Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Facebook

Címkék

boldogság (8) egyház (50) európa (8) ferencpápa (9) gondolat (9) gondolatébresztő (17) hit (21) ima (13) isten (19) jezsuita (11) jézus (10) katolikus (9) lelkiség (9) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (9) szeretet (12) társadalom (10) tudomány (11) vallás (13) vallások (10) Címkefelhő

Utolsó kommentek

Friss topikok

Posztmodern világpolitika? Útban a többpólusú világrend kialakulása felé (1. rész)

2018.11.26. 17:32 Satori

Ebben az esszében azt az átalakulást teszem szóvá (azt problematizálom és próbálom reflektorfénybe állítani), amely korunk emberének gondolkodásában végbemegy. XXI. századi jelenünkről beszélni persze kockázatos vállalkozás, hiszen azt feltételezi, hogy képesek vagyunk tájékozódni olyan területen is, amelyről még nincsenek térképünk, vagyis egyelőre nagyrészt áttekinthetetlen. Bár vállalkozásunk csak kísérleti jellegű lehet – s így a dolog természeténél fogva számos félreértésre, értelmezési torzításra, sőt tényleges tévedésre is alkalmat ad –, mégis újra és újra meg kell kísérelnünk. A kényszerítő ok abban áll, hogy jövőnk a tét: az, ahogyan mindenkori jelenünket értelmezzük és értékeljük, kihat arra is, amit formálunk belőle.

danicinghouse.jpgA híres táncoló ház Prágában

Ha talán kissé szerénytelenül és nagyigényűen hangzik is, az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy elsősorban a filozófiai hermeneutika felismeréseire alapozva és eredményeinek felhasználásával nagy vonalakban előrejelzést adjak a világpolitika jövőbeli alakulására. Tézisem szerint, bár a posztmodern szemlélet némiképp túlzottan radikális, amennyiben – némiképp önellentmondásos módon – tout court lemond bármiféle univerzális igazság megfogalmazásának igényéről, minden egyoldalúsága ellenére is produktív hozzájárulásnak számít, hiszen egy demokratikusan hangolt, többpólusú világ kialakulásának irányába mutat.

 

Mi a posztmodern?

Az I., majd különösen a II. világháború után fokozatosan az az életérzés alakult ki az európai kultúrkörben hogy egyfajta  történelmi léptékű korszakváltás zajlik. Mintha a kultúrában – Freud híres kifejezésével élve – egyfajta „rossz közérzet” vette volna át az uralmat, mely a múlt század elejétől mind ellenállhatatlanabbul tovább terjedt és fokozatosan elméleti reflexiót is követelt volna magának. Egyesek – elsősorban vezető értelmiségiek (eszmetörténészek, irodalmárok és építészek, valamint számos más művészi csoportosulás tagjai) – arról kezdtek beszélni, hogy a modernitás véget ért és egy új, „poszt-modern” kor hajnala virrad. Ennek az életérzésnek filozófiai igénnyel elsőként egy francia gondolkodó, Jean Francois Lyotard (1924-1998) adott hangot. Lyotard A posztmodern állapot címmel 1979-ben megjelent munkájában [nota bene: a magyar fordítás kissé sikerületlen, hiszen éppenséggel nem valamely statikus „állapotról” van szó!] az új korszak legfőbb jellegzetességét azzal az első hallásra talán enigmatikusan hangzó kijelentéssel fejezte ki, hogy a „nagy elbeszéléseknek” úgymond leáldozott…

 

A modernitás „nagy elbeszélései”

A nagy elbeszélések az emberi történelem és élet egészének nagyszabású, mindent átfogó, univerzális értelmezésmódjai, amelyek Lyotard szerint a modernitásban uralkodtak. Voltaképpen olyan nagy és átfogó sémákról vagy „meta-narratívákról” van szó, amelyek – mint a „meta”, valamin át, keresztül, valamin túl jelentésű görög képző is jelzi – túllépnek az egyéni, csoportos, illetve társadalmi életünk konkrét eseményeinek szűkös keretein (a „kis elbeszéléseken”) és az egyetemesség igényével lépnek fel. Ezek a sémák a modernitást jellemezték, ám ma már – Lyotard szerint – számos okoknál fogva többé nem hiszünk bennük. A francia filozófus alapvetően három ilyen nagy elbeszélést különböztet meg: a felvilágosodást, az idealizmust, valamint a marxista meta-narratívát.

