„A keresztények tehát legyenek rajta, hogy a kultúrának korunkra jellemző megnyilatkozásait és tömegmozgalmait emberies és keresztény szellem hassa át” (GS 61).
Milyen világ vár ránk? Vajon egy hegemón amerikai világkultúra kialakulásával kell számolnunk, vagy kicsiny elszigetelt kulturális szigetek létrejöttével, amelyek bizalmatlanul tekintenek egymásra és igyekeznek megőrizni sajátosságaikat és önazonosságaikat? Az alábbiakban – a nemrégiben elhunyt osztrák-amerikai szociológus, Peter L. Berger (1929-2017) egyik írását vezérfonalul választva – számba veszünk néhány, a jövő irányába mutató mai tendenciát és röviden kritikai észrevételeket is megfogalmazunk sajátosan keresztény teológiai szempontból.
A kozmopolitizmus olyan modell, amellyel ma a világ jövője szempontjából kétségkívül számolni kell. Földünk sokféle kultúrája ugyanis sok szempontból kétségkívül egységesülni látszik, és ez a tendencia – ezt Berger empirikus adatokkal is megtámogatva jósolja – az előre látható jövőben is folytatódni fog. Csakugyan létezik egy kialakulóban lévő globális kultúra, és az mind eredetét, mind pedig tartalmát illetően jelentős mértékben valóban amerikai. Az anglo-amerikai civilizáció ebből a szempontból – a chilei történész Claudio Veliz szerencsés kifejezésével élve – történetének „hellenisztikus fázisába” (Hellenistic phase) lépett. Ez azt jelenti, hogy amiként az ókorban a görögöknek sikerült beoltaniuk az egész akkori művelt nyugati világot (a Római Birodalmat) a kultúrájukkal, ugyanúgy ma az Egyesült Államok is – nagyrészt jelentékeny gazdasági és katonapolitikai hatalmánál fogva, valamint úgynevezett „puha” eszközök” (soft power) segítségével – tudatosan is terjeszteni igyekszik kulturális befolyását. Bár ez a tendencia Donald Trump elnökké választásával némileg megtört – hiszen ő tudatosan szakított elődei kulturális és politikai expanzióra törekvő politikájával és izolacionizmust, valamint protekcionizmust propagál – a gyakorlatban azonban az USA (a hidegháború győzteseként) a világ más hatalmi centrumaihoz képest aránytalanul nagy hatást gyakorol a világ többi részére és tudományos, kulturális, politikai és katonai befolyása még ma is (ma még) messze túlnyúlik az észak-amerikai ország földrajzi határain. Ma talán az egyetlen olyan országnak számít, amely vitán felül képes arra, hogy anélkül is terjessze globális befolyását, hogy kényszerítő eszközöket alkalmazzon.
Ebben a nyelv kétségkívül fontos szerepet játszik – mutat rá Berger. Közismert, hogy a hellenista kultúra alapvető hordozója a koiné volt. Ez egy leegyszerűsített, amolyan vulgáris görög nyelvjárás, amelyen akkoriban minden utazó, hajós és kereskedő beszélt – vagy legalábbis némileg értett – a Földközi tenger medencéjében. (Nem véletlen, hogy az újszövetségi iratok is ezen a nyelven íródtak!) Ma az angol nyelv – éspedig annak elsősorban amerikai, nem pedig brit változata – számít új koiné-nak, amelyen a globális és poszt-indusztriális társadalom átlagpolgárai, valamint vezető tudósai és művészei társalognak egymással. Az okok részletes taglalásába itt nem mehetünk bele. Az azonban valószínűsíthető, hogy amikor a fiatal kínaiakat a turisták nyakára járnak, hogy gyakorolhassák az angoljukat, nem kizárólag kulturális érdeklődés vezeti őket. Illetve nem ez az egyetlen, s talán nem is az elsődleges motiváció, amikor Shakespeare nyelvét mélyebben akarják elsajátítani. Alighanem azért – vagy azért is – szeretnének jobban beszélni angolul, hogy értsék az internetet, mert így azt is remélhetik, hogy könnyebben juthatnak hozzá a legidőszerűbb információkhoz (és jobb álláslehetőségekhez is).
