Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

Milyen jövő vár ránk? Egy kis munkaszociológia és -közgazdaságtan Domenico De Massi alapján (II. rész)

2018.10.23. 09:49 Satori

Korábban amellett érveltem, hogy az emberiség történelmének új, poszt-indusztriális szakaszába lépett, s megpróbáltam körülírni ezt a társadalmi formációt (némi kitekintéssel Magyarország helyzetére és szerepére). Most elsősorban a jövővel kapcsolatos kilátásokat igyekszem taglalni. Hogyan alakul át az életünk az új körülmények között? Milyen nehézségekkel kell szembenéznünk – és milyen lehetséges megoldást találhatunk? A gondolatmenet – mely végig közérthetőségre tart igényt – elsősorban Domenico De Massi olasz szociológus kutatási eredményeire épül.

jovo-5.jpg

Az új gazdaság ellentmondásai

Ma tehát összességében elmondható, hogy minden korábbinál több anyagi erőforrással rendelkezünk és több szolgáltatást vehetünk igénybe, ráadásul kevesebb fáradtsággal, mint valaha az emberiség történelmében. Ez azoknak, akik képesek élvezni az életet, alighanem nagyon jó hír – bár a neoliberális közgazdászok megpróbálják tragédiaként beállítani... Súlyos problémák azonban kétségkívül továbbra is vannak – a makrogazdaságban is! Ma ugyanis millió és milliószámra állnak áruk az áruházak polcain, amelyeket nem tudnak eladni. Vonakodnak attól, hogy elajándékozzák őket, hiszen ezzel rontanák az üzletet – helyette inkább kidobják a felesleget (élelmiszert, árúcikket, embert...). Ilyen a mi nyugati típusú fogyasztói társadalmunk: túltermelési válságtól és erkölcsi érzéketlenségtől szenved. Egy konkrét példa: mindannyiunk lakásában van hűtőszekrény – ez az ipari korszak nagy vívmánya. A hozzáértők ma úgy számolnak, hogy a hűtőszekrényünk tartalmának nagyjából fele kidobásra kerül a jóléti világban. Olyan gazdasági rendszerben élünk tehát – kapitalizmusban –, amely képes ugyan a termelésre, de nem tudja a dolgokat megfelelően újra elosztani (s ezzel mintegy a saját sírját ássa, hiszen a kevesek kezében összpontosuló gazdagság nehezíti a fizetőképes kereslet fenntartását). A kommunizmus éppen ellenkezőleg működött: nem tudott ilyen hatékonyan termelni, ám talán az elosztás területén volna mit tanulnunk tőle! Hiszen ma – mint fentebb írtam – a világon 9 ember rendelkezik az emberiség felének gazdagságával (nota bene: több mint 7 milliárdan vagyunk!), miközben – s ez valódi botrány! – sokan még ma is éhen halnak...

 