  1. A felvilágosodás nagy elbeszélése arra a gondolatra épül, miszerint a történelem az emberi tudás fokozatos előretörésének és fejlődésének története, amely töretlen lendülettel halad előre, és elsősorban a szaktudományok felfedezései és az ezáltal szolgáltatott pozitív ismeretek kibontakozása révén valósul meg. Eszerint a séma szerint az emberi történelem értelme a világ fokozatos, a természettudomány és a technika segítségével történő birtokbavétele, amely a tudomány haladásával jobbá és könnyebbé teszi az emberi létezést.
  2. Nagy elbeszélésnek számít az idealizmus is, amely a XVIII-XIX. század német idealista filozófusaira hivatkozik. Közülük a legjelentősebb G. W. F. Hegel (1770-1831), aki az emberiség történetét úgy tekintette, mint a szellem fokozatos fejlődésének és kibontakozásának történetét. Ez a paradigma tehát nagyban hasonlít a felvilágosodás nagy elbeszélésére, ám amíg a felvilágosodás nagy elbeszélése (különösen annak pozitivista formája) az emberiség történelmének fejlődését a világ dolgairól való tudás fejlődésével azonosította – vagyis azzal, hogy az ismeretek által a világot mind hatékonyabban tudjuk birtokba venni, és ezáltal fokozatosan megszabadulunk alantas szükségleteinktől, azaz a természetnek való alávetettségtől (vagyis egyre inkább képesek leszünk megszervezni és uralmunk alá hajtani a fizikai világot) –, az idealista meta-elbeszélés inkább az emberi szellem fejlődésére koncentrál, amennyiben a történelmet az ember fokozatos „átszellemiesedése” történeteként gondolja el (vagyis fokozatos „öntudatra jutásának” történeteként jellemzi). Hegel úgy látta a történelmet, mint ami az egyes ember szellemének az egész emberiség szellemével való fokozatos azonosulása, egyesülési folyamata (amit Istennek tekintett). A történelem célja tehát, hogy a véges szellem (vagyis mi) abszolút szellemmé váljék.
  3. Az utolsó – és talán hozzánk történelmi-geopolitikai okok folytán a legközelebb álló – meta-narratíva a marxizmus. Ez bizonyos értelemben a korábbi két nagy elbeszélés keverékének tekinthető. Hiszen egyrészt sürgeti az ember önmaga általi „újra-elsajátítását”, vagy emancipációját (például az által, hogy az emberek közötti „elidegenedést” tematizálja), s ennyiben az idealista meta-narratíva örököse; másrészt azonban hangsúlyozza a természet „megszelídítésének” szükségességét is (vagyis az anyagi bilincsektől való megszabadulás követelményét), ami a felvilágosodás meta-elbeszélésének lényeges mozzanata. A történelem a marxisták szerint akkor teljesedik be (akkor köszönt be annak „vége”), ha az egyes ember immár teljes mértékben ura lesz önmagának, vagyis nem létezik többé szolgaság vagy függőség, és megszűnik az ember ember általi kizsákmányolása: beköszönt a kommunista társadalom. Marx sajátossága Hegelhez képest, hogy ő elsősorban anyagi bázis megváltozása révén kívánta elérni a fenti célt, míg az idealisták a szellemi fejlődésében reméltek.

 

Valami megváltozott! – A naiv haladáshit és a „nagy elbeszélések” vége (posztmodern felismerések)

Lyotard fő tézise, hogy a fenti nagy elbeszélések bizonyos történelmi okokból kifolyólag mára válságba jutottak. Ennek megértéséhez érdemes segítségül hívnunk Lyotard egy másik művét, amely a Le Postmoderne expliqué aux enfants [A posztmodern gyermekeknek szánt magyarázata] címet viseli. Ebben könyvben – melynek címe némi iróniát sugall – Lyotard azt fejtegeti, hogy a felvilágosodás naiv tudományhite mostanára illúziónak bizonyult. A korábban általánosan elterjedt nézet, miszerint a természettudomány és a belőle származó technológia egyértelműen az emberi létezés jobbítására szolgál, lelepleződött: a remény megalapozatlannak, a prófécia hamisnak bizonyult. Hiszen mára egyre világosabban látjuk, hogy a modern tudományos technológiákra épülő szervezett társadalmak nemegyszer több és nagyobb problémát generálnak, mint amit tudományos apparátusuk és felfedezéseik segítségével képesek volnának megoldani.

