A „metafizika vége”, avagy legitim sokszínűség a teológiában

2018.07.30. 14:53 Satori

Az alábbiakban amellett fogok érvelni, hogy az utóbbi évtizedekben valami megváltozott általában véve a szellemi életben és a teológia berkein belül is. Ezt a változást azzal a provokatív metaforával fogom kifejezni, hogy véget ért a metafizika korszaka. Elsőként számba veszem a fundamentális teológián (FT) belül jelentkező jelentősebb mai áramlatokat (1); majd a teológia legitim sokszínűsége (pluralizmusa) mellett fogok érvelni (2); részletezem a már említett provokatív tézist, miszerint „vége a metafizikának” (3); végül néhány pontosító megjegyzéssel zárom ezt az írást (4).

 rene-girard.jpg

1. Vegyük először is szemügyre azokat a különböző iskolákat és irányzatokat, amelyek a FT-án belül ma világszerte léteznek és számos akadémiai központban virágoznak. Az angolszász országokban általában véve nagy keletje van az úgynevezett „nyilvános teológiának” (public theology). Ennek képviselője például az Egyesült Államokban a Yale egyetemen Miroslaw Volf; a Chicago-i Egyetemen David Tracy; a Gregorianán belül Stella Morra professzorasszony és sokan mások. Az „rendszeres” vagy „szisztematikus teológiát” magas szinten művelik például Rómában, Milánóban, valamint egyebek között a Madrid-i Comillas-on. A teológia fenomenológiai modelljét világszínvonalon képviseli a párizsi teológus Christoph Theobald. Hatalmas keletje van – mind az „első”, mind az úgynevezett „harmadik” vagy éppen a „negyedik világban” – a feminista megközelítésnek (melynek egyik úttörője a Harvard Dininity Schoolon-on Elisabeth Schüsser Fiorenza és követői). A torontói teológiai fakultáson és a Boston College-ban továbbra is művelik az „bennfoglalt dimenzió” (Implicit Dimension), illetve a „megtérés” (Conversion) modelljét, amely Bernard Lonergan filozófiai-teológiai gondolkodásának öröksége. Latin-Amerika szerte dívik a „Népek Teológiája” (la teologia de los pueblos), amelyben távolabbról a kontextuális (hermeneutikai) megközelítések alapfelismerései köszönnek vissza. Létezik továbbá az „Integrated Theology”, valamint divatja van az újapologetikus és újskolasztikus teológiának is (ami a kegyelemteológiai szempontból egyfajta extrinszecizmust képvisel és számos tengerentúli oktatási központban dívik. Érdekes azonban, hogy általában már ők sem „apologetikáról” beszélnek, hanem FT-ról.

A tradicionalista megközelítések divatja egyébként elsősorban talán a posztmodernitásra és annak relativizmusra hajló teológiájára való visszahatásnak tudható be, amely olyannyira jelenvaló az Egyesült Államokban). Mindez jelentős változás: szakmai körökben még három-négy évtizede is csupán a Tübingen-i „Német Iskoláról”, valamint a „Római iskoláról” volt szokás beszélni; ma azonban – mint látható – a paletta sokkalta sokszínűbbé vált. (És akkor még nem is beszéltünk az Ázsia- és Afrika-szerte gombamódra szaporodó irányzatokról, amelyek saját kontextusukon belül igyekeznek kidolgozni a keresztény üzenet szavahihetőségét, s így a FT művelésének nem hagyományos módjainak számát gyarapítják, erőfeszítéseket téve annak sajátos fizionómiájának kidolgozására is.)

 

2. Második számú tézisem, röviden, hogy mindez jól van így! Lézetik ugyanis egy legitim sokszínűség a katolikus egyházon belül, és ez érvényes annak teológiájára is. A teológia Tanítóhivatal által garantált keretein belül számot kell vetni az életfomák és a hit megértésmódjainak a mai világban de facto meglévő sokféleségével, és (legalábbis a FT-nak) nem szabad azt csupán az eredeti bűn hatásának betudni. A sokszínűségben rejlő pozitívum jól érzékelhető egy egyszerű, szinte banálisnak ható példával. (A dolog persze hosszabban és technikaibb módon is kifejthető, amitől e helyt megkíméljük a kedves olvasót.) Az alapgondolat rendkívül egyszerű: a biológián belül ismeretes, hogy a természetben az egyes fajok monokulturái törékenynek bizonyulnak, s túlélésük gyakran veszélynek van kitéve. A biodiverzitás nagyobb garanciát nyújt a fennmaradásra. A jelenség jól megfigyelhető intenzív változások idején, amikor a természeti körülmények (például a klimatikus viszonyok) gyors változásnak vannak kitéve és instabilitás mutatkozik. Az olyan populációt, melyek egyedeit nagy fokú egyöntetűség jellemzi, ilyen helyzetben a kihalás veszélye fenyegeti. Ugyanígy áll a helyzet – mutatis mutandis – az egyházban is. Például Quebec-ben (francia Kanadában) a helyi egyház nagyon erős és koherens struktúrákat fejlesztett ki (katolikus oktatási rendszer a bölcsődétől az egyetemig; katolikus társadalombiztosítás, katolikus bankok stb), amelyek azonban túlságosan homogén egyházképet tükröztek. Ezen intézmények rendkívül súlyos károkat szenvedtek az Észak-Amerikai szekularizáció lavinaszerű hatására. A francia helyi egyház azonban, amely több lábon állt, ellenállóbbnak bizonyult s szerencsésebben megtalálta a modus vivendi-t egy olyan kulturális környezetben, amely a laicitás következetes előmozdítója és az egyházzal szemben ellenséges.