A mai kapitalizmus ostoba munkapolitikája

De térjünk vissza a munka problémájához. Már most is abban a fejlődési fázisban vagyunk, hogy az úgynevezett mesterséges intelligencia segítségével képesek volnánk helyettesíteni a munkások jó részét. Ez a rossz hír: reálisan ma a munkanélküliségnek elképzelhetetlen mértékű növekedésével kell számolnunk a jövőben. De talán másként is megoldható a problémát: biztosíthatnánk például, hogy a dolgozó embereknek sokkal több szabad idejük legyen. Ezt a szabadidőt felhasználhatnánk a saját kulturális gazdagodásunkra, a szórakozásunkra, az utazásra és hasonlókra. Ennek ellenére nem ezt tesszük! Ha 10 munkás dolgozik egy vállalatnál és egy számítógép beállításával feleslegessé tehetünk közülük 5-öt, két dolog között választhatunk. Vagy 5 embert az utcára teszünk és 5 ember továbbra is 8-10 órát dolgozik a hét 5 napján; vagy pedig továbbra is 10 embert dolgoztatunk feleannyi időben. A mai munkapolitika az első – meglehetősen ostoba – opciót választotta. Hogy miért ostoba? Mert akit elbocsátottak, az munkanélküli lesz, egy darabig keres még munkát, de aztán belefárad, depresszióba, alkoholizmusba vagy más függőségbe menekül, amivel tönkreteszi a saját maga és családja életét (léteznek erre vonatkozó szomorú kutatási adatok...). De nem csak az emberiesség okán kell ostobának mondanunk a fenti választást! Hiszen az az 5, akit elbocsátottak, nem tud többé pénzt keresni, nem fog vásárolni, aki pedig nem költ, az nem fogyaszt, aki pedig nem fogyaszt, gazdasági válságot generál. Tehát bizonyos értelemben a létező kapitalizmus a munkapolitika terén egy öngyilkos utat választott. S kik fizetik meg az árát? Természetesen a fiatalabb generáció, akik még a szüleik korosztályánál is nehezebben találnak munkát és találják meg a helyüket a munka átalakuló világában, a poszt-indusztriális társadalomban. És hát a szüleikre is aránytalanul nagy teher hárul ezzel: hiszen nekik kell őket 30-40 éves korukig át eltartani! Tehát míg a mai fiatalok a korábbi generációk hátán élősködnek, a jövő fiataljainak nem lesz kinek a hátán élősködni. És ennek a tarthatatlan rendszernek a létrehozásáért a mai középgeneráció a felelős. Hiszen mi találtuk szembe magunkat az ipariból a posztindusztriális társadalomba való átmenet kihívásával és – egyelőre – ilyen elégtelen választ adtunk rá. S probléma bizony magától nem fog megoldódni...

 

A válság – néhány mutató tükrében

A médiában időről időre azt hallani, hogy végre kifelé lábalunk a válságból. Nehéz hitelt adni ezeknek a híradásoknak. Gondoljunk csak bele: Magyarországon – mint láttuk – az egy főre eső nemzeti jövedelem, a GDP, 29 ezer dollár, míg Kínában ugyanez 16 ezer dollár (bár ők több, mint ezerszer annyian vannak!). Hogy még tovább dramatizáljam: 2020-ban az előrejelzések szerint 400 millió autó lesz forgalomban, amelyek többsége még mindig benzinnel működik majd. Vajon elképzelhető, hogy a benzin ára nem fog emelkedni, ha sokszorosára emelkedik a kereslet, a készletek pedig csökkennek? Mindez az ökológiai katasztrófa rémét is előre vetíti. Hiszen egy liter benzin elégetésekor annyi széndioxidot termelünk, amelynek ellensúlyozására körülbelül négy négyzetcentiméter esőerdőre van szükség, hogy a fogyasztást ellensúlyozza. Csakhogy már most is annyi széndioxidot termelünk, hogy másfél Földre van szükség, hogy a folyamat fenntartható legyen. Márpedig ha a rohamléptekkel iparosodó többségi világ eléri a mi gazdagságunk szintjét, nem kevesebb, mint 8 bolygóra lesz szükség. Honnan veszünk további 7 Földet? Ha mások is gazdagszanak, ők is energiát fognak termelni és szennyezni fogják a környeztet, és a folyamat már most is fenntarthatatlan! Ha pedig nem gazdagszanak meg, migránsok formájában fognak elérkezni hozzánk – éspedig megállíthatatlanul, hiszen a digitális média segítségével látják a mi életszínvonalunkat és gyalog, vagy úszva is útnak indulnak... (Nincs az a diktátor, aki visszatarthatná az áradatot, akármennyi pénzt is adunk neki...) És persze még a munka (illetve a munkanélküliség) problémája is megoldásra vár.

