Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Facebook

Címkék

boldogság (8) egyház (52) európa (8) ferencpápa (9) gondolat (9) gondolatébresztő (17) hit (22) ima (13) Isten (8) isten (19) jezsuita (12) jézus (11) katolikus (10) lelkiség (10) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (9) szeretet (12) társadalom (10) tudomány (11) vallás (14) vallások (10) Címkefelhő

Utolsó kommentek

Friss topikok

Eucharisztia és közösség (II. rész): Az egység szentsége

2019.01.05. 10:18 korizoli

san-pietro-piazza.jpg

Jézus közösségben élt (család, rokonság, faluközösség), majd saját közösséget hozott létre, amelynek küldetést adott, ez a közösség az Egyház. Ha Jézus életére nézünk, nyilvánvaló, hogy nem nagyon lehetett vele úgy találkozni, hogy ne kellett volna egyúttal kapcsolatba lépni azokkal is, akik körülötte voltak. Jézussal lehet egészen személyes beszélgetésbe lépni – lásd például Nikodémust vagy a szamariai asszonyt (vö. Jn 3-4) –, de aki szorosabb kapcsolatba akart kerülni vele, annak meg kellett barátkoznia azokkal is, akik körülötte voltak. Itt érezhető, hogy menyire a jézusi valóságtól elrugaszkodott az a hozzáállás, amikor azt mondják, hogy „Jézus igen, egyház nem.” „Elfogadom Jézust, de az egyházából nem kérek”. Már a történelmi Jézus sem volt megközelíthető a tanítványi csoporttal való közösségbe kerülés nélkül. Ugyanígy, a szentáldozásban is menyire abszurd azt gondolni, hogy én és Jézus tudunk együtt lenni a többiek nélkül. Ez lehetetlen, mert Jézus már sosincs magában. Ő valóban egyesült a tanítványaival, testtévé tette őket, ami az Egyház. Ha Jézussal akarok találkozni, akkor el kell fogadnom a többieket is, akik Hozzá tartoznak, akiket magénak, mi több, a saját teste tagjainak tekint.

Az Eucharisztia, ahogy VI. Pál pápa mondta, „azért alapíttatott, hogy testvérekké váljunk, azért mutatja be a pap, a keresztény közösség szolgálattevője, hogy idegenekből, szétszórtakból, egymásnak közömbösekből egyek, egyenlők, barátok legyünk, azért adatott nekünk, hogy apatikus, önző, megosztott tömegből, egymással szembenálló emberekből néppé váljunk, igazi hívő, szeretetteljes néppé, mely egy szív és egy lélek (vö ApCsel 4,32).”[1] Az Eucharisztia egyesít tehát bennünket. Aquinói Szent Tamás joggal nevezte az Eucharisztiát az „egyházi egység szentségének” és a „misztikus test egysége szentségének”.[2] Szent Ágoston pedig így kiált fel: „Ó, kegyes jóság szentsége! Ó, egység jele! Ó, szeretet köteléke!”[3]

