Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Facebook

Címkék

boldogság (8) egyház (50) európa (8) ferencpápa (9) gondolat (9) gondolatébresztő (17) hit (21) ima (13) isten (19) jezsuita (11) jézus (10) katolikus (9) lelkiség (9) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (9) szeretet (12) társadalom (10) tudomány (11) vallás (13) vallások (10) Címkefelhő

Friss topikok

Válasz az ateizmus kihívására: ma is szükség van katolikus hitvédelemre!

2018.11.23. 11:41 SzabóFerencSJ

A napokban a Facebookon megtekintettem egy videót Eszmék háborúja címmel. A Hit Gyülekezet Győri Egyetemi Lelkészségének rendezvényén mintegy 500 fiatal hallgatja egy ateista és egy hívő professzor eszmecseréjét. Itt most nem a beszélgetés ismertetem, hanem két tanúságtételen keresztül szeretném bemutatni az ateizmussal szembeni keresztény magatartást, valamint az egyházi egységet szolgáló engedelmesség két példaképét, egy világhírű jezsuita teológust és egy ateista környezetben apostolkodó, szentéletű világi nő alakját.

apologetika.jpg

Az említett videót nézve/hallgatva gondoltam arra, hogy – a Krisztus melletti hiteles tanúságtétel mellett – a posztmodern Európában ma is, talán fokozottabban, mint valaha, szükség van a korszerű hitvédelemre. Azoknak, akik kérdőre vonnak bennünket, színt kell vallanunk: mit és miért hiszünk, milyen reménység éltet bennünket mindennapi elkötelezettségünkben, a szeretet civilizációjának építésében.

Hosszú jezsuita életem, külföldi tanulmányaim, rádiós és írói működésem során érdeklődésem és apostolkodásom középpontjában állt a keresztény hit megismertetése/terjesztése és védelme, ahogy ezt Szent Ignác Atyánk a Jézus Társasága egyik fő célkitűzésének jelölte meg. Sokat tanultam e témakörben jeles jezsuita mestereimtől, elsősorban Henri de Lubac atyától, az „új teológia” előbb (1950-ben) modernizmussal gyanúsított szakemberétől, akit a zsinat pápái rehabilitáltak, és élete végén bíboros lett. (Lásd „Kézirat gyanánt” megjelent kis füzetem naplójegyzeteit: Az élő Isten felé.)

Henri de Lubac (a domonkos Y. Congarral együtt) a II. vatikáni zsinat egyháztanának előkészítésében is, a zsinati munkákban is jelentős szerepet játszott. Lubac atyának az ateista humanizmus drámájáról/tragédiájáról írt elemzéseire hivatkozott a zsinat, valamint VI. Pál (Populorum progressio), II. János Pál (Centesimus annus) és XVI. Benedek (Caritas in veritate, 78): „Isten nélkül nem tudja az ember, merre kell mennie, és nemegyszer annak a megértéséről is megfeledkezik, kicsoda is valójában. (…) Az a humanizmus, amely kirekeszti Istent, embertelen humanizmus. Csak az Abszolútum felé nyitott humanizmus vezethet minket a társadalmi és polgári életformák támogatásában és megvalósításában a struktúrák, az intézmények, a kultúra és az ethosz területén.H. de Lubac a zsinat után VI. Pál Ecclesiam suam kezdetű dialógus-körlevele és a zsinat Gaudium et spes kezdetű konstitúciója fényében vizsgálja az Egyház és a nem hívők párbeszédének kérdését.[1]

Párbeszéd a nem hívő személyekkel, de harc az ateizmus ellen. A dialógus sohasem jelentheti a megalkuvást, a keresztény önazonosság feladását, a nézetek összemosását (az ökumenizmusban az „irénizmust”, tehát a mindenáron való békülést, vagy a vallásközi párbeszédben a szinkretizmust, a vallási igazságok keverését). Továbbá az igazi párbeszédben nem ítéljük el a priori a másik felet, az ateista partnert, kerüljük a sértő polémiát és az üres fecsegést.

