Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Facebook

Címkék

boldogság (8) egyház (49) európa (8) ferencpápa (9) gondolat (9) gondolatébresztő (17) hit (20) ima (13) isten (19) jezsuita (10) jézus (10) katolikus (8) lelkiség (9) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (9) szeretet (12) társadalom (10) tudomány (11) vallás (13) vallások (10) Címkefelhő

Utolsó kommentek

Friss topikok

Dekonstrukció és emberi jogok – ízelítő Jacques Derrida posztmodern filozófiai gondolkodásából

2018.10.30. 23:49 Satori

Nincs nyelvi döntés politikai következmények nélkül. Állítanom kell ugyanis a saját különbözőségemet másokhoz képest, anélkül azonban, hogy elősegíteném azt, amit a nacionalizmus rossz formáinak nevezek: az agresszivitást, az idegengyűlöletet, a kizárást stb. Vagyis ha tiszteletet mutatunk mások iránt, akkor tisztelettel kell fordulnunk az illető nyelve iránt is. És közben a sajátunkat állítani. Ez a fordítás mély tapasztalata, ami egy újabb politikai, sőt költői probléma - állítja Jacques Derrida (1930-2004) francia filozófus, egyike a múlt század legeredetibb gondolkodóinak. Ikonikus figura, aki „dekonstrukció” néven elhíresült szemiotikai analízisével megújította az irodalomkritikát és életműve révén mindmáig vezető szerepet tölt be az irodalom- és kultúratudományok átalakításában. Gondolkodását a „poszt-strukturalista” filozófiák vonulatába szokás sorolni és általában a posztmodern jelzőt alkalmazzák rá – nem is alaptalanul.

derrida.jpg

A posztmodern – egyik alapító atyja, a Jean-François Lyotard (1924-1998) találó és immár klasszikussá vált meghatározása szerint – a nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanság. A „nagy elbeszélés” – az angol big story elterjedtté vált fordítása (az eredeti franciában métaréci, metanarratíva) azt az egyetemes értelmezési keretet jelenti, amely alapján egy adott korban eltájékozódunk a világban. Ezzel szemben a posztmodern filozófusok alapvetően szkeptikus beállítódást javasolnak minden olyan igazsággal szemben, amely magát helytől és időtől függetlenül „igaz”-nak, „egyetemes”-nek hirdeti; az ilyen abszolút igazságigényeket általában véve túlságosan ambiciózusnak és kevéssé realisztikusnak tartják. Röviden: a posztmodern visszautasítja azt a gondolatot, miszerint csak egyetlen (domináns) story vagy (meta-) narratíva volna lehetséges. Mivel minden elbeszélés nyitott az újabb szempontok szerinti továbbmesélésre, az értelmezések és interpretációk végtelen sorával és elvi befejezhetetlenségével kell számolnunk. A posztmodern képviselői szerint átmeneti időszakot élünk a korábbi domináns „nagy elbeszélésektől” (Societas Christiana-ként értett kereszténység, modern felvilágosodás, hegeli idealizmus, politikai marxizmus stb.) a széttöredezett „kis elbeszélések” irányába. Az (iróniával tekintett) fragmentáció tehát az általános tendencia: nincsenek többé „objektív” igazságok – s már az ezek felderítésére való törekvést is (amely a modernitás fattya) – szerintük – energikusan vissza kell utasítanunk.

Az újkori tudományok segédletével megszületett modernitás az a történelmi időszak, amelyben az emberek még hittek az értelem szerepében és általában véve a fejlődésben. Mára azonban – így a posztmodern szerzők – mindez idejét múlttá vált: senki sem gondolhatja komolyan többé, hogy az értelem képes minden bajunkra (s így egzisztenciális problémáinkra is) orvosságot nyújtani. Ez a fajta optimizmus a múlt maradványa. Két világháborúval a hátunk mögött a modern gondolat a XXI. században egyszerűen idejétmúlttá, időszerűtlenné váltak. A globalizált világban – ahol nincs többé közös nyelv a sikeres kommunikáció biztosítására – le kell mondanunk arról, hogy önmagunkhoz hűségesen és mások számára is érthetően ki tudjuk fejezni és tovább adni a mondanivalónkat.

