Humánforradalom. Történelmi utunk a Másik felé

2018.06.07. 16:58 Satori

A nyugati világ embere mára telítődött élelmiszerekkel, iparcikkekkel, valamint információkkal. A technológia fejlődése (elsősorban az informatika és a robotika) kényelmesebbé tette az életünket és több szabadidővel ajándékozott meg, de – sajnos vagy szerencsére – nem oldotta meg az életproblémáinkat. Úgy tűnik, új módot kell keresnünk felszabaduló szellemi-spirituális energiáink lekötésére és kreativitásunk kibontakoztatására. Meg vagyok róla győződve, hogy az dönt helyesen, aki – amennyiben rajta múlik – a sokféle lehetőség közül azt választja, hogy idejét és energiáját az embertársaival (a Másikkal) való foglalkozásra fordítja.

humanforradalom.jpg

Az alábbi írást részben Kuklay Antal atya gondolatai ihlették, aki lelkipásztorként lenyűgöző műveltséggel, kreativitással és prófétai erővel egész életét a „humánforradalom” előmozdítására szentelte.

Három történelmi paradigma

Az emberi történelem bizonyos értelemben a mezőgazdasági forradalommal vette kezdetét. Nagyjából nyolcezer évvel ezelőtt az emberiség felfedezte a növénytermesztés technikáját, ami lehetővé tette, hogy immár nagyobb embercsoportok is biztosíthassák maguk számára az élelmiszert és így a munkamegosztás révén megszervezzék életüket. Mezopotámiában, a Tigris és az Eufrátesz árterületén öntözéses gazdálkodást alakítottak ki és háziasított állatok segítségével művelték meg a termőterületet. Így megszülettek az első városok, majd az írás és a pénz felfedezésével fellendült a kereskedelem. A termelés legfontosabb célja ekkoriban az elegendő mennyiségű élelmiszer előállítása volt, hiszen ez volt a közösség túlélésének feltétele: száz munkaképes felnőtt emberből mintegy kilencven dolgozott a mezőgazdaságban – s ez az arány kevés eltéréssel fennmaradt egészen a modern korig.

Az 1700-as évek közepén Angliában jelentős társadalmi változások történtek, melynek motorja ismét csak néhány technikai találmány. Persze amikor csörögve-csattogva beindult az első munkába állított gőzgép, még kevesen gondolták, hogy új korszak köszöntött be az emberiség történelmében. Az ipari forradalom hatására rövidesen óriási embertömegek áramlottak a városokba s álltak a gyárak futószalagjai mellé, ahol megkezdődött az iparcikkek ipari méretű előállítása. Mindez felmérhetetlen strukturális átalakulásokkal járt: Manchesterben – ami akkoriban Londonnal és Dublinnal együtt a legiparosodottabb városnak számított – 100 dolgozóból 96 nehéz, gyakran életveszélyes fizikai munkát végzett (ők alkották a proletariátust, a munkásosztályt) s mindössze négyen végeztek irányítói vagy adminisztratív munkát (mint tulajdonosok, vagy a későbbi menedzserek előfutárai).

Az elmúlt 250 év további gyökeres társadalmi változásokat hozott. A francia forradalom vívmányaként számos országban bevezették az általános tankötelezettséget; a penicillin felfedezése népességrobbanást eredményezett; a közelmúlt orvostudományos fejlődése pedig soha nem látott mértékben meghosszabbította a várható élettartamot. Folytatódott, sőt felgyorsult az urbanizáció; kialakult a tömegmédia; globális szinten megindult a nemzetállamok demokratizálódásának és a szekularizálódásának folyamata. A második világháború idején munkába álltak a nők és mára ez a kényszerű társadalmi kísérlet globális léptékben sikeresnek nevezhető. Az informatika és a robotika fejlődése új feltételeket teremtett, melyek között a dolgozó emberek fokozatosan mentesülnek a nehéz és veszélyes fizikai munka terhe alól, azonban tömeges munkanélküliség fenyeget, mely korunk (és a jövő) első számú problémája. Manapság az úgynevezett „első világ” „fejlett országaiban” a társadalomnak már csak mintegy egy harmada végez kétkezi fizikai munkát, a maradék két harmad értelmiségivé vált (a összes foglalkoztatottak harminc százaléka adminisztratív-„végrehajtói” munkakörben dolgozik – például mint ablaknál dolgozó banki alkalmazott, bolti eladó vagy számítógépes tördelő –; a maradék harminc százaléka pedig kreatív értelmiségiként keresi a kenyerét, mint újságíró, programozó vagy grafikus-designer stb.). Ha az információs-technikai forradalom tovább folytatódik, várhatóan elérjük a korábbi arányt: száz emberből kilencvenegynehány információt állít majd elő, s a munkaerő maradék része bőven elegendő lesz, hogy a többség számára szükséges élelmiszert és iparcikket is megtermelje.

