Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin (1918–2008) életművét, hányatott sorsát, üldöztetését és eszmevilágát fokozatosan megismerte a nagyvilág attól kezdve, hogy 1973-ban megírta  A Gulag szigetvilág című dokumentumregényét. Művei magyar fordításban is sorra megjelentek. Most, születése centenáriuma alkalmával ebben a jegyzetemben keresztény szellemiségéhez fűzök néhány gondolatot.[1]

Szolzsenyicin 1918. december 11-én született. 1945-től nyolc évet börtönökben és munkatáborokban töltött. 1956-ban rehabilitálták. Ezután tanított és írt; könyvei a hatvanas évek elején külföldön jelentek meg. 1969-ben rendszerellenes megnyilvánulások vádjával kizárták a szovjet Írószövetségből. 1970-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat. 1973-ban A Gulag szigetvilág  dokumentációértékű közlései miatt megfosztották a szovjet állampolgárságtól, és kiutasították a Szovjetunióból. Az Egyesült Államokban élt 1973 és 1994 között. Közben visszakapta állampolgárságát, 1994-ben hazatért, 1997-ben az Orosz Tudományos Akadémia tagja lett.

Szolzsenyicin szellemi ellenállása miatt járta meg a Gulag poklát. Stéphane Courtois írja A kommunizmus fekete könyve első tanulmányában: „A hóhérok módszeres küzdelemben vonultatták föl az emberi lelkiismeret minden fölvilágosítója ellen az egész világon közbelépni képes nagy, modern államok egész fegyvertárát. El akarták venni hitelüket, le akarták járatni, meg akarták félemlíteni őket. A.  Szolzsenyicin, V. Bukovszkij, A. Zinovjev, I. Pljuscs külföldre, A. Szaharov száműzetésbe, Gorkijba kényszerült, Pjotr Grigorenko tábornokot tébolydába zárták, Markovot mérgezett esernyővel gyilkolták meg.”[2]

Most nem hatalmas irodalmi művét kívánom méltatni, csupán szellemisége, hite néhány vonását szeretném felvillantani Olivier Clément ortodox író könyvei alapján.[3]

Szolzsenyicin, a keresztény író

Olivier Clément (1921–2009) ortodox író, teológus, aki  hosszú keresés után harmincéves korában tért meg az ateizmusból az ortodox hitre, Szolzsenyicin szellemiségéről írt könyvében számtalan idézettel érzékelteti az orosz író világszemléletét, keresztény hitét. Az ortodoxián kívül nagy hatással volt rá Dosztojevszkij és a jeles misztikus gondolkodó, Vlagyimir Sz. Szolovjov (1853–1900). A Nobel-díj átvételekor is ezt a két szellemóriást idézte. Szolovjovot főleg etikája miatt kedvelte; Dosztojevszkij műveiben a hit és a hitetlenség küzdelmét figyelte meg (Karamazov testvérek). O. Clément jellemzését idézem: „Szolzsenyicin szellemét közvetlenül Szolovjov meglátása termékenyítette meg, aki megérezte a kölcsönös kapcsolatot a lelki, az esztétikai és az etikai között. Dosztojevszkijhez fűződő viszonya bonyolultabb volt: sokszor idézi a regényírót, aki megmutatta a szabadság lefokozhatatlan jellegét. Dosztojevszkijnek megadatott az, hogy látta a dolgok mélyén az átlátszóságot, amely elárasztotta fényével.” A Nobel-díj átvételekor mondott beszédében igazolni próbálta Dosztojevszkij híres, sokat idézett, de gyakran rosszul értett mondását: „Egyedül a szépség menti meg a világot.” Dosztojevszkij megérezte a modern világ tragédiáját, az „Isten halála” utáni világ rettenetét és a keresztény civilizáció széthullását. „Ha Isten nincs, minden megengedett.” Ugyanakkor lázadt is az értelmetlenség, az üresség, az erkölcsi dekadencia ellen. „Szolovjov továbbment: igyekezett építeni, megalapozni az erkölcsöt. Igyekezett győzedelmeskedni a nihilizmuson, amely Oroszországban nem az irodalomban, hanem a történelemben mutatkozott. Szolzsenyicin etikája a halál, a pokol szomszédságában születik: ez a feltámadás etikája: és itt van Szolzsenyicin és Dosztojevszkij lelki egységének találkozási pontja.”[4]