Kissé szakszerűbben szólva: már a II. Vatikáni Zsinat is megállította, hogy helytelen a kereszténységnek a nyugati kultúrával való egyértelmű azonosítása, hiszen a kereszténységen belül kulturális sokszínűség létezik. Az Ad Gentes kezdetű (1965), az Egyház missziós tevékenységéről szóló dokumentum 22. pontjában ezt olvassuk:

„A megtestesülés üdvrendjének mintájára a Krisztusba gyökerezett és az apostolokra alapozott új egyházak is csodálatos cserével önmagukba gyűjtik a Krisztusnak örökségül adott nemzetek összes kincsét. Népeik szokásaiból és hagyományaiból, bölcsességéből és tudományából, művészetéből és alkotóképességéből fölhasználják mindazt, ami képes megdicsőíteni a Teremtőt, szemléltetni az Üdvözítő kegyelmét és alkalmas az élet keresztény berendezéséhez.” (AG 22)

Mindebből a különböző teológiák legitimációja is fakad. A zsinati atyák így buzdítanak: „minden egyes nagyobb úgynevezett szocio-kulturális területen szorgalmazni kell a teológiai elemzést, mely az egyetemes Egyház hagyományainak fényénél újra vizsgálja az Istentől kinyilatkoztatott, a Szentírásban följegyzett, s az egyházatyák és a Tanítóhivatal által magyarázott szavakat és tetteket.” Mindez annak érdekében történik, hogy így könnyebben felfogható legyen „hogy a népek bölcsességét és bölcseletét fölhasználva milyen utakon keresheti a hit a megértést, s hogy miképpen lehet összeegyeztetni a szokásokat, az életfelfogást és a társadalmi rendszert az isteni kinyilatkoztatásban föltárt erkölcsi követelményekkel.” (AG 22) Ezeket az iránymutatásokat követve a zsinat utáni teológusok túlnyomó többsége komoly erőfeszítéseket tett abban az irányban, hogy működőképes modellt dolgozzon ki az „egységben megvalósuló különbözőségre” (ilyen például, hogy csak egyetlen példát említsünk a közelmúltból, Christoph Theobald „stilisztikus” teológiája).

Ma, több mint fél évszázadnyi távolságra a zsinattól, a bolygónkon megfigyelhető kulturális és vallási különbségek minden korábbinál szembetűnőbbek. Mindez a sokszínűség még egyértelműbb legitimációját (avagy egyenesen rehabilitációját) követeli meg. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a teológiának ma különösen is szüksége van a tagadhatatlan és feloldhatatlan kulturális különbségek tudatosítására, valamint arra, hogy a kinyilatkoztatás magyarázata során minden egyes kimondott szót ezen jelenség mérlegére tegyen. A FT csakis ezen az áron biztosíthatja a keresztény igehirdetés hitelreméltóságát a globális teológiai diskurzusban. Ferenc pápa Evangelii Gaudium (2013) kezdetű apostoli buzdításában nem véletlenül használja a „szféra” és a „poliéder” képét és sürgeti a „sokszínűség” tiszteletben tartását (vö. nr. 234-237). A pápa Laudato si’ (2015) kezdetű enciklikájában is leszögezi:

„A népek és kultúrák jogainak perspektíváját is számításba kell venni, és így meg kell érteni, hogy egy társadalmi csoport fejlődése történelmi folyamatot feltételez a maga kulturális összefüggésében, és megköveteli, hogy a helyi társadalom szereplői saját kultúrájuk alapján folyamatosan főszerepet játszanak” (nr. 144).

A sokféle kultúrát magában ötvöző bennszülőtt és helyi mozgalmak újjáéledése Latin Amerikában éppúgy, mint Afrikában és Ázsiában, megmutatja, hogy a „hiszen mindig is így csináltuk”-jellegű érvelés a teológiában tarthatatlan. (Mindez persze óriási eredménynek számít, különösen ha tudatosítjuk, hogy az elmúlt körülbelül másfél évszázadban a Tanítóhivatal olyan teológiát részesített előnyben – amelyhez egyébként a római jezsuita egyetem, a Gregoriana professzorai is tevékeny segédkezet nyújtottak –, amely ma az hivatalos egyházi és tanítóhivatali megnyilatkozások fényében túlhaladottnak mutatkozik.)

 

3. Valóban létezik olyan teológia (paradigma, vagy „stílus”), amelyet a jelenlegi tanítóhivatal fényében alkalmatlannak kell mondanunk az egyház és a világ kapcsolatának leírására, hiszen jórészt ellentétben áll a mai társadalmi és tudományos fejlődés eredményeivel. A Tanítóhivatal mára számot vetett ezzel a ténnyel: hogy csak a legutóbbi egyházi dokumentumból idézzünk, Ferenc pápa Veritatis Gaudium (2018) kezdetű apostoli konstitúciójában ezt olvassuk:

„[E]bben a folyamatban stratégiai szerepet kell játszania az egyházi tanulmányok rendszerének megfelelő megújításának. Ezeknek ugyanis nem csak az a feladatuk, hogy helyet és kifutást biztosítsanak a papok, a megszentelt életet élők, valamint az elkötelezett laikusok minőségi oktatásához, hanem egyfajta gondviselésszerű kulturális laboratóriumot is kell alkotniuk, amelyben az egyház gyakorolja azon valóság performatív értelmezését, amely a Jézus Krisztus eseményből fakad és amely abból a bölcsességből és tudásból táplálkozik, amelyet a Szentlélek különböző formákban gazdagítja Isten egész népét: a sensus fidei fidelium-tól a pásztorok tanítóhivataláig, a próféták karizmájáit és a doktorok és teológusok karizmájáig.