A jelenlegi fejlődés ígérete – és korlátai

Sokan egyfajta „megváltói” várakozással tekintenek a technológia  (az orvostudomány, a digitális informatika, a robotika stb.) további fejlődése elé: ettől várják korunk minden egzisztenciális és társadalmi problémájának megoldását. Vajon igazuk van?

Minden jel arra mutat, hogy elképzelésük téves. Az érvényben lévő „technokrata paradigma” – melyet Ferenc pápa Laudato si’ (2015) kezdetű enciklikája élesen kritizál – s az arra alapozott fejlődésmodell nem folytatható a végtelenségig. Az alapvető gond, hogy a gépek nem alkalmasak az emberi személy helyettesítésére. Persze vannak sikerekkel kecsegtető kísérletek az úgynevezett „mesterséges intelligencia” előállítására, azaz olyan gépek (robotok) gyártására, amelyek képesek utánozni az emberi személy viselkedését, gondolkodását és érzelmeit. Ám a mérnökökre háruló elvárás teljesíthetetlen. A „Chappie” című nagy sikerű futurológiai mozifilmben egy rendőri munkára kifejlesztett intelligens robot nem csak emberi öntudatra ébred és gyengéd érzelmeket táplál egy nő iránt, de erkölcsi problémái támadnak, félni kezd a haláltól és ehhez hasonlók... Ám az ilyen technicista álmodozás voltaképpen az, aminek mutatkozik: sci-fi, fantáziavilág – utópia és semmi több. Egyetlen a tényleges kutatás élvonalába tartozó tudós sem vallja komolyan, hogy ebben az értelemben valaha is lehetséges lesz „mesterséges intelligencia” kifejlesztése. Maga a fogalom is – amint arra a nemrégiben elhunyt magyar akadémikus Roska Tamás, a Kaliforniai Egyetem munkatársa felhívta a figyelmet – valójában leginkább csak marketing célokat szolgál: nagy szavakra van szükség ott, ahol hogy a kutatások finanszírozására forrásokat kell pályázni... Egy robot azonban sohasem válik a nagy betűs Másikká. Még csak annak helyettesítőjévé sem. Elvi (ontológiai) okokból nem várhatjuk, hogy a robotok valaha is képesek lesznek helyettesíteni az emberi szellem kreativitását és „öntudatra jutnak”. Bár a „Siri”, vagyis az Apple által kifejlesztett informatikai alkalmazás csakugyan lélegzetelállító – hiszen képes verbális parancsokat végrehajtani, megválaszolja a feltett kérdéseket stb. – és messzemenően sikeresnek számítanak az érzelmek szimulációjára programozott játéktárgyak is, ettől azonban a gazdája kezéből kiszabaduló, öntudatra jutó gólem megmarad fantázia-mítosznak.

Az ember helyettesítésére irányuló kísérletek inkább lehangolóak. A nagy tekintélyű MIT (Massachusetts Institute of Technology) egyik oktatója, Sherry Turkle – aki világviszonylatban is mértékadó tekintélynek számít a technológiához való viszonyunk pszichológiájának és szociológiájának kutatásában – szenvedélyesen teszi szóvá a közösségi média és a robotika veszélyeit. A professzorasszony beszámol arról a terjedő gyakorlatról, miszerint az amerikai idősotthonokban olyan „ápoló robotokat” alkalmaznak, amelyek képesek az idős személyek számára azt a látszatot kelteni, hogy meghallgatják és megértik őket. Turkle asszony megrendítő tapasztalataként számol be egy esetről, amelynek szemtanúja volt: egy nagyon idős hölgy, aki elveszítette a gyermekét, egy robotnak próbálta elmeséli a történetét. Úgy tűnt, mintha az „ápoló” a szemébe nézne és elkísérné fájdalmában. Létrehozóinak sikerült azt a látszatot keltenie, mintha képes volna követni az elbeszélést és vigasztalni is tudná a hölgyet. Csakhogy az emberi élet végén spirituális feladatunk abban áll, hogy értelmet adjunk az eseményeknek. Egy gépnek azonban nem lehet fogalma arról, hogy mi az emberi élet! Emberként kapcsolatokra és együttérzésre vágyunk. Egy robotot azonban hiába programoznak „empátiára”, nem fog szeretni, nem fogja tudni, mi a halál és így azt sem, mi az élet. Szívbe markolók József Attila sorai: „Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat” (Nem én kiáltok). Ha robot „barátaink” lesznek, alighanem egzisztenciánk leglényegesebb részét veszítjük el. Turkle asszony 15 éves kutatói múltja legszomorúbb pillanatának nevezte a jelenetet.