Ugyanez a bizalomvesztés érvényes a többi meta-narratívára is. Lyotard nagy meggyőző erővel fejtegeti, hogy a hegeli idealista dogmát – miszerint minden, ami létezik érthető, és minden, ami érthető, egyúttal létezik is (vagyis azt a meggyőződést, hogy a történelem fokozatosan a dolgok tökéletes értelmi átvilágítása, racionalizálása és így az isteninek tekintett ész uralmának kibontakozása felé halad) Auschwitz egyszer s mindenkorra megcáfolta. A történelem optimista szemlélete a náci haláltáborokban végérvényesen megbukott, hiszen senki sem állíthatja komolyan, hogy az Auschwitz által jelképezett felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan bűntény bármilyen értelemben is „racionális” volna. Valóságos, ez kétségbevonhatatlan, ám védhetetlen a racionalitása. Lyotard kritikája így az egész modern filozófia optimizmusa ellen fordul, amely – legalábbis Leibniz és Descartes óta – azt a benyomást igyekezett kelteni, hogy a történelem kibontakozása érteli alapokra helyezhető, azaz hogy még a „metafizikai rossz” botrányát is képesek lehetünk megmagyarázni azon az alapon, hogy valamiképpen erre van szükség a „nagyobb jó” kibontakozásához. Azt állítani ugyanis, hogy a háborúk ugyan valóban rosszak, ám – mindent egybevéve – azok révén számos jó dolog is megvalósult a történelemben (például egyesültek a nemzetek, fellendül a gazdaság, megmutatkozott az emberi szolidaritás stb.), nem csak olcsó megoldás, de valójában felér egy istenkáromlással: felháborító magyarázat a szenvedőkkel szemközt. Sokan próbálták elhitetni velünk – hangsúlyozza Lyotard –, hogy a történelemben létezik egyenes irányú fejlődés. Csakhogy a tényleges történelem rettenetesen eseményeivel szemben (amilyen például a XX. századi nácizmus volt) Lyotard szerint az emberi történelem idealista nagy elbeszélése is vereséget szenvedett, zátonyra futott, értelmét veszítette.

Végül ugyanez mondható el a marxista meta-narratíváról is. A sztálinista Szovjetunió – vagy éppen régiónk közelmúltbeli fájdalmas történelme (a magyar 1956-os forradalom leverése, vagy Csehszlovákia 1968-as lerohanása) – nyilvánvalóvá tették a kommunista rezsimek tekintélyelvű és totalitárius jellegét; ez pedig – Lyotard szerint – hiteltelenné tette és megcáfolta végül a marxista meta-narratívát is.

Úgy tűnik, csakugyan számos nyomós érv hozható fel Lyotard tétele mellett, miszerint lényeges (végérvényes?) változás történt. Maga a történelem-, sőt a világszemléletünk rendült meg. A felvilágosodás naiv haladáshite a történelem süllyesztőjébe került: s a meta-narratívák – a modernitást jellemző nagy elbeszélések vagy univerzális perspektívák, amelyek valaha oly nagy meggyőző erővel bírtak és egyetemes értelmezési keretként tudtak szolgálni történelmi létezésünk számára – mára mintegy szalonképtelenekké váltak: megbuktak, tekintélyüket és szavahihetőségüket veszítették. Posztmodern (pontosabban, mint később látni fogjuk: poszt-indusztriális) korszakba léptünk – a dolog minden (pozitív és negatív) következményével együtt...

 

Van a posztmodernnek pozitív hozadéka?

Fentebb a posztmodern rövid és találó meghatározásához jutottunk („a nagy elbeszélések vége”). Milyen jelenségekkel írható le mármost ez a küszöbön álló, illetve talán már régen beköszöntött új korszak? Mi az, ami megmaradt a modernitás után? Mivel meg kell barátkoznunk? Mi az, ami mostantól a nyomunkba szegődött, ami elszántan követ – úgymond a nyakunkban liheg –, amitől többé nem leszünk képesek megszabadulni? 

