a szeretetszolgálattal” (KEK 1109).

A következő momentum, amit érdemes kiemelni, a szentáldozás. A II. Vatikáni Zsinat szerint „Az Eucharisztiában (…) benne van az Egyház minden lelki java, tudniillik maga Krisztus, a mi húsvéti bárányunk és élő kenyerünk. Teste a Szentlélek által élő és éltető test: életet ad az embereknek” (PO5). A szentáldozásban a Szentlélek által élő Feltámadt Krisztus testét vesszük magunkhoz. Krisztust sosem lehet elképzelni a Szentlélek nélkül, mint a bevezetőben láttuk. Amikor Krisztus testét magunkhoz vesszük, akkor azt a Lelket is befogadjuk, amely Jézust éltette. Ilyen értelemben minden egyes szentáldozás egy kis pünkösd is. A szír eucharisztikus tradíció különösen gazdag a Szentlélek hangsúlyozásában. Szent Efrém egyik himnuszában énekli, hogy „kenyérben és a kehelyben tűz van és a Szentlélek”. Egy másik szír forrás szerint az átváltoztatáskor Jézus fogta a kenyeret és a bort, hálát adott, átváltoztatta, megáldotta és betöltötte Szentlékekkel, majd tanítványainak adta. Szintén Efrém fogalmaz úgy, hogy Jézus a kenyeret „megtöltötte önmagával és a Szentlélekkel”(vö. I Belive in the Holy Spirit, III, 258-266, ahol Yves Congar nagyon szépen foglalja össze az Egyház hagyományát a Szentlélek és a szentáldozás vonatkozásában). A szentáldozás tehát az éltető Lélekkel való betöltekezés is.

Végül érdemes szemügyre vennünk a szentmise végén az elbocsátó liturgiát. „A szentmise véget ért, menjetek békével” avagy latinul „Ite missa est” . Ez az elbocsájtás nem elsősorban azt jelenti, hogy véget ért a szertartás, hanem hogy elérkezett a küldetés, a misszió ideje. Pünkösdvasárnap az Egyház János evangéliumát olvassa, ahol a feltámadt Jézus kiárasztja a Szentlelkét a tanítványaira és küldi őket: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket” (Jn 20, 21). A tanítványok pünkösd után indulnak útnak, és bátran kezdik hirdetni Jézus evangéliumát. A Szentlélek teszi őket alkalmassá erre. Hasonlóképpen most is, a Szentlélek ösztönzi, vezeti, lelkesíti a hívőket, akik kilépnek a templomból és visszatérnek életük normális keretei közé, de megújult, átlelkesült szívvel, mint a Szentlélek templomai, mint maguk is lélekhordozók. Hogy Isten Lelke mindenüvé kiáradhasson, és megújítsa a föld színét (vö. Zsolt 104, 30).

2 komment

Címkék: szentlélek szentmise eucharisztia úrnapja pükösd Yves Congar

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr9214014556

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

bluejay 2018.07.28. 11:42:04

Egy új olvasó vagyok. Mit jelent az idézeteknél a "KEK" forrásmegjelölés? (próbáltam rákeresni, de nem találtam).

Köszönöm a minőségi tartalmakat!