[...] Végeredményben arról van szó, hogy ’modellt váltsunk és globálisan gondolkodjunk’ és hogy ’újraértelmezzük a haladást’: ’az a probléma, hogy még nem áll rendelkezésünkre az a szükséges kultúra, amellyel szembenézhetnénk a válsággal és arra van szükség, hogy olyan vezetői réteget (leadership) hozzunk létre, amelyek képesek utat mutatni.’

Ez a hatalmas és halaszthatatlan feladat az akadémiai képzés és a tudományos kutatás kulturáján belül azt követeli, hogy nagyvonalú és konvergens módon nekiveselkedjünk egy radikális paradigmaváltásnak, sőt – így is fogalmazhatok – egy ’bátor kulturális forradalomnak’” (VG 3).         

Legyen szabad még ennél is kifejezettebb provokációt megfogalmaznom. (Persze tisztában vagyok vele, hogy aki provokál, azt kockáztatja, hogy félreértik, alkalmasint megbélyegzik és valamely skatulyába dugják; mégsem adhatom alább! Hiszen ez az egyetlen lehetőség, hogy valódi és őszinte dialógus szülessék, amely gondolatokat és viszontreakciókat kelt – alkalmasint józan és kiegyensúlyozott reakciókat is...)

Íme a provokációm: a kultúránk olyan fázisába érkeztünk, amelyet a „metafizika vége” metaforával jellemezhetünk. Mit jelent ez a kép? (Azok számára, akik már ettől az állítástól is megbotránkoztak, azt javaslom, hogy most csatolják be a biztonsági övet. Vagy még inkább, ha úgy tetszik, hogy kötözzék magukat az árbóchoz, mint Odüsszeusz, nehogy elcsábítsa őket a szirének hangja... Persze talán helyesebb lesz Ferenc pápára hallgatnunk, aki 2017. október 1-én Bolognában az akadémiai világhoz intézett beszédében úgy fogalmazott: választanunk kell, hogy Odüsszeuszok akarunk-e inkább lenni, aki viasszal betapasztotta a füleit, vagy Orfeuszok, aki maga csábította el a sziréneket azzal, hogy egy még elbűvölőbb éneket énekelt.)

Ott tartottam ugye, hogy mit is jelent a „metafizika vége” kifejezés. A metafizika szó alatt egyszer s mindenkorra adott, megváltoztathatatlan struktúrát értünk. A fogalom szemantikai mezejéhez tartozik még az „egyetemesség”, a „természetjog”, az „objektivitás”, az „örök értékek” és hasonlók. Számomra problematikusnak tűnik ma a létről mint örök struktúráról beszélni, és próbálok róla inkább mint „eseményről” (Ereignis) vallani; vagyis mint olyasvalamiről, ami egy kezdeményezés eredménye (éspedig olyan kezdeményezésé, amely végső soron nem az enyém, nem a miénk). Néhányakat megijeszt a metafizika végéről szóló bejelentés, pedig nagyon is sok pozitív tartalma van! Voltaképpen örömhírről van szó! Olvasatomban ez tesz ugyanis lehetővé, hogy magunk mögött hagyjunk a felvilágosodás bálványimádó gondolkodását (haladáshit, racionalizmus, szcientizmus, historizmus, hegeli vagy marxi utópia stb). Kétségkívül egyfajta szekularizáció is ez egyúttal, amely a klasszikus apologetika bizonyos kulcsfogalmainak „elgyengítését” is magával hozza: azét az apologetikáét, amely túlságosan is naivul, optimistán és öntelten gondolkodott. Ugyanakkor a metafizika végéről szóló beszéd kivezet az erőszakos reakciók csapdájából (NB: az erőszakot és az önelégültséget gyakran és nem ok nélkül tulajdonítják metafizikai jellegű gondolkodásnak!) és szakít a feltételezett „bűntől való mentesség” képzetével, amely a közelmúlt eseményeinek fényében (pedofília-bortány) egyébként is illuzórikusnak bizonyult. A „metafizika vége” bejelenti a „klasszikus” előítéletek elolvadását (hogy Bernard Lonergan fogalmát használjuk), amelyek a nyugati ember felsőbbrendűségi tudatára épülnek, Európa-központúak és a gyarmatosító múlttal hozhatók összefüggésbe. Az „erőszakos Isten” képe (hogy a katolikus antropológus és filozófus René Girard-dal szóljunk - az ő portréja látható a cikk bevezetője alatt) megkérdőjeleződik. Részben persze fájdalmas dolog a hagyományos értékek pusztulását látni, a folyamat azonban a maga egészét nézve nem csupán negatív! Ilyen módon nyílik ugyanis út a kereszténység egy „megtestesültebb” formája irányába, amely az inkarnáció modelljét követi (vagyis Isten leereszkedését és önkiüresítését, kenoszisz-át tekinti példának).