A „dekonstrukció” fogalma Jacques Derrida talán legmaradandóbb és legeredetibb filozófiai ötlete – olyan örökség, amely mögé nem lehet többé visszamenni. Az erőteljes és gyakran használt kifejezés olyan interpretatív (hermeneutikai) stratégiát jelöl, amely igénye szerint alapjaiban kérdőjelezi meg az olvasott szöveghez (és a másik emberhez) fűződő viszonyunkat. A kifejezés két tagból áll: a „destrukció” (rombolás) és a „konstrukció” (építés) szóelemek alkotják. Olyan eljárásról van tehát szó, amely – ahelyett, hogy egy központi gondolattartalmat fejezne ki és igyekezne kommunikálni – inkább a mindenkori értelmező részéről egy általános szándékot és irányultságot fejez ki: voltaképpen a háttérbe húzódva játszadozunk a jelentés folytonos lerombolásával és minduntalan történő újrafelépítésével. Hasonlattal élve, a dekonstrukció az Ithakán Odüsszeusz hazatérésére váró Pénelopé foglalatosságára hasonlít, aki – hogy ne kelljen beváltania ígéretét az őt ostromló kérőkkel szemben – minden eszközzel igyekszik halogatni a szőttes (a kész jelentés) elkészültét: éjszaka lebontja azt, amit nappal készített.

A dekonstrukciós olvasási módnak számos ellensége van. Megvádolták azzal, hogy aláássa a nyugati értékeket – beleértve magának az emberi szubjektum (alany) gondolatát is –, valamint, hogy ahelyett, hogy valami produktívat hozna létre, ajtót kaput nyit a relativizmus és a nihilizmus számára.

Az alábbiakban Jacques Derrida egy konferenciájának szövegrészleteit adom közre, amelyet a filozófus az Oxford Amnesty Lectures sorozatban 1992. február 13-án tartott, egy Alan Montefiorével való beszélgetés formájában. A téma az emberi jogok kérdése volt. Az itt következő írás műfaja némi magyarázatra szorul; nehéz pontosan meghatározni. A filozófus „interjújának” szabad, értelmezett és rövidített átiratáról van szó. Mivel Derrida nem felolvasott, azaz nem kötött szöveg alapján beszélt, ráadásul nem is az anyanyelvén, hanem angolul, így kifejezései olykor pontatlanra sikerültek és általában véve is magukon hordozzák az élő beszéd jellegzetességeit. Ezeket a helyeket olykor a magam értelmezése szerint kiegészítettem, más részleteket elhagytam (s még nagyobb szabadsággal jártam el az őt kérdező filozófus szövegével). Az átírás tehát nem hűséges abban az értelemben, hogy mindenhol követné a szó szerint elhangzottakat. Egy szélesebb értelemben azonban – reményeim szerint – mégiscsak hűen tolmácsolja azt, amiről szó van. Bár nincs rá mód bizonyítani, meggyőződésem, hogy Derrida nagyjából és egészében egyetértene a kiegészítéseimmel és elhagyásaimmal. (Vigyázat azonban: a téma elvont. Egy, a beszélgetés YouTube videóját kommentáló hozzászóló ezt a megjegyzést tette: „I don't understand a damn’ thing he said.” Jó szórakozást!)

 

 

Alan Montefiore: Sokan azt mondják, hogy a dekonstrukció a szubjektum feloldása. Vajon az emberi jogoknak – az úgynevezett „emberi jogoknak” – létezik még ma is szubjektuma? Amikor a „szubjektum dekonstrukciójáról” beszélünk – vajon ez nem jelent fenyegetést? Vagy inkább a szubjektum új módon történő elismeréséről volna szó?

Jacques Derrida: Köszönöm, hogy itt lehetek. Ez a hallgatóság persze egyszerre ijesztő is a számomra – alázatra int. Amikor megtiszteltek ezzel a meghívással, először arra gondoltam, hogy a párbeszédes forma megfelelőbb lenne, mint egy formális előadás. Aztán úgy láttam, hogy ezzel hibát követtem el, mert ha előkészítettem volna valamit, akkor védve volnék egy írott szöveg által... Viszont védtelenül akartam jönni, kitéve magamat sebezhetőségnek, hogy kérdésekre fogok válaszolni. Erre kiderült – mint épp most mondták –, hogy nem lesz lehetőség a hallgatóság kérdéseire... Nos, ez az első fenyegetés az emberi jogokra nézve... (nevetés)