Lubac szerint az ateistákkal folytatandó helyes párbeszédet három szóval jellemezhetjük: dialógus, szembesülés, harc. „Ha helyesen értjük a három kifejezést, egyáltalán nem zárják ki, inkább feltételezik, kiegészítik egymást – összekapcsolódnak. Nyugodtan bevallhatjuk, hogy harcolunk – ugyan nem az »ateista«, hanem az ateizmus ellen (és mindig legelőször a saját szívünkben). Hiszen a harcot sohasem küszöbölhetjük ki az életből. Csupán átalakítjuk ezt a harcot. Még a szeretet sem lehet meg harc nélkül. A hívő élete sem lehet más, mint harc, amikor szembekerül az ateizmussal: harc Istenért.

Teilhard de Chardin őszinte barátja volt igen sok embernek, aki nem osztotta az ő hitét, és az első találkozások alkalmával rögtön mély rokonszenvet érzett irántuk, mégsem titkolta, hogy »harcot folytat a személyes Istenért«. Csak meg kell határoznunk ennek a harcnak a természetét. (…) Minthogy lelki harcról van szó, csakis lelki fegyvereket kell használnunk: a világosság fegyvereit. (…) A lelki fegyverek csak akkor lesznek hatásosak, ha helyesen használjuk, tehát ha egyszersmind magunk ellen is fordítjuk őket. Így bizonyos titkos cinkosság jön létre – erről a dialógus hangneme is tanúskodik – egyrészt azon kritikák között, amelyeket partnerünk intéz a mi hitünk ellen, másrészt hitünk addig talán kevéssé ismert követelményei között. (…) Így a hívő és a hitetlen egyaránt hasznot húz és szövetséges lesz az ateizmus elleni küzdelemben. Mindkettő könnyebben megszabadul a hamis Isten-eszmétől, illetve az ember mindenfajta bálványozásától. Mert a hit mélysége és szilárdsága mindenekelőtt a hívő alázatosságából fakad. (…) A hit lényegében dinamikus kapcsolat azzal a Valósággal, amely átjár és birtokol bennünket, kapcsolat azzal, Aki betakar, vesénkbe lát és megítél bennünket ugyanakkor, amikor megvilágosít és éltet bennünket…”

Az ateistával való találkozás „kihívás, hogy megtisztítsuk, kijavítsuk és elmélyítsük hitünket”. P. de Lubac itt a jegyzetben idéz Paradoxes című aforizmagyűjteményéből: „Mindig el kell ismernem, hogy többé-kevésbé hitetlen vagyok, bírálnom kell hitem hiányosságait, sohasem elégedhetem meg hitem jelenlegi minőségével – vissza kell utasítanom hitem és magatartásom minden farizeizmusát. Mindez nem jelenti azt, hogy a hitetlenségnek részben igaza van, hanem ezzel  – amennyire tőlem függ – mintegy  ténylegesen megmutatom,  hogy az ateizmus tévedés.”

Henri de Lubac a zsinat előtt és után a párbeszédről írva főleg azt hangsúlyozta, hogy a szükséges párbeszédnél beszédesebb az evangéliumi tanúságtétel. A marxista valláskritikára és az egzisztencialista vagy más abszolút ateizmusra a leghatékonyabb válasz az élő hit tanúságtétele, amely a tevékeny szeretetben gyümölcsözik.

Az Egyház Anyánk: engedelmesség. Jóllehet Henri de Lubac SJ (1896–1991) a modern eszmeáramlatokat is tanulmányozta, főleg a nagy keresztény Hagyomány (patrisztika) kutatója volt, az Egyház szeretetéről eszmélődött akkor is, amikor gyanúsítások, támadások és mellőzések viharába került. De az Egyház egységének szerető gondja vezette a zsinat utáni egyházellenes irányzatok, konzervatív és progresszív elhajlások idején. Ma is példát ad mindannyiunknak az Egyház egységének féltő szeretetére.

Híres körleveleiben Suhard bíboros, Párizs érseke az elkeresztényteledő Nyugat-Európát, nevezetesen Franciaországot már a háború másnapján „missziós területnek/országnak” nevezte, és buzgó papokkal és világiakkal elindította a munkásmissziót. Most erre szeretnék emlékeztetni, különösen is példaképnek állítva az ateista/marxista munkáskörnyezetben apostolkodó Madeleine Delbrêl alakját.[2]

Madeleine Delbrêl (1904–1964) jóval a II. vatikáni zsinat előtt, a francia munkásmisszió kezdetekor Párizs külvárosában, Ivry marxista munkásai között tett tanúságot Krisztus evangéliumáról. Franciaországban a XX. század elején csodálatosan felvirágzott a katolicizmus: a századfordulón számos író, művész, gondolkodó katolikus hitre tért, a liturgikus, biblikus, teológiai megújulás aztán a XXIII. János pápa által meghirdetett II. vatikáni zsinat idején, a hatvanas évek első felében érik be.

