Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Facebook

Címkék

boldogság (8) egyház (52) európa (8) ferencpápa (9) gondolat (9) gondolatébresztő (17) hit (22) ima (13) Isten (8) isten (19) jezsuita (12) jézus (11) katolikus (10) lelkiség (10) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (9) szeretet (12) társadalom (10) tudomány (11) vallás (14) vallások (10) Címkefelhő

Utolsó kommentek

Friss topikok

Posztmodern világpolitika? Útban a többpólusú világrend kialakulása felé (2. rész)

2018.12.10. 15:38 Satori

Ezen írás előző részében Jean Francois Lyotard nyomán a posztmodernt a „nagy elbeszélések vége” lakonikus maximával határoztuk meg. Ezután taglaltuk, hogyan igazolta a francia filozófus drámai bejelentését a modern ideológiák (idealizmus, felvilágosodás, marxizmus) radikális kritikájával. Végül röviden kitértünk a posztmodern jelenség pozitív és negatív aspektusaira. Most a posztmodern szemlélet politikai jelentőségét és lehetséges-szükséges következményeit igyekszünk kidolgozni, majd megemlítjük a teológiával való lehetséges összefüggését is.

posztmodern-2.jpg

A mérce kérdése a politikai gyakorlatban

Ha valakit meg akarok győzni arról, hogy miért érdemes a posztmodernnek inkább hitelt adnia, mint az idealizmusnak, a felvilágosodásnak, vagy a marxizmusnak (vagy ízlés szerint bármely más „nagy elbeszélésnek”), akkor nem tehetek mást, minthogy elmesélek neki egy másik „történetet”. Történeten persze itt, kissé sajátos, filozófiai értelemben, újra csak egy olyan elbeszélést kell érteni, amely tapasztalatokat közöl, amelyeket a magam módján építettem be az életvilágomba, szerkesztettem egységbe és láttam el magyarázattal. A történet tehát a saját értelmezésemet fogja közvetíteni – de hát mi mást is tehetne? –, hiszen azt fogom mondani, amit szerintem az események jelentenek, s amelyekből aztán egy sor további következtetést is le lehet vonni. A modernitás meta-narratívája az ész, a racionalitás erejébe vetett meggyőződés alapján szerveződött. A posztmodern szemlélet ezt a monolitikus narratívát feloldotta és igyekezett helyettesíteni egy nyitottabb, nagyvonalúbb szemlélettel, amely a szigorú (logikai-matematikai) racionalitás mellett más „értelmességeknek” is helyt ad. Ebből a lehetséges racionalitások sokszínűsége bontakozott ki, amely már elismeri a helyi (lokális) racionalitások létjogát (igazságigényét) is. Ha mindezt a politikai tények nyelvére fordítjuk, így is fogalmazhatunk: az európai gyarmatbirodalmak széthullását követően egyes európai országok külpolitikájában olyan irányzatok jutottak érvényre, amelyben továbbra is az imperialista-gyarmatosító paradigma volt érvényben. Ennek értelmében ezek a nyugati kormányok volt gyarmataik területén olyan politikai rendszereket támogatott, amelyek végső soron nem kevésbé mutatkoztak elnyomónak, mint maga a gyarmati uralom, amelyeket felváltottak. Posztmodern így egy a kialakuló poszt-indusztriális társadalmaknak és világrendnek megfelelőbb, a különbségekhez elfogadóbb módon viszonyuló, demokratikusabb gondolkodásmód felé nyitott utat.

A helyes mérték megtalálása persze inkább művészet, mint tudomány. Hiszen az ellenkező szélsőség sem járható út: ha foglyai maradunk annak a leegyszerűsítésnek, miszerint a perspektívák sokszínűsége minden körülmények között jobb, mint a modernitás egységes elbeszéléseinek modellje, akkor végső soron kritérium nélkül maradunk annak elbírálásához, hogy egy adott rendszer jobb-e vagy rosszabb a másiknál. A felületesen értelmezett posztmodern azt sugallhatja, hogy minél több különböző kultúra és politikai rendszer létezik, annál jobb, hát – vive la différence! – virágozzanak a különbségek. Csakhogy a mélyebben reflektáló posztmodern szerzők ennél árnyaltabban gondolkodnak. Szerintük a modernitás történetét inkább úgy kell felfognunk, mint az erős központosított struktúrák feloldásának történetét, ami által már egyfajta normatív horizontot is feltárul, ami kijelöli az ösvényt, ami felé haladhatunk. Mert mi felé is tartunk? Hogyan fogalmazhatnánk meg az globális világpolitika irányát?