Hogy olyan adatokat hozzak, amely nem érint közvetlenül: Olaszországban ma 4 millió munkanélküli van. Emellett 23 millióan állnak teljes foglalkoztatásban. Ők heti 5 napban napi 8 órát dolgoznak: ez 40 óra hetente. Miközben 4 millióan teljesen munka nélküliek! S mit jelent munkanélkülinek lenni? Már utaltam rá, hadd dramatizáljam még: az illetőnek – aki jó eséllyel fiatal – nem szól reggel az ébresztőóra. Legfeljebb a szülei indulnak munkába, ő otthon marad. Az első évben még ímmel-ámmal keres ugyan munkát, a második évben azonban – a statisztikák szerint – jó eséllyel feladja. A harmadik évben vagy elkeseredik és drogokhoz nyúl, vagy depressziós lesz. Ezek volnának tehát a kilátások? Bizony így nem jutunk ki a krízisből! Mert ha még ki is jutnánk, azaz ha a munkaadóinknak több pénzük lesz is, előre láthatólag ők is úgy fognak gondolkozni, mint az ipari forradalom idején a gyártulajdonosok: nem több dolgozót fognak felvenni, hanem több robotot fognak vásárolni. (Egyébként ez történik Kínában is, ahol még ma is vannak 150 ezer embert foglalkoztató gyárak; ám ők is egyre inkább robotokat állítanak munkába, azokba fektetik a fejlesztési pénzeket...) Mi tehát a megoldás a munkanélküliségre, ami a jövő egyes számú megoldandó problémájának számít?

jovo-6.jpg

 

Quod facit? – Mi a teendő?

Hadd adjak – a szociológus Domenico De Massi nyomán – néhány gyakorlati tanácsot! Mert a kérdés égető, számos család számára egészen egzisztenciális: vajon a fiataloknak külföldre kellene menniük, hogy ott próbáljanak szerencsét? Bár egy kis világ- és nyelvismeret sohasem árt, az a véleményem, hogy mégsem az elvándorlás a hosszú távú megoldás. Hiszen külföldön is körülbelül ugyanez a helyzet! Legalábbis a jóléti világban – a többségi/szegény világban pedig még sokkal rosszabb. Mint köztudomású, Olaszországban a fiatalok között a munkanélküliség 40 százalékos. Spanyolországban ugyanez az adat közel 60 százalék, de még Amerikában is 16 százalék körüli. Tehát nem lehet azt várni, hogy amikor a magyar fiatalok megérkeznek Európába, tárt karokkal és kész munkalehetőségekkel fogadják majd őket. Más megoldási javaslatom van. Nekünk magunknak kell megváltoztatnunk a rendszert. Igen ám, de hogyan?

Nos, két megoldás is adódik. Az első szerint okos munkapolitikára van szükség. Ez azt jelenti, hogy - mint fentebb is utaltam rá – csökkenteni kell az alkalmazottak ledolgozott munkaidejét (növelni a részmunkaidős foglalkoztatást), hogy egyszerre több embernek lehessen egyidejűleg munkát adni. Ez nem fogja érinteni a fizetéseket, hiszen azokat a megtermelt nemzeti jövedelem alapján kapjuk, nem pedig a teljesített munkaórák alapján. Az nem tesz különbséget, hogy a gazdagságot én személyesen termelem-e meg, vagy gépek (ez utóbbi esetben, ha a profit a tulajdonoshoz megy, a dolgozót becsapták). Az új rendszernek a megtermelt javakon kell alapulnia. Ha megszületik a politikai konszenzus, mindez igen egyszerűen, pusztán adminisztratív eszközökkel is megoldható.

A munkanélküliség gondjának enyhítése (illetve a probléma orvoslása) azonban sokkal nehezebben megoldható akkor, ha hiányzik a politikai közakarat. Ebben az esetben nincs más hátra: mozgalmat kell indítani, amely megváltoztathatja a rendszert, éspedig függetlenül attól, hogy ezt a változást jó szemmel nézik-e a jelenlegi haszonélvezői (a bankárok, a munkaadó tulajdonosok, esetleg a katonák és a politikusok), vagy sem. Hogyan lehetséges ez? Nos, a foglalkoztatás rendszere a kereslet-kínálat törvényén alapul. Ennek logikája szerint előnyös az, ha vannak munkanélküliek. Mindenekelőtt kényelmes a munkaadónak, mivel így könnyebben válogathat az alkalmazottak között és sakkban tarthatja őket az elbocsátás lehetőségével, valamint ha különbség van a munkanélküli és a dolgozó ember között, bizonyos pszichológiai játszák segítségével és nagyobb teljesítményre lehet sarkallni a foglalkoztatottakat. Bizonyos (antropológiai) szempontból a dolog előnyös lehet a dolgozók számára is, hiszen az ember olyan emlős állat, amely szereti, ha a falkájában világos hierarchikus viszonyok uralkodnak és szívesen veszi, ha alatta is vannak. Ezért a munkaadók lobbiznak a helyzet fennmaradásáért (az ő lobbijuk legmagasabb fóruma az évről évre megrendezett Világgazdasági Fórum Davos-ban, ahol egyezségeket kötnek; emellett megvannak a rádió és televízió adóik, újságjaik, van hadseregük és rendőrségük stb.). Lobbijaik az alkalmazottaknak is vannak (ezeket úgy hívják, hogy szakszervezet/szindikátus). Csak a munkanélkülieknek nincs érdekképviseletük – ez az ő gyenge pontjuk... Nekem azonban – De Massi nyomán – van egy ötletem.