Communio

A Szentáldozás latin neve communio, azaz szeretetközösség, ami nagyon jól kifejezi, hogy mi is történik, amikor Krisztus testét magunkhoz vesszük. VI. Pál megfogalmazásában „az Eucharisztia két közösséget hoz létre. Az egyiket Krisztussal (…) a másikat pedig az emberekkel.”[4] Szent Ágoston újra és újra hangsúlyozza, hogy a teljes Krisztussal (totus Christus) lépünk egységre, azaz a Fővel és a tagokkal, Krisztussal és az Egyházzal. Ezt továbbgondolva mondhatjuk, hogy amikor szentáldozás előtt kimondjuk az áment Krisztus testére, akkor nemcsak azt valljuk meg, hogy hiszünk a jelenlévő Úrban, hanem a teljes Krisztusra mondunk igent, azaz igent kell mondanunk az Úr testvéreire is. Nemcsak azt vallom meg, hogy hiszem, hogy Krisztus jelen van itt és most, hanem azt is, hogy hiszem, hogy Krisztussal együtt testvérem is jelen van. A teljes Krisztusra mondott igenemmel a testvéremet is elfogadom, őt is szeretem. Ha csak Krisztusra mint a Főre akarok igent mondani, és a mellettem lévő vagy éppen távoli testvéremre nem, akkor valami nagyon lényeges hiányzik az eucharisztikus hitemből. Bár a szentáldozás egészen személyes pillanat, egyszerre mélységesen közösségi is, hiszen Krisztus egész testével találkozunk, egyesülünk a világ minden részén szétszóródott Egyház valamennyi tagjával is, akik Krisztus tagjai. Sőt nemcsak az élőkkel lépek közösségbe, hanem mindazokkal, akik előttünk jártak, a szentek közösségével és a többi elhunyttal, akik az Úrban vannak. Szép katolikus hagyomány a temető látogatása, a szeretteink sírjánál való imádság, ugyanakkor eucharisztikus hitünk szerint a szentáldozásban még intenzívebb módon találkozhatunk az elhunytainkkal is, mert ők is a teljes Krisztus testének tagjai.

Ezért mondta Benedek pápa, hogy „a szentség ’misztikájának’ szociális jellege van. A szentáldozásban ugyanis én magam is úgy egyesülök az Úrral, mint az összes többi áldozó: ’Egy kenyér ez. Azért vagyunk mi sokan egy test, mert valamennyien egy kenyérben részesedünk’ – mondja Szent Pál (1Kor 10,17). A Krisztussal való egyesülés egyidejűleg egyesülés mindazokkal, akiknek Ő ajándékozza magát. Krisztust nem birtokolhatom egyedül, csak másokkal közösségben, akik már az övéi, vagy az övéi kell hogy legyenek. A szentáldozással kiemel önmagamból és magához, ugyanakkor a többi kereszténnyel egységbe von. ’Egy test’ leszünk, eggyé olvadt létező leszünk. Az istenszeretet és a felebaráti szeretet most valóban egyesül: a megtestesült Isten von mindnyájunkat önmagába.” (DC14)

A communio néhány akadálya

Az adventi idő liturgiájában gyakran hangzik el az Úr előfutára, Keresztelő János kapcsán az izaiási idézet: „Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit! A völgyeket töltsétek fel, a hegyeket, halmokat hordjátok el, ami görbe, legyen egyenessé, a göröngyös változzék sima úttá, és minden test meglátja az Isten üdvösségét” (Lk 3,4-6). Mondhatjuk, ahhoz, hogy meglássuk Isten üdvösségét, azaz megvalósulhasson a Vele és testvéreinkkel való egység az Eucharisztia révén, szükséges, hogy elhordjunk bizonyos hegyeket, feltöltsünk bizonyos völgyeket, amelyek akadályozzák az Úr érkezését és az egységet. A teljesség igénye nélkül néhány ilyen akadályt tekintünk át.

A súlyos bűnök

Nyilvánvaló, hogy a communiót akadályozza a súlyos bűn. A Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiuma szerint a szentáldozás feltétele a katolikus egyházzal való teljes közösség mellett „a kegyelem állapota, azaz a halálos bűntől való mentesség tudata. Aki tudja, hogy súlyos bűnt követett el, annak meg kell gyónnia, mielőtt szentáldozáshoz járul.”[5] Minden bűn valahol a közösség elleni vétség is. Minden bűn kihat a testvéreinkkel való kapcsolatra is. Minden bűn roncsolja a közösséget is. A legtöbb bűn forrása kifejezetten a felebarátaink elleni szeretetlenség. Éppen ezért a kiengesztelődés folyamata sem lehet csupán Isten és az egyén ügye. Nem elég csak Istentől bocsánatot kérni. Isten közösségbarát logikájából fakad, hogy a bűnök bocsánatának szolgálatát is a közösségére bízta. A súlyos bűnök gyógyításának normál menete ezért a szentgyónás, amely szentséget a felszentelt pap mint Jézus és a közösség képviselője szolgáltat ki. A bűn sebet ejt Krisztus testén, a közösségen – ez a test az, amin keresztül érkezik a gyógyulás is, hogy aztán valóban be tudjuk fogadni Krisztus testét az Eucharisztiában.