Bármilyen fájdalmas legyen is az egykori európai gyarmatosító nagyhatalmak állampolgárai számára a térvesztése, a tudományos és a populáris kultúra napjainkban kétségkívül angolul beszél. Ez nyilvánvalóan egyfajta aránytalanságot is magával hoz: egy kínai vagy arab hivatásos pilóta nem kerülheti el, hogy megtanuljon angolul, míg egy angol vagy amerikai pilóta vígan megél anélkül, hogy el kellene sajátítania a mandarint vagy az arabot. A dolog messzemenő következményei azonban kevesek számára eléggé tudatosak. Naivitás volna „ártatlan” döntésnek feltüntetni azt, hogy valamely nyelvet használunk! Minden nyelv bizonyos mértékig kulturális konnotációkkal (mellékjelentésekkel, képzettársításokkal, értelemmel) terhes. Számos dolgot „értünk”, amikor egy szót megértünk – mind kognitív, mind normatív és érzelmi értelemben. Természetesen az angol sem független azoktól a nézetektől és értékektől, amelyeket az amerikai tömegkommunikációs médiumok hordoznak és terjesztenek. Amikor egy amerikai középiskola igazgatója a tanévzáró ünnepségen azzal bocsátja útjára az elballagó diákokat, hogy éljenek „termékeny életet” (productiv life), korántsem független az általa használt nyelvben kódolt (ám nagyrészt tudatosítatlan) kulturális befolyástól. Hogyan is ne közvetítenének bennfoglaltan egy egész világlátást az olyan ártalmatlannak látszó nyelvi kifejezések is, mint a „szexuális orientáció” vagy a „vallási preferencia”?! Hogy csak ez utóbbira vessünk egy közelebbi pillantást: nincs szükséges bonyolult szótörténeti fejtegetésekre annak belátásához, hogy preferencia az üzleti világból származó kifejezés, amely az eszmék közötti szabad és követkemények nélküli válogatás lehetőségét sugallja (azaz egyfajta „válogató”/pick-and-choose „szupermarket-vallásosságot” mozdít elő). Ezzel szemben az Európában a vallási hovatartozásra használt kifejezés, a „konfesszió” (confessio, magyarul „felekezet”), amely eredeti jelentésében a hit megvallására, a tanúságtételre utalt. Márpedig a hit megvallása az egyháztörténelemben a nemegyszer került keresztény emberek életébe, akik vérük árán is tanulságot tettek vallásos hitükről. (Nem véletlen, hogy a confesso (megvallani) ige az ógörög megfelelője a martürein, amiből a mártír szavunk származik...)
A létrejövő globális kultúra mind az elit, mind pedig a populáris hordozói révén terjed. A gazdasági, pénzügyi és politikai elitre Samuel Huntington a „Davos kultúra” szerencsés kifejezést alkalmazza (utalva ezzel a svájci hegyek között elterülő kisvárosra, amely évről évre otthont ad a Világgazdasági Fórum/World Economic Summit nagyszabású rendezvényeinek). Ez ugyanis az a nemzetközi kultúra, amely irányítja a nemzetközi üzleti életet, s nemkülönben a gazdasági és technológiai fejlődést is (s emellett még világhírű művészek meghívására is telik neki). Csakhogy tévednénk, ha azt feltételeznénk, hogy ez a kultúra csupán a Davosba meghívott kevés számú politikus és üzletember közös kultúrája. Valójában ambiciózus fiatalemberek és szakemberek globális hálózata működteti, akik nemzetközi projekteket irányítanak, és mindinkább részesülni szeretnének a kevés számú tőkés és politikai elit kezében összpontosuló hatalomból. Közös jellemzőik közé tartozik, hogy folyékonyan beszélnek angolul, egyformán öltözködnek, közösek a fogyasztói szokásaik mind a munkavégzés, mind pedig a szórakozás tekintetében, és bizonyos mértékig egyformán is gondolkoznak. Ők az elit kiszolgálói. Kétségkívül kozmopoliták, annak ellenére, hogy személyes életükben esetenként nagyon különböző kultúrákhoz tartoznak. Nem feltétlenül mondanak le saját kultúrájukról az egységes kozmopolitizmus javára – egy Bangalore-i számítógépszakember esetenként például minden nehézség nélkül kombinálja a globális nemzetközi gazdasági életben való részvételét egy olyan személyes életstílussal, amelyet alkalmasint javarészt a hagyományos hindu értékek irányítanak –, ám alapgondolkodásukat a globális elit értékei határozzák meg.