Attól, hogy egyre több és egyre távolabb élő emberrel lépünk kapcsolatba, még korántsem várhatjuk kapcsolataink minőségének javulását. Valójában az ellenkezője igaz. Ahol egy családban a vacsoraasztal melletti társalgás helyett a családtagok a televíziót bámulják, vagy a mobiltelefonjukkal vannak elfoglalva, súlyos válság diagnosztizálható.

Lesújtó végkövetkeztetés volna, hogy „egyre többet kommunikálunk és egyre kevesebbet beszélgetünk”. Abba a hibába sem szabad esnünk, hogy idealizáljuk a múltat és kizárólag negatív színben tűntetjük fel a mai jelenségeket. A közösségi médiának áldásos hatása is van; mint ahogy az archaikus mezőgazdasági társadalmakban sem uralkodtak ideális állapotok. Igaz ugyan, hogy ott az emberek rengeteg időt töltöttek egymás társaságában – például kukoricafosztáskor – és kitűnően tudtak egymásra hangolódni, például a közös éneklés által, ám mély és személyes dolgokról ott sem gyakran beszélgettek. Inkább az öregeket hallgatták, akik mesékkel és történetekkel (az „eredetmítosz” szakadatlan ismétlésével) uralták a korabeli „kommunikációs teret” – hasonlóan a mai társadalmak slágerlistáihoz és tömeg-médiájához. A kommunikáció minőségének fejlesztése bizony nem megy varázsütésre. Az első gyógyító lépés az időleges önkéntes csend vállalása, a „digitális detoxikáció”, az internettel kapcsolatos üdvös önkorlátozás lehet. És tovább?

A jövő útja: a humánforradalom

Fentebb azzal kezdtük eszmefuttatásunkat, hogy nagy vonalakban felidéztük az emberiség fejlődésének három eddigi történelmi szakaszát: a mezőgazdasági, az ipari és a digitális-informatikai forradalmat. De vajon merre mutat a további fejlődés iránya? Az eddigi lehetőségeket mindenesetre, úgy tűnik, jórészt kimerítettük. Hiszen nem fogyaszthatunk még az eddiginél is több élelmiszert, iparcikkeket vagy információt! A mértéktelen evés korlátai már rég óta nyilvánvalók: a jóléti társadalmakban, ahol korlátlan mennyiségben áll rendelkezésre élelmiszer, óriási problémát okoz a túlsúlyosság (obézia), amely szív és érrendszeri megbetegedések, magas vércukor- és vérnyomásproblémák formájában károsítja az egészséget. Az energia és iparcikk fogyasztása szintén korlátozott – s nem is csupán azért, mert az jelenleginél több tárgy már nehezen fér el a lakásunkban! Az utóbbi időben inkább az vált világossá, hogy az „ökológiai lábnyom” nem növelhető korlátlanul: a fogyasztás mértékének globális mértékben határt szab a Föld teherbíróképessége, valamint a meg nem újuló energiakészletek véges volta. Ráadásul a tárgyak nem képesek bennünket boldoggá tenni sem: semmivel sem emelkedik annak életminősége, aki az eddigi hárommillió dolláros vagyonát megtoldja még egy millióval – sőt már az sem lesz lényegesen elégedettebb, aki a meglévő három autója mellé vásárol még egy újabbat... Ugyanígy végesnek bizonyul az információ befogadására való képességünk is. Hiszen aki ezen a téren mértéktelen fogyasztásra rendezkedik be (állandóan televíziót néz, „lóg” az interneten és belegabalyodik a szociális média hálójába stb.), szintén az egészségével játszik: jó eséllyel hamarosan stressz szindrómákkal, alvás- és figyelemzavarral kell szembenéznie. Egyre élesebben vetődik fel tehát a kérdés: milyen munkatevékenységre irányítsák a társadalom „mérnökei”, a közgazdászok a jövő generációját? Avagy – még személyesebben – magánemberként milyen munkát válasszunk? Mivel kössük le saját munkaerőnket és kreatív szellemi kapacitásunkat?