Az individualista lelkiség

Ha nagy bűnöket nem követünk el, vannak más, olykor sokkal nehezebben tetten érhető magatartások, amelyek nehezítik bennünk, hogy az Eucharisztia hatása teljesen kibontakozhasson az életünkben. Ilyen például az individualista lelkiség. Nem igazán vehetek részt gyümölcsöző módon úgy a szentmisén, hogy csak Jézus és én vagyok fontos, s mindent és mindenki igyekszem kizárni. Elmélyült áhítatunkban sem tekinthetünk a többiekre úgy mint valami zavaró tényezőre vagy mint olyan emberekre, akikkel a moziban épp ugyanarra a filmre ültünk be. Nem is lehetek úgy jelen, hogy testvéreimtől elhatárolódom, ítélkezem felettük vagy haragot táplálok irántuk. Jézus szavai az eucharisztikus találkozáshoz is irányadóak: „Ne ítélkezzetek, és titeket sem fognak elítélni! Ne ítéljetek el senkit, és benneteket sem fognak elmarasztalni! Bocsássatok meg, és bocsánatot fogtok nyerni!” (Lk 6,37).

Az elitizmus

Hasonlóan akadálya lehet Krisztus teljes befogadásának, amikor egy csoport gőgje uralkodik el rajtunk, amikor meg vagyunk győződve közösségünk lelki felsőbbrendűségéről, és másokat lenézünk vagy egyenesen nem is tartunk igazi katolikusnak. Gőgünk forrása lehet, hogy bizonyos lelkiségi mozgalomhoz tartozunk, ami ugye jobb, mint mások, vagy szerzetesrendhez, illetve annak lelkiségéhez. Mi, akik lelkigyakorlatokra járunk, vagy egy sajátos meditációs módszert követünk, vagy mert mi aztán nagyon modern módon, családiasan ünnepeljük a szentmisét, mások viszont olyan személytelenül. Vagy mi az ősi latin nyelvű rítus szerint mutatjuk be a legszentebb áldozatot, nem úgy, mint a „felületessé vált zsinat utáni egyház”. Megannyi formája van a csoportos gőgnek, ami akadályozza annak a testvériségnek a megvalósulását, amire az Úr vágyik.

Az egyházi egység hiánya

Az Eucharisztia egyházi dimenziója az oka annak is, hogy a katolikus egyház elzárkózik az intercomuniótól. A Katekizmus így ír erről: „A reformációból született és a katolikus Egyháztól különvált egyházi közösségek ’nem őrizték meg sértetlenül – főleg az ordo szentségének hiánya miatt – az eucharisztikus misztérium eredeti és teljes lényegét’. Ezért a katolikus Egyház számára az intercommunio ezekkel a közösségekkel nem lehetséges. Mindazonáltal ezek a közösségek, ’amikor a Szent Vacsorában megemlékeznek Urunk haláláról és föltámadásáról, megvallják, hogy az életet a Krisztussal való közösség jelenti, és várják az ő dicsőséges eljövetelét’” (KEK 1400). Az Eucharisztia nemcsak a valós jelenlét hitét követeli meg, hanem a teljes katolikus egyházra mondott igent is[6], amiben ott van a pápa, a püspökök testülete és az Egyház tanítása. A communiót az ökumenikus út céljának, nem pedig az eszközének tekintjük, feltételezi tehát, hogy a leglényegesebb dolgokban az egység már megvalósult.[7]