 

Az új paradigma – avagy, merre tartunk?

Nos, röviden szólva, úgy vélem, hogy jelenleg a racionalitás erős struktúráinak feloldása – a különböző (filozófiai-teológiai és politikai) diskurzusok egyetemességigényének „elgyengülése” (így például az európai és észak-amerikai úgynevezett Nyugat imperialisztikus igényeiknek fellazulása) – felé tartunk. Paradox módon ezt bizonyítják a világszerte mutatkozó elszigetelődés- és elszakadáspárti (izolacionista és szeparacionista), valamint a mindenféle külső befolyás kivédésére irányuló (protekcionista) politikai irányzatok is. Hiszen ezek valamennyien annak a ténynek a nyilvános és közvetett módon való beismerését jelentik, hogy az egyetlen vezérelv alapján működtethető világrend kudarcot vallott. Globális szinten az egypólusú világból a több-pólusú világba, a modernitásból a posztmodernbe való átmenet zajlik. Ez az új szemlélet szolgálhat vonalvezetőül ahhoz, hogy a kor színvonalán értékeljünk a vitás filozófiai és politikai kérdéseket és ítéletet mondjunk velük kapcsolatban.

Jól kell azonban értenünk, hogy miről van szó! Hadd hangsúlyozzuk ismét: a posztmodern teoretikusok nem azt állítják, hogy bármilyen rendszer megfelel a volt gyarmati országok számára, mert csak az önrendelkezés (autonómia) gyakorlása számít, azaz, hogy végre nem a nyugat domináljon! A sokszínűvé válás (pluralizáció) világszerte zajló folyamata, amelynek a posztmodern utat nyitott, nem irány nélküli. Nagyon is megvan a maga iránya: az tekintélyelvűség (autoritarianizmus; egyházi megjelenési formáiban: paternalizmus és klerikalizmus), valamint a túlzott központosítás (centralizmus) ellen hat, miközben a merev hierarchikus struktúrák lerombolását (destrukcióját) és új formában való felépítését (konstrukcióját), azaz egyfajta „de-konstrukciós” folyamat elősegítését tűzte ki célul maga elé. Tehát az, ami megfelel ennek a feloldásnak – és a működőképesnek bizonyul –, az valóban posztmodern (azaz időszerű); mindaz ellenben, ami nem felel meg – illetve működésképtelen –, az legfeljebb csak modernnek számít (azaz bizonyos szempontból túlhaladott), sőt esetleg egyenesen pre-modern (vagyis barbárság és lényegét tekintve visszalépés). A globális poszt-indusztriális társadalmakban (és az aktuális egyházi gondolkodásban is) a posztmodern mint új meta-narratíva funkcionál.

Gianni Vattimo La fine della modernità [A modernitás vége] című, már idézett könyvében egy megvilágító szójátékkal él. A szerző szerint ma is szükség van egy olyan meta-narratívára, amely az életünket elirányítja, ez azonban adott esetben az elbeszélés (narratíva) azon formáját kell hogy jelentse, ami éppenséggel a meta-narratívák végének narratívájaként ölt formát. Tehát olyan nagy elbeszélésről van szó, amely a nagy elbeszélések végét beszéli el. (Ebben az összefüggésben a „meta-narratíva” fogalma tehát a modernitás Lyotard-i értelemben vett nagy elbeszéléseit jelenti.) A meta-narratíva ezen formájára kétségtelenül továbbra is szükség van, hogy értelmet és racionalitást kölcsönözzön a mindenkori (filozófiai és politikai) diskurzusainknak, az általunk mesélt elbeszéléseknek. Bizonyos szempontból még a nyilvánvaló túlzásoknak is van létjogosultsága – Vattimo például (a saját Nietzschén átszűrt Heidegger-olvasata hatására) nyíltan egyfajta „nichilizmus” mellett foglal állást (ahova nézetem szerint már nem követhetjük) –, mert a globalizálódó világban a nyugati arrogancia (a neo-liberális gazdaságpolitika, a politikai imperializmus és a kulturális kozmopolitizmus) a fő veszély, melynek meghaladása az elsődleges feladat.

