Korábban amellett érveltem, hogy az emberiség történelmének új, poszt-indusztriális szakaszába lépett, s megpróbáltam körülírni ezt a társadalmi formációt (némi kitekintéssel Magyarország helyzetére és szerepére). Most elsősorban a jövővel kapcsolatos kilátásokat igyekszem taglalni. Hogyan alakul át az életünk az új körülmények között? Milyen nehézségekkel kell szembenéznünk – és milyen lehetséges megoldást találhatunk? A gondolatmenet – mely végig közérthetőségre tart igényt – elsősorban Domenico De Massi olasz szociológus kutatási eredményeire épül.
Az új gazdaság ellentmondásai
Ma tehát összességében elmondható, hogy minden korábbinál több anyagi erőforrással rendelkezünk és több szolgáltatást vehetünk igénybe, ráadásul kevesebb fáradtsággal, mint valaha az emberiség történelmében. Ez azoknak, akik képesek élvezni az életet, alighanem nagyon jó hír – bár a neoliberális közgazdászok megpróbálják tragédiaként beállítani... Súlyos problémák azonban kétségkívül továbbra is vannak – a makrogazdaságban is! Ma ugyanis millió és milliószámra állnak áruk az áruházak polcain, amelyeket nem tudnak eladni. Vonakodnak attól, hogy elajándékozzák őket, hiszen ezzel rontanák az üzletet – helyette inkább kidobják a felesleget (élelmiszert, árúcikket, embert...). Ilyen a mi nyugati típusú fogyasztói társadalmunk: túltermelési válságtól és erkölcsi érzéketlenségtől szenved. Egy konkrét példa: mindannyiunk lakásában van hűtőszekrény – ez az ipari korszak nagy vívmánya. A hozzáértők ma úgy számolnak, hogy a hűtőszekrényünk tartalmának nagyjából fele kidobásra kerül a jóléti világban. Olyan gazdasági rendszerben élünk tehát – kapitalizmusban –, amely képes ugyan a termelésre, de nem tudja a dolgokat megfelelően újra elosztani (s ezzel mintegy a saját sírját ássa, hiszen a kevesek kezében összpontosuló gazdagság nehezíti a fizetőképes kereslet fenntartását). A kommunizmus éppen ellenkezőleg működött: nem tudott ilyen hatékonyan termelni, ám talán az elosztás területén volna mit tanulnunk tőle! Hiszen ma – mint fentebb írtam – a világon 9 ember rendelkezik az emberiség felének gazdagságával (nota bene: több mint 7 milliárdan vagyunk!), miközben – s ez valódi botrány! – sokan még ma is éhen halnak...
A mai kapitalizmus ostoba munkapolitikája
De térjünk vissza a munka problémájához. Már most is abban a fejlődési fázisban vagyunk, hogy az úgynevezett mesterséges intelligencia segítségével képesek volnánk helyettesíteni a munkások jó részét. Ez a rossz hír: reálisan ma a munkanélküliségnek elképzelhetetlen mértékű növekedésével kell számolnunk a jövőben. De talán másként is megoldható a problémát: biztosíthatnánk például, hogy a dolgozó embereknek sokkal több szabad idejük legyen. Ezt a szabadidőt felhasználhatnánk a saját kulturális gazdagodásunkra, a szórakozásunkra, az utazásra és hasonlókra. Ennek ellenére nem ezt tesszük! Ha 10 munkás dolgozik egy vállalatnál és egy számítógép beállításával feleslegessé tehetünk közülük 5-öt, két dolog között választhatunk. Vagy 5 embert az utcára teszünk és 5 ember továbbra is 8-10 órát dolgozik a hét 5 napján; vagy pedig továbbra is 10 embert dolgoztatunk feleannyi időben. A mai munkapolitika az első – meglehetősen ostoba – opciót választotta. Hogy miért ostoba? Mert akit elbocsátottak, az munkanélküli lesz, egy darabig keres még munkát, de aztán belefárad, depresszióba, alkoholizmusba vagy más függőségbe menekül, amivel tönkreteszi a saját maga és családja életét (léteznek erre vonatkozó szomorú kutatási adatok...). De nem csak az emberiesség okán kell ostobának mondanunk a fenti választást! Hiszen az az 5, akit elbocsátottak, nem tud többé pénzt keresni, nem fog vásárolni, aki pedig nem költ, az nem fogyaszt, aki pedig nem fogyaszt, gazdasági válságot generál. Tehát bizonyos értelemben a létező kapitalizmus a munkapolitika terén egy öngyilkos utat választott. S kik fizetik meg az árát? Természetesen a fiatalabb generáció, akik még a szüleik korosztályánál is nehezebben találnak munkát és találják meg a helyüket a munka átalakuló világában, a poszt-indusztriális társadalomban. És hát a szüleikre is aránytalanul nagy teher hárul ezzel: hiszen nekik kell őket 30-40 éves korukig át eltartani! Tehát míg a mai fiatalok a korábbi generációk hátán élősködnek, a jövő fiataljainak nem lesz kinek a hátán élősködni. És ennek a tarthatatlan rendszernek a létrehozásáért a mai középgeneráció a felelős. Hiszen mi találtuk szembe magunkat az ipariból a posztindusztriális társadalomba való átmenet kihívásával és – egyelőre – ilyen elégtelen választ adtunk rá. S probléma bizony magától nem fog megoldódni...