Ennek ellenére megpróbálok válaszolni erre az „egyszerű” kérdésre. Nem tudom, milyen mértékben ismerős önök számára a „szubjektum dekonstrukciója” kifejezés. A „dekonstrukció” maga egy csúnya és nehéz szó. Mégis megpróbálok zsargon-mentes nyelvet beszélni róla (ahogy azt az Egyesült Államokban mondják, hogy valami „zsargon-mentes”, mint ahogy van koleszterolmentes, vagy cukormentes...). Mindenekelőtt azt mondanám, hogy a „szubjektum dekonstrukciója” – ha van egyáltalán ilyesmi, amit kétlek – semmi esetre sem jelentheti a szubjektum megszüntetését. A dekonstrukció nem megszüntetést jelent. Ez pedig annyit tesz, hogy amikor dekonstruálunk – és nemsokára megpróbálom tisztázni, hogy ez mit is jelent –, akkor nem egyszerűen szétrombolunk, vagy feloldunk valamit. Mint ahogy nem is töröljük el a legitimitását annak, amit dekonstruálunk. Ebben az esetben a „szubjektum dekonstrukciója” – ha van ilyen egyáltalán – először is azt jelenti, hogy történetileg analizáljuk a szubjektumot. A genealógiájára, azaz a létrejöttére való tekintettel, hogy úgy mondjam, a különböző rétegeinek megformálódása szerint, amelyre ez a fogalom épült.

Minden fogalomnak megvan a maga története. És ez alól a szubjektum fogalma sem kivétel; annak éppenséggel nagyon is hosszú, súlyos és komplex története van. Először is, az angol filozófiai hagyományban a „szubjektum” nem ugyanolyan értelemben használatos, mint más hagyományokban. Vagy legalábbis ott nem a fogalom kánoni értelmében szerepel, azaz nem úgy, ahogy a kontinentális filozófiában használatos (például a német filozófiában, a francia filozófiában stb.). Vagyis először is le kell fordítanunk ezeket a szavakat a különböző nyelvekre, végül pedig valamennyi lehetséges nyelvre. Itt most az „emberi jogok” problémáját igyekszünk szemügyre venni. Ennek során először is a nyelv problémájával szembesülünk. Ha vannak emberi jogok – ami azt jelenti, hogy azok valóban egyetemesen érvényes emberi jogok –, akkor azoknak hozzáférhetőnek és érthetőnek kell lenniük mindenki számára, bármilyen nyelven beszéljen is az illető. Mármost, ha megpróbáljuk a „szubjektum” szót érthetővé tenni olyan kultúrákban, amelyekben nem ismerős a görög, a latin vagy a német filozófiai hagyomány, akkor ott a szó elsőre semmit sem fog jelenteni. Vagyis az első dolog, hogy egy egyetemes fordítását keressünk arra, mit jelent a „szubjektum”. Vagyis a „szubjektum dekonstrukciója” kifejezés először is a fogalom röppályájának geneológiai analízisét kell hogy jelentse, amely által a fogalom felépült, használatba vették és legitimé vált.

Hadd mondjak néhány szót a hagyományról. Amit szubjektumnak nevezünk, az mindenekelőtt – mondjuk az arisztotelészi hagyomány nyelvén – hüpokeimenon, vagyis szubsztancia. Ez etimológiailag azt jelenti, hogy valami, ami alá van vetve. Valami a szubsztanciája az, ami közös alapot képez, ami lényege szerint azonos önmagával. Miközben a szubjektum önazonos, lényegileg egyben különbözik is a sokféle sajátosságtól, a faj változó minőségeitől és vonatkozásaitól. A szubjektum ebben az értelemben az identitás alapja, az önazonosság középpontja. A szubjektum tehát olyasvalami, amit nem lehet megosztani, és ezért egynek tarthatjuk.

Mármost, amikor dekonstruáljuk a szubjektumot, akkor analizáljuk azokat a rejtett feltételezeket, amiket ez a szubjektumfogalom magában foglal a filozófiai, etikai, vagy a jogi és a politikai szóhasznált során. Mármost – mint köztudott –, amit mi úgy nevezünk, hogy „emberi jogok”, az valójában fogalmak, törvények és követelmények egész rendszere. Ezekben egyszerűen csak benne találjuk magunkat, mintegy adottságként jelentkeznek. Hosszú fejlődési folyamat és sok küzdelem eredménye volt, míg megfogalmazták, hogy mik is valójában az emberi jogok, vagy minek is kellene lenniük. Ez a konstituálódás folyamata, amelyben a szubjektum fogalma azzá vált, amire ma utal. Az arisztotelészi hagyománytól a Descartes-i hagyományig (a „gondolkodom...”-ig), aztán a Kant-féle „én azt gondolom...”-hagyományáig (ahogy Kant fogalmaz, hogy: „ich denke”) sok minden beletartozik. Ennek minden reprezentációt kísérnie kellene. Bármely tapasztalatra tegyek is szert, az mindig a szubjektumra vonatkozik. Az én feltételezi, hogy a szubjektum azonos önmagával és mindig „érintetlen”, intakt, bármely körülmények között legyen is. Olyasmi tehát, amelynek igaznak és érvényesnek kell lennie minden kultúrában, bármilyen empirikus történelmi kontextuson belül.