De a megújulás mellett már a háború alatt egyre inkább tapasztalható az elkereszténytelenedés. 1941-ben Lisieux-ben megalakult a Mission de France szemináriuma, amely olyan papokat kívánt nevelni, akik az elkereszténytelenedett tömegekhez viszik közel az Evangéliumot. 1943-ban, még a német megszállás alatt, Suhard bíboros, H. Godin és Y. Daniel abbé kezdeményezésére létrehozza a Mission de Paris (Párizsi Misszió) központját. Elindul tehát a munkáspapok mozgalma. Egy domonkos pap, Jacques Loeuw már a marseille-i kikötőmunkások között él, egy kis csoporttal keresik az evangelizálás új módszereit: sorsközösséget vállalnak a munkásokkal, hogy így tanúskodjanak az Evangélium Jézusáról. E mozgalomba kapcsolódik be Madeleine Delbrêl Párizs külvárosában, Ivry munkásnegyedében. A Lisieux-i szeminárium egyik tanára Ivry plébánosa lesz, Madeleine barátságot köt vele a közös missziós elkötelezettségben.

Madeleine Delbrêl 1904-ben született, fiatalon elveszítette hitét, rövid ideig tudatos ateistának vallotta magát. 1920-ban megérintette a kegyelem, és megtért, mint oly sokan a század elején. (E megtérésekről és a sajátjukról beszámol Raissa Maritain, a filozófus Jacques Maritain felesége Nagy barátságok című könyvében, amely magyarul is olvasható.) Madeleine 29 éves korában két társával együtt elkötelezi magát a munkásmisszióban: Ivry, a marxista város polgárai lesznek. Később könyvet írt tapasztalatairól: miközben részt vett a munkások életében, küzdelmeiben, sztrájkokban, mély, szinte misztikus hitéről is tanúskodott. Később ezt jegyezte fel: „Az egyház nem kér mást, mint azt, hogy igaz emberek legyünk azáltal, amik vagyunk és amit teszünk. Teljesen élő keresztények Jézus Krisztus titokzatos Testében. (…) A papnak a hitetlen környezetben meg kell élnie azt, ami életében emberi, nem várva rendkívüli eseményeket. Azért lesz Isten embere, mert először ember.”

Marxista város, missziós terület című könyvében (1957) lejegyzi élményeit, aprólékosan elemzi Ivry minden jelenségét, amelyek személyesen érintik. A marxista városban Isten távol van, a munkások csak az egyház külső megnyilatkozásait ismerik, bírálják. „Milyen nehéz és veszélyes Krisztussal élni közöttük. Nehéz őket szeretni, nem azért, amik, hanem azért, ami hiányzik nekik, nem tőlük menekülni, hanem a rossztól. Nagy szükségük van arra, hogy szeressék őket anélkül, hogy azt szeretnénk, amit ők szeretnek. Nagy szükségük van arra, hogy az Evangéliumot elvigyük nekik mindazzal, ami minket megszerettet vagy meggyűlöltet részükről, vagy akár nevetségessé tesz a szemükben.” Madeleine sokat szenved és imádkozik. Meg van győződve arról, hogy a keresztények is felelősek az országban kialakult hitetlenség miatt. „Az ateista világ nem születik meg a keresztények hibái és vak önzése nélkül.”

Később a II. vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetű dokumentuma megerősíti e megállapítást. A 19. pont az ateizmus gyökereit vizsgálva ezt is megállapítja: „A hívőknek nem kis részük lehet az ateizmus létrejöttében: ahelyett, hogy feltárnák Isten és a vallás igazi arcát, inkább eltakarják azt, mert vagy elhanyagolják a hitoktatást, vagy a tanítást meghamisítva adják elő, vagy éppen tulajdon vallási, erkölcsi és társadalmi életük fogyatékos.”