A megoldás

A munkanélkülieknek fel kellene ajánlaniuk, hogy szívesen dolgoznak ingyen és bérmentve is egy ideig. Ez pszichológiai szempontból is előnyös: sokkal jobb, mint otthon maradni. Aki eljár dolgozni, értelmes tevékenységet végez, ráadásul nem szigetelődik el a társadalom többi tagjától. Ha valaki ácsként, ügyvédként, zongoristaként stb. kiesik a foglalkoztatottak köréből, mondja tehát magának: rendben van, akkor most csináljunk egy internetes oldalt a hasonszőrűekkel. Ezen a honlapon bárki, akinek csak a munkánkra szüksége van, láthatja, hogy – tegyük fel – van itt 7 ács, aki ingyen dolgozik, 14 babysitter, 2 orvos, akik ingyen dolgoznak. És akkor a dolgozó emberek is kezdik majd megérteni, hogy komoly problémáról van szó, mivel hamarosan őket is fenyegetni kezdi a dolog; hogy a munkaadókról ne is beszéljünk! Hiszen ugyan ki fog fizetni akarni valamilyen szolgáltatásért, ha körülbelül ugyanazon a színvonalon megkaphatja azt ingyen is? Ez tehát az egyetlen erőszakmentes lehetőség a fennálló rendszer megváltoztatására, ami lehetőséges nyújt a fiatalok számára is: teljesen ingyen rendelkezésére kell bocsátaniuk a szaktudásukat. Egy kis kitartás is kell persze a dologhoz, hogy valaki egy bizonyos ideig hajlandó legyen ingyen dolgozni, ám számolhat vele, hogy nem fog sokáig tartani: egy-két éven belül szükségszerű lesz a munka újra elosztása. A 20. század legnagyobb vizionárius közgazdásza, John Maynard Keynes (1883-1946) szerint már a századelőn is lehetséges lett volna, hogy sokkal kevesebbet, mondjuk csak 15 órát dolgozzunk hetente – ma pedig nyilvánvalóan sokkal inkább lehetséges! Ha Olaszországban ma 40 helyett 36,5 órát dolgoznának az emberek (vagyis a mostaninál három és fél órával kevesebbet) megszűnne munkanélküliség. De ahhoz, hogy ezt megtehessük, törvényekre van szükség, amelyek újraszervezik a társadalmat. Nehéz munka ez – bár hosszú távon elkerülhetetlen lesz...

 