A szubjektum dekonstruciója elsősorban tehát ezt jelenti: tudatára ébredünk ezeknek a történelmi összetevőkre. Az például, hogy most itt vagyunk ezen a konferencián, az Anmesty Internationalnek köszönhető. Az pedig mindig kifejezetten hivatkozik az emberi jogok egyetemes nyilatkozatára. ... Csakhogy az emberi jogok közzétételének is megvan a maga történelme. Nem egyszer s mindenkorra szól. Egy konkrét történelmi esemény, a Francia forradalom idején közzé tették, mint az „Emberi és polgári jogok nyilatkozatát”. De persze például Angliában már korábban is létezett az emberi jogok fogalma a Magna Chartával és hasonlókkal. Az emberi jogok első közzé tételekor tehát már átvettek egy sor hasonló már létező deklarációt, amelyben a gondolat egyre inkább formát öltött, mígnem az emberi jogok formális fogalmában kifejezésre is jutott. Kezdetben az emberi lényt egyszerűen úgy határozták meg, mint ami tulajdon birtokosa, anélkül, hogy utalás történt volna a nemére is. Vagy az első deklaráció például a munkához való jogot egyáltalán nem tartalmazta. Tehát vagy kétszáz éven keresztül már egy sor ilyen deklaráció létezett, amelyek mind megpróbálták definiálni, egyre pontosabban körülírni, hogy mik is azok az emberi jogok. Vagyis ezek mind annak meghatározásának tekinthetők, hogy mit is értünk szubjektumon. A szubjektumnak nem csupán formális önazonossága van. Vajon egy gyermek szubjektum? A nő szubjektum? És egy nem európai ember szubjektumnak számít? A szubjektum dekonstruálása tehát számot vet ezekkel a meghatározásokkal és ilyen módon éppenséggel bizonyítani próbálja az emberi szubjektum fogalmát. Ezért a dekonstrukció nem fenyegetés az emberi jogokra nézve.

Alan Montefiore: De miért nem a szubjektum „rekonstrukciója”? Gazdagítja az emberi jogok fogalma magának az emberi szubjektumnak a fogalmát? A dekonstrukció fogalma – éppúgy, mint a szubjektumé – egyfajta szlogenné vált. Sokan használják – tehát a szlogen szintjén kötődnek egymáshoz...

Derrida: Én nem ragaszkodom a „dekonstrukció” szóhoz – ezt mindig is hangoztattam! Semmi problémám nem lenne, ha ejtenénk. Persze már átkerült a közhasználatba, tehát már nem lehet olyan egyszerűen megszabadulni tőle. Nyilván van pozitív hozadéka is. Engem egyébként meg is lepett egy kicsit ennek a kifejezésnek sikere (vagy balsikere...). Szóval, én nem helyettesíteném egyszerűen a „rekonstrukcióval” a dekonstrukciót. Hiszen a rekonstrukció egyszerűen azt jelenti, hogy benne állunk egy adott térben, amelyben tudjuk, hogy mit kell tennünk és azt is, hogy mik azok az alapok, amelyeken építkeznünk kell: rekonstruálunk, vagyis építünk. A magam részéről nem gondolom, hogy bármi szilárdan biztosítva volna, szilárdan megalapozott volna a gondolkodásban.