Nos, Lyotard szerint az új időszakot mindenekelőtt egyfajta sokszínűség jellemzi, amelyet többé nem lehet egyetlen központból irányítani. Sőt, az új típusú pluralizmus esetében talán még ennél is többről van szó: a posztmodern teoretikusok szerint ugyanis a sokszínűség (a korábbitól eltérő módon) bizonyos értelemben legitimitásra, „méltóságra”, sőt valamifajta „normativitásra” is szert tesz. Hiszen minden korban szükség van valamilyen irányító szempontra! A modernitás meta-elbeszélései, amelyeket immár magunk mögött hagytunk, azáltal, hogy átfogó magyarázatul szolgáltak a múlt történelmi eseményeinek megértéséhez, egyúttal iránymutatóul, vezérfonálként is szolgáltak a jelen és a jövő értelmezéséhez. A felvilágosodás, az idealizmus és a marxizmus értékítéletei egykor azt is meghatározták, ahogyan az emberek döntéseket hoztak a konkrét életükben. Sokan régebben így nyilatkoztak: „Azért állok ezen és ezen az állásponton, mert marxista vagyok.” Mások idealistának vallották magukat; ismét mások önazonosságukat a felvilágosult modernitásból merítették. Tehát létezett az emberek számára egy olyan vonatkoztatási rendszer, amely a konkrét életben is elirányított és mintegy magától értetődő alapelvként, legitimációs keretként szolgált. Ennek helyébe a posztmodernben egy újfajta legitimáció lépett, az úgynevezett „posztmodern racionalitás”. Ez Lyotard szerint csakis „lokális” kiterjedésű lehet: a meta-narratívák egyetemes racionalitás-igényét tehát a helyi racionalitásra kell korlátozni. Nincsenek többé metanarratívák – és itt a „meta” képző ismét hangsúlyossá válik –, nincsenek átfogó nagy elbeszélések, amelyek univerzális vezérfonalul szolgálhatnának a múlt eseményeinek értelmezéséhez, vagy a jövő választásaihoz.

És csakugyan! Ott is, ahol nem is várnánk, a fizikai természettudományok művelői között is – akik régen gyakorta a pozitivista szemléletű felvilágosodás, vagy a marxista-materialista tudományszemlélet befolyása alatt álltak –, egyre inkább tért hódít az új személet. Mára a természettudósok is egyre kevésbé tekintenek úgy saját munkájukra, mint amelynek segítségével az a világ lépésről lépésre, kumulatív módon, fokozatos felderíthető volna. Vannak persze olyan kutatási adatok, amelyek előkészítik a további felfedezések útját, azonban a mai természettudósok általában nem úgy tekintik magukat, mint akiknek az a tiszte, hogy tudományuk révén az egész világot megértsék és minden szempontból megragadják. A mai felfedezések alkalmával egyre kevésbé hangoztatják a szokott magabiztossággal: „Lám, újabb fontos lépést tettünk a világ egészéről szóló teljes tudás megszerzése irányába, amelyet majd egy szép napon elérünk.” Egyre világosabb ugyanis, hogy valójában mindig csak részleges eredményekről és felfedezésekről lehet szó, amelyek csak bizonyos határok között érvényesek, addig a pontig – s itt Karl Popper falszifikálhatósági elvére utalhatunk –, amíg meg nem cáfolják őket és ki nem mutatják tarthatatlanságukat. Ez a tudomány haladásmódja mára egyre világosabbá teszi, hogy a szaktudós részéről is mennyi óvatosság, józanság és körültekintő hozzáállás szükségeltetik. El kell ismernünk a perspektívák sokszínűségét – ami óhatatlanul egyfajta „ismeretelméleti szerénységre” vezet.

 

Negatív következmények

Persze itt sem minden adhat okot ünneplésre és optimizmusra – az éremnek megvan a másik oldala is. Hiszen a posztmodernről szóló Lyotard-féle diskurzus, amely a sokszínűséget favorizálta, nem csak pozitív hozadékokkal szolgál. Szó sincs róla! A posztmodern állapot utolsó lapjain Lyotard maga is beszél az ideiglenesség és átmenetiség korszakáról, melyben minden elköteleződés és megállapodás is bizonytalanná válik. Ma ennek egyre inkább látszanak a következményei az egyes emberek életében is, hiszen a házassági „szerződésre” is érvényes. A posztmodernizmus folyományaként a családok is törékenyekké, széttöredezettekké váltak, ennek a felnövekvő generáció érzelmi fejlődésére vonatkozó minden tragikus következményével együtt. A németben egyenesen új szót alkottak a provizórikus, nem teljes elkötelezettséggel járó együttélési formák jelölésére: a Lebensabschnittsgefährte a csupán egy adott életszakaszra szóló partnert jelenti. Lyotard azonban – legalábbis A posztmodern állapotban – az ideiglenesség jelenségére még összességében véve pozitív dolognak tekinti, amely emancipatív, felszabadító hatással jár: az egyéni szabadság nála kevesebb függést jelent, amely megóv a végérvényes, ám esetleg sikerületlen elköteleződésektől, a túlságosan mély azonosulásoktól is.