Számos szakértő úgy látja, a jövő útja, hogy az embereknek egymással kell foglalkozniuk. Hiszen egy emberi lény gyakorlatilag végtelen mennyiségű törődést képes befogadni! Jó példái ennek a gyermekek, akik feneketlen kútként képesek elnyelni szüleik minden (sőt azon felüli) energiáját: érzelmi vegyértékét, figyelem- és szeretetadó képességét, növekedve pedig egyre inkább intellektuális és kreatív kapacitását is. Vegyünk egy egyszerű példát, a nyelvtanulásét. Bizonyos életkorban egy gyermek elképesztő mennyiségű új szót képes elsajátítani. Nem irreális tehát a feltételezés, miszerint ha egy három éves gyermek mellé egy kínai és egy Szíriából jött babysittert is szerződtetünk, akik váltott időbeosztással, nagy figyelemmel és empátiával foglalkoznak a gyermekünkkel és pontosan ellátják biológiai szükségleteit (azaz mindazt, amire az adott napszakban éppen szüksége van: uzsonnaosztás, játék, tanulás stb.), akkor ez a gyermek nyolc éves korára az anyanyelve mellett akcentus nélkül lesz képes kommunikálni mandarinul és arabul is, arról nem is beszélve, hogy nyitottá válik további kultúrák és szokások befogadására.

Az emberrel való harmonikus foglalkozásnak nincsenek határai. Az egyházon belül néha panaszkodunk a paphiányra: „Már csak 10.000, már csak 40-50.000 emberre (egy egész lakótelepre!) jut egyetlen pap.” Ám ha nagyobb történelmi távolságból és szabadabban szemléljük a kérdést, a probléma másként is felvethető. Ehelyett: „Ideális esetben átlagosan hány embernek van szüksége egy papra?”, így is kérdezhetünk: „Hány papra van szüksége egy átlagos embernek?” Mert hány pap is állt a középkorban egy királynő rendelkezésére? Általában három: hiszen más volt a házikáplánja (aki naponta misét mondott neki), más a gyóntatója, aki előtt feltárhatta a belső világát, és ismét más a politikai tanácsadója, aki – ma úgy mondanánk – „életvezetési” kérdésekben számított vonatkozási pontnak. Márpedig ha – mint a kereszténység hirdeti – emberi méltóság tekintetében nincs köztünk különbség, valamennyiünket királyi és királynői jogok illetnek meg! Ez pedig azt jelenti, hogy valójában minden embernek három pap „járna”, hogy szellemi és lelki életét kiteljesíthesse és minden szempontból sikeres emberi életet élhessen...

Az emberekkel való foglalkozásnak nincsenek határai. Ez a „piac” sohasem válik túltelítetté. Talán éppen ez az, amiben a szeretet leginkább különbözik az élelmiszertől, az iparcikkektől és az információtól: ha valódi szeretetről van szó (amely a Másikat tartja szem előtt), nem lehet betelni vele. Ráadásul minden ember a maga szempontjából gyakorolhatja: hiszen más és más módon foglalkozik velünk a tanár, az orvos, a fodrász, a pedikűrös, vagy éppen a lelkipásztor; s mi is más és más szempontból tehetjük szebbé, tartalmasabbá mások (a Másik) életét. Ezt a régi-új (evangéliumi) paradigmát nevezem „humánforradalomnak”. Már ma elkezdhető...

Irodalom:

„Solitudes en réseau. Entretien avec Sherry Turkle” Le Cercle Psy (Sciences Humaines) 17 giu/lug/ago 2015, 64-67.

Ferenc Pápa Laudato si’ kezdetű enciklikája közös otthonunk gondozásáról, Szent István Társulat, Budapest, 2015.

Domenico De Masi, a cura di, L’avvento post-industriale, Franco Angeli, Milano, 1993.

 

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr2214030788

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Pandit 2018.06.08. 09:29:33

Köszi.
Teljesen érthető, világos.
Egyet is tudok érteni ezzel az elképzeléssel.

Kérdés, hogy egy "közgazdasági" modell is kidolgozható-e rá.
(a mezőgazdaság/ipar/szolgáltatás hármas mellé?/fölé?/"azokkal valamilyen kapcsolatba állíthatóan?"
egy új "gazdasági ágazat" (pl. "társas kapcsolatok") a gazdaság részévé tétele, vagy hasonló. ?

