Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Facebook

Címkék

boldogság (8) egyház (49) európa (8) ferencpápa (9) gondolat (9) gondolatébresztő (17) hit (20) ima (13) isten (19) jezsuita (10) jézus (10) katolikus (8) lelkiség (9) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (9) szeretet (12) társadalom (10) tudomány (11) vallás (13) vallások (10) Címkefelhő

Utolsó kommentek

Friss topikok

Milyen jövő vár ránk? Egy kis munkaszociológia és -közgazdaságtan Domenico De Massi alapján (I. rész)

2018.10.18. 14:37 Satori

Egy korábbi posztban amellett érveltem, hogy az emberiség történelmének új, poszt-indusztriális szakaszába léptünk. Hogyan működik mármost ez a társadalmi formáció? És mi benne Magyarország szerepe? Egyáltalán: beléptünk már az új korszakba? És milyen jövő vár ott ránk? Hogyan alakul benne az életünk? Ezekre a kérdésekre kísérlek meg válaszolni az alábbiakban Domenico De Massi olasz szociológus alapján – szándékaim szerint könnyen érthető stílusban.

jovo-1.jpg

A magyar gazdaság helyzete

Jelenleg a Földön 193 ország létezik (a szám a független ország definíciójától függően némiképp változhat: ezeken kívül ugyanis létezik még 4 társult ország, 8 de facto ország, 1 nemzetközi terület: Antarktisz; és három vitatott államiságú terület, köztük például Palesztina). Az országok gazdagságát lehet az egész gazdaság teljesítőképességével (az össznemzeti jövedelemmel) is jellemezni – ebből a szempontból ma még az Egyesült Államok áll az első helyen (az előrejelzések szerint azonban Kína két évtizeden belül megelőzi; a harmadik helyezett Japán). Az egyes állampolgárok tényleges jólétét, az egyéni gazdasági potenciált azonban egy másik mutató, az egy főre jutó nemzeti jövedelem tükrözi inkább. E mérőszám szerint az országok listáján Magyarország éppen a középmezőny felső harmadában foglal helyet (a 45. és a 49. hely között, besorolástól függően).

Gyakran panaszkodunk a szegénységünk miatt, ám a valós tények mást mutatnak: valójában a 193 országból legalább 144 ország utánunk következik. Az összes országok viszonylatában tehát nagyon is gazdagnak számítunk a majdnem 29 ezer dollásor egy főre jutó nemzeti jövedelmünkkel. (Nota bene: Ruandának 2 ezer, Ukrajnának 8 ezer, Braziliának 15 ezer; Kínának 16 ezer dollár.) A világ országainak tehát közel két harmada szegényebb nálunk. Ahhoz, hogy pozitívabb legyen az önértékelésünk és jobban tudjuk érezni magunkat, talán nem csak Nyugat-Európa felé kellene tekinteni az összehasonlításkor...

 

A világgazdaság működése

A világ országai ma három kategóriára oszlanak. A leggazdagabbak elsősorban abból élnek, hogy gondolatokat, ideákat gyártanak. Az ideák előállításának helyei az egyetemek, a tudományos laboratóriumok, valamint a művészet és a kultúra világa. A következő kategória az úgynevezett második világ: ők a fejlődő országok, mint például Kína, Brazília és India. Ma ide exportálják a gyárakat. Ez azt jelenti, hogy az első világ országaiban élők nem örülnek annak, ha a gyárak az ő országaikban füstölnek, inkább igyekeznek azokat áttelepíteni olyan országokba, ahol olcsóbb a munkaerő és nem olyan szigorúak a környezetvédelmi előírások. Végül a harmadik világ szerepe a kiszolgáló személyzeté, aszerint, hogy mit diktálnak az első két világ érdekei. Meglehet, ez nem egy szívderítő leírás, mégis ez a helyzet... A termelés szempontjából is háromféle szereposztás létezik: az első világ ideákat gyárt, a második világ iparcikkeket, vagyis anyagi javakat állít elő, a harmadik világ pedig nyersanyagot és olcsó munkaerőt szolgáltat. Ez az elosztás persze távol áll attól, amit igazságosnak nevezhetnénk, de ma ez a helyzet: tetszik, vagy nem tetszik, ma így működik a világgazdaság.