Mindenekelőtt a modern felvilágosodás értelmében arra van szükség – és ez is része a szabad diszkusszió modern feladatának –, hogy ne ragaszkodjunk szlogenekhez. Ha azt hallom: „a szubjektumot dekonstruálni” – ez egy szolgen. A szlogeneket általában arra használják, hogy valamit elkerüljenek általuk, amit fenyegetésnek vélnek. Ez áll a dekonstrukcióra is. Sokak számára a dekonstrukció egyszerűen egy negatív értelmű projekt, amely aláás mindent és nem hagy semmit a helyén és ezért vissza kell utasítani. Én a magam részéről mindig is ennek az ellenkezőjére törekedtem. Arra, hogy a dekonstrukció főként pozitív állítás legyen. Állítani itt nem azt jelenti, hogy rekonstruálunk – nem egy „pozíció” elfoglalását jelenti. Valami pozitívumot azonban feltétlenül: van benne egy „igen”-re való utalás. Igen, én beszélek veled. Hozzád beszélek és meghallgatlak téged – vagyis egy állítás elgondolásáról van szó. Csakhogy ezek az állítások nem egyszerűen rekonstrukciók. Amikor a rekonstrukció szót használjuk – persze mindig egy adott kontextuson belül –, akkor azt sokan fenyegetésként élik meg: úgy érzékelik, hogy valamit veszélyeztetnek vagy szét akarnak zúzni, ami pedig értékes a számukra – ezért aztán próbálják azt újjáépíteni... Csakhogy itt nem újjáépítésről van szó! Sokkal inkább valami továbblépésről, helyettesítésről, megváltoztatásról és cseréről. A világ megváltoztatása, vagy a társadalom megváltoztatása, a dolgok státuszának megváltoztatása – például az emberi jogok tekintetében – sohasem egyszerű rekonstrukció. Valami más konstruálásáról is szó van. Valami az eddigitől különböző jön létre.

Ez tehát a dekonstrukció, ha etikaként tekintjük. Persze én egy kicsit gyanúval szemlélem az etika szót – jut eszembe –, bár nem akarom megrémíteni önöket. Viszont azt kell mondjam, gyanús nekem az etika rekonstrukciója... Ha a dekonstrukciót etikájaként tekintjük, akkor azt foglalja magában, hogy odafigyelünk a másságra, a másik másságára. Arra, ami új és más. Ezért például a demokráciára kell utalnom. Éspedig a mai demokráciára, hiszen az emberi jogok fogalma is lényegileg kapcsolódik a demokrácia ideáljához. Ezért azonnal hozzá kell tennem: egy létrejövőben, elérkezőben lévő demokráciáról van szó. Nem arra a demokráciára gondolok, amelyet ma ismerünk, ami nagyjából a dolgok megbízható állapota a mi remek nyugati társadalmunkban. Hiszen a demokráciának is fejlődnie kell, és csak annak ideálja érvényes, a maga lényegét tekintve. Ez pedig ígéretet rejt, mert van benne valami nyitottság a jövő felé. Csakhogy – még egyszer – a másik irányában való nyitottság magában foglalja azt is, hogy nem egyszerűen csak rekonstruálunk. Így aztán például, ha szavazati jogot kapok a választásokon, akkor mindig is előnyben fogom részesíteni a dekonstrukciót a rekonstrukciónál. Persze csak addig, amíg a dekonstrukció nem destrukció, azaz nem rombolás.

Alan Montefiore: Ez is egyike a tévedéseknek. A dekonstrukció kritikusai továbbá azt is állítják, hogy a dekonstrukció bizonyos módon aláássa a szubjektum racionalitását. Márpedig azt újra biztosítanunk kell...

Jaques Derrida: Én nem azért vagyok itt, hogy bármit is biztosítsak. Először is, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ahhoz, hogy valamit politikailag elgondoljunk vagy megvalósítsunk, be kell biztosítani magunkat. Éppen ellenkezőleg! Inkább türelmetlennek és aggodalmaskodónak kell lennünk, sőt néha ijedtnek is, azzal a feladattal kapcsolatban, ami előttünk áll. Mármost vegyük a racionalitás problémáját.

Én a következőt válaszolnám azoknak, aki azt mondják, hogy a dekonstrukció aláássa a racionalitást. Először is, hogy ők is egy adott tudáshalmazra utalnak, amikor az értelemet, a racionalitást emlegetik. És ugyanúgy, ahogy a szubjektumnak története van, az értelemnek is megvan a maga története. A mi mai racionalizmusunk nem lehet ugyanaz, mint az a racionalizmus, amit mondjuk a 18. században értettek ezen a szón, amikor először deklarálták az emberi jogokat, vagy amikor azokat egyetemes formában elsőként kodifikálták. Ezért a dekonstrukciót modern racionalizmusként írnám le, amely megpróbál magába foglalni új tudományágakat is, amelyek a racionalitás új forrásai.