A Lyotard-féle posztmodernizmust amiatt is számos kritikával illették, hogy úgymond aláássa a értelmesség, a racionalitás igényét. Hiszen nincs szó többé egyetlen, erős, központi és jól strukturált racionalitásról, s így bizonyos értelemben elveszik a választások és ítéletek abszolút mértéke, kritériuma vagy princípiuma is. Persze a „helyi racionalitás” fogalma, amelyet Lyotard a későbbi műveiben kidolgozott (és a fentebb idézett művében is említ) persze egyfajta válasznak számít. A posztmodern racionalitás nem globális vagy metafizikai, nem totális vagy isteni többé, hanem – mondjuk így – egyszerűen emberi racionalitás, amely időről időre megkérdőjeleződik. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy mindenestül ellehetetlenültek az értékítéletinket, vagy hogy fel kell függeszteni a múlttal és annak eseményeivel kapcsolatos állásfoglalásainkat. Legfeljebb – újra hangsúlyozzuk – a perspektivizmus szerénységre int a túlságosan nagy igényű állásfoglalásokkal, az elhamarkodottan egyetemesnek kikiáltott igazságokkal szemben.

A posztmodernről szóló diskurzus a hatvanas évektől kezdődően rendkívüli népszerűségre tett szert a nyugati kultúrában, az európai és észak-amerikai szellemi életben. A kontinentális filozófiai gondolkodáson belül ezen irányzat egyik fő előmozdítója – az olasz szellemi élet fenegyereke – Gianni Vattimo volt. 1985-ben ő publikálta először La fine della modernitá [A modernitás vége] című programadó könyvét (Garzani), mely annak idején jelentős visszhangot vert, s „gyenge gondokodás” (pensiero debole) néven valóságos iskolát alapított. Vattimo posztmodern kezdeményezéséhez számos más filozófus és értelmiségi csatlakozott (köztük a nemrégiben elhunyt Umberto Eco is). Vajon mi hiányzik mégis a Lyotard által javasolt posztmodern szemléletből? Miben szorul kiegészítésre, alkalmasint kritikára?

 

Egy szükséges kiegészítés: a posztmodern kritikája

Lyotard posztmodern filozófiájából mindenekelőtt éppen annak tudatosítása hiányzik, hogy végső soron az ő tézise is – miszerint többé nem a modernitásban élünk, hanem átléptünk a posztmodern állapotba – éppúgy csupán egy tézis (vagyis bizonyos szempontból szintén egy egyetemesség igényével fellépő állítás, vagy nagy elbeszélés), mint azok, amelyeket felváltani igyekszik. Amikor például a Posztmodern gyermekek számára lapjain Lyotard azt fejtegeti, hogy a sztálinizmus érvénytelenítette a marxista nagy elbeszélést, vagy hogy Auschwitz megcáfolta a modern felvilágosodás haladáshitét és az optimista Hegel-i idealizmust, akkor fontos észrevennünk, hogy amit mond, újra csak egy meta-narratívának tekinthető. Ez azt jelenti, hogy valamely eseményt értelmez – azaz a történteket látja el jelentéssel – a saját értelmezése, látásmódja szerint, s ezt a jelentést univerzálisan érvényesnek tekinti, amely másokra is vonatkozik. Márpedig ez éppenséggel a nagy elbeszélések legfontosabb formai eleme! Persze ezt nem úgy kell érteni, hogy most végre „rajtakaptuk” Lyotard-t, hogy kibújt a szög a zsákból – az ilyenfajta diadalmas retorika nyilvánvalóan nem sokat segít az igazság felfedezésének útján! Az azonban fontos elismernünk, hogy a posztmodern elmélet is – minden metafizika- és más meta-narratíva-ellenes retorikája ellenére – végső soron csak egyfajta meta-narratívának számít.