 

Növekvő különbségek

Az igazságtalanságot az is növeli, hogy a szegények és a gazdagok közötti távolság fokozatosan növekszik – egyelőre úgy tűnik, megállíthatatlanul. Ahelyett, hogy csökkenne, a szakadék mélyül. A Forbes felmérése szerint például tíz évvel ezelőtt a világon 62 ember rendelkezett 3 és fél milliárd ember gazdagságával, vagyis az emberiség felének a gazdasági potenciáljával. Ma ugyanezt a gazdagság mindössze 9 ember kezében összpontosul. Az olló tehát folyamatosan nyílik, a vagyoni különbségek nőnek. Mindez igaz az egyes országokra is: Olaszországban 2007-ben – vagyis a gazdasági válság kezdetén – mindössze 10 olasz család (a Del Vecchio, a Ferrero, a Berlusconi, az Agnelli család stb.) rendelkezett összesen három és fél millió olasz gazdagságával. Ma, jó 10 évvel a válság után, ugyanezek a családok hat és fél millió olasz vagyonával rendelkeznek. Ez azt jelenti, hogy a gazdagságuk, a vagyonuk jóformán megduplázódott; miközben a szegények száma is gyakorlatilag megduplázódott. (A botrány csak az, hogy közben baloldali kormányok irányítottak...) Vagyis, amikor válságról beszélnek, érdemes megkérdezni: kinek a számára létezik válság? Ez különösen akkor érvényes, amikor a gazdagok hangoztatják, hogy világgazdasági válság van... Szóval, korántsem mindenki van válságban, mert akadnak, akik éppen megduplázták a vagyonukat.

 

A munka átalakulása

A poszt-indusztriális társadalom másik nagy forradalma a munka területén ment végbe. A munkavégzésünk ugyanis az idők során teljességgel átalakult. Nézzük meg röviden hogyan változott meg a munka a társadalom korábban tárgyalt három fázisában. A mezőgazdasági fázisban a munka elsősorban falusias közegben zajlott és földművelést jelentett. Vagyis az elit, az arisztokrácia abból élt, amit mások megtermeltek. Az ő privilégiumuknak számított, a kevés kiválasztotté, hogy fogyaszthattak, anélkül, hogy termelniük kellett volna. Egy arisztokrata soha nem piszkította volna be a kezét azzal, hogy a földeken dolgozik, vagy hogy kézműveskedik. Az uralkodó osztály tagjai legfeljebb tanultak – bár az sem volt túlságosan jellemző. A X. században például Nagy Károly német-római császár – úgy hírlik – sem írni, sem olvasni nem tudott. Elég volt a hadvezetéshez értenie. A pecsétgyűrű mintázata is abból született, hogy helyettesítse azoknak az arisztokratáknak aláírását, akik nem tudtak írni.

jovo-2.jpg

 

Első fázis: munka a földeken és a műhelyekben

A mezőgazdasági fázisban tehát a munkának jóformán csak kétféle fajtája volt forgalomban: a földművelés és a kézművesség. A munkavégzés az egész világon egyformán szerveződött, nagyjából úgy, ahogy az Itália történetéből ismerjük. Umbria, Toscana és Róma óriási lendületet adott a művészeteknek, mivel itt találták fel a műhelyekben végzett munkát. Ez a következőképpen zajlott. Körülbelül 10 éves korában felvették egy inasfiút azok közül az egyszerű sorból származó legénykék közül, akik tehetséget mutattak a művészetek iránt. Bemutatták a mesternek, aki maga mellé vette. 20 éves koráig maradhatott a műhelyben. Kezdetben csak kisebb munkákat bíztak rá – például takarítania kellett –, aztán már engedték hozzányúlni a mester munkájához is, például megtisztíthatta azt a felületet, amire a freskót felrakták. Később már maga is elkezdhetett dolgozni a freskó egy kis részén, mígnem végül maga is kézművessé, azaz művésszé vált. Miután már néhány évet önállóan is dolgozott, ha kiemelkedő tehetséget mutatott, maga is mesterré válhatott. Ezen a módon és ilyen műhelyekben születtek meg a reneszánsz kor mesterművei. Gondoljuk csak meg: Firenzének 1348-ben (a pestis évében, amiről Boccaccio is tudósít) nagyjából 19 ezer lakosa volt (s ez a szám lényegében 1600-ig nem sokat változott). Ebből a 19 ezerből azonban egyet Leonardonak da Vincinek hívtak, egy másikat Michelangelo Buoanarrotinak, Botticellinek, vagy éppen Lorenzo il Magnificónak, és így tovább. Vagyis a csillagok ritka és nagyon szerencsés együttállása történt, ami csak a Periklész korabeli Görögországgal állítható párhuzamba (vagy éppen tudományos szempontból a budapesti Fasori gimnáziummal, ahonnan az atombomba előállításán dolgozó magyar tudósok származtak, csaknem egytől egyig). Milyen átalakulás történt a továbbiakban a munka frontján? Hiszen, mint látjuk, kezdetben volt a földművelés és a műhelyekben zajló kézművesség.

