Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Facebook

Címkék

boldogság (8) egyház (50) európa (8) ferencpápa (9) gondolat (9) gondolatébresztő (17) hit (21) ima (13) isten (19) jezsuita (11) jézus (10) katolikus (9) lelkiség (9) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (9) szeretet (12) társadalom (10) tudomány (11) vallás (13) vallások (10) Címkefelhő

Friss topikok

Keresztények a közéletben – etikai támpontok a szekularizált világban (2. rész)

2018.12.04. 19:48 SzabóFerencSJ

Megalapozni az etikát? Ezzel a kérdéssel foglalkozott Olaszországban egy széles körű vita, amelyet a Liberal című folyóirat indított el, és amelyben részt vett Carlo Maria Martini (1927–2012) hajdani milánói bíboros érsek és Umberto Eco (1932–2016) neves olasz író – egymással vitatkozva –, valamint számos hívő és nem hívő értelmiségi, politikus. A vitaanyag könyvben is megjelent.[1]

szf2.jpg

A probléma alján ez a kérdés húzódik meg: „Miben hisz az, aki nem hisz?” Umberto Eco – másokkal – eloszlat egy lehetséges félreértést, amely igen gyakran meghamisítja az ilyen vitát. Arról az illúzióról van szó, amely a hívőket és nem hívőket úgy kezeli (tekinti), mint teljesen különálló és egymással szembenálló csoportot. Valójában a hit és a hitetlenség határvonala mindenkinek a szívén keresztül húzódik. Azt szokták mondani: mindenkiben van egy hívő és egy hitetlen. Vagyis a hívőt is kísérti a hitetlenség, és a hitetlen is szomjaz valami örököt, hitetlenül is hisz, miként például Ady vagy József Attila, vagy annyi más magát hitetlennek mondó kortárs író és gondolkodó Európában. Fundamentalizmust mindkét oldalon találunk: a dogmatikusan (rossz értelemben véve a dogmatikust!) hívő éppúgy fundamentalista, mint a dogmatikusan nem hívő. Nem lehet azt állítani, hogy a hitetlen humanista, tehát hogy aki elveti Istent, és tagad minden isteni transzcendenciát, egyben tagad (eo ipso) minden erkölcsi értéket és normát is, tehát nihilista; bár Dosztojevszkij és Sartre ateista hősei kijelentik: „Ha Isten nincs, minden megengedett.” Tehát a kinyilatkoztatás nélkül is van az embernek bizonyos etikai tapasztalata, illetve – erre még visszatérünk – a józanésztől megvilágosított lelkiismeret szava int a jóra, és figyelmeztet a rosszra.

Mi tehát az etika alapja – ha egyáltalán beszélhetünk etikáról –, és mi annak végső igazolása? Melyek a „világi etika” alapjai? Milyen igazolást adhat morális cselekvésének a nem hívő, aki önmagán kívül nem fogad el abszolútot, feltétlent, „isteni” törvényt? Martini bíboros szerint a keresztények számára a feltétlen alapelv (princípium) az emberi személy méltóságának a tisztelete, és ez a princípium a lényeges referencia (vonatkozási pont) a legtöbb nem hívő számára is. De a milánói érsek szerint e princípium önmagában nem elég, mert tovább kérdezhetünk: mi alapozza meg magát az emberi méltóságot? Viszont mások így kérdeznek rá: mit jelent egyáltalán a „megalapozni”, amikor etikáról van szó? A kérdés nem az lenne-e inkább, hogy vajon az emberi méltóságot kell-e egyáltalán „megalapozni” olyan értelemben, hogy kell-e keresni igazolásához más princípiumot önmagán kívül? Mert ha ezt keresnénk, tagadnánk annak feltétlen voltát, amelyet éppen igazolni akarunk.