Szolzsenyicin tanúságot tesz műveiben az emberi személy – Isten képmása – transzcendenciájáról és az élő Istenbe vetett hitéről. Isten „Valaki”, tehát élő Személy. „Kétségkívül Szolzsenyicin számára Isten az Evangélium Élő és Éltető Istene, Ő, aki »az Úr Krisztusban« kinyilatkoztatta szeretetét”. „Az Élő kinyilatkoztatása ezentúl már csak krisztusi lehet: az Ártatlan, a paradox Boldogságok Tanúja, szemben a társadalmi súlyossággal; Ő, aki máshonnan jön, nem azért, hogy ítéljen, hanem azért, hogy elítéljék; nem azért, hogy kizárjon, hanem hogy Őt kizárják; nem azért, hogy bebörtönözzön, kínozzon, keresztre feszítsen, hanem azért, hogy szeretete mindenhatóságában ő legyen bebörtönzött, megkínzott, keresztre feszített – hogy minden rettenet mintegy gyűlöletcsepp elmerüljön szeretete örvényében, és hogy a keresztre feszített ember megtalálja benne a feltámadás erejét. Szolzsenyicin egész műve azt kiáltja, hogy az õ Istene szabadító Atya, aki feltámasztja a Keresztrefeszítettet – és benne a történelem minden keresztre feszítettjét – Lelke által, aki az élet, a szeretet és a szépség Lehelete.”[5]

Az ember az imában találkozik az élő Istennel. Szolzsenyicin imájából idézek (talán a Nobel-díj átvételekor fogalmazta meg):

Amikor gondolatom kétségektől megszállva ingadozik,
amikor szellemem lehanyatlik,
amikor a legértelmesebbek sem látnak semmit az esti sötétségen túl,
és nem tudják, mit kell tenniük másnap,
akkor Te, Uram, elküldöd nekem a fénylő bizonyosságot: 
Te létezel, és Te magad gondoskodsz arról,
hogy a jó minden útja ne legyen eltorlaszolva.

(…)

A földi hírnév csúcsán csodálkozva szemlélem
a reménytelen utat, amely ide vezetett, 
és így magam is tovább tudtam sugározni 
az emberek közé dicsőséged visszfényét! 
Ameddig csak kell, Te magad adod nekem 
az eszközöket, hogy folytassam,
és amikor már én nem tudom ezt megtenni, 
Te majd másokra bízod ezt a feladatot.”

A szellem lázadása az ateizmus ellen

Olivier Clément 1979-ben A Szellem lázadása című könyvében[6] talán túl derűlátóan ítélte meg a Nyugat szellemi helyzetét, amikor azt bizonygatta, hogy lassan kilábol az ateista nihilizmusból. De azért nem volt a naiv optimizmus szószólója. Szolzsenyicinre hivatkozva kifejtette, hogy a 20. század „emberarcú barbársága”, a totalitárius rendszerek és a koncentrációs táborok ellenére a Szellem lázad, egyfajta földalatti misztika terjed, és a Feltámadott diadalmaskodik. Ezt jelzi szerinte a keleti vallások iránti érdeklődés (főleg a fiatalabb nemzedékben), meg egyes irodalmi/kulturális alkotások is, amelyekben nyomon követhető a zsidó-keresztény bibliai hagyomány hatása.

E derűlátást azonban mérsékelték a „gyanú mesterei” (Paul Ricœur): Marx, Nietzsche és Freud tanítványainak, racionalista követőinek megnyilatkozásai és magatartása. A modernség képviselői az „Isten halála” után már az ember halálát hirdették; velük együtt a természettudományok racionalistái sem tekintik már az embert Isten teremtményének és isteni életre hivatott személynek, hanem a véletlen és szükségszerűség játékaként világba dobott, értelmetlen és megsemmisülő létezőnek.

Olivier Clément éleslátóan ezeket írta: „Az ember ellen elgondolt Istenből születik az Isten elleni ember állítása. A modern lázadás megállapítja, hogy ’isten’ e világ dimenziójára zsugorodik. Marxnál az osztályharc projekciója, Nietzschénél a gyengeség és az ellenérzés, Freudnál pedig a sikertelen szexualitás kivetítődése. A politikában, az orvostudományban vagy a pszichológiában tudós teóriák és technikák keletkeznek, hogy feloldják az alapvető szorongást, csökkentsék a véletlen és a szükségszerűség romboló következményeit. Ha nincs más, mint ez a világ, törvényeinek állítólagos teljes igazolása igazolja a totalitárius rendszereket. Ha nincs más, mint a gyönyör, akkor ezt kell előállítani és fogyasztani, egészen az eutanáziáig. Szolzsenyicin nem tréfált, amikor azt mondta, hogy az inflációnak nincs más oka, mint a bűn. (…) Ma a nyugati racionalitás győzedelmeskedik. A technikák és az ideológiák planetárissá fokozzák ezt a racionalitást. Ez szétbomlasztja az ősi kultúrákat, amelyektől emberi jólétet és szabadságot várnak. Mégis, Hitvalló Maximosz szavai szerint, mi a ’jólét’, amely nem torkollik ’öröklétbe’? És mi annyi ’felszabadítás’ szabadsága, ha nem az ösztönökre és a szenvedélyekre való hagyatkozás, hogy becsapják a szorongást? Hacsak a ’jólét’ és az ’öröklét’ közti szakadás, hacsak az üres szabadság tévelygése nem váltja ki bennünk az állapotunkra való igazi ráeszmélést. Ma az ember teljes egészében kérdésessé válik.”[7]