Összegzés

Hadd fejezzem be ezt a hosszú gondolatmenetet azzal a jóslattal, hogy a poszt-indusztriális társadalomban a végrehatjói munka – a szupermarket pénztárosa, az ablaknál ülő bankalkalmazott, az irodai titkárnő feladatköre – gyakorlatilag megszűnik: átveszi azt az úgynevezett mesterséges intelligencia. Csupán a kreatív munkák maradnak majd meg. Előre láthatólag ugyanis – legalábbis még jó ideig – egyetlen robot sem lesz képes helyettesíteni az újságírót vagy zenészt (bár a munkahelyeken óriási átalakulások történtek: a bakelit lemezek egy csapásra nélkülözhetővé váltak az internetes zenei portálok, a YouTube megjelenésével, csakúgy, mint a lemezboltok, azok eladóival és más kiszolgáló személyzetével együtt stb.). Egy plébánost azonban sohasem fog tudni egy gép helyettesíteni; ahogy egy tanárt sem, ha személyes figyelemről, valódi nevelői feladatról is van szó (bár minden oktató némely részfeladata jelentős részben átalakul majd, legyen bár szó akár gimnáziumi tanárról, akár egyetemi oktatóról). Jó gyakorlati tanács tehát, hogy a fiatalok olyan foglalkozást (munkát, hivatást) válasszanak maguknak, amely belátható időn belül nem lesz helyettesíthető gépekkel. Továbbá fel kell készülniük arra is, hogy ingyen dolgozzanak (ami persze sokkal jobb, mint otthon ülni és nem csinálni semmit). Hiszen csakis így lesznek képesek szétzúzni a jelenleg működő rendszert. Ám nem kell aggódniuk: nem lesznek egyedül. Embermilliókról van szó: a munkanélküliek száma jelenleg Európában több tízmilliós nagyságrendű, és 200 millió (!) embert számlál világszerte. Ha ennyien egyszerre elkezdenének ingyen dolgozni, az egész rendszer pillanatokon belül összeomlana és haladéktalanul meg kellene reformálni (komolyan véve azt a tényt, hogy rengeteg munkahely egyszerűen megszűnik a közeljövőben). 

jovo-7.jpg

Egy utolsó megjegyzés: az egyetemi felsőoktatás az alapja mindennek. Hiszen ezt a típusú társadalmat is az egyetemeken dolgozták ki, ott kell megtalálni a megoldást a betegségeire is. Az Egyesült Államokban 100 fiatalból 92 egyetemre jár. Olaszországban 36, Magyarországon még ennél is jóval kevesebb (nota bene: 2012 óta a hazai felsőoktatásban tanulók száma fokozatosan csökken, sokkal gyorsabban mint az érintett korosztály fogyása. Az elmúlt 7 évben 78 ezerrel kevesebb egyetemi hallgató tanul Magyarországon!). Pedig szélesre kellene tárni a fiatalok előtt az egyetemek kapuját, még olyan áron is, hogy ez elengedhetetlenül a színvonal további eséséhez vezet. Ez ugyanis az ára annak, hogy békésebb, gazdagabb és stabilabb társadalmaink legyenek, hosszabb ideig éljünk, jobbak legyenek a stresszűrési mutatóink  (a magasabb képzettségűek között ezek az adatok mind kedvezőbbek), és – nem utolsó sorban –, hogy képesek legyünk sikeresen eltájékozódni a poszt-indusztriális társadalom gyorsan változó körülményei között.

Ezt az árat pedig érdemes megfizetni.

 

11 komment

Címkék: jövő társadalom szociológia közgazdaságtan poszt-indusztriális Domenico de Massi

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr8014308891

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Satori 2018.10.24. 16:23:18

Egy kicsit sajnálom, hogy senki sem bátorodott neki a kommentelésnek, pedig igazán érdekelt volna a reakció. Nem állásfoglalásnak, hanem vitaindítónak, provokációnak szántam és nagyon kíváncsi lettem volna, hogy mennyire hangzik realisztikusnak a fenti javaslat.

Satori 2018.10.24. 16:25:52

Igazán sajnálom, hogy senki sem bátorodott neki a kommentalésnek. A fenti bejegyzést ugyanis nem álláfoglalásnak, hanem inkább vitaindítónak, sőt provokációnak szántam és nagyon érdekelt volna, hogy mennyire tűnik realisztikusnak.

Déli pályaudvar 2018.10.24. 18:52:23

@Satori:
Nekem szimpatikusabb, hogy ha az ember mond valamit, akkor amellett ki is áll, és kedvezőtlen fogadtatás esetén nem oldalog ki mögüle, mondván „nem is ez a véleményem, csak tesztelni akartalak titeket”.