Peter L. Berger nem ok nélkül hangsúlyozza, hogy a humántudományos szellemi elit semmivel sem kevésbé kiszolgáltatott a pénz világának, mint a pragmatikus gazdasági és üzleti elit. Sőt, bizonyos értelemben még jobban is, hiszen ezen a területen – habár jobbára rejtett formában – még szigorúbb kontroll uralkodik. Ha valaki az akadémiai életben sikeres akar lenni, nem egyszer merev viselkedési és gondolkodási szabályok elfogadására kényszerül: tartania kell magát a „politikailag korrekt” nézetekhez. Az intellektuális kultúra definíció szerint ideologikusabb, mint a gyakorlatias üzleti világ, s így nemegyszer a „klubba” való tartozásnak (illetve az oda való bebocsáttatásnak) magas ára van: például bizonyos politikai igazságok elhallgatása, kettős mérce az emberi jogok és az emberi méltóság tekintetében, a pártokéhoz hasonló frakciófegyelem. Bizonyos kulturális körökben ez olyannyira erős, hogy az ellentétes véleményt vallók lejáratása szinte része a kötelező kultúrának.
A létrejövő globális kultúra legláthatóbb, legáthatóbb és leghatékonyabb megnyilvánulási formái azonban kétségkívül népszerűsítő, populáris jellegűek. Elterjesztésük leghatékonyabb eszközei olyan üzleti vállalkozások és kereskedelmi, illetve szórakoztatóipari „brand”-ek, mint az Adidas, a McDonald’s, a Walt Disney Corporation, a Holywood-i álomgyár, vagy az MTV. Ez a fajta populáris kultúra az emberek hihetetlenül széles rétegeit képes elérni az egész világon, ellenőrzése és irányítása azonban egy csekély számú üzleti elit kezében összpontosul. Mivel ők megengedhetik maguknak, hogy megvásárolják a leghozzáértőbb tudományos és művészeti elit támogatását (a reklámfilmek gyártásától a gyógyszeripari kutatás kontrolljáig), szövetségeseiknek tudhatják a szellemi és politikai élet „véleménycsinálóit” (opinion makers) is. Ezen divatdiktátorok hatását aligha lehet túlbecsülni: csak egyetlen statisztikai mutatót idézve, 1970-ben a Chilei háztartások 10,3 százalékában volt televízió; 1999-ben ez a szám 91,4 százalék. Bár a chilei csatornák egy részét az országon belül szerkesztik, a műsortartalom óriási aránya külföldről érkezik, leginkább az Egyesült Államok médiumaiból. Ez az egyszerű tény jól érzékelteti az a kulturális befolyás, aminek az ország lakossága ki van téve a globalista elit véleménycsinálói által – s még nem is vettük számításba az internet elterjedése által kialakult mai hatalmi csoportokat (Google, Facebook, stb) s azok rohamos terjedését!