A válság – néhány mutató tükrében
A médiában időről időre azt hallani, hogy végre kifelé lábalunk a válságból. Nehéz hitelt adni ezeknek a híradásoknak. Gondoljunk csak bele: Magyarországon – mint láttuk – az egy főre eső nemzeti jövedelem, a GDP, 29 ezer dollár, míg Kínában ugyanez 16 ezer dollár (bár ők több, mint ezerszer annyian vannak!). Hogy még tovább dramatizáljam: 2020-ban az előrejelzések szerint 400 millió autó lesz forgalomban, amelyek többsége még mindig benzinnel működik majd. Vajon elképzelhető, hogy a benzin ára nem fog emelkedni, ha sokszorosára emelkedik a kereslet, a készletek pedig csökkennek? Mindez az ökológiai katasztrófa rémét is előre vetíti. Hiszen egy liter benzin elégetésekor annyi széndioxidot termelünk, amelynek ellensúlyozására körülbelül négy négyzetcentiméter esőerdőre van szükség, hogy a fogyasztást ellensúlyozza. Csakhogy már most is annyi széndioxidot termelünk, hogy másfél Földre van szükség, hogy a folyamat fenntartható legyen. Márpedig ha a rohamléptekkel iparosodó többségi világ eléri a mi gazdagságunk szintjét, nem kevesebb, mint 8 bolygóra lesz szükség. Honnan veszünk további 7 Földet? Ha mások is gazdagszanak, ők is energiát fognak termelni és szennyezni fogják a környeztet, és a folyamat már most is fenntarthatatlan! Ha pedig nem gazdagszanak meg, migránsok formájában fognak elérkezni hozzánk – éspedig megállíthatatlanul, hiszen a digitális média segítségével látják a mi életszínvonalunkat és gyalog, vagy úszva is útnak indulnak... (Nincs az a diktátor, aki visszatarthatná az áradatot, akármennyi pénzt is adunk neki...) És persze még a munka (illetve a munkanélküliség) problémája is megoldásra vár.
Hogy olyan adatokat hozzak, amely nem érint közvetlenül: Olaszországban ma 4 millió munkanélküli van. Emellett 23 millióan állnak teljes foglalkoztatásban. Ők heti 5 napban napi 8 órát dolgoznak: ez 40 óra hetente. Miközben 4 millióan teljesen munka nélküliek! S mit jelent munkanélkülinek lenni? Már utaltam rá, hadd dramatizáljam még: az illetőnek – aki jó eséllyel fiatal – nem szól reggel az ébresztőóra. Legfeljebb a szülei indulnak munkába, ő otthon marad. Az első évben még ímmel-ámmal keres ugyan munkát, a második évben azonban – a statisztikák szerint – jó eséllyel feladja. A harmadik évben vagy elkeseredik és drogokhoz nyúl, vagy depressziós lesz. Ezek volnának tehát a kilátások? Bizony így nem jutunk ki a krízisből! Mert ha még ki is jutnánk, azaz ha a munkaadóinknak több pénzük lesz is, előre láthatólag ők is úgy fognak gondolkozni, mint az ipari forradalom idején a gyártulajdonosok: nem több dolgozót fognak felvenni, hanem több robotot fognak vásárolni. (Egyébként ez történik Kínában is, ahol még ma is vannak 150 ezer embert foglalkoztató gyárak; ám ők is egyre inkább robotokat állítanak munkába, azokba fektetik a fejlesztési pénzeket...) Mi tehát a megoldás a munkanélküliségre, ami a jövő egyes számú megoldandó problémájának számít?
Quod facit? – Mi a teendő?