vaccinium 2018.10.24. 22:46:00

@Satori: Eleve volt olyan érzésem, hogy a reflexióinkra várva tetted fel ezeket az írásokat. Én a magam részéről az első rész elején az "igyekszem közérthető maradni" fordulatnál estem ki elsőre - esélytelennek érezve magamat a filozófiai magasságok mégoly köznyelvi megfogalmazásban való követésére is. Most elolvastam a bejegyzéseket a kedvedért, nekem túl sok benne a fikció, és túlzó a konkrét felvetés. Ingyen dolgozni csak az tud, akinek valaki más közben biztosítja a megélhetését. A meggazdagodás helyett megélhetésért végzett munka meg nem is annyira forradalmi ötlet, bár a fontosságát nem lehet túlhangsúlyozni. @khamul: -hoz kicsit kapcsolódva, szerintem az itten törzsgárda .nem rendhagyó, újító ötletekben gondolkozik, hanem napról napra helytállni igyekszik, koránál és élethelyzeténél fogva, akár az általad feszegetett kérdések figyelembevételével is.

in satu 2018.10.27. 09:22:20

@Satori: Az első résznél kivártam, hová szeretnél kilyukadni. A folytatás(ahogy az előző része is)sem sikerült "túl jól".Szinte minden második gondolat hibás megállapításokat tartalmaz(szerintem), amikre tovább építkezel. Nincs figyelembe véve számtalan olyan szegmens, amik egyre nagyobb hatással vannak, és lesznek(pl. a természeti változások), nincs figyelembe véve az emberi természet önző oldala, és így tovább. Csak egy kiemelés:
"Ma tehát összességében elmondható, hogy minden korábbinál több anyagi erőforrással rendelkezünk és több szolgáltatást vehetünk igénybe, ráadásul kevesebb fáradtsággal, mint valaha az emberiség történelmében. Ez azoknak, akik képesek élvezni az életet, alighanem nagyon jó hír – bár a neoliberális közgazdászok megpróbálják tragédiaként beállítani... " Most komolyan, ez a mondat honnan jött? :) Ha nem provokáció, akkor még rosszabb. Itt csak annyit jegyeznék meg, hogy az életminőség, és az életszínvonal két dolog, amit hajlamosak vagyunk összekeverni. A mi jelenlegi életszínvonalunkat igen erőteljesen mások sínylik meg, azon egyszerű oknál fogva, hogy amit fogyasztunk, nem itt termeljük meg. Nem látjuk, micsoda környezeti károkat okoz annak a számtalan terméknek az előállítása, amit csak egyszerűen leveszünk a polcról, mint ahogy azt sem, hogy hány embert zsákmányolnak ki emiatt.
Az a rendszer, aminek a részeit két íráson keresztül kitárgyalod, egyetlen célt ismer, a profitot. Ezt olyan naiv ötletekkel, amiket felsoroltál, nem lehet megváltoztatni, már csak az ellentmondásai miatt sem. Az a jólét, amiben élünk, a legtöbb ember számára értéktelen, mert általánosságban elmondható, hogy mi is gazdasági, és fogyasztói rabszolgák vagyunk. Van egy szint, ami alá nem megyünk. És tévedés, hogy ezáltal jobban élvezzük az életet. Saját tapasztalatomból kiindulva(és esetleges megfigyeléseim is ezt támasztják alá) egyre több és több munkaórába kerül ugyanannak a színvonalnak a fenntartása, aminek szerintem a java szükségtelen.
Összességében azt gondolom, hogy az a rendszer, amiben élünk, amit teremtettünk magunknak(szerintem tökmindegy, hogy hívjuk), életellenes. Viszont nincs más rendszer, ez van. És itt lépne be, amit én is hiányolok, a szellemi oldal. Ugyanis ha csak egyes teológiai megállapításokat analógiába hozok a rendszerrel, akkor igen világos összefüggéseket lehet látni.
A pozitív példákról pedig annyit, hogy szerintem a kereszténység rendelkezik mindazokkal az eszközökkel és lehetőségekkel, amikkel képes volna felmutatni más utat, rendszert, mégsem teszi. Ha pedig ki is próbálta, akkor idővel előtűntek ugyanazok a hibák, és tévutak, mint máshol, mert ott is csak emberek vannak.
Úgyhogy azt hiszem meg kell várnunk a szakadék alját, de persze közben próbálkozhatunk, toldozhatunk, foltozhatunk, és így tovább. :)

Bagradjan_01 2018.10.27. 19:53:14

@Satori:
@in satu: -hoz hasonlóan szerintem sem elég alapos ez a gondolatmenet, nagyjából minden mondatába bele lehet kötni. Nem ismerem De Massit, de nem csináltál kedvet hozzá. Olvass inkább Kornait!