Itt kell megemlítenem azt a tapasztalatot, hogy sokan nagyon fájdalmasan élik meg akár katolikusként, akár protestánsként ezt a rendelkezést. Nem könnyű ezt elfogadni. Mégis ez a fájdalom egy másfajta communióhoz is elvezethet, mégpedig a Jézussal való mély közösséghez, akinek szintén fáj, hogy a keresztények közötti egység még messze nem teljes. Aki szereti Jézust és az ő népét, annak szükségszerűen fáj a megosztottságunk. Ilyenkor is az Úr fájdalmában osztozunk, ami valós communio! Ez a fájdalom ösztönző is kell legyen arra, hogy törekedjünk az egységre, tegyünk meg mindent, ami rajtunk múlik. Ne elégedjünk meg a látszatokkal, ne tegyünk úgy, mintha már megvolna köztünk a teljes egység, amikor még nincs így. Az Eucharisztia katolikus felfogása szerint az eucharisztikus közösség és az egyházi közösség mélységesen összetartozik.

Radikális pápakritika

Itt kell megemlíteni azt a sajnálatos jelenséget is, ami az utóbbi időben egyes katolikus körökben meglehetősen elterjedt, ez pedig a pápa személyének és tanításának módszeres kritikája. Vannak, akik szinte minden szellemi energiájukat arra fordítják, hogy azt keressék, Ferenc pápa szavaiban, tetteiben milyen elmarasztalható dolgot találhatnak, hogyan lehet szembeállítani őt az Egyház hagyományával, és mindezt az internet révén a legnagyobb nyilvánosságra törekedve teszik, nem kis zavart okozva ezzel sok katolikus hívő lelkében. Ez a magatartás, bár a „katolikus” igazhitűséget tulajdonítja magának, a politikai ellenzék eljárásmódjához áll közelebb, mint a hit lelkületéhez. Bár a hit tisztaságának megőrzéséért szállnak harcba, a bizalmatlanság légkörét terjesztik az Egyház vezetésével szemben. Úgy tűnik, inkább bíznak mindenféle zavaros összeesküvés-elméletekben, mint az Egyház pásztoraiban, s kétely nélkül hallgatnak bizonyos önjelölt véleményvezérekre, miközben bizalmatlanul fogadnak mindent, ami azoktól jön, akiknek az a küldetésük, hogy az Egyház közösségét vezessék.

A zsinat tanítása szerint viszont „vallásos és odaadó lelkülettel kell ragaszkodni” a püspökök tanításához, akiket „mint az isteni és katolikus igazság tanúit” kell tisztelni. „Az értelem és akarat e vallásos engedelmességét különös módon tanúsítani kell a római pápa Tanítóhivatala iránt, még akkor is, ha nem ’ex cathedra’ beszél; azaz tisztelettel el kell ismerni legfőbb Tanítóhivatalát, őszintén ragaszkodni kell tételeihez, az ő elgondolásának és akaratának megfelelően, ami az okmányok jellegéből, ugyanazon tanítás megismétléséből vagy a fogalmazás módjából ismerhető meg” (LG25). Súlyos szereptévesztés, amikor egyes csoportok mindent meg akarnak ítélni az Egyházban, még magát a pápát is folytonosan kritizálva, úgy viselkedve, mintha ők maguk volnának a legfőbb bírói és tanítói tekintély ebben az egyetemes közösségben. Az eucharisztikus, teljes Krisztusra kimondott igen természetes módon magába kell foglalja a Róma püspökére mondott igent is, aki persze maga is bűnös ember, ahogy Ferenc pápa gyakran hangsúlyozza, de mégis ő „Krisztus helyettese és az egész Egyház feje” (LG22), nélküle nincs katolikus communio, bármilyen szent nyelven és módon végezzük is a liturgiát.[8]

