A katolikus egyház létszáma, ha kis mértékben is, de évről évre növekszik – adják hírül a hivatalos vatikáni források –, ám fokozatosan elmozdulás történik a „perifériák” irányába. Európa folyamatosan veszít a jelentőségéből, a legdinamikusabb növekedés pedig Afrikában figyelhető meg. A megkeresztelt katolikusok összlétszámának növekedésével párhuzamosan nő a Földön a püspökök létszáma is; viszont „nyilvánvaló zsugorodás figyelhető meg a nem pap szerzetesek, az örökfogadalmas szerzetesek és a szerzetes papok” számát illetően, sőt a papi hivatásra vállalkozók számszerű adataiban is. Megugrott viszont az állandó diakónusok száma, akiknek létszámaránya éves átlagban mintegy három százalékkal növekszik. Milyen következtetések vonhatók le mármost ezekből adatokból?

Ezt a látleletet a Katolikus Egyházról az Egyház Statisztikai Évkönyvéből (Annuarium Statisticum Ecclesiae) tudhatjuk meg, amelynek kiadását az Katolikus Egyház Statisztikai Hivatala gondozza. A legutóbbi kötet, amely 2016-os adatokat teszi közzé, a Vatikáni nyomdában látott napvilágot, egyidőben az 2018-as Pápai Évkönyvvel (Annuario Pontificio 2018). Ez utóbbiból az derül ki, hogy az elmúlt évben 6 új püspökséget és 4 eparchiát (keleti rítusú egyházmegyét) alapítottak; metropóliai rangra emeltek egy latin rítusú egyházmegyét és 3 apostoli vikariatust emeltek egyházmegyei rangra.

Az Évkönyv egyebek között arról is értesít bennünket, hogy a megkeresztelt katolikusok bolygónkon a 2015-ös 1.285 millióról 2016-ra 1.299 millióra növekedett, ami 1,1 százalékos növekedést jelent. Ez kevéssel marad el a világ népességének átlagos növekedésétől, ami azt jelenti, hogy a katolikusok számaránya abszolút értékben legfeljebb csak néhány ezrelékkel csökkent az elmúlt egy év leforgása alatt (a világ 100 lakosa közül 17,73 volt katolikus 2015-ben, míg a következő évben 17,67). A Vatikán nem hivatalos lapja, az L’Osservatore Romano értékelő cikkében felhívja a figyelmet a katolikusok földrajzi eloszlásának különbözőségére is. A katolikus vallásúak 17,6 százaléka ma afrikai, ahol az egyház terjedése rendkívül dinamikus (6 év alatt 23.3 százalékos növekedést regisztráltak). Amerika helyzete megerősödött, itt található a hívek 48,6 százaléka (57,5 százalékuk Dél-Amerikában, 14,1 százalék Észak-Amerikában, 28,4 százaléka pedig Közép-Amerikában). Enyhén növekedett a katolikusok száma az ázsiai kontinensen is (ahol a világ népességének 60 százaléka él): az összarány 11 százalék körül maradt 2010 és 2016 között. Európa, bár a világ katolikus közösségének majdnem 22 százalékának ad otthont, továbbra is a legkevésbé dinamikus térségnek számít, 2010 és 2016 között éppen csak hogy 0,2 százalékos növekedéssel. Végül az Óceániai katolikusok alig több mint 10 millióan vannak, bár számuk enyhe növekedést mutat. A világ 15 „legkatolikusabb” országában él a megkereszteltek 64 százaléka. Ezen országok közülük négy Afrikában található (Kongói Demokratikus Köztársaság, Nigéria, Uganda és Angola), négy Amerikában (Brazília, Mexikó, Amerikai Egyesült Államok, Kolumbia), kettő az ázsiai földrészen (Fülöp-szigetek és India), és hat európai (Olaszország, Franciaország, Spanyolország, Lengyelország és Németország).