A „metafizika vége” kifejezés félreérthetetlenül kifejezi a „keresztény társadalom” (Societas Christiana) végét. Mindennek világos jelei a valaha „kereszténynek” mondott nyugati országokban a rendre megszavazott referendumok, amelyek a monokulturális imperializmus, a gyarmatosító és totalitárius gondolkodás végéről vallanak. Vigyázat tehát: korántsem a kereszténység végéről van szó! Éppen ellenkezőleg: a kereszténység életképessége mutatkozik meg a változásra való készségben! Legfeljebb a kereszténység egy bizonyos formája, szükös elképzelése került válságba: a Christendom, a „krisztianitás korszaka” ért véget! Egyfajta imperialisztikus és totalisztikus igényekkel fellépő viselkedés- és gondolkodásmód szakadt meg, amit összefoglalóan így fejezhetünk ki: a „metafizika vége” a triumfalisztikus birodalmi gondolkodás végét jelenti.

 

4. Provokációm végéhez érkeztem; amiként lassan ennek a rövid esszének is. A kihívás tehát érvényes: ahhoz, hogy képesek legyünk azt jól érteni és valóban konstruktív módon szemlélni, még egy utolsó aspektus tisztázására van szükség. A teológiailag értett sokszínűség korántsem jelenthet korlátlan önkényt, vagy mértéktelen átértelmezhetőséget. Bár új heurisztikus kategóriákra van szükség – hiszen gyökerében új helyzetben találjuk magunkat, amellyel soha korábban nem kellett szembesülnünk, és a korábbi kategóriáink ezért esetenként alkalmatlanok a leírására –, azonban szükséges leszögezni, hogy a pluralizmusnak kétségtelenül korlátai is vannak. Anélkül, hogy a részletekbe belemehetnénk, legyen szabad csupán kettőt megemlítenem közülük. (1) A sokszínűségnek egyrészt az úgynevezett „antropológiai princípium” szab határt. (Ezt rahneri-metzianus elemnek is mondhatnánk, bár kortárs szerzők, például Christoph Theobald is beszél róla, például amikor a „minden emberben meglévő antropológiai hitet” emlegeti.) Ez a princípium továbbra is filozófiai garanciája lehet a kereszténység egyetemes aspektusának (bár lényegesen kevésbé agresszív formában, mint ahogy ezt az egyetemességet a metafizika korszakában értették). (2) Másrészt – és talán elsősorban – meg kell említenünk egy nélkülözhetetlen, kitüntetetten teológiai princípiumot is. Ahhoz, hogy képesek legyünk biztosítani az egységet a keresztények soféle életformájában és teologizálási módjában, ez a princípium magában a Názáreti Jézus Krisztusban (az Ő messiási és eszkatológiai alakjában) kell felismernünk, aki a történelemben nyilvánul meg és adódik a számunkra. (Hogy ezt is „theobaldianus” módon fejezzük ki: Jézus Krisztus a „stílusok stílusa”.)

Íme tehát a végső egységesítő princípium, amely az egyház és a teológia „szavahihetőségének” biztosítéka: a Názáreti Jézus Krisztusba vetett hit képes kijelölni a pluralizmus határait a teológián belül és megőrzi a teológia (bár „legyengített” és nem objektív) normativitását is azáltal, hogy mintegy meghaladhatatlan „kánonként” és „normaként” funkcionál azok között a tektonikus mozgások, földlökésszerű kulturális elmozdulások között, amelyeknek a mai globális világ embere ki van téve. Természetesen nem létezik katolikus teológia az egyházi tekintély legitimizálása nélkül. Ám a fenti gondolatok a hatályos tanítóhivatali megnyilatkozásokban jelentős visszhangra találnak, szoros összhangban a Szentírással és a megszentelt egyházi Hagyománnyal.

Végkövetkeztetésem: a „metafizika korszaka” véget ért, ami a teológia sokszínűségének legitimitását jelenti. Persze nem lehetek egészen biztos abban, hogy ebben a rövid írásban sikerült megtalálnom a középutat a mértéktelen (radikális és relativista) átértelmezhetőség Szküllája és a (merev és integrista) metafizikai gondolkodás Karübdisze között, amelyek sajnos egyformán félrevivő tévutak a teológiai gondolkodásban. Ahelyett, hogy kollégákra hivatkoznék, leginkább a saját nevemben beszélhetek, elvállalva szavaimért a felelősséget. Abban az akadémiai közegben azonban, ahol dolgozom – s ahol számos, a bevezetőben felsorolt irányzat követője megtalálható –, túlzás nélkül elmondható, hogy a sokszínűség nem csupán „idea”, hanem mindennapi tapasztalat a teológiai hallgatók, valamint az oktatók életében, gondolkodásában és szavaiban egyaránt. Ezért néhány éve (különösen a FT tanszék éves tanulmányi napján), arra teszünk kísérletet, hogyan „elképzeljük a FT-t”, éspedig oly módon, hogy annak sokszínűségében ne csupán problémát lássunk, hanem – amiként valójában az – erőforrást is. Talán egy metafora sok szónál hűségesebben és találóbban kifejezheti ezt a küldetéstudatot: az „egységben megnyilvánuló különbözőség” előmozdítói szeretnénk lenni (amiként már most is azok vagyunk); olyanok, akik nem annyira egy „iskolát”, mint inkább egy harmonikusan játszó „csapatot” igyekeznek alkotni, szüntelenül tökéletesedve a FT „üveggyöngyjátékának” művelésében.