Vegyünk egy vaskos példát: a pszichoanalízist. Bármit gondoljanak is a pszichoanalízisról, ami egy rendkívül összetett tudomány, végső soron az is csak arra tanít bennünket, hogy amit szubjektumnak nevezünk, azt nem lehet egyszerűen tudatosságra vagy egóra redukálni. Léteznek például elfojtások, amelyek befolyásolják a szubjektumot. Így kiderül, hogy az individuumon belül egy egész sor új dologgal kell számolnunk. Ha ezeket mind figyelembe vesszük, akkor a pszichoanalízist is integrálnunk kell, nem csupán a szubjektumról szóló elméletünkbe, de például a jogi gyakorlatunkba is – például az emberi jogokba terén is! Ki felelős például egy gyilkosságért? Ki felelős egy sztrájk megszervezéséét, egy politikai aktusért? A felelősség kérdése arra kényszerít bennünket, hogy belássuk: a szubjektum nem egyszerűen egy áttetsző és reflexív ego, amely tökéletesen jelen van önmaga számára. Át kell alakítani a megközelítésünket, meg kell változtatnunk magát az értelem fogalmát is.

Számomra a pszichoanalízis egyáltalán nem irracionális. Sokkal inkább a modern racionalitás egy új összetevőjéről van szó. Ugyanez áll a fizikára, a biogenetikára, és a többi, ma olyannyira aktuális problémára is, mint a bioetika, a születésszabályozás, valamint azok helyzete, akiknek eddig nem volt hozzáférésük az emberi jogokhoz – a gyerekek, a nők, és a többiek. Ez azt is jelenti, hogy nem lehet egyszerűen csak újraépítenünk az értelem fogalmát. Persze ha azt mondjuk, hogy az értelem nem egyszerűen az, amit mindig is gondoltunk róla, akkor az emberek egyszer csak felpattannak, és azt mondák, „ez irracionalizmus!” Azaz, fenyegetve érzik az értelmet. Pedig szó sincs róla. Éppen ellenkezőleg, azt hiszem – az új racionalizmus nevében –, hogy a dekonstrukcióra szükség van. Vagyis természetesen nem fogadom el az irracionalizmus vádját – éppen ellenkezőleg… Nem kell újraépítenünk az értelmet: az maga építi újjá magát.

(…)

Szükséges volt, hogy dekonstruáljuk a példaszerűséget is. Például ezeket a megállapításokat is: „mi zsidók, választott nép vagyunk”, vagy éppen: „mi európaiak vagyunk a kiválasztottak, mert ránk vannak bízva az emberi jogok…” Persze ez nem is azt akarja jelenteni, hogy ellene vagyok az Európa-központúságnak, ami újra csak egy unalmas és mára már nagyrészt kimerített téma. Mégis tudjuk, hogy minden cselekvés és fogalom – így  az emberi jogok nyelvezete is – bizonyos nemzeti nyelvekhez kötődik. Ma a nemzetközi jog – nyugati diskurzus. Európa, az Egyesült Államok, talán Japán is beletartozik, stb. Ma azonban lehetséges újra állítani az egyediséget, a kisebbséget, az egyes nyelveket, a saját nyelvünket is, anélkül, hogy ezzel hozzájárulnánk annak létrejöttéhez, amit nacionalizmusnak szokás nevezni, annak erőszakos és imperialisztikus formájában. És a filozófia – vagyis én jobban szeretem azt mondani, hogy „a gondolkodás” – mint újfajta racionalitás, tehet valamit annak érdekében, hogy újra állítsuk a különbségeket és a sajátosságokat – a nyelvet, a hagyományt, az emlékezetet stb. –, anélkül, hogy a nacionalizmus hibájába esnék. Ez nem egyszerű feladat. Már tudniillik abban az esetben, ha valaki nem akarja feloldani a különbségeket és a sajátosságokat egy egyetemes üres formális nyelvben. Csakhogy az – mint tudjuk – mindig csak úgy tesz, mintha egyetemes volna. Valójában mindig egy hegemón állam, egy nyelvi csoport, vagy bizonyos államok csoportjának tekintélyén nyugszik. Nyilvánvaló, hogy mára az angol nyelv nem csupán helyettesíti a föld minden nyelvét, hanem második egyetemes nyelvvé vált. Ma mindenkinek tudnia a saját nyelvét, és azon kívül még az angolt is.