Martini bíboros és más hívők azért látják az emberi személy méltóságában a tiszteletre méltó dimenziót, mivel azt Isten helyezte az emberbe, akit saját képmására teremtett és isteni életre hívott meg. Tehát végső „alapozásként” a kinyilatkoztatás hitére hivatkoznak. A nem hívők viszont ezt mondják: etikai szempontból az ember öntranszcendenciája elég, nem szükséges az isteni transzcendenciára hivatkozni, hiszen a hívők is nemde azt állítják, hogy Isten – megtestesült Fia által – a másik ember emberségében nyilatkoztatja ki magát a hívőnek. Nemde azt mondhatjuk a zsidó filozófussal, Levinasszal, hogy Isten a „másik arcán” keresztül nyilvánítja ki magát: a másik ember arca, tekintete úgy jelenik meg, mint feltétlen felszólítás, hívás?

Umberto Eco – visszautalva Martini érseknek (és a perszonalista filozófusoknak) arra a kijelentésére, hogy az erkölcsről tudomással bíró „világi” szerint „a Másik bennünk van” – így folytatja: „A Másik, a másik személy tekintete az, ami meghatároz és alakít minket. Mi – ahogy nem tudunk evés vagy alvás nélkül élni – a Másik tekintete és válasza nélkül nem tudjuk megérteni, hogy kik vagyunk. Még aki megöl, elnyom, kirabol, leigáz másokat, az is csak kivételes pillanatokban teszi ezt, és élete többi részét azzal tölti, hogy elismerést, szeretetet, tiszteletet, dicséretet koldul felebarátjaitól. (…) Megpróbáltam a „világi etika” alapelveit egy természetes tényre alapozni – amely Ön számára isteni terv eredménye –: testi mivoltunkra és arra a gondolatra, hogy ösztönösen tudjuk, hogy van lelkünk (vagy valamink, ami ekként működik), de csak mások jelenlétének köszönhetően. Ebből kitűnik, hogy amit én világi etikának definiáltam, alapjában véve természetes etika, amelyet a hívők is elismernek.”

Umberto Eco, nem hívő író-filozófus, még hivatkozik arra, hogy a nem hívők is éreznek lelkiismeret-furdalást, továbbá hogy Krisztus alakja modell lehet az evilági etikát valló, nem hívő számára is. Krisztus ugyanis az egyetemes szeretet, az ellenségnek való megbocsátás, a mások üdvösségéért önmagát feláldozó Isten Fia olyan misztériumot képvisel, amely megnemesíti annak szívét is, aki nem hisz. „Emiatt állítom, hogy az alapokat illetően egy természetes etika – amelyet tiszteletben tartunk az azt átható mélységes vallásosság miatt – találkozhat egy olyan etika alapelveivel, amely a transzcendensbe vetett hiten alapszik, amely utóbbinak el kell ismernie, hogy a természetes elvek az üdvösség programjának alapján vésődtek a szívünkbe.”

Umberto Eco véleménye figyelemreméltó. Úgy tűnik, hogy fiatalkori katolikus hite és Aquinói Szent Tamás művének alapos tanulmányozása[2] befolyásolta álláspontja kialakításában. Nem így a többi hozzászóló, akiknek sokfajta – néha zavaros – véleményére utal Martini bíboros érsek záró hozzászólása. Ebben azt hangsúlyozza, hogy az etikának szüksége van az igazság megkülönböztetésére: a jó, helyes cselekvés ténye (választása) valamiképpen implikálja az élet értelmét, a jó és a rossz megkülönböztetését. „Az ember erkölcsi tapasztalatában egyre erősebben hallatszik egy olyan hang – a lelkiismeret hangja –, amely minden emberben jelen van, és amely megadja az alapfeltételt ahhoz, hogy a különböző fajú, kultúrájú és meggyőződésű emberek között párbeszéd alakulhasson ki az erkölcsről.”

Itt az erkölcs (és az etika) szívéhez érkeztünk. A továbbiakban tehát a lelkiismeret és a szabadság misztériumát kell megközelítenünk.