 

PS: Az úgynevezett „keresztény társadalom” (societas Christiana) vége a krisztianitás, a konfesszionális állam, a „haladás” (progress story), „nem kötődés” vagy „eloldódás” (unbundedness) modelljének terjedését jelenti, mint azt a kanadai kortárs katolikus filozófus Charles Taylor kifejti. Észrevétele szerint egyházon belül is egyaránt egyre több „kereső” (seekers) és egyre kevesebb a „letelepedett” (dwellers) lesz azonosítható, ezért találónak tartja a mustármag képét, amely olyan vallásosságot hoz magával, ami nem azonnal és egyértelműen azonosul az intézményekkel, ám jelentős pontokon – az egyház nagy és hiteles megújítóihoz, például Assisi Szent Ferenchez hasonlóan – autentikusnak tekinthető. Lásd bővebben ebben a bejegyzésben, illetve az alábbi videóban:

 

9 komment

Címkék: egyház teológia pluralizmus fundamentális teológia

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr4914150769

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Lakugul Béla 2018.07.30. 16:54:50

Az, hogy diverzitás van a teológusok állásfoglalásaiban, az nem jelenti azt, hogy minden vélemény igaz, és a valóságnak megfelelő.

Mit jelent az "egységben megnyilvánuló különbözőség"? Hogyan nyilvánulhat meg egyáltalán a különbözőség "egységben"? Ez a kifejezés pont olyan oximoronnak hangzik nekem, mint az "ellentmondásosság harmóniája".

És Ön szerint miért van több kereső mint letelepedett? Hát mert elrejtjük előlük azt, amit a szívük mélyén valójában keresnek: Krisztust, aki az Út, az Igazság, és az Élet.

matthaios · http://www.matthaios.hu 2018.07.30. 21:26:49

‘Elsőként számba veszem a fundamentális teológián (FT) belül jelentkező jelentősebb mai áramlatokat (1); majd a teológia legitim sokszínűsége (pluralizmusa) mellett fogok érvelni (2); részletezem a már említett provokatív tézist, miszerint „vége a metafizikának” (3); végül néhány pontosító megjegyzéssel zárom ezt az írást (4).’

===========

(1) Sok nevet, irányzatot sorolsz föl. De mi célból?

(2) Mindig is létezett a teológia legitim sokszínűsége. Minek fárasztod maga az ez melletti érveléssel? Hiszem ez mindig jelen volt az Egyházban.

(3) Vége a metafizikának – mondod. Ferenc pápától vett idézetekkel támasztod alá ezt a véleményedet. A szöveg vége felé elárulod, hogy te mit tekintesz metafizikának: „A metafizika szó alatt egyszer s mindenkorra adott, megváltoztathatatlan struktúrát értünk”. A metafizika azonban nem struktúra, hanem tudomány. Ennek meg éppen, hogy nincs vége, még akkor sem, ha ezt netán Ferenc pápa mondaná. A metafizika naív minősítéseivel (erőszakos gondolkodás stb.) nem foglalkozom, ezek a dolgok ugyanis annyira komolytalanok.

De foglalkozzunk a struktúrákkal. Nem igen ismered a metafizikát. A metafizikai struktúrák általában „bipoláris” struktúrák: potencia-aktus, anyag-forma, szubsztancia-járulék, lét-lényeg. A (teremtett) lét ezeknek az egymástól különböző dolgoknak az egysége. Ezek dinamikus dolgok, mindenben ott vannak. Az egység és sokféleség, az állandóság és a változás mindenütt jelenlévő tényén gondolkozó értelem fedezi föl ezeket a struktúrákat. De tekinthetjük ilyen struktúrának magát az egységet és sokféleséget, az állandóságot és változást is. Nincs sok értelme egyszer és mindenkorra adott, megváltoztathatatlanságról beszélni ezekkel kapcsolatban. Ez egy dinamikus világ, amit szemmelláthatóan nem ismersz. Ne ess kétségbe, de már megint jön Arisztotelész ( www.firstthings.com/article/2018/08/aristotle-returns ).

(4) ‘Persze nem lehetek egészen biztos abban, hogy ebben a rövid írásban sikerült megtalálnom a középutat a mértéktelen (radikális és relativista) átértelmezhetőség Szküllája és a (merev és integrista) metafizikai gondolkodás Karübdisze között, amelyek sajnos egyformán félrevivő tévutak a teológiai gondolkodásban.’

Lássuk már a medvét! Hol a középút? Mindig mondjátok, hogy középutasok vagytok, de ez sokszor azt jelenti, hogy leírtok két egymással szembenálló mondatot. Csak a „merev integristákkal” szemben tudjátok magatokat megfogalmazni, a konkrét esetekben pedig inkább a relativista póluson vagytok. A metafizikának szerinted vége, majd megjegyzed: «A fogalom szemantikai mezejéhez tartozik még az „egyetemesség”, a „természetjog”, az „objektivitás”, az „örök értékek” és hasonlók». Olvasd el ezzel kapcsolatban a KEK erkölcstani részét!

IILiliII 2018.08.02. 01:42:47

Köszönöm.
Többet is szerettem volna írni, de nem tudok.
Majd odaát elmondom. :-)

altavista 2018.08.06. 16:09:48

"A „metafizika vége” kifejezés félreérthetetlenül kifejezi a „keresztény társadalom” (Societas Christiana) végét."

Én ennek szívből örülök. Talán nem azért, amiért Pacsy, de legalább úgy tűnik az irányvétel mindkettőnk számára kedvezőnek tűnik. :-)

"Ugyanakkor a metafizika végéről szóló beszéd kivezet az erőszakos reakciók csapdájából (NB: az erőszakot és az önelégültséget gyakran és nem ok nélkül tulajdonítják metafizikai jellegű gondolkodásnak!) és szakít a feltételezett „bűntől való mentesség” képzetével [...]"