Én nem gondolom, hogy ez egyszerűen csak valami rossz dolog volna. Valójában nagyon is hasznos dolog – legalábbis jobb mint a semmi. Bizonyos esetekben segíthet. De annak is tudatában kell lennünk, hogy az az egyetemes fordító médium – ami ma az angol nyelv – egyúttal nemzeti hegemóniát is importál. Nem angol, hanem főleg amerikai hegemóniát. Viszont nem szabad egyszerűen csak ez ellen állást foglalnunk, hiszen ennek megvannak a nagyon pozitív hozadékai is. Csakhogy vigyáznunk kell, ébernek kell lennünk! Az a feladat, hogy állandóan újra állítsuk a nyelvünket, újra és újra tudatosítva, hogy bár ennek az egyetemes nyelvnek köszönhetően lehetővé vált a kommunikáció – különösen a tudományos és a politikai diskurzus terén, ami pozitív hozadék –, ám ennek a pozitív hozadéknak egyúttal megvannak a maga negatív implikációi is.

Tehát nem egyszerűen csak a nacionalizmus elleni állásfoglalásról beszélek. Könnyű a nacionalizmus leginkább erőszakos és imperialisztikus formái ellen állást foglalni. Amit mondani akarok, hogy a saját nyelvemen kell beszélnem, és ezt nem szabad feladni… Én például franciául beszélek. Ez nem egy leírás… Ez az, ahogyan kommunikálom magam. Megerősíthetem: jó nekem, hogy franciául beszélek, jobb, mint angolul vagy eszperantóul. Amikor újra-állítjuk a saját nyelvünket – a saját anyanyelvünket, hiszen a költőhöz hasonlóan a gondolkodó is mindig a saját anyanyelvén szól –, ez egyúttal mindig kezdete egyfajta nacionalista állásfoglalásnak is, valaminek, ami nem egyszerűen csak a helyzet leírása, hanem elköteleződés is, amire jó rámutatni… Mint látszik, ez is egy apória. Nincs nyelvi döntés politikai következmények nélkül, vagyis anélkül, hogy keresztül ne kellene mennünk apóriákon. Állítanom kell ugyanis a saját különbözőségemet másokhoz képest, anélkül azonban, hogy elősegíteném azt, amit a nacionalizmus rossz formáinak nevezek: az agresszivitást, az idegengyűlöletet, a kizárást stb. Vagyis ha tiszteletet mutatunk mások iránt, akkor tisztelettel kell fordulnunk az illető nyelve iránt is. És közben a sajátunkat állítani. Ez a fordítás mély tapasztalata, ami egy újabb politikai, sőt költői probléma. Köszönöm a figyelmet. (Jacques Derrida interjúja alapján)

 

Aki további magyarázatra (és a posztmodernnel/dekonstrukcióval kapcsolatosan egy kicsit több „apológiára” = hitvédelemre) vágyik, itt megtalálhatja.

7 komment

Címkék: objektív filozófia nyelv igazság dekonstrukció Jacques Derrida posztmoderdn

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr5914335227

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Déli pályaudvar 2018.10.31. 13:15:54

Hát, ha Derrida sem ad lendületet a blognak, akkor senki… Értékes gondolatai parlagon hevernek, s mi még csak kézbe sem vesszük. Hülye módon ragaszkodunk hozzá, hogy a dolgoknak jelentésük van, hogy van jó és rossz, és hogy aki ezeket „lebontja”, az cseppet sem jófej.

Satori 2018.11.01. 17:45:20

@Déli pályaudvar: "Hát, ha Derrida sem ad lendületet a blognak, akkor senki… Értékes gondolatai parlagon hevernek..."

Nagyon sajnálom, hogy így szólt hozzá és elszomorítónak tartom a jófejségnek álcázott cinikus hozzászólást. Jobb lenne, ha a saját nevében beszélne, akkor nem gátolná ennyire mások hozzászólását.

Ennek a blognak a célja nem az, hogy mindenben egyetértsenek az itt beszélgetők, hanem hogy tanuljuk tisztelettel elfogadni (ne csak elviselni, tolerálni) a mást gondolók véleményét és személyét. Abban a reményben, hogy ezáltal árnyaltabbá válhat a világlátásunk és gazdagodhat a hitünk is.

Ebben az egyház szándékát képviseljük, amely egyebek között a Dignitatis humanae zsinati nyilatkozatban fogalmazódott meg. uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=13

Érdemes figyelmesen elolvasni és tanulmányozni, legalább az első 3 fejezetet (de az egész sem hosszú). Itt ugyanis VI. Pál pápa és a zsinati atyák mesteri módon, teológiailag fogalmazzák meg, hogy a gondolati és vallásszabadság hogyan alapszik az emberi személy méltóságán, és hogy ez a méltóság mind az Isten kinyilatkoztatott szavából, mind magából az emberi értelemből hogyan ismerhető meg.