Hat év alatt a püspökök száma 4,88 százalékkal növekedett: 2016-ban 5.353-an voltak. Érdemes azonban itt is felfigyelni a növekedés egyenlőtlensége: Dél-Amerika és Ázsia jegyzi a legjelentősebb növekedést más földrajzi régiókkal való összehasonlításban (Észak-Amerika és Európa határozott hátrányban van). A világ papjainak összessége 414.969: akiknek 67,9 százaléka tartozik az egyházmegyés papok közé, míg 32,1 százalék szerzetes. Kiderül, hogy az egyházmegyés papok százalékos aránya közel egy ponttal emelkedett 2010 óta. A szerzetes papok azonban, néhány olyan térségtől eltekintve, mint például Afrika, Dél-Kelet-Ázsia  és Közép-Amerika, határozott csökkenést mutat, különösen Észak-Amerikában és Európában.

Az állandó diakónusok alkotják a klerikusok azon csoportját, amely az elmúlt években a leghatározottabb növekedés mutatott: 2016-ban 46.312 voltak és eloszlás tekintetében legkevesebben Ázsiában és legtöbben Amerikában vannak. Az állandó fogadalmas szerzetesek 2010-ben 722 ezren voltak és 2016-ban 659 ezren (8,7 százalékos csökkenés) de továbbra is „nem elhanyagolható részét” alkotják a papok összlétszámának, és „támogatni és nem helyettesíteni hivatottak [más] papok tevékenységét”. Hat év alatt 1,8 százalékkal csökkent a szeminaristák száma, s a helyzet Európában és Amerikában „aggodalomra ad okot”, ahol a csökkenés nagyon nyilvánvaló, miközben Ázsiában és Afrikában ellentétes tendenciák figyelhetők meg. 

Eddig a (nem túlságosan eredeti: https://www.avvenire.it/chiesa/pagine/statistiche-chiesa-cattolica-nel-mondo ) összefoglaló. Milyen következtetések vonhatók le mármost ezekből az adatokból? A teljesség igénye nélkül lássunk néhány (vállaltan szubjektív és bizonytalan) előrejelzést.

Mindenekelőtt szembetűnő Európa térvesztése a világegyházban. Természetesen (történelmi és teológiai okok folytán) a Katolikus Egyház középpontja továbbra is Róma (Vatikán) marad s ezt Európa gazdasági és intellektuális ereje, valamint az adminisztrációban szerzett évezredes tapasztalatai is támogatják, ám a demográfiai arányok megváltozása egyre világosabban érzékelhetővé válik a középpontban is (annál is inkább, mert a folyamat a belátható jövőben megfordíthatatlannak látszik). A gyarmatosítás korának vége, s ez ma egyre nyilvánvalóbban megmutatkozik az egyházban (annak kormányzásában, teológiai reflexiójában stb.) is. Politikai szempontból ma már senki sem vitatja, hogy a világ többé nem működtethető egyetlen központból: meg kell barátkoznunk a több súlypont – lehetőleg kiegyensúlyozott és békés – együttélésének modelljével, melyet a profán intézmények világában az Egyesült Nemzetek Szervezete moderál, kiegyensúlyozva az anomáliákat. (A populizmus előretörésének egyik lehetséges pozitív olvasata szerint az izolacionista és protekcionista politikát űző Donald Trump elnökké választása arra bizonyíték, hogy ma már az Amerikai Egyesült Államok sem bír többé olyan gazdasági, katonai, politikai-ideológiai stb. súllyal, amely lehetővé tenné számára, hogy egyedül irányítsa a világot.) Mutatis mutandis, a dolognak egyházi szempontból is van jelentősége. Egyre világosabban látszik, hogy Róma irányító szerepe is változóban van: sem demográfiailag, sem gazdaságilag, sem pedig teológiailag nem engedheti meg magának, hogy az irányításban az elmúlt fél évezred központosító – és a frissen felfedezett „új földrészek” viszonylatában nemegyszer etnocentrikus-kolonialista – reflexeit kövesse. Ezek az attitűdök részben a gyarmatosító hatalmakkal való kapcsolattartásból ragadtak rá; a pápai primátus gyakorlása terén pedig éppen Európán belül történtek szomorú visszaélések. Úgy tűnik, az egyház irányításában régebbi hagyományokhoz kell visszanyúlni. Várhatóan a pápa elsőségének – a püspökök közötti tekintélyének és elsőségének (szakszóval: a primátusának) modelljét az első évezred szolgáltatja majd: újra intelligens, békéltető és közvetítő szerepet kell játszania a globális világegyházban elkerülhetetlenül fellépő feszültségek, ellentétek és viták kiegyensúlyozása, elsimítása érdekében.