 

Második fázis: munka a gyárakban

Azután beköszöntött a gyáripar. A gyárban a munkát felosztották, vagyis nem a kézművesmester és az inasa készített mindent (ez a modell néhány kulcsfontosságú technikai felfedezés, például a gőzgép hatására meghaladottá vált és fokozatosan kiment a divatból), hanem egy autógyárban valaki állt a futószalag mellett és csavarokat csavarozott. Volt aki a csapágyakkal foglalkozott, volt aki tengellyel, és amikor végül ezeket mind összeszerelték, kigördült a futószalagról egy kész autómobil. A munkások tömegei fizikai munkát végeztek, a saját kezükkel, illetve szerszámokkal és kezdetleges gépekkel. A társadalom egésze a gyár köré szerveződött. A konkrét napirend is! A nagy iparvárosok életritmusa az olyan gyárak munkarendjéhez igazodott, mint például a torinói Fiat, vagy éppen a Diósgyőri Gépgyár és a Lenin Kohászati Művek Miskolcon. Bizonyos meghatározott órában emberek ezrei léptek be a gyárakba, és meghatározott órában lépnek ki onnan. Gyermekkoromból még jól emlékszem a miskolci „vasgyár” szirénáinak hangjára hajnali 6 órakor, ami a műszakváltás idejét jelezte.

 

A (nem is olyan) dicső kezdetek...

Kezdetben a munka teljesen egyoldalúan oszlott meg. A feladatok elosztása mindig is az igényeket és lehetőségeket tükrözte: az ősközösségi társadalmakban a törzsfőnök és a varázsló kivételével gyakorlatilag mindenki vadászattal és gyűjtögetéssel foglalkozott, s az 1800-as évek közepén Manchesterben (amely az első iparosodott nagyvárosnak számított Angliában) a dolgozók 96 százaléka kétkezi munkát végzett, s csupán 4 százalék volt munkafelügyelő, „manager”, vagy tulajdonos (gyárigazgató), stb. Ekkortól kezdve az egész város életrendjét a munkások életrendje határozta meg. Az ő munkájuk monoton volt, unalmas és gyakran életveszélyes is. Ám nem volt mit tenni: ez jelölte ki az új irányt, ami az ipari társadalom kiépülését jelentette. Marx az elsők között vette észre, hogy ez az irány: az iparosodás elkerülhetetlen. A fejlődés ugyanis innentől kezdve nem a mezőgazdaságra, hanem az iparcikkeket és gépeket előállító gyáriparra összpontosult. Némelyek megértették ezt, mások nem. (Marx időben észrevette, hogy az iparé a jövő – s hogy ott van tennivaló szociális téren is –, míg az egyház a maga társadalmi tanításával és szociális enciklikáival vagy száz éves lépéshátrányba került. Ez nem lett volna szükségszerű, de így alakult...)