Persze látszólag joggal lehet ellene vetni, hogy a populáris kultúra fogyasztása felületes és nem feltétlenül hagy mély nyomot az emberek lelkében, nézetein és viselkedésén. Végül is viselhet valaki farmert, baseball-sapkát és sportcipőt, ehet hamburgert, és megnézhet egy Disney rajzfilmet, ettől még nem kell hátat fordítania saját hagyományos kultúrájának! Csakhogy a dolog nem egészen így működik... Mint Berger rámutat, nagyon is valószínűsíthető, hogy azok a chilei fiatalok, akik frenetikusan táncolnak az amerikai rock-zenére és utánozzák államokbeli kortársaik öltözködési szokásait, e kulturális import fogyasztása által észrevétlenül azzal a kultúrával is azonosulnak, amelyet utánoznak. A fogyasztói kultúra „filozófiája” észrevétlenül átjárja őket és meghatározza gondolkodásmódjukat. Nem véletlenül észrevételezik ezt a hagyományos értékek éber őrei...
Berger találó megkülönböztetést javasol, amikor bevezeti a „szentségi” és a „nem szentségi” fogyasztás közti különbséget. Mint ismeretes, a keresztény teológia szóhasználatában a szentség a nem látható kegyelem látható jele. A fogalom, mutatis mutandis, hasznosan alkalmazható más területen is: a globalizált populáris kultúra fogyasztása némely esetben „nem szentségi”, azaz – hogy Freud-ot parafrazeáljuk – néha egy hamburger valóban csupán egy hamburger. Más esetekben azonban a hamburger fogyasztása, különösen, ha a McDonald’s étterem neonfényű márkajele alatt történik, a globális kultúrában való (képzeletbeli vagy tényleges) amolyan „szentségi” részesedés látható jele. Talán csakugyan történik egyfajta elmozdulás – mint James Watson Harvard antropológus és csapata megállapítja – a „szentségitől” a „nem szentségi” fogyasztás irányában, hiszen a gyorsétkezés idővel közhellyé lesz. Joggal feltételezhető azonban, hogy a ’80-as években, amikor a McDonald’s még újdonságnak számított Budapesten (és a világon a legnagyobb forgalmat bonyolította, egészen a moszkvai üzlet megnyitásáig), az emberek nem csak azért mentek oda, hogy egyenek egy hamburgert, hanem azért is, hogy legalább távolabbról részesüljenek az amerikai stílusú modernitásból. Nem egyszerű fogyasztói döntésről volt tehát szó: a hamburger nem volt csupán egy hamburger... Persze nincs mód annak a priori eldöntésére, hogy a fogyasztásnak éppen melyik módját gyakorolják; ennek minden konkrét esetben empirikus kutatás tárgyát kell képeznie.
A születőben lévő globális, kozmopolita kultúra néhány populáris mozgalmat is életre hív, ilyen például a feminizmus, a „homoszexuális kultúra” (gay culture), valamint a környezetvédők mozgalma (Green Peace). Okkal nevezi ezt a francia szociológus Daniele Hervieu-Lager „az emberi jogok ökumenizmusának”. Néha a nyugati szponzoroknak nem sikerül valódi populáris mozgalmat teremteniük. Ilyenkor a bennszülött aktivisták csak amolyan alsóbbrendű vidéki kiszolgáló személyzetet képeznek a „nagyvárosi” (metropolitan) ügynökök szolgálatában. Máskor a misszió sikeresebb és a populáris mozgalom jelentős visszhangra lel. Ez jól szemléltethető egy a szó szoros értelmében vett vallási mozgalom példáján.