Lelkiismeret, törvény, szabadság

A II. vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetű konstitúciója (16–17. pontjaiban) fontos bekezdést szentel a lelkiismeret méltóságának és a szabadság kimagasló értékének . „Az ember a tudata mélyén olyan törvénnyel találkozik, amelyet nem ő szabott meg önmagának; amelynek engedelmeskedni tartozik. E törvény szava mindig arra szólítja, hogy szeresse és cselekedje a jót, és kerülje a rosszat. A kellő pillanatban felhangzik a szív mélyén: tedd ezt! óvakodjál attól! Igen, van olyan törvény, amelyet Isten írt az ember szívébe; és éppen abban áll az ember méltósága, hogy megtartja ezt a törvényt; szerinte is fogják megítélni (vö. Róm 2,14–16). A lelkiismeret az egyén legrejtettebb magva, és szentély, ahol egyedül van Istennel, akinek szava felhangzik a lélek mélyén.”

II. János Pál  Veritatis splendorkezdetű körlevele (57–61) jobban kifejti ezt a zsinati szöveget, megmagyarázva a páli utalást is, aki a Római levél 2. fejezetében arról szól, hogy a pogányok, a mózesi törvény híján, a természet szavára teszik meg azt, ami szívükbe van írva. „A lelkiismeret ítélete praktikus ítélet, azaz olyan ítélet, mely közli, hogy az embernek mit kell, vagy mit nem szabad tennie”, illetve értékel egy már bevégzett cselekedetet. Olyan ítélet ez, amely egy konkrét helyzetre alkalmazza az értelmes meggyőződést, hogy a jót szeretni és tenni, a rosszat pedig kerülni kell. A praktikus értelem ezen első elve a természeti törvényhez tartozik, sőt annak alapját képezi, amennyiben kifejezi a jó és a rossz fölötti eredeti világosságot, Isten teremtő bölcsességének tükröződő fényét.” (60)

A lelkiismeretről szóló tanítás egyben választ ad arra is, hogy a legtöbbször általános (természeti vagy kinyilatkoztatott) törvény miként kötelez a konkrét helyzetekben. Hiszen az (objektív) törvényt – amely egyetemes – egy adott korban és kulturális környezetben, az ember egy meghatározott sajátos szituációjában alkalmazza (tartja rá nézve kötelezőnek)a lelkiismeret,. A lelkiismeret állapítja meg végső soron a felelősséget, azt, hogy egy konkrét cselekedet megfelelt-e az általános (objektív) törvénynek. Az Veritatis splendor enciklika kizárja az ún. szituációs etikát,[3] amely annyira felmagasztalja a szabadságot, hogy azt az objektív törvény fölé helyezi, és függetleníti az isteni törvénytől: szerinte a szabadság maga teremti értékeit, és nem fogad el semmiféle „objektív”, „természeti” „adottságot”. De a teljesen önmagát teremtő szabadság illúzió vagy mítosz.

Ugyanakkor valljuk, hogy az emberi szabadság mindig szituált, vagyis az ember egy adott helyzetben, időben és helyen, anyagba (testbe) ágyazottan, társadalmi tabukra és elvárásokra is figyelve, bizonyos pszichológiai és neveltetési „determinizmusok”-tól is korlátozva teljesíti kötelességét; hallgat lelkiismerete (Isten) szavára. Az emberi szabadság életünk során bontakozik ki embrionális állapotából (egyeseknél mindvégig embrionális marad!). Mindez persze befolyásolja a felelőssége fokát is, az elkövetett rossz/bűn súlyosságát is. A tudatosság és a szabadság mértéke döntő; de fontos még a sajátos hivatás és az isteni (kegyelmi) híváshoz való hűség is. Azt mondhatjuk J. Fuchs neves német morálteológussal, hogy „a szituáció olyan vallási valóság, amelyben az ember szemben találja magát Istennel, a legfőbb Te-vel, egy soha meg nem ismétlődő, egyedülálló pillanatban”.[4]