Nem szabad visszariadni a nyitottság és megkívánt szellemi erőfeszítések támasztotta kihívásoktól. Áldott ünnepeket!

khamul 2018.11.01. 18:23:52

@Satori: @Déli pályaudvar:

'Jobb lenne, ha a saját nevében beszélne, akkor nem gátolná ennyire mások hozzászólását. '

Kizárólag a saját nevemben beszélek (bár valószínűleg Déli pályaudvar is egyetért velem):
nem tudom, van-e értelme EZÉRT fenntartani a jezsuita blogot.

A természettudományokban kimondottan jó, ha néha jön egy tehetséges lázadó, és provokatív kérdéseivel nekimegy a konszenzusos álláspontnak. Új érvek, új látásmód, amelyekből akkor is lehet tanulni, ha a konszenzusos álláspont elfogadott marad.

A katolikus teológia és erkölcstan viszont nem természettudomány. Itt igenis vannak lezárt kérdések.
Aki ezt nem veszi figyelembe, az szerintem rosszul szemléli a kinyilatkoztatást és az Anyaszentegyházat.

Mintha a provokatív stílus kezdene öncéllá válni. Nem tudom, hogy ezek a bejegyzések kinek a hitét mélyítik el, és hogy hogyan egyeztethetők össze a rend jelmondatával ('Mindent Isten nagyobb dicsőségére!')

MT1039 2018.11.09. 17:17:20

Mi az, ami úgy értelmezhető a beszélgetésben mint a jó és rossz közötti különbség lebontása vagy olyasmi, ami a katolikus teológiát/erkölcstant fenyegeti?

A magam részéről egyszerűen nem értem, hogy ebben a bejegyzésben mi a rosszindulatúan provokatív... (legfeljebb azt mondanám, "thought-provoking").

khamul 2018.11.09. 22:30:36

@MT1039:

Nem önmagában erről a bejegyzésről van szó (a kommentben is bejegyzésekről írtam), hanem a blog irányultságáról.

Több olyan írás is megjelent itt, amellyel önmagában talán nem lenne baj, mert még belefér a vélemények szabadságába.

Azzal sincsen baj - önmagában -, ha valakinek egy hét alatt egy kilóval nő a testsúlya. Ez még belefér a természetes fluktuációba. De ha ez mondjuk fél éven át minden héten megismétlődik, akkor az bizony kérdéseket vet fel.

in satu 2018.11.10. 08:15:14

@khamul: Kedves Khamul! Bár nem tisztem megvédeni a blogolókat, annyit azért megjegyeznék, hogy az elvárásaidnak biztosan nem kell megfelelniük. Akkor sem, ha eddig volt valamilyen irányvonal, vagy mittudoménmi, aminek eddig számodra megfelelt. Bizonyára nevezhetjük katolikus, vagy ezen belül jezsuita lelkiségnek. De ne feledd el, hogy mindannyian ugyanazon az úton járunk, csak éppen ki hol. Azt feltételezem, hogy a blog írói is járva a saját útjukat, az éppen számukra aktuálisból merítenek, ha akad mondanivalójuk. Van, amikor épp nem akad, csak írnivalójuk, de hátaztán. :) Egy biztos, elvárásokat szerintem akkor érdemes támasztani, ha valamit te teremtesz, és alakítasz azoknak az elvárásoknak megfelelően. No, persze ez is csak egy meglátás. :)

khamul 2018.11.10. 14:10:37

@in satu:

'annyit azért megjegyeznék, hogy az elvárásaidnak biztosan nem kell megfelelniük'

Nem hiszem, hogy itt az én személyes elvárásaimról lenne szó.
.
Hiányolom a tárgyszerűséget (pl. a Vigano-ügyben a pápa védelmében írt egyik bejegyzés kapcsán), és hiányolom a hozzászólók véleményének és személyének tiszteletét is.

Úgy tűnik, hogy feltétlen tisztelet itt csak az 'izgalmas' gondolatok megfogalmazóinak jár, az Anyaszentegyház hagyományára, a katekizmusra esetleg XVI. Benedek pápára hivatkozóknak nem.
(ha érdekel, ezt példákkal is tudom illusztrálni, de nem szívesen teszem, mert nem túl szívderítő dolgokról lenne szó)