Több jelentős vallásszociológus – egyebek között David Martin és Peter L. Berger is – évtizedek óta meggyőzően érvel amellett, hogy a karizmatikus és pünkösdista (evangelical) protestantizmus a legfontosabb populáris mozgalom, amely – nem mellesleg, ámbár a legkevésbé sem szándékosan – egyúttal a leghatékonyabb előmozdítója a kulturális globalizációnak is. Olyan mozgalomról van szó, amely 1905-ös elindulása óta az elmúlt száz évben megdöbbentő méreteket öltött (a legóvatosabb becslések szerint is mintegy 350 millió embert érint világszerte), amivel alighanem a világ legsikeresebb vallási mozgalmai közé tartozik. Az amerikai segítséggel kiképzett protestáns lelkipásztorok által hirdetett evangélium futótűzként terjed elsősorban Kelet- és Dél-Ázsia hatalmas területein, a Csendes Óceáni szigeteken, valamint a Szahara alatti Afrikában, a legmegdöbbentőbb sikere pedig Latin Amerikában figyelhető meg. Szokás rámutatni arra a drámai kulturális forradalomra, amelyhez a mozgalom elterjedése vezetett: a chilei és dél-afrikai adatok világosan mutatják, hogy a karizmatikus kereszténységhez való a megtérés átalakítja az emberek viselkedését és gondolkodását a családra, a szexualitásra, a gyermekek nevelésre, valamint a munkára és általában az üzleti-gazdasági viselkedésükre vonatkozóan.
Voltaképpen arról van szó, amit Nagy Britannia és Észak-Amerika történelmének korai periódusára vonatkozóan Max Weber „protestáns etikának” nevezett: ez az az erkölcs, amely a modern kapitalizmus megszületésének első számú feltétele. A protestantizmus ezen formája kétségkívül angolszász eredetű, ám sikeresen meggyökeresedett más térségekben is. Nem kötődik szükségképpen az angol nyelv használatához, és az istentisztelet külső formáiban (különösen a zene terén) sok kapcsolatot mutat a helyi kultúrával. „Lelkülete” azonban félreismerhetetlenül angolszász, ami különösen abban nyilvánul meg, hogy az individualista önkifejezést egalitarizmussal ötvözi (különösen, ami a férfiak és nők közötti egyenlőséget illeti), valamint támogatja azon kulturális készség kialakulását, hogy a mozgalomhoz tartozók önkéntes társulásokat hozzanak létre. A születőben lévő globális kultúra mindazok számára vonzó, akik értékelik az egyéniséget, amelyet önmagukban már megtapasztaltak és törekszenek arra, hogy azt egyre teljesebben megvalósítsák. Érdemes kiemelni, hogy a globális kultúra e tekintetben is hasonlít a hellenizmusra, amely szintén ünnepelte az egyént és igyekezett őt a hagyomány és a mítoszok kötelékeitől megszabadítani. Ez a protestáns jellegű vallásosság nem csupán elősegíti az individualizmus és a piacgazdaság kialakulását (ez volna a weberi tézis lényege), valamint könnyíti a társadalmi mobilitást, hanem egyúttal elősegíti az új globális gazdaságban való tényleges vagy jövőbeli részesedést is. A mozgalom vezetői egyébként egyre jobban tudatában vannak annak is, hogy egy globális hálózathoz tartoznak és fokozatosan erősítik a nemzeti egyházak és az Egyesült Államokban lévő központ kapcsolatát.
***
Mi az, amit általában a keresztény – és kivált a katolikus – teológiai reflexió hozzá tud tenni ezekhez az empirikus adatokhoz és szociológiai megállapításokhoz? A szolgálat, amit tehet, hogy felerősíti a pozitív hatásokat és szót emel a globalizáció negatív tendenciái ellen. Bár egyáltalán nem szerencsés, ha az egyházi reakció kimerül az obstruáló kritikában, azonban fontos feladat a hibák kimutatása; különösen, ha az tudatos „spirituális megkülönböztetésen” (discernement) nyomán születik meg, és a leginkább kiszolgáltatottak védelmét szolgálja. Hatékonyságát pedig az garantálja, hogy a Katolikus Egyház, tömegbázisa és hierarchiája (valamint legfőbb „szóvivője”, a római pápa) révén jelentős mozgósító potenciált képvisel. A témával kapcsolatban – a teljesség legcsekélyebb igénye nélkül (jórészt David A. Fraser nyomán) e helyt az alábbi megfontolásokat tehetjük.