Sajnos a Nyugat nem tanult Szolzsenyicin Gulagjából, majd a bolsevizmus bukása utáni dokumentációkból. A kommunizmus fekete könyve körüli viták ezt mutatják.[8] Pedig a levéltárak és a bőséges személyes vallomások azt tanúsítják, hogy kezdettől fogva a rémuralom volt a modern kommunizmus egyik leglényegesebb vonása. Ezt a tényt elhallgatják vagy megszépítik még ma is a balra húzó nyugati racionalista értelmiségiek vagy a kommunista utódpártok ateista hívei.

Az „új filozófusok” leleplező írásai

André Glucksmann (1937–2015) zsidó filozófus „megtérése” a hetvenes években nagy visszhangot keltett.[9] Az 1968-as diáklázadások idején még maoista volt, de szakított a marxizmussal: azután már nemcsak a nácizmus ellen harcolt, hanem a kommunista diktatúra, a sztálinizmus ellen is a francia kommunisták és baloldali gondolkodók nagy megrökönyödésére. 1975-ben kiadta azt a híres könyvét, amelyben párhuzamba állította a nácizmust és a kommunizmust: A szakácsnő és az emberevő, Reflexiók az államról, a marxizmusról és a koncentrációs táborokról. Ez a könyve, valamint az 1977-ben megjelent Mestergondolkodók, amely bestseller lett, éles kritikát váltott ki az európai politikai baloldal körében. A Szovjetunióban erősödő kontesztálók mellé állt, akik meg akarták dönteni a szovjet szocialista rendszert.

Glucksmann az ún. „új filozófusok” csoportjához csatlakozott, amelynek vezető ideológusa a szintén zsidó Bernard-Henri Lévy, az Isten testamentuma című könyv szerzője volt. Lévy a bibliai monoteizmus nevében bírálta az istentagadó totalitarizmusokat, azt a politikát, amely nem hagy helyet az etikának. Glucksmann éles kommunizmus-kritikájában párhuzamba állította a nácizmust és a kommunizmust. 1977-ben jelent meg Les maitres penseurs (Mestergondolkodók) című műve, amely óriási könyvsiker lett, ugyanakkor kihívta az európai baloldal kemény kritikáját. Glucksmann a szovjetunióbeli lázadók mellett harcolt, akik a Gulagot létrehozó szovjetrendszer megbuktatására törekedtek. Az 1980-as években kommunizmus-ellenes műveket tett közzé, beszámolt a berlini fal ledöntéséről. Később újraértelmezte az 1968-as diáklázadást: szerinte ez már, az 1956-os budapesti forradalom folytatásaként, totalitarizmus-ellenes lázadás volt.

A baloldal azzal akarta igazolni magát, hogy a sztálini emberirtás eltévelyedés volt, az ellenség likvidálása nem tartozik a rendszer lényegéhez. A Fekete könyv azonban számtalan elvi és gyakorlati példával bizonyítja ennek ellenkezőjét. Georges Marchais francia kommunista pártvezér 1978-ban kijelentette a Szovjetunióról szólva: „Ennek a 61 évnek az átfogó mérlege pozitív.” „És a Gulag?” – kérdezték. – „Feltéve, ha létezett…” 1989-ben pedig ugyanez a pártvezér, aki barátjával, Ceauşescuval lefényképeztette magát, így nyilatkozott: „A szovjet kommunizmus eltörölte az ember ember általi kizsákmányolását, megoldotta az éhség, az analfabetizmus és az elmaradottság problémáit.” Robert Hue későbbi kommunista pártvezér pedig már a kommunizmus bukása után, 1997-ben, éppen a Fekete könyvvel kapcsolatban jelentette ki: „Nevetséges és groteszk a kommunizmus mérlegét ilyen hátborzongató adathalmazra lefokozni.”