Hozzá kell tennünk: a pápához és a tanításához való ragaszkodás nem jelenti azt, hogy nekünk ne kellene további erőfeszítéseket tenni, hogy a konkrét cselekvési utakat megtaláljuk, különösen társadalmi kérdésekben. Ferenc pápa szerint „sem a pápának, sem az Egyháznak nincs monopóliuma a társadalmi kérdések értelmezésére, sem a kortárs problémák kapcsán felmerülő megoldási javaslatokra. Itt csak megismételhetem VI. Pál világos szavait: ’A nagyon különböző helyzeteket látva nehéz egyetlen szót kimondanunk és egyetemes érvényű megoldást javasolnunk. Különben is ez nem szándékunk és nem is küldetésünk. A keresztény közösségekre tartozik, hogy objektíven elemezzék országuk helyzetét.’” (EG 184). Nem szükségszerűen kell minden részletben és vonatkozásban egyetértenünk egy pápa globális helyzetértelmezésével, sem pedig egyszerű, gondolkozás nélküli, mechanikus „copy paste” módon megvalósítani, amit mond. Ugyanakkor felelősségünk, hogy komoly erőfeszítéseket tegyünk arra, hogy megértsük őt, és odafigyeljünk az iránymutatására. Aztán az Evangélium és az Egyház általános tanítása fényében, saját helyzetünk gondos és imádságos megvizsgálásával kell keressük, hogy itt és most mi a dolgunk.

A „Magyarok Istene”

A szektás vagy törzsi jellegű vallásosság másik formája a saját nemzeti közösséget minden más fölé rendelő magatartás, amelyben a Magyarok Nagyasszonya tisztelete, keresztény hagyományaink őrzése összefér a környező vagy éppen távoli népek megvetésével, sőt olykor gyűlöletével is. Ismerjük a történelmünkből is, hogy volt, amikor a „keresztény” jelzőt annak megjelölésére használták, hogy valami nem zsidó. Furcsa az a „kereszténység” is, amely kész egyes püspököket vagy akár a pápát is olykor az egykori Szabad Nép stílusát megidéző hangnemben támadni, csak mert üzenetükben nemzeti és pártpolitikai érdekek feletti egyetemes értékek mellett köteleződnek el. Tisztelettel szólnak olyanokhoz vagy olyanokról is, akiket egyes véleményvezérek kollektíve csőcseléknek vagy terroristának neveznek.

Istent nem sajátíthatjuk ki, úgy tekintve őt a magyarok Istenének, mintha csak a miénk volna, és saját népünknek valamiféle különleges kiválasztottságot tulajdonítanánk. Jogosan kérdezi Babits Mihály A magyarok Istenéhez című versében: „Vagy-e? S ki vagy? S mienk vagy-e? Csupán mienk és senki másé? Szabad-e hogy csupán a mienk légy? És lehetsz-e az, aki vagy, ha csupán a mienk vagy?” A költő válasza egyértelmű: Isten a „magyarok és mindenek Istene”. Nincs csak a magyarok Istene. Isten mindenkié. Babits Mihály Eucharistia című verse, amelyet 1938-ban a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus alkalmából írt, gyönyörűen fejezi ki az egyetemes testvériség eucharisztikus horizontját:

Áradj belénk hát, óh örök
igazság és szent szeretet!
Oldozd meg a bilincseket
amikkel törzs és vér leköt,

hogy szellem és ne hús tegyen
magyarrá, s nőjünk ég felé,
testvér-népek közt, mint a fák,
kiket mennyből táplál a Nap.

Ez a vers kifejezi a katolikus lét szépségét: egyszerre lenni magyar és egyetemes, azaz katolikus.

A globalizmus

Persze létezik univerzalista egyoldalúság is, amikor a helyi értékek, érdekek vannak leértékelve, és kizárólag az univerzális szempont érvényesül. Az egyházon belül is volt eset, hogy a „katolikus” szempontok úgy érvényesültek, hogy hiányzott a helyi közösség és kultúra iránti érzékenység. Egyik legkirívóbb példája ennek a kínai és indiai rítusvita, mely végigkísérte a XVI-XVIII századot. A kínai és indiai jezsuita missziókban a fő kérdés az volt, milyen mértékben szabad beépíteni a helyi kultúra bizonyos elemeit a katolikus vallásgyakorlatba. A római pápák hol engedélyezték, hol pedig betiltották a szertartásbeli alkalmazkodás (akkomodáció) gyakorlatát. Az ingadozás 1704-ben ért véget, legalábbis 250 évre, amikor XI. Kelemen pápa betiltotta ezt a módszert. A következmények drámaiak voltak. A latin nyelvhez és a római szertartásokhoz való merev ragaszkodás hatására a kínai császár radikálisan szembefordult a kereszténységgel, véres üldözések törtek ki, és Kína évszázadokra bezárult az evangelizáció előtt. A kínaiak vallási köntösbe bújtatott imperializmusként élték meg, hogy Róma betiltotta a kínai rítusok alkalmazását. Ez a döntés évszázadokra visszavetette a katolikus missziók ügyét nemcsak Kínában, hanem az egész világon. A missziós területeken csak egyfajta katolicizmus volt elképzelhető, pontosan úgy kellett mindennek zajlania, mint Európában.