A teológiai kritika alapja az az elsőre csaknem banálisan hangzó, ám mélyértelmű megállapítás, miszerint a világ keresztény értelemben sohasem válhat földi paradicsommá. Az elközelgő Új Jeruzsálemről megfestett bibliai képek tagadhatatlanul valamely eszkatológiai valóságra utalnak, mely földi körülmények között sohasem valósítható meg a maga teljességében. Ez jótékony relativizáló, egyfajta „aktív immunizáló” hatást gyakorol valamennyi ideológiával szemben, bármilyen vallási mezben jelentkezzék is (lsd. az USA elnökválasztási kampányai). A Katolikus Egyház, mint a világ legősibb, valóban nemzetközi szervezete, valójában hosszú tapasztalattal rendelkezik a univerzalizmus és a partikularizmus, az egyetemes értékek és a konkrét igények és érdekeltségek egyensúlyban tartása terén. A kettő szükségképpen feszültségben áll egymással, ám nem szükségszerű az egyoldalúság. A globalista elit kozmopolita kultúrájával szemben valódi alternatívát jelent az a szemlélet, amely már 1965-ben megfogalmazódott a II. Vatikáni zsinat záródokumentumaiban. A zsinati atyák itt egyértelműen meghaladták a gyarmatosítással hosszú ideig kéz a kézben járó teológiát, amennyiben nyomatékosan hangsúlyozták a helyi kultúrák értékeit. A Gaudium et Spes kezdetű (az egyház és a modern világ kapcsolatáról szóló) dokumentumban ezt olvassuk: „a népek és társadalmi csoportok közötti érintkezés a különféle kultúrák kincseit mindenki számára hozzáférhetővé teszik, s így lassanként készül egy egyetemesebb emberi kultúra, mely annál inkább elősegíti és kifejezi az emberi nem egységét, minél jobban becsüli a különböző kultúrák sajátosságait” (GS 54).
A zsinat óta eltelt több mint fél évszázad számtalan globális gazdasági, politikai és társadalmi változást hozott. Minden korábbinál sürgetőbb a posztkoloniális reflexek legyőzése, miközben a legszegényebbek és legkiszolgáltatottabbak védelme mit sem veszített időszerűségéből. Egyazon katolikus hit sokféle formában kifejezhető, s ez nem csupán legitimálja, de meg is követeli a teológiai és liturgikus sokszínűséget. A különböző nyelvek, etnikumok és a kulturális különbségek létjogosultságának elismerése a teológia halaszthatatlan feladatai közé tartozik, nem csupán azért, mert a különbözőség bizonyos keretek között gazdagító (s a jelek szerint Isten akaratát tükrözik, aki biodiverzitást teremtett), de azért is, mert kezdettől fogva jellemzi a kinyilatkoztatás történelmi megvalósulását. és tart fenn. Maguk az evangéliumok is kontextualizált formában kerültek megfogalmazásra és sokféle teológiai elképzelést ötvöznek magukban. A keresztény kinyilatkoztatás-elképzelés ebben kétségkívül különbözik a muszlim (vagy a mormon) koncepciótól. Itt ugyanis az eredeti hangsúly nem egy szöveg külső formájának megváltoztathatatlanságán van (nota bene: a Biblia sokféle nyelvre fordítása teológiai döntés eredménye volt!). A keresztény kinyilatkoztatás középpontja a Názáreti Jézus Krisztus személye, aki a Szentháromság második személye, az Örök Atya Fia, valóságos Istent és valóságos ember. A megtestesülés örömhíre egyszerre egyetemes és sajátos: minden kultúra számára jelentéssel bír, ugyanakkor sokféleképpen megfogalmazható. Az újabb egyházi dokumentumok elismerik és hangsúlyozzák, hogy Isten értékeli a különböző nyelveket, nyelvjárásokat és népeket: „A helyesen értelmezett kulturális sokféleség nem sebzi meg az Egyház egységét” (EG 116). Bár olykor lábra kap az egyházon belül az a tendencia, hogy ideológiai alapon védelmezzük a nemzeti közösségüket és a globalizációval szemben éltessük mindazt, ami helyi, korlátozott és hagyományos, ám ez sohasem történhet az egyetemesség rovására, azaz az egyház üzenetének univerzális érvényességének tagadásával.