Ez is eszembe jutott közben:
www.ted.com/talks/robert_waldinger_what_makes_a_good_life_lessons_from_the_longest_study_on_happiness?referrer=playlist-the_most_popular_talks_of_all

in satu 2018.06.09. 10:32:01

Gondolatébresztő írás, bár sok pontjával vitáznék/kérdéseim volnának.
"Fentebb azzal kezdtük eszmefuttatásunkat, hogy nagy vonalakban felidéztük az emberiség fejlődésének három eddigi történelmi szakaszát: a mezőgazdasági, az ipari és a digitális-informatikai forradalmat. " Szerintem (persze, mint végig, gondolataim csupán a véleményemet tükrözik:) ) nem nevezhető ez fejlődésnek, jobb esetben is csak változásnak, ami az emberiséget egyre jobban eltávolította a valóságtól. Van mélysége is, ami fontos az írás végkövetkeztetése szempontjából, az pedig az ember életminőségére való erőteljes romboló hatása, felhasználva az alapvető emberi gyengeséget, és betegségeket, mint például az addikcióra való hajlam.
" A technológia fejlődése (elsősorban az informatika és a robotika) kényelmesebbé tette az életünket és több szabadidővel ajándékozott meg, de – sajnos vagy szerencsére – nem oldotta meg az életproblémáinkat. "
Ez egyszerűen nem igaz statisztikailag. Valójában az ember egyre több munkaidőt fordít az alapvető szükségletek fenntartására( ez a rendszerben élő számára nem is nagyon kézzelfogható, vagy nem úgy számolja, hiszen a ráfordított idő a munkahelyen történik, ami már eleve egy elvont tér, ha az ember valósághoz való kapcsolatát veszem alapul), és még többet, hogy azokat a felesleges dolgokat is a magáénak mondhassa, amik kielégítik az ember természetébe oltott mértéktelen önzést, akarást. Azt a részét nem is veszem elő, hogy ez milyen hatással van a környezetére, és önmagára, de a vírus analógia ideális lehet.
Az elmúlt évtizedekben itthon eljutottunk oda, hogy az életszínvonalunk elindult az 1970-80-as évek felé. Olvastam olyan statisztikát pár éve, ami az akkori életszínvonalat az 1967-es évhez mérte be.
Ennek az életformának- ami persze rendszereket is formált magának - a szükségszerűsége belénk van kódolva, a keresztény teológia mondja erre, hogy az eredendő bűn. Így a társadalom tervezőmérnökei eleve kudarcra vannak ítélve, hiszen látható, ahol az emberi természet eme aspektusa ki van hagyva a számításból, csupán ideológia marad. A humán forradalommal is próbálkoztak már, annak is volt neve, például kommunizmus. És persze inkább a materiális dolgokra összpontosult, kihagyták az egyenlet egy részét.
Vagyis, nincs elég, nem elég az sem, ami holnap történt, legyen az új technológia, ideológia, bármi, amivel el lehet kerülni az önmagunkkal való találkozást, és a védtelenné válást a szeretetben(szerintem öntudatlanul is ez az egyik fő mozgatórugó). Csakhogy közben hatványozott mértékében kezdenek megteremni ennek a folyamatnak a gyümölcsei, amik úgy fest, kezdenek baljós véget festeni az emberiségnek. Akár a gazdasági rendszereket, akár a Föld állapotát, stb... nézzük.
Ennek az állapotnak persze van spirituális útja is, vagyis, pont fordítva. :)
A jelenlegi állapot már az, hogy az alapvető szöveteket, mint amilyen a törvény(jelentsen ez itt bármit), bontunk meg.
A befogadásra való képességünket pedig súlyosan kihasználják, szintén a társadalom nemes mérnökei, akik pontosan tisztában vannak az ember működésének aspektusaival,csak az elnevezéseik mások, mint a teológusoké. Itt jön elő az a kérdésem/problémám, hogy miután felfedeztük a spanyolviaszt újra(megint kifelejtve belőle az elrendelést, az emberi természetet), és humánforradalmat indítana el bárki, ki fogja ezt levezényelni? Ki szabja meg, merre folyjon az a folyó? Milyen törvényekre fog támaszkodni? A legfontosabb pedig, előtte ki tanítja meg az embereknek, hogy előbb mindent magában kell elvégeznie, vagy legalább elkezdeni? Hogy aztán/közben fürödhessen a másik orcájában?
Körülnézve azt látom, hogy ezt még a keresztény egyházak(sem az átlagkeresztény) sem tudják átlátszóan, és tisztán prezentálni, bár Isten képes (sőt!) a törötten is keresztülvilágítani.
Vagyis, ehhez a forradalomhoz ki tanítja meg az embereket szeretni?