Erre valóban szükség lenne. Remélem hogy tényleg erre vezet az út.

üdv

asterisk 2018.08.07. 15:25:46

Bocsássa meg a kérdést, de hogyan kíván provokáló kérdésfeltevéssel vitát generálni, ha világosan megfogalmazott állítások helyett csupán egy olyan szakirodalom tömeget ad, melyet csak nagyon-nagyon kevesen tudnak mélységében átlátni? A katolikus teológia soha nem volt homogén, és nyilván jó dolog új megközelítéseket alkalmazni, de önmagában a teológia sokszínűsége miért volna érték?

A nem-európai kultúrák helyi adottságainak integrációja a katolicizmusba olyan vita, ami a jezsuita rend alapítása óta tart, de ez a liturgikus külsőségeknél súlyosabb problémáról szól. A szubszaharai Afrikában jelenleg szinte mindenki hisz a boszorkányságban – akkor csináljunk egy speciális afrikai teológiát, melynek része a boszorkányüldözés? A helyi pünkösdista gyülekezetek felső és külső kontroll híján pont ezt teszik. Ez is a nyugati kultur-imperializmustól való megszabadulás, nem igaz? Az európai katolicizmusban legyenek a nők egyenrangúak a férfiakkal, Indiában maradjanak alacsonyabb értékűek?

Ön azt írja, hogy az egyházi tanítás valamiféle egységét a pluralista és nem normatív teológia mellett is biztosítaná az „antropológiai principium” és a Krisztusban való hit. Hogyan definiálja az antropológiai principiumot? Ez egyáltalán nem olyan egyértelmű fogalom. És mégis mit szavatol a Krisztusra épülő hit önmagában? Assissi Szent Ferenc, Markión, Kálvin és Torquemada egyaránt őszinte és jóhiszemű követői voltak Krisztusnak. Ettől még a kereszténységük egyformán hiteles volna és nyugodtan utánozhatom bármelyiküket?

Mint írása végén kiderül, a nézetek végső bírája ezután is a Tanítóhivatal maradna. Azonban a régi jó metafizika korában, amiről Ön, bocsánat, de elég naiv definíciót ad, létezett egy közös filozófiai, teológiai, logikai alap, mely alapon állva lehetséges volt vitatkozni, így védekezni is. A (teológiai) eszmék posztmodern pluralizmusában ehelyett maradna a Tanítóhivatal teljes önkénye abban, hogy mit tilt, tűr, támogat.

És végül, ha tényleg nem akarunk naivak lenni: a nyugati teológia legújabbkori fejlődésében tagadhatatlan szerepe volt a teológusok ama vágyának, hogy integrálódhassanak a szekuláris akadémiai világba. Akkreditált egyetemek, elismert professzori címek, magas impakt-faktorú folyóiratokban való publikálás, sok doktorandusz, a nem-hívő kollégák elismerése: ezek vonzó dolgok. Cserébe csupán igazodni kellett olyan trendekhez, melyeknek semmi közük a kereszténységhez. Hasonló igazodási folyamatok az ókorban és a középkorban is léteztek, de éppen a liberális teológia szokta szigorúan elítélni azokat.

A legelvontabb filozófiai spekulációknak is hatásuk van a gyakorlati etika kérdéseire és válaszaira. Chestertonnak ez a hajdani vesszőparipája valós: egy pici változtatás Krisztus isteni és emberi természetének viszonyán, és máris egy teljesen különböző világba léptünk meg, megváltozott szabályokkal és feladatokkal - vagy éppen azok nélkül. Ha én kijelenteném, hogy szeretnék átlépni az ortodox, esetleg a buddhista térfélre, nem nagyon látom, hogy Ön (vagy akár a pápa), a saját filozófiája alapján milyen módon tudna racionálisan érvelni egy ilyen lépés ellen, hiszen tagadja az objektív normativitás lehetőségét is.

khamul 2018.08.08. 10:43:04

@asterisk:

Végre valaki leírta Chesterton nevét.
Köszönet érte!

Satori 2018.08.14. 17:56:30

@asterisk: "Bocsássa meg a kérdést, de hogyan kíván provokáló kérdésfeltevéssel vitát generálni, ha világosan megfogalmazott állítások helyett csupán egy olyan szakirodalom tömeget ad, melyet csak nagyon-nagyon kevesen tudnak mélységében átlátni? A katolikus teológia soha nem volt homogén, és nyilván jó dolog új megközelítéseket alkalmazni, de önmagában a teológia sokszínűsége miért volna érték?”

Nem csak megbocsátok, de szívesen is veszek minden értő észrevételt vagy kérdést (bár azt nem ígérem, hogy mindenre válaszolok is). Ezen a blogon különböző színvonalú és mélységű írások jelennek meg. Kérem, ne kerülje el a figyelmét, hogy nem adtam szakirodalmat; persze igaz, hogy amit írtam, tényleg feltételez bizonyos olvasottságot a témában (úgy a klasszikus, mint a modern szerzők bizonyos ismeretét). Mindezen ismeretek azonban nem kötelezők; reméltem, hogy némelyek – kellő nyitottság esetén – esetleg így is profitálhatlak a fenti szövegből.