Itt van, például, ez a javaslat: "csökkenteni kell az alkalmazottak ledolgozott munkaidejét (növelni a részmunkaidős foglalkoztatást), hogy egyszerre több embernek lehessen egyidejűleg munkát adni. Ez nem fogja érinteni a fizetéseket, hiszen azokat a megtermelt nemzeti jövedelem alapján kapjuk, nem pedig a teljesített munkaórák alapján." Ha arra gondolsz, hogy a kifizetett összes bért nem érinti a javaslat, az akár lehet igaz is. De az egyes emberek bérét teljesen nyilvánvalóan érinti. Ha te egy munkaadó vagy, és van egy alkalmazottad napi 8 órában, aki ezalatt X-et termel, amiért Y fizetést kap, akkor ha ketten csinálják azt, amit eddig egy ember is megcsinált, akkor miért ne Y/2-t fizetnél nekik? És ez miért volna jó annak, aki eddig Y-t kapott? Azért, mert felszabadult napi 4 órája? De ő egy potens és tettrekész ember, szívesen dolgozik 8, esetenként 10 órát is naponta, mert látja, hogy van értelme, satöbbi, satöbbi. Jól kibabráltál vele, azért, hogy egy olyan embert vegyél fel, akit egyszer már kirostált a munkaerőpiac. Teljesen illuzórikus javaslat.

A piac törvényei nem feltétlenül erkölcstelenek: ha keményen dolgozol, az ki fog fizetődni. Segíts magadon, az Isten is megsegít, nagyjából ez a piac törvénye is. De az első lépés mégiscsak az, hogy dolgozz keményen, és nem az, hogy majd az állambácsi elintézi, hogy mindenkinek jusson munka, függetlenül attól, hogy ki milyen teljesítményt nyújt.

bor és joghurt 2018.10.27. 21:46:55

Minden alapot nélkülöz az a felvetés, hogy ha a munkanélküliek ingyen kezdenének dolgozni, az hosszú távon megoldaná a munkanélküliség problémáját. Minden munka/termék/szolgáltatás értéket teremt. Minél több ember dolgozik rajta, annál nagyobb értéket teremt. Ebbe az értékláncba nem tudok a rendszeren kívülről, ingyenmunkával bekapcsolódni, legalábbis az ipari és szolgálató szektor nagy részére, a közép és nagyvállalatok, multik világára ez igaz. Az értékteremtésen keresztül a munka termel bevételt és van költsége is (a kettő különbsége ugye a profit). Még ha a bevétel 0 is, hiszen ingyen dolgozom, költségeim akkor is keletkeznek, azt mi fedezi? És az egyéb kiadásaimról (rezsi, étel, stb.) még nem is esett szó…

De tegyük fel, hogy sok pénzem van, viszont nincs munkám és asztalos vagyok. Elkezdek ingyen dolgozni, elfogadható minőségen. Mi történik a többi asztalossal (akik ugye jellemzően kisvállalkozók)? Alávágtam az áraknak,az ő termékeik iránt ezért csökkent a kereslet. Kénytelenek árat emelni, hogy a kevesebb eladott termékből fedezzék a kiadásaikat, az olló pedig kinyílik, és rövid úton tönkremennek, esetleg az egész piaci szegmens becsődöl a régióban. A verseny és a piaci mechanizmus logikájával nem fér össze a cikkben vázolt ingyenmunka, mint a munkanélküliség megoldása.
A nagyobb probléma szerintem inkább az, hogy a pénz a mai gazdaságban már elsődlegesen nem cserealapként funkcionál, hanem önmagában teremt és sokszoroz értéket, tulajdonképpen korlátlanul. Ezáltal elsődlegesen nem a többség érdekeit szolgálja, hanem egy szűk gazdasági elitét.