posztmodern-3.jpg 

 

A „gyenge gondolkodás” filozófiai és politikai hozadéka

A posztmodern tehát úgy is meghatározható, mint az erős racionalitás és a totalitárius ideológiák feloldódásának folyamata, a nagy központosított struktúrák válsága, amelyet már Lyotard is előre jelzett. Ennek a diskurzusnak azonban létezik egy továbbfejlesztett változata is, amely az elmúlt másfél-két évtized során egyfajta szlogenné vált az olasz kultúrában: ezt a „gyenge gondolkodás” kifejezéssel szokás összefoglalni. A tanulmánykötet, amely elsőként fogalmazta meg ezt az új irányzatot, 1983-ban jelent meg Gianni Vattimo és Piraldo Rovatti közös szerkesztésében és számos további szerző hozzájárulásával (köztük Umberto Eco-ével is) és azóta számos további kiadást ért meg – ez is arra utal, hogy nem szabad kézlegyintéssel elintéznünk.

A „gyenge gondolkodás” kifejezés – jóllehet a különböző tanulmányok különböző szerzői nem mind osztják teljes mértékben egymás véleményét – is többé-kevésbé pontosan körülírható a következő megállapítással: a modernitástól a posztmodernbe való átmenet abban mutatkozik meg, hogy az elmúlt évtizedek kulturális eseményei (ha nem is minden tekintetben egyértelműen) azt a tendenciát tükrözik, miszerint az „erős gondolkodás” feloldódóban van. A politikatörténetben jól megfigyelhető mindez a modernitás politikai struktúráinak megrendülésében és elporladásában (feloldásában). A tekintélyelvű (autoriter) és hatalmi jellegű struktúrákat rendre „puhább” rendszerek váltják fel: a folyamat az abszolút monarchiáktól az alkotmányos demokráciák irányába halad.

Ugyanez érvényes mintegy „kicsiben” is, például a szubjektum értelmezésében beállt változásra. Hiszen ugyan mi más volna Sigmund Freud pszichoanalízise, ha nem szakítás az individuum tömör és kötött szemléletével: annak felismerése, hogy az egyénben valójában olyan erők működnek, amelyeknek nincs tudatában, illetve amelyeket nem tarthat száz százalékban az uralma alatt. Arról a hétköznap tapasztalatról van szó, hogy nem mondhatjuk: „Elég volt, mostantól kezdve azt csinálom, amit helyesnek tartok!” – A dolgok sajnos nem így működnek... Már eleve számtalan tekintetben meg vagyunk határozva: lehet, hogy valaki azért tart valamit helyesnek, mert alkoholos vagy más bódító szer befolyásoltságának hatása alatt áll, esetleg néhány év pszichoanalízis után jön rá, hogy adott állásfoglalásának mélyben meghúzódó oka az, hogy évtizedekkel ezelőtt a szüleink vagy a nagyszüleink mondtak valamit, amire már nem is emlékszik, de amely azóta is töretlenül kihatott rá... A „gyenge gondolkodás” képviselői szerint mindezek a módok korlátozzák az akarat szabadságát, befolyásolják az értelmi állásfoglalást, kondicionálnak bennünket. Tehát mind a politikai kultúrában, mind pedig az egyéni életben vannak jelei, hogy a történelem az erős, magabiztos és öntudatos struktúrák gyengülése irányába halad és lerántja a leplet a képzelt ön-transzparenciáról. A cselekedeteink motívumai mindig kevertek és sohasem fedik teljesen az ideáljainkat.