Jól érzékeli, hogy írásom legalapvetőbb indítéka azon meggyőződés megfogalmazása volt, hogy a teológia sokszínűsége a mai világcivilizációban (a globalizáció mai fokán) valóban kívánatos. Ezen belátás áll - szerintem - számos pápai megnyilvánulás mögött is és ezzel a katolikus egyház valóban globális fázisába lépett. (Nekünk pedig szerintem helytelen volna eleve feltételeznünk, hogy a pápánál jobban rálátunk a világegyházra.) Azt, hogy a teológia történetileg valóban mindig heterogén volt valamelyest, most valóban nem igyekeztem kimutatni. A katekizmus-szerű világos megfogalmazok előnye viszont szerintem ugyan az, ami a hátrányuk: az egyszerűség. A valóság – sok más tudományhoz hasonlóan – a filozófiában és a teológiában sem fejezhető ki kimerítő módon egyszerű és mindenki számára azonnal érthető tételek segítségével. Esetleges komplexitása nem teszi feleslegessé a teológiát (az egyszerű tételek persze nem szabad, hogy ellent mondjanak a hittitkok helyesen értett megfogalmazásainak; kicsavarni persze mindent lehet...)

„A nem-európai kultúrák helyi adottságainak integrációja a katolicizmusba olyan vita, ami a jezsuita rend alapítása óta tart, de ez a liturgikus külsőségeknél súlyosabb problémáról szól. A szubszaharai Afrikában jelenleg szinte mindenki hisz a boszorkányságban – akkor csináljunk egy speciális afrikai teológiát, melynek része a boszorkányüldözés? A helyi pünkösdista gyülekezetek felső és külső kontroll híján pont ezt teszik. Ez is a nyugati kultur-imperializmustól való megszabadulás, nem igaz? Az európai katolicizmusban legyenek a nők egyenrangúak a férfiakkal, Indiában maradjanak alacsonyabb értékűek?”

Azt hiszem, az ön által említett vita sokkalta régebbi a jezsuita rend alapításánál (bár igaz, hogy a jezsuita missziók megindulásakor felerősödött). A nem európai kultúrák egyes elemeinek integrációja valójában az Egyházzal egyidős és annak alapításával vette kezdetét (az Apostolok Cselekedeteiben sok nyomát találja ennek). Nota bene: az Egyház eredetileg nem európai produktum!

Azt viszont jól értette, hogy személyes meggyőződésem: szükség van sajátos afrikai teológiára, ami persze nem semmisíti meg, hanem árnyalja és kiegészíti a nyugati megközelítéseket. Ma mind a fekete kontinensen, mind pedig a Tanítóhivatal szintjén sok ilyen irányú próbálkozás történik – nem tudom, követi-e őket –, s ezt én üdvözlendőnek tartom. Természetesen ez nem a boszorkányüldözés legitimálását jelenti, hanem a hit misztériumainak azon katolikus százmilliók számára történő megfogalmazásának szükségességét, akik ma is hisznek bizonyos tőlünk már idegen természetfeletti jelenségekben (mágia, varázslás, rontás, gyógyítás stb.). Az ezekben való hiedelmek egyébként a felvilágosodás előtt Európában is nagyjából mindenki számára magától értetődőnek számítottak. Az pedig, hogy mit kell kultúrák fölötti értéknek tekintenünk és mit nem, véleményem szerint aprólékos tanulmányozást és egyenkénti elbírálást kívánó kérdés. (Természetesen a magam részéről a nők egyenrangúságát az univerzális igazságok közé sorolom.)

„Ön azt írja, hogy az egyházi tanítás valamiféle egységét a pluralista és nem normatív teológia mellett is biztosítaná az „antropológiai principium” és a Krisztusban való hit.”

Nem, félreértett, nem ezt írom! Én a normativitás mellett érvelek, bár azt nem „objektíve” értelmezem (ezek szubtilis filozófiai megkülönböztetések).

Satori 2018.08.14. 18:06:32

„Hogyan definiálja az antropológiai principiumot? Ez egyáltalán nem olyan egyértelmű fogalom. És mégis mit szavatol a Krisztusra épülő hit önmagában? Assissi Szent Ferenc, Markión, Kálvin és Torquemada egyaránt őszinte és jóhiszemű követői voltak Krisztusnak. Ettől még a kereszténységük egyformán hiteles volna és nyugodtan utánozhatom bármelyiküket?”

Egyet értek, amikor azt írja, hogy az antropológiai princípium nem egyértelmű fogalom. De gondoljon csak bele: nem csupán Markión, Szent Ferenc vagy Kálvin János Krisztus-hite különbözött lényeges pontokon (a számos lényeges hasonlóság ellenére), de Jusztinoszé, Alexandriai Szent Kelemené, Szent Ágostoné, Szent Tamásé, Descares-é, Pascal-é, Leibnizé, Karl Rahneré és Hans Urs von Balthasaré is, pedig ők mind katolikus kereszténynek vallották magukat. Egyszóval a hitelesség nehéz kérdés, ami a szellemi kontextus figyelembevétele nélkül értelmezhetetlen.

„Mint írása végén kiderül, a nézetek végső bírája ezután is a Tanítóhivatal maradna. Azonban a régi jó metafizika korában, amiről Ön, bocsánat, de elég naiv definíciót ad, létezett egy közös filozófiai, teológiai, logikai alap, mely alapon állva lehetséges volt vitatkozni, így védekezni is. A (teológiai) eszmék posztmodern pluralizmusában ehelyett maradna a Tanítóhivatal teljes önkénye abban, hogy mit tilt, tűr, támogat.”