II. János Pál, miután hangsúlyozta az erkölcsiség objektív és egyetemes szabályát, ami nem más, mint az igazság, vagyis az isteni törvény, hozzáfűzi: „Az erkölcsi jó igazsága, melyet az értelem törvénye fejez ki, gyakorlatilag és pontosan a lelkiismeret ítéletében ismerhető meg, és ez hozza magával a jó tett és a rossz tett elkövetőjének felelősségét. (…) Így a lelkiismeret gyakorlati ítéletében, mely a személyt egy meghatározott cselekedetre kötelezi, megmutatkozik a szabadság és az igazság összetartozása.” (Veritatis splendor 61)

Mindez nagyon szép, mondhatná valaki, de annyiféle igazság van, amennyit az emberek „teremtenek” maguknak. Így a törvényt is a maguk „ízlése” szerint alakítják, értelmezik; az értékek ingadoznak, mint a börzeérték; a ma igazsága holnap már nem érvényes; a lelkiismeretek tévesek lehetnek: kik – és milyen igazság, objektív norma szerint – nevelik őket? Ilyen kérdések óhatatlanul felmerülnek. Ezért is hangsúlyozta Martini bíboros a fentebb elemzett eszmecsere végén, hogy „az etika nem totalizálja az emberi tapasztalatot”, és „az etika önmagában törékeny: meg kell azt tartania a dolgok végső értelmének és a teljes igazságnak”.

A ma vitatott „természettörvényt” elfogadja (néha talán túlságosan meghatározottnak veszi, például a Humanae vitae enciklika értelmezésében) a hivatalos katolikus tanítás, de szerinte is a kinyilatkoztatás segítségére siet az értelemnek felismerésében, és az akaratot erősíti a kegyelmi segítség. A hívők számára is felmerül a probléma, amelyet Paul Valadier francia jezsuita feszeget és magyaráz egyik kis könyvében:[5] hogyan alakíthatjuk ki a helyes lelkiismeretet, amely a legfőbb támpont a cselekvésben? Ha a modern ember azt hiszi, hogy már szert tett a „felnőtt” lelkiismeretre, rövidlátó vagy illúzió áldozata. Miként minden esetben, itt sem szabad a „minden vagy semmi” apologétáira hallgatni. (Erre figyelmeztettek egyes atyák a 2014/15-ös kettős családszinóduson!)

A lelkiismeretet kell követnünk, de mivel ez sebzett és téves is lehet, nevelnünk is kell a törvényre. Illúzió az az eszme – hangsúlyozza P. Valadier –, hogy a modern ember nagykorú tudományos és erkölcsi szinten egyaránt, és hogy „elég modernnek lenni ahhoz, hogy erkölcsösek legyünk”. Tudatosítanunk kell, hogy csak állandó erőfeszítéssel, neveléssel „humanizálhatjuk” ösztönös énünket és mások lelkiismeretét is. „A lelkiismeret nem dönt támpontok nélkül: a társadalom elvárásai, a törvények, az erkölcsi szokások és hagyományok (tilalmak és parancsok) olyan támpontok, amelyek egy sajátos történelemből erednek, vagy, amelyek viták után születnek. De egyik sem elég önmagában: a lelkiismeret valamennyit figyelembe véve és kombinálva alakítja ki ítéletét, és e kritériumokból kiindulva humanizálja az ember önmagát – tehát alakítja morális egzisztenciáját. (…) Úgy kell tekinteni a támpontokat, mint útjelzéseket: kijelölik a követendő utat, megóvnak az eltévelyedéstől, de csak úgy, akkor, ha az ember tudja, hogy hova akar eljutni. Csak úgy lehet a jelzőtáblákat értelmesen olvasni, ha meghatároztuk az elérendő célt. (…) A támpontok nem mentesítenek a döntés alól, nem teszik fölöslegessé a cselekvési szándékot. De az ellenkezője is igaz: támpontok nélkül a szándék nem tudna dönteni.”[6]