Amikor Indiában jártam, olyan furcsa volt tapasztalnom a nyugati, egykori portugál gyarmati területeken, hogy az ottani katolikus vallásgyakorlás mennyire portugál. Van valami abban a kritikában, amit a hinduk fogalmaznak meg a katolikusokkal szemben: ti európaiak lettetek, és nem vagytok már indiaiak. Persze ez túlzás, de valami igazsága mégis van. Egész mást tapasztaltam Kelet-Indiában, ahol sokkal indiaibb katolikus vallásgyakorlatot tapasztaltam meg. De ezek már új missziók gyümölcsei voltak. A II. vatikáni zsinat utáni liturgikus reform nyitotta meg újra a kaput a népnyelvi liturgia bevezetésére, illetve rehabilitálta a jezsuiták inkulturációs missziós eljárását. Az, hogy napjainkban a katolikus hit Ázsiában és Afrikában olyan dinamikusan fejlődik, és az Egyház súlypontja áthelyeződőben van e földrészekre, szoros kapcsolatban áll azzal, hogy az Egyház képes volt túllépni a merev univerzalizmuson, és újra nyitott a helyi valóságok felé.

Az univerzalizmus egyoldalúságát valamilyen formában mi, magyarok is megtapasztaltuk. Gondolhatunk arra, amikor a XVI-XVIII. századi Magyarországon a „katolikus” törekvések olykor szorosan összefonódtak a Habsburg birodalmi politikával, és előfordult, hogy a katolikusok a vallási köntösbe öltözött imperializmus eszközeiként működtek. Nem volt mindig egyszerű egyszerre magyarnak lenni és katolikusnak. Talán ebben rejlik az a nehézség is, amit sok magyar katolikus ma megél, amikor például a migráció kapcsán nem könnyű megkülönböztetni az Egyház egyetemes szeretetre és határokon átívelő szolidaritásra való felhívását és a globalista politikai lobbik hangját, melyek a tömeges migrációt igyekeznek előidézni. Pedig lehetséges úgy katolikusnak lenni, hogy szolidárisak vagyunk, ugyanakkor mégsem támogatjuk a népvándorlást.

Isten mindenben

Az Eucharisztia gyümölcsei nem korlátozódnak kizárólag azokra, akik fizikailag magukhoz veszik Krisztus testét és vérét. Benedek pápa így fogalmazott: „A szentmisén való részvétel akkor is szükséges, érvényes, tartalmas és gyümölcsöző, ha valaki nem járulhat szentáldozáshoz. Ilyen körülmények között jó ápolni a Krisztussal való teljes egyesülés vágyát, például a lelki áldozás gyakorlásával, melyre II. János Pál pápa emlékeztetett, és amelyet a lelki élet szent mesterei ajánlottak” (SC31). Hívő módon részt venni a szentmisén, vágyakozva a Krisztussal és a testvérekkel való egységre, hinni az Úr jelenlétében, megbánva bűneinket és mulasztásainkat, szeretve Jézus parancsa szerint mindenkit – ez a belső magatartás tesz bennünket nyitottá, hogy Krisztussal egyesüljünk, és újabb kegyelmeivel gazdagodjunk.[9]