Hadd adjak – a szociológus Domenico De Massi nyomán – néhány gyakorlati tanácsot! Mert a kérdés égető, számos család számára egészen egzisztenciális: vajon a fiataloknak külföldre kellene menniük, hogy ott próbáljanak szerencsét? Bár egy kis világ- és nyelvismeret sohasem árt, az a véleményem, hogy mégsem az elvándorlás a hosszú távú megoldás. Hiszen külföldön is körülbelül ugyanez a helyzet! Legalábbis a jóléti világban – a többségi/szegény világban pedig még sokkal rosszabb. Mint köztudomású, Olaszországban a fiatalok között a munkanélküliség 40 százalékos. Spanyolországban ugyanez az adat közel 60 százalék, de még Amerikában is 16 százalék körüli. Tehát nem lehet azt várni, hogy amikor a magyar fiatalok megérkeznek Európába, tárt karokkal és kész munkalehetőségekkel fogadják majd őket. Más megoldási javaslatom van. Nekünk magunknak kell megváltoztatnunk a rendszert. Igen ám, de hogyan?
Nos, két megoldás is adódik. Az első szerint okos munkapolitikára van szükség. Ez azt jelenti, hogy - mint fentebb is utaltam rá – csökkenteni kell az alkalmazottak ledolgozott munkaidejét (növelni a részmunkaidős foglalkoztatást), hogy egyszerre több embernek lehessen egyidejűleg munkát adni. Ez nem fogja érinteni a fizetéseket, hiszen azokat a megtermelt nemzeti jövedelem alapján kapjuk, nem pedig a teljesített munkaórák alapján. Az nem tesz különbséget, hogy a gazdagságot én személyesen termelem-e meg, vagy gépek (ez utóbbi esetben, ha a profit a tulajdonoshoz megy, a dolgozót becsapták). Az új rendszernek a megtermelt javakon kell alapulnia. Ha megszületik a politikai konszenzus, mindez igen egyszerűen, pusztán adminisztratív eszközökkel is megoldható.
A munkanélküliség gondjának enyhítése (illetve a probléma orvoslása) azonban sokkal nehezebben megoldható akkor, ha hiányzik a politikai közakarat. Ebben az esetben nincs más hátra: mozgalmat kell indítani, amely megváltoztathatja a rendszert, éspedig függetlenül attól, hogy ezt a változást jó szemmel nézik-e a jelenlegi haszonélvezői (a bankárok, a munkaadó tulajdonosok, esetleg a katonák és a politikusok), vagy sem. Hogyan lehetséges ez? Nos, a foglalkoztatás rendszere a kereslet-kínálat törvényén alapul. Ennek logikája szerint előnyös az, ha vannak munkanélküliek. Mindenekelőtt kényelmes a munkaadónak, mivel így könnyebben válogathat az alkalmazottak között és sakkban tarthatja őket az elbocsátás lehetőségével, valamint ha különbség van a munkanélküli és a dolgozó ember között, bizonyos pszichológiai játszák segítségével és nagyobb teljesítményre lehet sarkallni a foglalkoztatottakat. Bizonyos (antropológiai) szempontból a dolog előnyös lehet a dolgozók számára is, hiszen az ember olyan emlős állat, amely szereti, ha a falkájában világos hierarchikus viszonyok uralkodnak és szívesen veszi, ha alatta is vannak. Ezért a munkaadók lobbiznak a helyzet fennmaradásáért (az ő lobbijuk legmagasabb fóruma az évről évre megrendezett Világgazdasági Fórum Davos-ban, ahol egyezségeket kötnek; emellett megvannak a rádió és televízió adóik, újságjaik, van hadseregük és rendőrségük stb.). Lobbijaik az alkalmazottaknak is vannak (ezeket úgy hívják, hogy szakszervezet/szindikátus). Csak a munkanélkülieknek nincs érdekképviseletük – ez az ő gyenge pontjuk... Nekem azonban – De Massi nyomán – van egy ötletem.