A kinyilatkoztatás és a hit megvilágítja a lelkiismeretet. Krisztus a Hegyi beszédben átvette és tökéletesítette a Tízparancsolatot, és mindent az Isten és a felebarát szeretetében foglalt össze. És kimondta az aranyszabályt, amely hívőknek és nem hívőknek az egyetlen norma: „Mindazt, amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük. Ez a törvény és a próféták.” (Mt 5,12)

A bűn bevallása és múltunk vállalása is lehet világosság a lelkiismeret számára. Tetteink megváltoztatnak bennünket jó és rossz irányban; beleépülnek egzisztenciánkba. Ezeket vállalnunk kell; még a megbánt bűnök is javunkra válnak: Isten irgalmas szeretetét, bocsánatát nyilvánítják ki. „Diligentibus Deum omnia cooperantur in bonum”=Az Istent szeretőknek minden a javukra válik (Róm 8, 28) „Etiam peccata!” (Még a bűnök is) – fűzte hozzá Szent Ágoston.

Igazán szabadnak lenni annyi, mint bevallani, hogy az ember azt teszi, amit nem akar (vö. Róm 7). Ez a bevallás tetteink gyökeréig visz le bennünket, nemcsak azért, hogy bevalljuk a két „akarat” legyőzhetetlen eltérését, hanem hogy utólag beismerjük a kétértelmű szolidaritásokat, tudatos cinkosságokat, sőt még a rosszal való valóságos egyetértésünket is. A vétek bevallása nélkül a lelkiismeret nem mondhatja magát megvilágosodottnak; mindenekelőtt önmagáról kell helyes véleményt alkotnia. A bűn bevallása (vö. 50. zsoltár) felszabadítja a lelkiismeretet, felkészít az Ország örömünnepére (vö. Lk 15,11–32; Mt 8,11; 22,11–14).

A keresztények közéleti felelőssége

A keresztény hívők, akik Krisztus útját járják, és a Lélek erejében megkülönböztetik a szellemeket, az evangéliumi törvényt magukévá téve szabadon és hűségesen építik önmagukat és a közösséget, amikor válaszolnak a szívükbe írt szeretettörvény hívására. A francia püspökök nyilatkozata szerint a hiteles keresztények saját példájukon megmutatják, „hogyan ad a hit az emberi cselekvésnek olyan erőt és olyan ítélőképességet, amelynek birtokában beilleszkedhetnek a világ kézzelfogható valóságai közé. A különbségtétel (=szellemek megkülönböztetése) ugyanis abban segít, hogy tudjunk elfogadni, de visszautasítani is: elfogadni azt, ami valóban erősíti a szabadságot, és visszautasítani, ami lerombolja vagy gúzsba köti azt. A hit erkölcsi energiája azonban ennél messzebb megy: minden egyéni vagy közösségi emberi út céljára hivatkozva megadja az élet alapvető értelmét.” (…) „Az evangélium maga nem pusztán etikai mérce. A szellemek megkülönböztetése viszont segít annak megértésében, hogyan lehet az Evangélium elköteleződéseink, döntéseink és szándékaink normatív forrásává. Ezzel meghaladjuk az előírás és a döntés túl sematikus szembeállítását, és felfedezzük, hogy »a keresztény hit nem csupán értelemmel igazolandó és befogadandó állítások összessége, hanem eleven ismeretség Krisztussal, eleven emlékezet parancsolataira, megélendő igazság. (…) A hit olyan döntés, amely az egész létet áthatja.« (vö. Veritatis splendor 88).”[7]