 

Kitekintés a teológia felé

A gyenge gondolkodásnak a fent felsorolt jellemzőkön kívül van még egy érdekes tulajdonsága: belső kapcsolatban áll a keresztény teológiai diskurzussal. Persze a fent említett programadó kötet szerzői nem mind látják így (a gondolat fő képviselője Vattimo, aki a maga „legyengített” módján keresztény, sőt gyakorló katolikus). Fentebb láttuk, hogy a posztmodern történelemszemlélet szerint a fejlődés iránya az erős struktúrák elgyengítése felé mutat (bár természetesen nem mindig egyértelmű, hogy milyen módon, és lehetségesek visszaesések is). Vattimo arra mutat rá, hogy ez az irány voltaképpen pontosan megfeleltethető a kereszténység üzenet lényegével, miszerint Isten egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban megtestesül, „közöttünk ütötte fel a sátorát” (eszkénószen en hémin: Jn 1,14). Ez is értelmezhető egyfajta radikális „szekularizációs” folyamatként. Sőt, valójában Isten megtestesülése a legfőbb formája és voltaképpeni modellje minden ma is zajló „elgyengülési” folyamatnak a konkrét történelem kontextusában: a kereszténység ugyanis olyan Istenről beszél, aki emberré lesz, aki nem szolgáknak, hanem barátainak nevezi tanítványait, aki nem azért jön, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másokat. Olyan Isten ő, aki ahelyett, hogy ragaszkodna abszolút pozíciójához, „alászállt a mennyből” (Jn 3,13) és közöttünk élt. Ennek kifejezésére létezik egy külön szó az újszövetségi szentírás eredeti nyelvén: a „khenószisz” görögül kiüresedést, azaz végső soron Isten alázatos tettét jelenti, alászállását jelenti (vö. Fil 2,7). Van ebben valami nagyon felszabadító: a Római Birodalomban megszületett kereszténység a konstantini fordulattal hozzáidomult annak erőszakos gondolkodás- és eljárásmódjához (államegyház, erőszakos térítések stb.). Bár hosszú ideig a kereszténység elválaszthatatlannak tűnt a „keresztény államszervezettől” (középkori egyház: societas Christiana, Christendom/Christianité/krisztianitás), ez a szövetség azonban korántsem szükségszerű, még kevésbé felbonthatatlan. A kereszténység a maga lényegét tekintve nem ideológia, nem „nagy elbeszélés”, még ha az ókortól kezdve a modernitáson át mindmáig rendszeresen meg is környékezte a kísértés, hogy valamely konkrét erős állami struktúrával összefonódva éljen és attól elválaszthatatlannak tekintse magát.  

Úgy tűnik tehát, hogy a posztmodern diskurzus erőteljes szövetségesre lelt a keresztény teológiában – s talán viszont is! Persze a dolog nem ilyen egyszerű, s e helyt csak arra volt mód, hogy némiképp elnagyoltan megemlítsük Vattimo központi intuícióját. A dolog további elmélyült értelmezésre, számos pontosításra, alaposabb kifejezésre szorul majd. Az azonban kétségtelen, hogy a posztmodern alapgondolat legalábbis tematikailag nagyon is rokoníthatónak látszik azzal a jelenleg művészek, szociológusok és történelemfilozófusok körében egyre népszerűsödő nézettel, miszerint napjainkban korszakos változás, valódi korforduló zajlik: az ipari társadalom poszt-indusztriálissá, a modern kor posztmodernné válik. A dolog persze csalóka is: hiszen nyilvánvalóan minden kultúra bizonyos mértékig „újnak” érzékelte magát a megelőzőekhez képest, s hogy most is ilyen klíma uralkodik, önmagában nem bizonyít semmit. A fentiek alapján azonban talán nem tűnik egészen megalapozatlannak a posztmodern gondolkodók korunkról alkotott látlelete, miszerint az az újdonság és átalakulás, amit ma átéltünk, s amelynek még előtte állunk, radikálisabb, nagyobb és mélyebb, mint ami a korábbi kultúrákat elválasztotta egymástól. Néhány várható gyakorlati következményről írásunk befejező része szól majd.

Aki nagyobb biztonságra vágyik a hitében, ezt ajánlom:

Szólj hozzá!

Címkék: modern posztmodern modernitás világrend történettudomány korforduló

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr9514469060

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.