Annak sem volna sok értelme, ha egyszerűen csak azt hajtogatnánk: nem léteznek többé a modernitás nagy elbeszélései (azaz nincs többé idealizmus, felvilágosodás, vagy marxizmus). Ehelyett sokkal termékenyebb, ha megkérdezzük magunktól: vajon hogyan vált lehetségessé, hogy ezek a korábban uralkodó meta-narratívák egyszeriben elveszítették tekintélyüket? Ha ugyanis túlságosan szó szerint vesszük a Lyotard által mondottakat, és csak azt hajtogatjuk, hogy a korábbi vonatkozatási pontok és értelmezési keretek megszüntek, akkor lényegében vezérfonal nélkül találjuk magunkat, vagyis olyan helyzetben, amelyben a különböző perspektívák folyamatos és kibékíthetetlen harcban állnak egymással. Bár ideig-óráig vígasztalhatjuk magukat azzal, hogy a mindenkori pillanatnyi igények majd elirányítanak a konkrét problémák megoldásában, ám ezen az úton végső soron az álláspontok teljes önkényéhez és azok értelmes érvelés útján történő összehasonlításának lehetetlenségéhez jutunk. Ha ugyanis egyáltalán nincsenek többé meta-narratívák, akkor mindenki csak a maga kis elbeszélését adhatja elő – s aszerint ítél majd… Márpedig így alkalmasint csakis kenyértörés, vagyis erőszak útján lehetne eldönteni, hogy melyik elbeszélésnek (pontosabban elbeszélőnek van igaza): az erősebb joga győz.

Lyotard persze nem ezt akarja sugallani, nézeteinek mégis a fenti nézet egyik lehetséges következménye. Ha azonban – amiként könyvében Vattimo javasolja – amellett tesszük le a voksot, hogy maga a posztmodernitás eseménye is csak egy a tovább mesélendő történetek közül, és ha sikerül a szükséges mértékig megőriznünk a racionalitásra, az értelmességre, és az igazságra irányuló ösztönös emberi igényünket („univerzális” igazságok helyett annak legalábbis valamely „legyengített” változatára), akkor a modernitást felváltó szellemi áramlat számunkra is érvényes eligazítóként szolgálhat. Így továbbra sem kell lemondanunk az érvényes vezérelvről jövőbeli választásaink számára: ezekre az irányadó princípiumokra éppenséggel a poszt-indusztriális (poszmodern) kor beköszönte révén, az annak közegében végzett (erkölcsi és teológiai) reflexió által tehetünk szert. Így a posztmodern idején sem hiányzik majd életünkből és cselekedeteinkből az értelem, a jelentés és az irány; megőrizhető a motívumaink megvitatásához „elégségesen erős” racionalitás az értelmes érvelés számára a mindenkori diskurzusban. S hogy mindez pontosabban milyen politikai következményekkel jár majd? Erre írásunk következő két részében bővebben kitérünk majd.

4 komment

Címkék: posztmodern világpolitika világrend

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr6714394570

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

godit 2018.11.30. 05:37:54

Az idők jelei

m.youtube.com/watch?feature=youtu.be&v=onAWikmvVjc

Figyelemreméltó gondolatok. Szociológiai, filozófiai és teológiai nyomozás. Olyan kérdéseket feszeget, melyek alapvetően befolyásolták az ember boldogulását évezredekig.

MT1039 2018.11.30. 14:39:24

Számomra a legizgalmasabb kérdés, hogy a "kereszténység" (az idézőjel annak szól, hogy meg kellene határozni, mit is jelenthet ez a szó a téma kontextusában) vajon hogyan illeszkedik a "nagy elbeszélések", illetve a posztmodern léttapasztalat közé, mellé, fölé, stb.

Satori 2018.12.10. 07:53:29

Kedves @godit: !
Nagyon köszönöm a linket az "Idők jelei" projekt ezen epizódjáról. Megnéztem a filmet és nagyon érdekesnek, gondolatgazdagnak találtam. Az erdélyi család tanúságtétele pedig egyenesen megrendítő.

Satori 2018.12.10. 07:58:06

Kedves @MT1039: !
Én azt hiszem, hogy a "kereszténység" csak a "krisztianitás" (Societas Christiana) értelmében tekinthető nagy elbeszélésnek. Mint "vallás" (autentikus értelemben) és spiritualitás természetesen nem határolható le semmiféle politikai vagy szociológiai formációra. Nem kisajátítható.