Óriási társadalmi átalakulások kezdődtek. Egy falu 100 lakosából 90 a városba települt és munkás ember lett. A technológia fejlődése pedig lépésről lépésre azt is lehetővé tette, hogy az emberek veszélyes és nehéz fizikai munkáját fokozatosan átvegyék a gépek. Ez valóban forradalmi változásnak számít: az ember gépeket tervezett és alkotott meg, amelyek lépésről-lépésre képesekké váltak helyette dolgozni! (Ezzel pedig – ha jól meggondoljuk – valójában az emberiség régtől dédelgetett álma valósult meg: az időnkkel ma sokkal szabadabban gazdálkodhatunk – és azt sokkal inkább a kedvtelésünkre fordíthatjuk –, mint valaha az emberi történelem során...) Az 1800-as évek Angliájában tehát az ipari munka vált a munkavégzés paradigmájává. Exponenciálisan nőtt a hatékonyság: aminek elvégzéséhez korábban 10-15 munkásra volt szükség, azt mostantól egyetlen ember is el tudta elvégezni, mivel képes volt 6-7 gépet is egyidejűleg működtetni és felügyelni a munkaidején belül. Nem véletlenül születtek meg a géprombolók mozgalmai! Hiszen a munkások hamar belátták, hogy a gép a legnagyobb ellenség: elveszi tőlük a fizikai munkát, és vele a megélhetést is. Egyre fenyegetőbbé vált a munkanélküliség réme. A munkáltató tulajdonos ugyanis hamar rájött, hogy kevesebbet kell költenie, ha több gépet állít munkába, amelyek ráadásul nem is sztrájkoltak, nem betegszenek meg, nem lázadtak fel, stb. Aki gépekkel dolgoztat, több munkát tudott elvégeztetni, több a bevételre tett szert, ami hosszú távon a nagyobb termelékenység és profit garanciája.

jovo-3.jpg

 

A munkanélküliség születése

A fejlődés tehát, amely a maga törvényeit követte, idővel kitermelte a munkanélküliség problémáját. A társadalom mezőgazdasági fázisában ez még nem jelentkezett: hiszen vidéken mindig van mit csinálni, és ennivaló is mindig akad. De ha milliók települnek be a városokba és ott rákényszerülnek, hogy a gyárakban dolgozzanak, amint valakit elbocsátanak, az valóságos tragédia! Hiszen kiesik a kenyérkereső, s oda az egész család! Érdemes elolvasni Engels nagy hatású, 1848-ben közzé tett könyvét, A munkásosztály helyzet[éről] Angliában. Abból könnyen képet alkothatunk azokról az iszonyatos munka- és életkörülményekről, amik között a munkások Európa iparosodott nagyvárosaiban – elsősorban Londonban, Manchesterben, de Írországban, Dublinban is - éltek. Hiszen a szabadversenyes kapitalizmus minden egyformán működött s az indusztrializáció kitermelte a maga gettóit. Egész proletárnegyedek jöttek létre mindenféle higiénia és egészségügyi ellátás nélkül (mint ma a dél amerikai favellákban). Beszédes tény, hogy a gyermekmunkával kapcsolatban 1810-ben elfogadtak egy törvényt, miszerint a 10 évesnél fiatalabb gyerekek nem dolgozhatnak egy nap 10 órát vagy annál többet (amiből kitalálhatjuk, hogy 9 órát még dolgozhattak, vagy ha elérték a 11 éves kort, akkor már napi 18 órát is, mert nemegyszer ennyit volt a napi munkaidő...). Lassacskán azonban a gépek elkezdték átvenni a legnehezebb fizikai munkát, kezdve azokon a munkaterületeken, ahol a legtöbben haltak meg. Nem véletlen, hogy a kommunista és szocialista pártok egyszere erősödtek meg szerte Európában, és Amerikában is. Mivel pedig 1917-ben egy egész nemzet, Oroszország hatalomra juttatta a munkásokat, a gyártulajdonosok és a vállalkozók joggal kezdtek el félni a kommunista hatalomátvételtől és megpróbáltak valamelyest javítani a gyárakban dolgozók munkakörülményein... A munka azonban továbbra is rendkívül nehéz volt, amit csak fokozatosan javítottak az egyre elterjedő gépek.