A globális kapitalizmus ideológiája történetileg az „önmagunknak való elégségesség” és az „önmagunknak szabott törvény” felvilágosult humanista ideáljára vezethető vissza. A kritikus teológusok közül sokan ebben Bábel lelkületét látják megvalósulni. Mint emlékezetes, a Bábeli toronyról szóló bibliai elbeszélésben a Teremtője ellen fellázadt, végletes autonómiára törekvő emberiség nyer szimbolikus kifejeződést. A „globális falunkat” irányító kozmopolita elit nem minden esetben volt képes önmérsékletet gyakorolni és mindeddig ritkán adta tanújelét annak, hogy a világot nem csupán saját fékevesztett mohósága és a gyengék elnyomására irányuló imperialista törekvései terepének tekinti. Az uralkodó neoliberális gazdasági és politikai szemlélet (szabad piaci kapitalizmus, gazdasági imperializmus) égbekiáltó egyenlőtlenségeket teremt a nemzeteken belül és a nemzetek között egyaránt. A világ számos régiójában növekszik a szegénység azáltal, hogy a leginkább rászorulók képtelenek a tőkés társaságokkal szembeni érdekérvényesítésre, s az egész világon mélyül a szakadék a gazdagok és a szegények között. Szinte elkerülhetetlen, hogy a kapzsiság és az önérdek arctalan ügynökeit a hátrányos helyzetbe került keresztények ne azonosítsák azokkal a sötét erőkkel, amelyeket a Biblia „uralmaknak”, „fejedelemségeknek és hatalmasságoknak” (vö. Zsolt 148,2; Kol 1,16; Ef 1,21; Róm 8,38; 1 Pt 3,22) mond. Ők joggal vádolhatók azzal, hogy embermilliók konkrét szenvedésének okai, miközben semmilyen hatalomnak sem tartozik elszámolással. Miközben befolyásuk megszerzése vagy megtartása érdekében megvásárolják a politikusokat, ügyesen használják a multimediális megtévesztés kifinomult eszközeit is (propaganda, közösségi média, politikai marketing, „Cambridge Analitica” stb.). Miközben csalárd módon jólétet kínálnak, a világ számos pontján hozzájárulnak az ökológiai katasztrófa kialakulásához és ezzel megsemmisítik azt az anyagi bázist, amely fenntartja az életet és ezért a valódi életminőség és boldogulás alapfeltétele. A romlott kozmopolita elit közül sokan, miközben jobb élet ígéretével hitegetnek, gazdagságukat a globális fegyverkereskedelemből nyerik és annak növelése érdekében háborút gerjesztenek a világ politikailag instabil régióiban. Ez a magatartás kiváltja számos globalizáció-ellenes és a nem kormányzati szerveknek (NGO-k) dolgozó keresztény felháborodását.