A munkanélküliségre, munkára visszatérve egy jobb megoldásnak tartanám, ha a pénz mellett/helyett egyéb módon is el lenne ismerve az emberi munkavégzés. Pl. az időbankok/szívességbankok szimpatikus kezdeményezésnek tűnnek, bár a gyakorlati megvalósulásuk és kiterjeszthetőségük kérdéses. Elvileg úgy működik, hogy egységnyi munkát adsz be (segítesz valakinek valamiben, pl. megtanítod zongorázni, csinálsz neki egy honlapot) és más típusú segítséget kapsz cserébe, amire szükséged van (pl. valaki kifesti a lakásodat, főz rád, vigyáz a gyerekedre, stb.). Lényegében egy közösségi jellegű, kaláka szerű dolog, de számomra mindenképpen jobb alternatívának tűnik, mint ingyen dolgozni és szimpatikus is, hiszen el van ismerve és meg van becsülve a munkád.

Satori 2018.10.28. 08:01:08

Kedves Hozzászólók.
Nagyon köszönöm az észrevételeket.
Kitüntető számomra, hogy ennyien vették/vettétek a fáradságot a téma átgondolására és nagy kompetenciával, vagy éppen "csak" jó realitásérzékkel, észrevételeket tettek/tettetek. Úgy érzem, kaptam néhány fontos szempontot és épültem a kritikán.

Az, hogy nem "állásfoglalást" akartam közölni nem azt jelenti, hogy ne hinnék abban, amit leírtam, hanem azt, hogy magam is keresem az utamat ezekben a bonyolult kérdésekben, ahol ráadásul szakember sem vagyok. De hát a humán- és társadalomtudományokra egyébként is az a jellemző, hogy a legmegalapozottabb vélemények is tovább cizellálhatók; az igazság ugyanis - hasonlóan az erkölcs vagy az esztétika területéhez - nem adódik olyan egyértelműen, mint a formális logikában vagy a matematikában. A kontextust és a látószöget mindig számításba kell venni, s ez (bizonyos mértékig) a sokszínűség legitimizálását jelenti. Szép vasárnapot!

jabbok 2018.10.28. 09:40:16

@Satori: Én sem vagyok szakember a kérdésben, de azt hiszem (kifejezetten IMHO), a gazdaságnak is elég objektív törvényei vannak. Az más kérdés, hogy hogyan és kik és mennyire hosszú ideig tudják átmenetileg manipulálni - de pl. a 2008-as válságot, és aztán a megoldási módszerek után azt, hogy 10-15 éven belül még rosszabb formában fog visszatérni, azt egy laikus is láthatta, józan paraszti ésszel.

szemet 2018.10.31. 14:56:54

Csak egy kis komment:

"szívesen dolgoznak ingyen és bérmentve is egy ideig"

Egy gazdasági ág van ma, ahol ez szignifikánsan jelen van:
en.wikipedia.org/wiki/Open-source_economics

"ugyan ki fog fizetni akarni valamilyen szolgáltatásért, ha körülbelül ugyanazon a színvonalon megkaphatja azt ingyen is"

Hát így vagy úgy lehet hogy sokan: en.wikipedia.org/wiki/Business_models_for_open-source_software

Amúgy a szoftveripar sok szempontból speciális. Ha van tíz ingyenes ács, a kereslet kínálat elve alapján azoktól 200 év múlva fogsz időpontot kapni. Egy szabad szoftver ha elkészült közkincs: tetszőleges példányban sokszorosítható, és módosítható (kooperáció lehetősége). Szóval mivel nem tárgyi hanem információs terület a szabad szoftver inkább hasonlítható működésében és eredményeiben a nyílt tudomány elvéhez (kooperáció, egymás eredményeinek szabad felhasználása -> gyorsabb fejlődés, pontosabb tudás), vagy a szólásszabadsághoz (ideák nyílt keringése, vitája, versenye), mint a tetőfedéshez.

Talán valamivel közelebb állhat kétkezi munkában ha valaki olyan munkát végez amiből szintén viszonylag széles kör profitálhat. (mittomén: parlagfüvet írt, szemetet szed, kátyúzik). De ugye még itt sincs meg a kooperálva egymást segítve bővülés majdnem korlátlan lehetősége mint az információs világban.

Egyébként a szabad szoftver (és az önkéntesei) eredményeztek szerinted bármi olyan társadalmi változást amit te az önkéntes modell egyéb munkakörökre való kiterjesztésétől vársz?
süti beállítások módosítása