 

Új gépek a láthatáron

Ugorjunk most egy kicsit az időben. Merthogy az első gépek még – hogy úgy mondjuk – szinte analfabétának számítottak. A kalapács még teljességgel írástudatlan, az esztergagép már a második generációba tartozik. Valamiféle munkafolyamatot ugyan jól el tud végezni és képes helyettesíteni néhány munkást is, azonban még igencsak kezdetleges képességekkel rendelkezik. Az újabb minőségi változásra egészen 1972-ig kellett várni. Ekkor történt ugyanis, hogy három fiatal kutató (két amerikai és egy olasz) felfedezte a mikroprocesszort, a chip-et. Hogy mi is ez pontosan? Nehezen tudnánk megmondani, bár mindannyian jó ismerjük: ott van a zsebünkben. Arról a kis négyzet alakú aranyozott fémlemezről van szó, amit beleteszünk a telefonunkba. Ez a kis lapocska azonban egy olyan géphez hasonlatos, amit úgymond beirattak az egyetemre. Sőt, mesterfokozatú diplomát szereztettek vele a MIT-n, vagy valamely más elit amerikai egyetemen! Ezzel újabb forradalom indult útjára. A chip-ek ismereteinek fejlődése ugyanis valóban bámulatos. Az említett fémlemez 10 éve még csak azt tette lehetővé, hogy telefonálni tudjunk, ma viszont tudunk ezen kívül rádió is hallgatni vele, valamint TV-t nézni, zenéket lejátszani, fényképezni, mozgófilmeket forgatni, csatlakozni az internetre, e-maileket olvasni és hihetetlen mennyiségű információt tárolni, stb. Ennek magyarázata az úgynevezett Moore törvény, miszerint a mikroprocesszor minden 18 hónapban megduplázza a teljesítményét. (Nota bene: az autók sebességének megduplázásához 60 évre volt szükség!) A mikrochip teljesítménynövekedése azt jelenti, hogy ma kb. 30 milliószor többet tud, mint 1973-ban tudott. És 10 év múlva – ha a tendencia folytatódik – mintegy 30 trilliónyiszor fog többet tudni, mert a növekedés üteme nem aritmetikai, hanem geometriai (exponenciális) mértékben növekszik.

jovo-4.jpg

 

Harmadik fázis: a gépi és az értelmiségi munka térnyerése

Mihez vezetett a mikroprocesszorok lélegzetelállító fejlődése? Nos, ahhoz, hogy ma létezik informatika, atomenergia, űrutazás, vannak új okos eszközeink, használjuk a nano- és biotechnológiát, a lézert, és – újabb minőségi ugrás? – rohamléptekkel fejlődik az is, amit „mesterséges intelligenciának” szokás nevezni. Valahányszor csak ezekkel a részterületekkel van dolgunk, egyre okosabb gépekkel fogunk találkozni, amelyek egyre több és több emberi munkát lesznek képesek elvégezni. Van ebben valami jó hír. Hiszen az emberi lény mindig is próbált megfelelni az éppen előtte álló kihívásoknak. Eleinte az éhséget kellett legyőznie; ekkor egyre több élelmiszert kezdett termelni. Azután a fizikai fáradtság és az életveszély legyőzésén volt a sor; ekkor kezdte munkára fogni a megszelidített állatokat: a kutyát, a lovat, a tevét, stb. vagy a rabszolgák munkaerejét, azután a munkásokét – végül pedig a gépekét! Szembe kellett néznünk a fájdalom kihívásának is; erre feltaláltuk a fájdalomcsillapítót; le kellett győzni az unalmat, az erőszakot, a halált. Ha haladáshitű felvilágosultként akarunk fogalmazni, azt is mondhatjuk, hogy mára mindezeken győzedelmeskedtünk – a halál kivételével. (Ez utóbbi területen – keresztényként – nem hiszem, hogy a végső győzelem emberi lehetőségeink közé tartozna. Teljes naivitás egyes technokraták optimizmusa, miszerint az öregedés okai egyenként megszüntethetők. Bár el kell ismerni, hogy itt is vannak részeredmények: ma gyakorlatilag kétszer olyan hosszú ideig élünk, mint a dédszüleink és lehetséges úgy is egy életmentő műtét elvégezni valakit, hogy miközben az illető beszélget a hasában/ereiben stb. turkáló a sebésszel.) A gépek fejlesztésére és programozására (azaz az értelmiségi munkára) irányuló igény folyamatosan növekszik, a kétkezi munkára viszont (a robotok rohamos ütemű elterjedése miatt) állandóan csökken.

(Folytatjuk.)

Szólj hozzá!

Címkék: jövő szociológia közgazdaságtan gondolatébresztő tudo társadal

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr6614308845

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.