A pozitív folyamatok már megindultak. Ez annál is inkább szükséges volt, mert Európa a hívek létszámát tekintve is várhatóan tovább veszít jelentőségéből. Míg 2000-ben a világ 10 legnagyobb népességű katolikus országa közül 4 európai volt (1. Brazília: 149 millió; 2. Mexikó: 92 millió; 3. Egyesült Államok: 67 millió; 4. Fülöp-szigetek: 65 millió; 5. Olaszország: 56 millió; 6. Franciaország: 46 millió; 7. Columbia: 38 millió; 8. Spanyolország: 38 millió; 9. Lengyelország: 37 millió; 10. Argentína: 34 millió), az ENSZ előrejelzései szerint a jelenlegi tendenciák folytatódása mellett 2050-re mindössze kettő lesz közülük a mi földrészünkről (1. Brazília: 215 millió; 2. Mexikó: 132 millió; 3. Fülöp-szigetek: 105 millió; 4. Egyesült Államok: 99 millió; 5. Kongói Demokratikus Köztársaság: 97 millió; 6. Uganda: 56 millió; 7. Franciaország: 49 millió; 8. Olaszország: 49 millió; 9. Nigéria: 47 millió; 10. Argentína: 46 millió), és ők is a tabella vége felé kullognak majd... Az egyház demográfiai súlypontja tehát áthelyeződik Afrikába és Latin-Amerikába, és előre láthatólag hosszú évszázadokra ott is marad.

A szerzetesség térvesztése a nyugati világban (Európa, Észak-Amerika, Ausztrália) akár drámainak is mondható, ám – a népegyházzal egyetemben – túl korai lenne a vészharangot kongatni fölötte. A hagyományosan európai alapítású nagy férfi szerzetesrendeknek (ferencesek, bencések, szaléziek, jezsuiták) egyre több Európán kívüli rendtaggal kell számolnia (ami először a novíciusok számában mutatkozik meg markánsan, idővel azonban az általános elöljárók személyében is megnyilvánul). A szerzetesek szerepe megmarad – miként eredetileg is volt – mindenekelőtt Isten imádása, hivatásuk prófétai megélése révén a laikusok spirituális táplálása, valamint a legnyomorúságosabb körülmények között élők, a mindenki által semmibe vett szenvedő emberek felkarolása (ez utóbbi profánabban: olyan feladatok ellátása, amelyeket a társadalom még nem volt képes átvenni az egyháztól). Ma ilyen sürgető feladatnak számít a menekültek segítése (a szerv- és gyermekkereskedelem, valamint a prostitúció elleni erőszakmentes küzdelem). Ezeket a feladatokat a különböző rendek egymással szoros, közösségi együttműködésben látják majd el.

Európában olyannyira megrendült a papi utánpótlás, hogy a helyzet (a vártnál hosszabb, de belátható időn belül) a népegyház lebomlásával és a plébániarendszer összeomlásával fenyeget. A hitoktatás és az egyházi temetések túlnyomó többségét Nyugat Európában már ma is túlnyomórészt laikus keresztények végzik. A püspökök az eucharisztia ünneplését – ahogy az Olaszország, Németország és Franciaország példáján látszik – már ma is bizonyos (növekvő) százalékban afrikai, indiai és latin-amerikai papokkal biztosítják (a missziós mozgalom iránya tehát megfordult). Az európai szemináriumokba kevés kivételtől eltekintve jobbára csak konzervatív gondolkodású fiatalemberek lépnek be, akik – félő, bár nem szükségszerű – bizonyos merev teológiai nézetek és elgondolások alapján próbálják működtetni a fennálló intézményeket. (Az Egyesült Államokban jelenleg két egyházmegyének nincsenek hivatásgondjai: mindkettőt egy-egy nagyon tiszteletreméltó és tekintélyes, az egyház erkölcsi és liturgikus fegyelmét mereven értelmező püspök irányítja; mindkettő vidéki túlsúlyú, ahol még elevenen él a katolikus hagyomány – nincsenek állandó diakónusok és lány ministránsok sem! –, a katolikus családokban pedig 6-8 gyermek születik. Bizonytalannak tűnik azonban, hogy ez a modell számíthatna iránymutatónak a jövő globális egyháza számára.)