A megoldás
A munkanélkülieknek fel kellene ajánlaniuk, hogy szívesen dolgoznak ingyen és bérmentve is egy ideig. Ez pszichológiai szempontból is előnyös: sokkal jobb, mint otthon maradni. Aki eljár dolgozni, értelmes tevékenységet végez, ráadásul nem szigetelődik el a társadalom többi tagjától. Ha valaki ácsként, ügyvédként, zongoristaként stb. kiesik a foglalkoztatottak köréből, mondja tehát magának: rendben van, akkor most csináljunk egy internetes oldalt a hasonszőrűekkel. Ezen a honlapon bárki, akinek csak a munkánkra szüksége van, láthatja, hogy – tegyük fel – van itt 7 ács, aki ingyen dolgozik, 14 babysitter, 2 orvos, akik ingyen dolgoznak. És akkor a dolgozó emberek is kezdik majd megérteni, hogy komoly problémáról van szó, mivel hamarosan őket is fenyegetni kezdi a dolog; hogy a munkaadókról ne is beszéljünk! Hiszen ugyan ki fog fizetni akarni valamilyen szolgáltatásért, ha körülbelül ugyanazon a színvonalon megkaphatja azt ingyen is? Ez tehát az egyetlen erőszakmentes lehetőség a fennálló rendszer megváltoztatására, ami lehetőséges nyújt a fiatalok számára is: teljesen ingyen rendelkezésére kell bocsátaniuk a szaktudásukat. Egy kis kitartás is kell persze a dologhoz, hogy valaki egy bizonyos ideig hajlandó legyen ingyen dolgozni, ám számolhat vele, hogy nem fog sokáig tartani: egy-két éven belül szükségszerű lesz a munka újra elosztása. A 20. század legnagyobb vizionárius közgazdásza, John Maynard Keynes (1883-1946) szerint már a századelőn is lehetséges lett volna, hogy sokkal kevesebbet, mondjuk csak 15 órát dolgozzunk hetente – ma pedig nyilvánvalóan sokkal inkább lehetséges! Ha Olaszországban ma 40 helyett 36,5 órát dolgoznának az emberek (vagyis a mostaninál három és fél órával kevesebbet) megszűnne munkanélküliség. De ahhoz, hogy ezt megtehessük, törvényekre van szükség, amelyek újraszervezik a társadalmat. Nehéz munka ez – bár hosszú távon elkerülhetetlen lesz...
Összegzés
Hadd fejezzem be ezt a hosszú gondolatmenetet azzal a jóslattal, hogy a poszt-indusztriális társadalomban a végrehatjói munka – a szupermarket pénztárosa, az ablaknál ülő bankalkalmazott, az irodai titkárnő feladatköre – gyakorlatilag megszűnik: átveszi azt az úgynevezett mesterséges intelligencia. Csupán a kreatív munkák maradnak majd meg. Előre láthatólag ugyanis – legalábbis még jó ideig – egyetlen robot sem lesz képes helyettesíteni az újságírót vagy zenészt (bár a munkahelyeken óriási átalakulások történtek: a bakelit lemezek egy csapásra nélkülözhetővé váltak az internetes zenei portálok, a YouTube megjelenésével, csakúgy, mint a lemezboltok, azok eladóival és más kiszolgáló személyzetével együtt stb.). Egy plébánost azonban sohasem fog tudni egy gép helyettesíteni; ahogy egy tanárt sem, ha személyes figyelemről, valódi nevelői feladatról is van szó (bár minden oktató némely részfeladata jelentős részben átalakul majd, legyen bár szó akár gimnáziumi tanárról, akár egyetemi oktatóról). Jó gyakorlati tanács tehát, hogy a fiatalok olyan foglalkozást (munkát, hivatást) válasszanak maguknak, amely belátható időn belül nem lesz helyettesíthető gépekkel. Továbbá fel kell készülniük arra is, hogy ingyen dolgozzanak (ami persze sokkal jobb, mint otthon ülni és nem csinálni semmit). Hiszen csakis így lesznek képesek szétzúzni a jelenleg működő rendszert. Ám nem kell aggódniuk: nem lesznek egyedül. Embermilliókról van szó: a munkanélküliek száma jelenleg Európában több tízmilliós nagyságrendű, és 200 millió (!) embert számlál világszerte. Ha ennyien egyszerre elkezdenének ingyen dolgozni, az egész rendszer pillanatokon belül összeomlana és haladéktalanul meg kellene reformálni (komolyan véve azt a tényt, hogy rengeteg munkahely egyszerűen megszűnik a közeljövőben).
Egy utolsó megjegyzés: az egyetemi felsőoktatás az alapja mindennek. Hiszen ezt a típusú társadalmat is az egyetemeken dolgozták ki, ott kell megtalálni a megoldást a betegségeire is. Az Egyesült Államokban 100 fiatalból 92 egyetemre jár. Olaszországban 36, Magyarországon még ennél is jóval kevesebb (nota bene: 2012 óta a hazai felsőoktatásban tanulók száma fokozatosan csökken, sokkal gyorsabban mint az érintett korosztály fogyása. Az elmúlt 7 évben 78 ezerrel kevesebb egyetemi hallgató tanul Magyarországon!). Pedig szélesre kellene tárni a fiatalok előtt az egyetemek kapuját, még olyan áron is, hogy ez elengedhetetlenül a színvonal további eséséhez vezet. Ez ugyanis az ára annak, hogy békésebb, gazdagabb és stabilabb társadalmaink legyenek, hosszabb ideig éljünk, jobbak legyenek a stresszűrési mutatóink (a magasabb képzettségűek között ezek az adatok mind kedvezőbbek), és – nem utolsó sorban –, hogy képesek legyünk sikeresen eltájékozódni a poszt-indusztriális társadalom gyorsan változó körülményei között.
Ezt az árat pedig érdemes megfizetni.
Utolsó kommentek