A keresztény, aki önmaga megvalósítására törekszik, megnyílik mások, közeliek és távoliak felé, igyekszik legyőzni a mindannyiunkban erős és az egész társadalmat átható individualizmust, a közjavára is figyel, nemcsak jogait követeli, hanem kötelességeit is teljesíti. Jórészt a mai magyarságra is áll, amit a francia püspökök írnak: „A harcos és élvhajhász individualizmus kora ma már a múlté: a mai individualizmust főleg a nyugtalanság jellemzi, amelyet furcsa módon a közösségnek és az erkölcsi felelősség valós értelmének keresése kísér. Valamennyien tudjuk, hogy a tegnap még hódító ideológiák többé már nem csábítóak, és a politikai pártok nem nyújtanak nagy kollektív terveket. Ebben a »kijózanodott« helyzetben az emberek új kötődési lehetőségek után kutatnak, ahol ugyanazokat az aggodalmakat vagy ugyanazokat a tevékenységeket oszthatják meg egymással a kultúra, a sport, az emberbaráti cselekedetek vagy a vallás terén.” (Veritatis splendor, 53)

II. János Pállal ma is kérdezhetjük: ki vonhatná kétségbe, hogy „az erkölcs – amely az igazságra alapszik, és az igazságban kitárul a hiteles szabadság előtt – a személyes, családi, társadalmi és politikai élet minden területén eredeti, pótolhatatlan és igen nagy értékű szolgálatot tesz, nemcsak az egyes személynek, hogy gyarapodjék a jóban, hanem a társadalomnak is igaz fejlődése érdekében?” (Veritatis splendor, 101)

Igen, a közéletnek, a demokráciának szüksége van etikára, amely az értékek rendszerére támaszkodik: szabadság, igazságosság, a személyek egyenlő méltósága, az emberi jogok tisztelete. A katolikusokat az egyház szociális tanítása vezérli, amelyet minden helyi egyház saját konkrét helyzeteire alkalmaz. Helyzetelemzésre, a szellemek megkülönböztetésére van szükség a döntéseknél. Nincsenek receptmegoldások. De bizonyos támpontokat nyújt egyházunk társadalmi tanítása. (Vö. Christi fideles laici, 42; Centesimus annus, 48; Veritatis splendor, 101.)

A politika mindenki műve, mindenki felelős a közerkölcsökért, a demokrácia kibontakozásáért, a törvények megtartásáért. Nem lehet csupán a kormányfelelősöktől, a képviselőktől, a bíráktól, a rendőröktől, az üzemvezetőktől, a hatalom birtokosaitól várni a polgári együttélés megszervezését, szabályozását, ellenőrzését. Nincs igazi demokrácia felelős erkölcsi, „demokratikus” magatartás nélkül: megismerni és tisztelni másokat; elismerni a pozitívumot mások véleményében; a párbeszédet és a vitát a harc elé helyezni; a párbeszéd során kifejleszteni a kompromisszum iránti érzéket, ami elengedhetetlen a pluralista társadalomban (és nem jelent okvetlenül elvfeladást); észszel fegyelmezni a szenvedélyeket; száműzni a hazugságot és az erőszakot. A „demokratikus magatartás” feltételezi a reflexiót és a vitát, a szakszerű tájékozódást és az elemzést, a játékszabályok megtartását. A közélet felelőseinek (a politikai pártoknak, szakszervezeteknek is) ez elsőrendű feladatuk. De fontos szerep hárul a médiumokra is: tárgyilagos információ, értékek képviselete, nyitottság a nagyvilágra, szabad tér a vitákra és a reflexiókra, mindig követve a tömegtájékoztatás etikáját. Önkritikára és önszabályozásra van szükség a médiumokban is.

A pluralizmus elfogadása nem „semlegesség”, nem is közönyös relativizmus („minden nézet egyformán érvényes” stb.), hanem tanúskodik a gondolatok, a politikai programok viszonylagosságáról, amelyek sohasem  fejezik ki, testesítik meg a teljes igazságot.