A fentiekkel kapcsolatban tegyünk azonban egy fontos kiegészítést, pontosítást. Az ortodoxia (a hitnek megfelelő gondolkodás) növekvő becsülete feltétlenül üdvözlendő tendencia. Olyasvalami, amire a sokféle okosnak látszó, de megalapozatlan tanítás és erőszakos vélemény közepette manapság talán a korábbinál is nagyobb szükség van. Elvetendő azonban, ha ideológiai szekértáborokat építenek ki, ahol a szép és igaz gondolatokat egyre inkább a másként gondolkodók elítélésére használják, szemellenzős (újgnosztikus és újpelagiánus) biztonságtudatot kínálva. Az ilyesmi megosztottságot szül, megtéveszti a jószándékú tájékozatlan katolikus híveket és a jó látszata alatt valójában a gonosz lélektől származik. Időre, mérhetetlen türelemre és kikezdhetetlen jóindulatra van szükség azokkal szemben, akik még nem tudják elviselni a világegyházban megszüntethetetlenül jelen lévő sokszínűség keltette szorongást.

Márpedig változásokra a jövőben is számíthatunk. A laikusok (a görög laosz, „nép” szóból: Isten népének tagjai) további térnyerését előre borítékolni lehet, így meg kell barátkoznunk megjelenésükkel az egyház hatalmi-irányító testületeiben is. Köztük egyre növekvőbb arányban lesznek a nők. Azzal, hogy a teológiai stúdiumok mindenki számára hozzáférhetővé váltak, visszafordíthatatlannak látszik a folyamat, miszerint a laikusok mind láthatóbb módon, s a klerikusoknál nem kisebb elkötelezettséggel részt vállalnak az egyház irányításában (egyre többen válnak lelki vezetővé, teológiai tanárrá és megtalálhatóak lesznek a püspökségek gazdasági tanácsadói testületeiben is). Az állandó diakónusok számának növekedése – úgy tűnik – hosszú távon úgyszintén feltartóztathatatlan. Alapos leegyszerűsítés, de megfontolandó a prófécia, miszerint az első évezred a szerzeteseké volt, a második évezred a világi papoké, a harmadik évezred pedig a laikusoké lesz.

Mindez rendjén is van így, hiszen a változás az élet jele. Márpedig az Egyház él, és mindaddig élni fog, amíg kapcsolatban marad éltető nedvei forrásával, a Szőlőtővel (vö. Jn 15,1-11). Hitetlenségről vallana a túlzott aggodalom iránta, hiszen a Krisztustól kapott ígéret szerint a pokol kapui sem fognak erőt venni rajta (vö. Mt 16,18).

Mindez azonban nem jelenti, hogy nyugodtan ülhetünk a babérjainkon – éppen ellenkezőleg! Talán egy utolsó gondolat kívánkozik ide még – valami olyan, ami nem következik egyenesen a fenti statisztikákból. Meg vagyok győződve arról, hogy az intézményes Egyház történelmében nem az volt a legsúlyosabb bűn, hogy üldözte a boszorkányokat, hogy keresztes háborúkat vívott, vagy hogy megtűrte az evangéliumi élettől messze álló reneszánsz püspököket és pápákat. A legsúlyosabb strukturális bűn sokkal inkább az volt – s ma is az –, hogy hagyta, hogy a papok lelki emberek helyett gazdasági ügyvivőkké (ma: menedzserekké) váljanak. Mert az egyház lényege spirituális, ami a jövőben életének minden részletét át kell hogy hassa (hosszú távon messzemenő dogmatikai és gyakorlati következményekkel). Ezért minden megújulásnak – a bennünket, papokat érintő reformoknak is – ebbe az irányba kell hatnia. Mind egyéni, mind intézményes szinten.