Sőt ezen túl is az eucharisztikus kegyelem, amely Krisztussal és az emberekkel való egységet létrehozza, titokzatosan kiárad az Egyház határain túlra is. A II. vatikáni zsinat szerint az üdvösség lehetséges azok számára is, akik nem ismerik Krisztust, sem az Egyházat.[10] „Elnyerhetik az örök üdvösséget mindazok, akik önhibájukon kívül nem ismerik Krisztus Evangéliumát és Egyházát, de őszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatása alatt arra törekszenek, hogy teljesítsék akaratát, amelyet lelkiismeretük szavában ismernek fel. Még azoktól sem tagadja meg az isteni Gondviselés az üdvösségre szükséges támogatást, akik önhibájukon kívül nem jutottak el Isten kifejezett ismeretére, de – éppen nem az isteni kegyelem nélkül – iparkodnak becsületesen élni.” (LG 16)

Mivel az üdvösség mindig közösségi természetű, itt is igaz, hogy az Egyháztól fizikailag távol élők is kapcsolatban vannak az Egyház tagjaival. Az eucharisztikus kegyelem titokzatos módon őket is eléri. VI. Pál így fogalmazott: „A szeretet, amelyet Krisztustól kaptunk az Eucharisztiában, közösség ővele, és éppen ezért a testvérekkel való közösséggé alakul, itt pedig a tényleges és a lehetséges testvéreinkről, vagyis minden emberről szó van.”[11] A Szent Ciprián óta hangoztatott „Extra Ecclesiam nulla salus”, azaz Egyházon kívül nincs üdvösség elvének mai, pozitív megfogalmazása, hogy mindenki Jézus közössége, az Egyház révén üdvözül.[12] Jézus barátai közreműködnek a többi ember üdvösségében, akár látható, akár láthatatlan formában. Eucharisztikus imádságaink mind egyetemesek, valamennyi ember üdvösségéért imádkozunk. Az égi és a földi Egyház, Krisztus tagjainak szeretete minden embert átölel, mindenkivel kapcsolatban akar lenni. A szeretetnek tehát titokzatos erőtere van, amely minden embert körbevesz.

Az egyházatyák, bár sok tekintetben nagyon kritikusak voltak a pogány kultúrával szemben, képesek voltak meglátni a benne rejlő értékeket is. Az ige szétszórt magvairól, Logosz szpermatikoszról beszéltek, amelyet Isten már az evangélium előtti korokban elültetett az emberek szívében. A II. vatikáni zsinat magáévá tette ezt a meglátást (vö. AG 3 és 11, LG 16). Érdemes ezzel a tekintettel keresnünk a hétköznapi emberi tapasztalatokban is azt, hogy miképp vannak jelen akár az Eucharisztia titkának is szétszórt magvai. Ha komolyan vesszük, hogy Isten a forrása minden jónak, akkor fel kell ismernünk, hogy számos olyan tapasztalat van, amelyben valami felcsillan az Eucharisztia közösséget alkotó titkából.

Talán a művészetek adják a legjobb példát erre. Egy szép hangverseny vagy egy jó színdarab, egy értékes film, egy operaelőadás egészen távoli embereket tud összegyűjteni. Tapasztaljuk, hogy úgy távozunk az előadás után, hogy közelebb kerültünk azokhoz is, akikkel együtt lettünk részesei a művészi élménynek. Közösen élünk meg egy átváltozást, erkölcsi megtisztulást, azaz katarzist, ami az igazi művészi tapasztalat gyümölcse. Hasonló élményt élhetünk át egy sporteseményen is. Amikor sportszerűen szurkolunk, és a csapatunk helyt áll, vagy hősiesen küzdve meghaladja önmagát, hatalmas közös öröm támad a lelátón vagy a képernyők előtt, ami képes összeforrasztani az embereket. Gondolhatunk például a 2016-os foci-Eb tapasztalatára, amikor városainkban önfeledten ünnepeltek az emberek. Vadidegenek ölelkeztek össze és énekelték könnyes szemmel a himnuszt és az Az éjjel nem érhet véget című slágert.[13]