Madeleine Ivryben él, de szíve Rómával dobog. Egészen különleges nála Róma és a pápa iránti tisztelet, szeretet. Azt vallja Szent Ágoston nyomán, hogy „a teljes Krisztus: a Fő és a Test együtt”. Az Egyházat Szent Pállal Krisztus (titokzatos) Testének hiszi, Anyjának tekinti, és szereti a látható egyház minden hibája ellenére. XXIII. János pápa alatt a római cenzúra, a munkáspapok ideiglenes betiltása nagy csapást jelent a szépen kibontakozó munkásmisszióra. Madeleine, aki sorsközösséget vállalt a munkásokkal és munkáspapokkal, nem tiltakozik, hanem imádkozik, reflektál társaival. Aztán különös lépésre szánja el magát. 1952 októberében Rómába utazik. XII. Pius pápától kért volna kihallgatást. Egyenesen a Szent Péter-bazilikába ment, az apostolfejedelem sírjánál imádkozik egész nap, majd visszatér Párizsba. A kihallgatási jegyet barátai megszerezték, de későn kapta kézhez. 

Idézzük Madeleine Delbrêl XII. Piusnak szánt levelét, amely beszámol az említett római „villámlátogatásról”, és egyben az engedelmes nő lelkiállapotáról.
„Tizennyolc éve osztom egy olyan népesség életét, amely nemcsak hit nélkül, de keresztény emlékezet nélkül is él. Szorosan a franciaországi egyházhoz kötődöm, amely régit és újat hoz elő a keresztény örökségből; meg vagyok győződve, hogy hűségünk megköveteli az egyre buzgóbb missziós lendületet, ugyanakkor az egyre erősebb gyökeres engedelmességet: ezzel a lelkülettel kívántam Rómába menni, hogy mindenki nevében kettős kegyelmet kérjek. Hogy ez hitaktus legyen és semmi több, mindjárt, ahogy Rómába érkeztem, reggel egyenesen Szent Péter sírjához mentem, az oltár elé, ahol Ön szentmisét mutat be. Ott imádkoztam egész nap, és este visszatértem Párizsba. Nem gondoltam, hogy jogom lenne audienciát kérni Szentségedtől. Barátaim, akik ismerték utazásomat, jóságosan megkérték ezt számomra. Gyakorlati bonyodalmak miatt csak későn kaptam meg a levelet a kihallgatási jeggyel, amely jelezte, hogy Ön várt, de én nem voltam ott. Nem tudom, mi nagyobb bennem: a hála vagy a fájdalom. Lehetetlen, hogy ezt ne mondjam meg Önnek. Talán nem normális, hogy valaki így ír a pápának, de amikor egy atya várta gyermekét és az nem érkezett meg, nem lenne gyermek, ha nem írná meg Atyjának háláját és nem kérne elnézést. Ezeket kifejezve Önnek, Szentatya, arra kérem Szentségedet, hogy áldja meg mindazokat, akikkel tele van a lelkem.”

Madeleine Delbrêl élete vége felé sokat betegeskedett. Még megérte a II. vatikáni zsinat megnyitását, olvashatta XXIII. János pápa Pacem in terris kezdetű körlevelét, és örömmel üdvözli az egyház megújulását sürgető zsinatot. XXIII. Jánost a „kor csodájának” nevezi. 1964 szeptemberében, egy hónappal halála előtt előadást tart egyetemistáknak ezzel a címmel: Az ateista környezet kiváló alkalom saját megtérésünkre. Ebben összefoglalja a marxista város munkásai körében szerzett élettapasztalatát, s a hit és az állandó megtérés programját állítja a fiatal hallgatóság elé. Üzenete ma is időszerű, minden környezetben, az új evangelizálás egyre sürgetőbb feladatának teljesítésében. 

A krisztusi örömhírt hirdeti, és igyekszik megvalósítani minden nehézség ellenére Ferenc pápa, a II. vatikáni zsinat és pápaelődei nyomán: zárt világából kilépő Egyház, megtérő, missziós Egyház, halaszthatatlan egyházi megújulás – fejtette ki első program-dokumentumában. (Az Evangélium öröme, 20–33)

1A következőkhöz lásd Szabó Ferenc SJ: „Krisztus fénye”, Bevezetés Henri de Lubac SJ életművébe, JTMR, Bp., 2014, 146–147.

2Vö. http://hu.radiovaticana.va/storico/2010/07/17/madeleine_delbr%EAl:_vil%E1gi_apostol_p%E1rizs_munk%E

Szólj hozzá!

Címkék: egyház hit katolikus hitvédelem jezsuita apologetika

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr2614388712

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.