Nem, nem gondolom, hogy a Tanítóhivatal önkénye volna az egyetlen megoldás. Viszont az igaz, hogy a magam részéről azt tartom naivitásnak (hermeneutikátlan, történelmietlen gondolkodásnak), ha valaki túlságosan nagy szerepet tulajdonít a „logikának”, amely alapján állítólag mindenki meggyőzhető az „egy(-síkú/-értelmű) igazságról”. Persze az értelmes érvelés ontológiai (és ennyiben részben logikai) alapjai természetesen szerintem sem megkérdőjelezhetőek (ezért is szállok be – véges lehetőségeimhez mérten – egy ilyen érvelésen alapuló vitába, ami csak az értelmes beszélgetés, a szót értés (verstaendigung) reményében értelmezhető. A metafizikáról szóló nézeteimről – ad usum delphini – egyébként itt olvashat valamit:

jezsuita.blog.hu/2017/04/25/mi_a_metafizika_i

jezsuita.blog.hu/2017/05/09/mi_a_metafizika_ii

(Bevallottan leegyszerűsített, de nem olyan naiv azért...!)

„És végül, ha tényleg nem akarunk naivak lenni: a nyugati teológia legújabbkori fejlődésében tagadhatatlan szerepe volt a teológusok ama vágyának, hogy integrálódhassanak a szekuláris akadémiai világba. Akkreditált egyetemek, elismert professzori címek, magas impakt-faktorú folyóiratokban való publikálás, sok doktorandusz, a nem-hívő kollégák elismerése: ezek vonzó dolgok. Cserébe csupán igazodni kellett olyan trendekhez, melyeknek semmi közük a kereszténységhez. Hasonló igazodási folyamatok az ókorban és a középkorban is léteztek, de éppen a liberális teológia szokta szigorúan elítélni azokat.”

Bevallom, ezt a bekezdését nem értettem. (Mi ellen és mi mellett foglalt állást?) A teológusok valóban tesznek erőfeszítéseket arra nézve, hogy – mint írja – „integrálódhassanak a szekuláris akadémiai világba”. Ez szerintem bizonyos keretek között helyes törekvés, és összhangban áll az Egyház azon küldetésével, miszerint mindenkinek hirdetni kívánja az evangéliumot. Ehhez tudnia kell azt a kor színvonalán megfogalmazni. Viszont azt, hogy az evangéliumi üzenet megfogalmazásakor minek "van köze a kereszténységhez" és minek nincs, az nem dönthető el a priori. (Nota bene: kezdetben az olyan dogmatikai alapfogalmaknak sem volt, mint a hüposztazis és az ouszia!)

„Ha én kijelenteném, hogy szeretnék átlépni az ortodox, esetleg a buddhista térfélre, nem nagyon látom, hogy Ön (vagy akár a pápa), a saját filozófiája alapján milyen módon tudna racionálisan érvelni egy ilyen lépés ellen, hiszen tagadja az objektív normativitás lehetőségét is.”

Nézze, nekem az a szakmám, hogy egy ilyen szándék ellen érvekkel szolgáljak. Igaz, persze – s ezt jogosan észrevételezi –, hogy nem dédelgetek olyan illúziókat (mint a korábbi racionalista apologetika), hogy ez pusztán logikai alapon és kényszerítő erővel megtehető volna, ám ez korántsem jelenti az anything goes önkénye előtti behódolást, az intellektuális kapitulációt. Éppen itt van a kutya elásva! Ön félreért, amikor azt gondolja, hogy a normativitás csak „objektív” módon volna elképzelhető. Ez egy redukcionista gondolkodás rekvizítuma, egy csak a természettudományokra érvényes tudományeszmény illetéktelen kiterjesztése a teológiára. Ennek részletes kifejtése azonban most messzire vezetne. Meg aztán írtam is már róla máshol:

jezsuita.blog.hu/2012/12/12/van-e_objektiv_vizsgaztatas_exortacio_egy_hermeneutikai_jellegu_igazsagfogalom_vedelmeben

jezsuita.blog.hu/2013/01/04/van-e_objektiv_igazsag_a_humantudomanyokban_a_realtudomanyok_objektivitasanak_bukasa_hans-georg_gada

Tisztelettel üdvözli:
Satori

matthaios · http://www.matthaios.hu 2018.08.14. 19:44:28

@Satori:

'Ön félreért, amikor azt gondolja, hogy a normativitás csak „objektív” módon volna elképzelhető. Ez egy redukcionista gondolkodás rekvizítuma, egy csak a természettudományokra érvényes tudományeszmény illetéktelen kiterjesztése a teológiára. Ennek részletes kifejtése azonban most messzire vezetne.'

Éppen a lényeg, a normativitás nem kerül kifejtésre sohasem. A „természettudományos, redukcionista” gondolkodás kb. a 17. században, Galileivel kezdődhetett. A skolasztika a maga fogalmi tisztázásra való törekvésével, logikát, ellentmondás elvét használó gondolkodásmódjával ezt bőven megelőzi. A teológia és filozófia számára itt tehát egy egy olyan normativitásáról van szó, amely megelőzi a természettudományos gondolkodást.

Azt viszont nem látom, hogy a ti általatok képviselt teológiai irányzatban mit is jelent tulajdonképpen a normativitás? Pedig ez lenne a lényeg. Enélkül ugyanis nem lehet világosan látni, hogy itt nem a relativizmus egy változatáról van szó.