Ebben a közös örömben felcsillan valami Isten országának valóságából. A végső időben együtt fogunk örülni annak, hogy a Bárány angyalai legyőzik a Vadállatot és a sötétség minden erőit, s nem lesz többé halál, szenvedés (vö. Jelenése könyve). A történelemnek is vannak ilyen katartikus pillanatai, mint például az ’56-os magyar forradalom, amikor megfélemlített, izolált emberek egyszerre fejezték ki szabadságvágyukat és született meg köztük a közösség és összetartozás rendkívüli élménye. A magyar forradalom napjaiban egy nép tudott önmaga fölé nőni, és a bátorság, hősiesség csodálatos pillanatait mutatta a világnak. Nemesszeghy Ervin jezsuita atya, aki átélte az októberi napokat, így emlékezik vissza: „Felemelő volt látni, milyen egységes lett a nemzetünk. A falvakból élelmiszer érkezett, a kórházak orvosai, ápolói éjt nappallá téve ápolták a sebesülteket, akármelyik oldalon harcoltak is. A betört kirakatok ellenére nem fosztották ki az üzleteket. Az ország egy emberként mutatta meg, hogy meg akar szabadulni a bilincseitől, magához vonzva sokszor azokat is, akik addig a rabságot szolgálták.”[14] Persze tudjuk, hogy mint minden emberi valóság, ez sem volt tökéletesen bűntelen és tiszta, de mégis megcsillant benne valami, ami túlmutat ezen a világon.

Sorolhatnánk még a példákat közösségek születésére, annyi jótékonysági, oktatási és egyéb nemes célokra szövetkeznek emberek. Minden helyzet, amikor közösség születik valamilyen jó ügy körül, annak titokzatos kapcsolata van az Eucharisztiával. Isten országa minden hiteles közösségi tapasztalatban titokzatos és rejtett módon jelen van az emberiség életében, messze túl a katolikus egyház intézményes keretein is. Jézus példabeszédekben szólt arról, hogy milyen az Isten országa, mihez lehetne hasonlítani. Azt hiszem, folytatni lehetne az ő hasonlatainak sorát: Isten országa olyan, mint egy fantasztikus színházi este, hasonlít arra a közösségi örömre, amit Gera Zoltán góljánál élhettünk át a magyar-portugál meccsen, vagy amikor másokkal összefogva tesszük a jót.

[1] VI. Pál, Eucharisztia, 101-102

[2] Vö. Avery Dulles SJ, A Eucharistic Church, America, December 20, 2004 https://www.americamagazine.org/issue/513/article/eucharistic-church

[3] Idézi KEK 1398

[4] Boldog VI. Pál pápa, Eucharisztia, Új Ember, 2017, 58.

[5] 291

[6] Vö. „A szentáldozásnak feltétele a teljes közösség a katolikus Egyházzal” – a Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiuma 291, és KEK 1400.

[7] Vö. SC 56, ahol szó van a kivételekről is.

[8] A Ferenc pápa körüli polémiával kapcsolatban ajánlom Tomka Ferenc Ferenc pápa – próféta vagy eretnek? c. könyvét, valamint blogbejegyzésemet Ferenc pápa és a migráció címmel, amely a pápa migrációval kapcsolatos álláspontját ismerteti; ez a kérdéskör az egyik fő oka annak, hogy a magyar hívők egy része elhidegült a pápától. Az egyházias érzületről ajánlom még Szabó Ferenc SJ blogbejegyzését.

[9] Vö. II. János Pál, Ecclesia de Eucharistia, 29, ahol Avilai Szent Teréz szavait idézi.

[10] Erről a témáról részletesen ld. Szabó Ferenc SJ: Krisztus és a nem keresztény vallások – Van-e üdvösség a kereszténységen kívül?

[11] 50.

[12] Vö. Szabó Ferenc, „Krisztus Fénye” – Bevezetés Henri de Lubac SJ életművébe, 303–314.

[13] vö. Gőbel Ágoston beszámolója.

[14] Magyar jezsuiták vallomásai I., szerk. Szabó Ferenc, JTMR, Budapest, 1997, 55–56.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr5914537684

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.