Bár a II. Vatikáni zsinat sokat tett azért, hogy az egyház a modern korban hitelesen legyen képes hirdetni az evangéliumot, a szegényekről nem sokat mondott. Ferenc pápa történelmi érdeme, hogy őket a világ közvéleménye figyelmének középpontjába állította. A globális nyilvánosság terében kétségkívül ma a pápáé a legerőteljesebb hang, amely szót emel a legkiszolgáltatottabb embertömegek érdekében. Ferenc egyik nagy vitát kiváltott írásában prófétai szavakat használt a közvélemény felrázása érdekében és a jelenleg működő gazdasági világrend gyökeres igazságtalanágát hangoztatta: „Ez a gazdaság öl” (EG 53). A Katolikus Egyház társadalmi tanítása számos kérdésben világos útmutatást ad a strukturális igazságtalanságok enyhítése és felszámolása, valamint a társadalmi igazságosság előmozdítása érdekében. A latin-amerikai, afrikai és ázsiai földrészen virágzó sokféle felszabadítási teológia törekszik emberibbé tenni a világot és érvényre juttatni a keresztény humanizmus elveit. Minden keresztény ember és minden keresztény közösség felelőssége, hogy példával, személyes szenvedésük felajánlásával előmozdítsák és érdekérvényesítő képességeik mozgósításával hozzájáruljanak az emberhez méltóbb körülmények kialakulásához. Ellent kell állni az olyan globalizációnak, amely a dehumanizál és – II. János Pál kifejezésével – a „halál kultúráját” terjeszti. Kiemelt védelemre és támogatásra szorulnak az olyan nemzetek, amelyek gazdasági és politikai érdekérvényesítés terén gyengének bizonyulnak. A globalizáció mai fázisában a nemzetállamok jelenthetik az egyedüli hatékony védelmet a helyi lakosság számára a kozmopolita ideológia és gyakorlat káros hatásai ellen. A keresztényeknek azonban nem szabad szem elől veszíteniük a mások iránti szolidaritás és a szeretet krisztusi parancsát, amely különösen is vonatkozik az idegenre és menekültekre, hiszen mi magunk is „vándorok és jövevények” (Zsid 11,13) vagyunk ezen a földön.
A globalizáció ma kétségkívül sok tekintetben téves ideológiáktól vezérelt folyamat, ami sokak számára egyenesen – bibliai szóhasználattal élve – bálványimádássá, hamis vallássá válik. Könnyen alakul át olyan könyörtelenül pusztító gyilkos erővé, amely nemzethalálba visz és máris felelős számos nemzet pusztulásáért. A fékevesztett globalizmus ideológiája megfoszt a választás lehetőségétől és egész embertömegeket képes kiszolgáltatni a neoliberális globalizmus parancsuralmának. A globalizmus hamis prófétái azzal az ábránddal kecsegtetnek, hogy a gazdag nyugati országok és az ázsiai „kis tigrisek” extravagáns és tékozló életstílusa mindenki számára elérhetővé válik; márpedig ez az ígéret – az ökológiai válságból nyilvánvaló – vétkes felelőtlenség.
Összefoglalva: mára bizonyítottnak tekinthető, hogy a kulturális egyediségek és az életstílusban megmutatkozó különbségek megmaradnak, miközben a globalizáció egységesítő hatása továbbra is folytatódik. A poszt-indusztriális kor felgyorsult változási folyamatai a nagy erőkkel hatnak a globális tendenciák irányába, ezért a különböző helyi (nemzeti) kultúrák várhatóan fokozatosan a domináns (univerzális) kultúra peremkerületeire szorulnak vissza, ám fennmaradnak: továbbra is számolni kell a globális és a lokális kultúrák együttes meglétével, koegzisztenciájával. Minden valószínűség szerint azonban megváltoznak azok a kritériumok, amelyeket a különböző kulturális csoportokra alkalmazunk, hogy meghatározzuk azok identitását és különbözőségét más kultúrákkal összevetve. Röviden szólva: nem egyedül a kozmopolitizmusé lesz a jövő, de annak előretörésével továbbra is számolni kell. A keresztények feladata, hogy igyekezzenek azt minél inkább krisztusi (azaz egyre inkább „ember-”, vagyis egyre inkább „isten-”) arcúvá formálni.
Irodalom:
Peter L. Berger – S. P. Huntington, Many Globalizations: Cultural Diversity in the Contemporary World, Oxford Uniersity Press Oxford, 2002.
Peter L. Berger – Thomas Luckmann, Lo smarrimento dell’uomo moderno, Il Mulino, Bologna, 2010.
David A. Fraser, Globalization, in: William A. Dyrness, Veli-Matti Kärkkäinen, Edited by, Global Dictionary of Theology, InterVarsity Press, Downers Grove, 2008, 336-343.
David Martin, Sociology of Religion, Baylor University Press, Vaco, Texas, 2015.
Utolsó kommentek