Széles körű képzésre, nevelésre van szükség minden szinten: értékek átadására, a családban, az iskolában, a lelkipásztorkodásban, a multiplikátorok képzésében, a médiumokon keresztül. De csak az tud értéket közvetíteni, aki azt magáévá tette és megvalósítja; ez utóbbi, a tanúságtétel elengedhetetlen szülőknél, nevelőknél, papoknál. Egy bizonyos világnézeti és erkölcsi „semlegesség” – ami egyébként sem semleges magatartás – csak súlyosbítja hazánk erkölcsi helyzetét. Ha az egyének nem sajátítják el a demokrácia megvalósításához szükséges „erényeket” (értékeket), hiába a rendszerváltás, hiábavalók a szép pártprogramok!

Veritatis splendor (101. pont) konkrét magatartásokat is felsorol, amikor a politika erkölcsiségéről tárgyal:  „A politika terén ki kell emelni, hogy a kormányzók és kormányzottak közötti igazmondás, a nyilvános adminisztráció áttekinthetősége, a közügyek szolgálatában a pártatlanság, a politikai ellenfelek jogainak tiszteletben tartása, a vádlottak jogainak védelme a kollektív vádak és elítélések ellen, a közpénzek becsületes és helyes kezelése, a vagyonszerzés tiltott vagy méltánytalan eszközeinek, a hatalom mindenáron való megtartásának és növelésének elvetése olyan elvek, melyeknek gyökere – és egyedülálló sürgőssége – a személy transzcendens értékében és az állam működésének objektív erkölcsi követelményeiben található. Valahányszor ezeket nem tartják tiszteletben, meginog a politikai együttélés alapja, s fokozatosan az egész társadalmi élet válságba kerül és fölbomlik. (Zsolt 13,3–4; Jel 18,2–3; 9–24)”

A marxista/kommunista totalitarizmus, az ideológiák bukása után nagy a veszély, még a demokráciákban is, hogy bizonyos liberális szabadságeszmény csak fokozza az erkölcsi relativizmust, amely tagadja a végső igazságot és maradandó erkölcsi törvényeket, és így a polgári együttéléstől elvesz minden etikai támpontot, és a vallási kérdést – a „semlegesség” nevében – fölszívja a hatalmi politikában. Márpedig – ahogy II. János Pál pápa írta 1991-ben a Centesimus annusban – „ha nincs végső igazság, amely irányítja és vezeti a politikai cselekvést, nagyon könnyű hatalmi célok eszközévé tenni az embereket és a meggyőződéseket. Miként a történelem mutatja, egy érték nélküli demokrácia könnyen átfordul nyílt vagy rejtett totalitarizmussá.”

A demokráciát egy egész életen át tanulni kell: nevelni a lelkiismereteket, és főleg kifejleszteni a felelősségtudatot, az igazságosság és a közjó iránti érzéket, a szolidaritásvállalásra való készséget, a testvériség eszméjét és gyakorlatát: a mennyei Atya egyetlen családját alkotja az emberiség! A szeretetszolgálatban pedig a hívő, hiteles keresztényeknek kell öntudatosan, szerényen példát mutatniuk – Krisztus Lelke erejében.

Budapest, 2018. Krisztus Király ünnepe nyolcadában

[1] A vitát ismerteti Anne-Marie Roviello az Esprit című folyóirat 1997. júniusi számában, 179–197. Magyarul csak a Martini–Eco levélváltásokat közlik a Mérleg 1998/3–4. számai. A világi etika végső alapjáról a negyedik levélváltás szól, Mérleg 1998/4, 393kk.

[2] https://hu.wikipedia.org/wiki/Umberto_Eco

[3] Lásd erről Szabó Ferenc SJ, Az ember és világa, „Máltai Könyvek”, Bp., 2011, 236–254.

[4] Bővebben: i. m., 254–272.

[5] P. Valadier SJ, Des repères pour agir, Desclée de Br, 1977.

[6] I. m., 61–62.

[7] A Francia Püspöki Kar, A hit hirdetése a mai társadalomban, 1998, 51–52.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr6614408484

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.