II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevelében leleplezte a kommunizmus gyökeres romlottságát, amikor – ne feledjük! – ezzel egy időben annak ellenfelét, a liberális kapitalizmust is bírálta. A lengyel pápa XIII. Leo Rerum novarumkezdetű enciklikájának 100. évfordulójára kiadott körlevelében, a Centesimus annusban (13–14.) rámutatott arra, hogy az ún. „létező szocializmus” is alapvető antropológiai hibát követett el: megvetette az emberi személy transzcendenciáját, ami viszont ateizmusából következett. Ha az embert lefokozzák egy sor társadalmi viszonyra, eltűnik az emberi személy, mint az erkölcsi döntés független alanya, aki pedig szabad döntéseivel alkotja meg a társadalmi rendet. E téves felfogásból ered a jog eltorzítása, amely meghatározza a szabadság gyakorlásának szféráját, valamint a magántulajdon ellenzése. A pápa szerint tehát az emberi személynek e téves felfogása az ateizmusból ered. Isten tagadása ugyanis megfosztja a személyt alapjától: úgy akarja megszervezni a társadalmat, hogy elvonatkoztat a személy méltóságától és felelősségétől. Az erőszak módszerei, az osztályharc, a gyűlölet elembertelenítik a társadalmat.

A marxizmus-kommunizmus csődje 1989-ben nyilvánvalóvá lett. Az ateizmus – a gazdasági csőd mellett – lelki ürességet okozott, a fiatal nemzedéknek nem tudott irányt mutatni, minthogy elfojtották egy-egy nemzet vallásos kultúráját, üldözték az egyházat. De – hála Istennek – a marxizmus nem tudta kitépni az emberek szívéből az Isten utáni vágyat. Erről tanúskodnak főleg azok, akik az üldöztetés közepette is hűségesek maradtak Istenhez, Krisztushoz.

Olivier Clément idézett könyvében^[10] elmondja: Sokan voltak igazi keresztények a Gulag szigetvilágban is, akik alázatos és ragyogó tanúságot tettek krisztusi lelkületükről, imádkoztak hóhéraik üdvösségéért, és ellenségszeretetükkel még kínzóik szívét is megérintették. Szolzsenyicin első hőse, Ivan Gyenyiszovics egy napja című regényében egy baptista. Példa arra, hogy a különböző felekezetű krisztushívők közös vértanúsága lehet az ökumenizmus gyökere. A kommunista diktatúrát átszenvedett ortodox Kelet vértanúitól tanulhatna az elkereszténytelenedett, ateizmusba hajló „nyugati világ”.

Szolzsenyicin 2008. augusztus 3-án hunyt el Moszkvában. Augusztus 4-én a totalitarizmus ellen küzdő író emlékére meggyújtották a Rómában a vértanúság jelképévé vált ókori műemlék, a Colosseum fényeit. Gianni Alemanno, az Örök Város polgármestere döntését ezekkel a szavakkal indokolta: „Alekszandr Szolzsenyicin halála súlyos veszteség nemcsak az egész világ kulturális élete, hanem a demokrácia számára is. A diktatúrák ellen tiltakozó Nobel-díjas orosz író a 20. század egyik legfontosabb tanúja volt. Rendkívüli értéket képviselt, mivel bátran egész életét az emberi jogok védelmének szentelte nemcsak a szovjet rezsim Gulagjának szörnyűségeivel, hanem általában véve minden totalitárius rendszerrel szemben. Modern hős volt, aki a gyengék, az elnyomottak oldalán harcolt, mindig azok mellé állt, akik nem hallathatták szavukat, akik gyakran magányosan küzdöttek, de soha nem adták meg magukat az elnyomás logikájának.”

[1] Lásd Olivier Clément könyveit: Szolzsenyicin szellemisége, 1974 és A Szellem lázadása, 1979.

[2] A kommunizmus fekete könyve, Nagyvilág, Bp., é. n.,  26.

[3] Olivier Clément, L’esprit de Soljenitsyne, Stock, 1974. – Vö. Távlatok 63/94. http://www.tavlatok.hu/6307kultura.htm

[4] Clément, L’esprit de Soljenitsyne,  240–241.

[5] I. m. 216–217.

 [6] La Révolte de l’Esprit, Stock, Paris, 1979. – Vö. Szabó Ferenc SJ,: Napfogyatkozás, Kereszténység és modernség, Róma, 1991, 311–331.

[7]Olivier Clément, La Révolte de l’Esprit, Stock, Paris, 1979, 27-29.

[8]Lásd cikkemet a Távlatok-ban (49/443):http://www.tavlatok.hu/49_elottiek/tavlatok49.htm#04Eur%C3%B3pa

[9] Vö. tanulmányomat: Távlatok 87/113 http://www.tavlatok.hu/87/tavlatok87.htm#87esemenyek – XVI. Benedek 2009. december 9-én átadta a filozófusnak az Oswiecim (Auschwitz) emberjogi díjat, amelyet olyan személyek nyernek el, akik írói munkásságukkal és a közéletben folytatott tevékenységükkel küzdenek az emberi jogok védelméért Szent II. János Pál pápa tanításának szellemében.

[10] La Révolte de l’Esprit, 121–123.