kaleidoscope · http://kaleidoscope.blog.hu 2018.06.22. 22:52:54

Valóban érdekes írás, köszönet érte. Magam részéről azonban nem látom olyan sötéten az IT és a robotika rohamos terjedése miatt átalakuló jövőt. Elsőre valóban riasztónak tűnik Turkle asszonytól idézett empatikus robotok története, de ha jobban belegondolunk, ezt csak egy "lemetszendő vadhajtásnak" kell tekintenteni, és nem szabad miatta pánikba esni. Egyrészt azt sosem szabad elfelejteni, hogy a robot mögött mindig ott van az azt megalkotó emberi szellem (és áttételesen az embert megalkotó isteni parancs: hajtsátok uralmatok alá a földet!). Másrészt a robotnak nem helyettesítenie kell az emberi gondoskodást, empátiát, hanem segítenie. Magam részéről pl. értetlenül állok az előtt a jelenség előtt, hogy miközben már szinte mindenből van egy "okos" változat (óra, telefon, szemüveg, stb), miért nincs okos ápoló ágy, amely nemcsak mozgatható lenne, és anti-decubitus funkciói lennének, minta a mai ápolást segítő ágyaknak, hanem automatikus ágynemű-huzat cserével az inkontinens betegek számára biztosítani tudnáazt, hogy sose maradjanak egy percig sem a székletükkel, vizeletükkel szennyezett ágyneműben. Miből állna ez? Ennél sokkal bonyolultabb funkciókat is képesek ellátni robotok. Miért kell ehhez emberi munka? Persze, ameddig lehet ápolót találni 100-150 eFt/hó fizetésért, addig nem éri meg, de nyugaton már biztosan meg is érné, de még ott sem olyan nagy üzlet, mint amikor egy max. $2-os önköltséggel kihozott okostelefont $200-t lehet eladni. Ha az ágyazást átveszik a robotok, azzal alapvetően nyerni fognak a betegek. Persze hiányozni fog az emberi kedvesség annak, aki ilyenben részesült, de ma már egyre többször a kiégett, túlterhelt ápoló-személyzet durvább, mint a pokróc, amit át kell húznia. És ha egy ápoló robot nemcsak erre lenne képes, hanem közben azt is meg tudja állapítani, hogy milyen lelki állapotban vannak az ápoltak, erről információt tud eljuttatni a szakemberekhez (pszichológus, mentál-higiénés szakember, stb), akkor ezzel segítheti a szakemberek munkáját, amivel végső soron az emberi ápoló-gondozó tevékenység eredményességét (és minőségét!) is javítani tudja.

Satori 2018.08.14. 18:24:29

Tisztelt @in satu:

Ezt írja: „Szerintem ... nem nevezhető ez fejlődésnek, jobb esetben is csak változásnak, ami az emberiséget egyre jobban eltávolította a valóságtól. Van mélysége is, ami fontos az írás végkövetkeztetése szempontjából, az pedig az ember életminőségére való erőteljes romboló hatása, felhasználva az alapvető emberi gyengeséget, és betegségeket, mint például az addikcióra való hajlam.”

Ezt érvényes ellenvetésnek tartom! Nyilvánvalóan vigyázni kell a „fejlődés” fogalommal; sokkal inkább változásról van szó – egyetértek. Legfeljebb azzal vitatkoznék, hogy az emberi életminőség egyértelműen romlott volna. Élvezetes lehetett mondjuk a reneszánsz Firenzében élni (már tudnillik, ha az embert történetesen Lorenzo Medici-nek hívták), de még az ő életminősége is azonnal és meredeken a miénk alá zuhant, ha elkezdett fájni a foga... És itt nem is néhány évszázados fejlődésről van szó, hanem legalább 8 (ha nem 200) ezer esztendős kultúrtörténelemről.

Az emberekbe pedig szerintem bizonyos fokig bele van kódolva az altruizmusra, szeretetre való képesség (a misztikusokkal szólva „a szívünk ismeri Jézus nevét”) – bár ez a kijelentés természetesen teológiailag alapos árnyalásra szorul. Nem a legmagasabb rendű (ingyenes és feltétel nélküli) szeretetről beszélek, de nem maradtunk volna fenn a szeretetre való képesség nélkül.