Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Facebook

Címkék

boldogság (8) egyház (52) európa (8) ferencpápa (9) gondolat (9) gondolatébresztő (17) hit (22) ima (13) isten (19) Isten (8) jezsuita (12) jézus (11) katolikus (10) lelkiség (10) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (9) szeretet (12) társadalom (10) tudomány (11) vallás (14) vallások (10) Címkefelhő

Utolsó kommentek

Friss topikok

Hinni – de miben? Kiben? Ez itt a katolikus válasz!

2019.01.15. 08:12 SzabóFerencSJ

alex-radelich-605219-unsplash.jpg

„A hit az élet ereje: az ember, ha egyszer él, akkor valamiben hisz. . . Ha nem hinné, hogy valamiért élnie kell, akkor nem élne ...” Lev Tolsztojnak ezeket a szavait idézte Babits Mihály élete delelőjén a Sziget és tenger című kötete vallomás-nyitányában, amikor azt vizsgálta, mit is hisz: „Mi tart fönn? Mi a gyökér, mely nem szakad el? mely elpusztíthatatlan táplál valami kimeríthetetlen erővel?”

Tolsztoj megállapításait egyetemes érvényűeknek vehetjük. Az a „hit”, amire az orosz író utal, valami önbizalmat jelöl. Ugyanazt Babits így fejezte ki: „Ó, örökkék ég minden felhők mögött; kiirthatatlan optimizmus!”

Persze, sok mindentől függ (öröklés és temperamentum, neveltetés, szerencse, számtalan „véletlen” és kedvező körülmény összejátszása), hogy valaki megszerzi-e ezt az ősbizalmat, ami a vallásos hit számára is kedvező feltételeket teremt. Az olyan válságos korban, mint amilyen a miénk – Auschwitz és a Gulag, az „emberarcú barbárság” kora –, nem könnyű derűlátónak lennünk. De az ilyen idő kihívásra serkenti a gondolkodó és szabad embert, hogy ő maga találjon értelmet a világban levő sok értelmetlenségnek, adjon értelmet az életnek és a történelemnek. Ő maga adjon, de szüksége van emberi és isteni segítségre! A civilizációs és egyházi válságban sem szabad feladnunk a bizakodást, egy bizonyos derűlátást: nem naiv optimizmusról van szó, hanem a keresztény hit vidám merészségéről, amely értelmet adhat létezésünknek. E hit az alapja reménységünknek.

François Varillon francia jezsuita a hit lényegéről elmélkedve éppen arra mutat rá, hogy az életben igen sok ugyan az értelmetlenség, de szerencsére sok dolognak van értelme is: „Van értelme a barátságnak, a szerelemnek, van értelme a kultúrának, a világban végbemenő gazdasági, társadalmi fejlődésnek, az igazságosság fejlődésének. Mindenütt találunk valamit, aminek van értelme. De beleütközünk az értelmetlenségbe is...” Igen, naponta beleütközünk a rossz megnyilvánulásaiba! Gondoljunk csak a háborús konfliktusok sok-sok áldozatára, a terrorizmus fenyegetésére, az erőszak különböző megnyilvánulásaira, a természeti katasztrófák pusztítására a rákos betegekre, egyáltalán a sok bajra és szenvedésre, amit életünkben vagy körülöttünk tapasztalunk. És mindig fenyeget a halál, amely szinte összegez minden rosszat. Ki adhat értelmet az értelmetlenségnek?

Mi, hívők az egyetlen lehetséges választ így fogalmazzuk meg tömören Varillon atyával: „A kereszténység úgy jelenik meg a földön, mint válasz erre, [a lét értelmére vonatkozó,] az embert emberi mivoltában meghatározó kérdésre. Kereszténynek lenni annyi, mint hinni abban a feleletben, amelyet Isten ad erre az alapvető emberi kérdésre Jézus Krisztusban. A keresztény hit az abszurdum és az értelmetlenség ellenségeivé és az értelem prófétájává tesz minket. Vagy, ha jobban tetszik, az értelem tanúivá. Kereszténynek lenni azt jelenti, hogy egy második, sokkal mélyebb értelmet tudunk adni mindannak, aminek egyébként már van értelme (a barátságnak, a szerelemnek, a kultúrának, a zenének vagy akár az egyszerű bajtársi viszonynak is), de értelmet tudunk adni annak is, aminek nincs értelme.” (Szabó Ferenc SJ: F. Varillon önmagáról, Róma 1990, 69.)

A keresztény hit sajátossága Jézus Krisztus személye, illetve az általa hozott kinyilatkoztatás: Isten szereti az embert, akit saját képmására teremtett, és Fiában meghívott a Vele való életközösségre. A Szentlélekben az Atya fogadott gyermekei vagyunk, és így a Fiú, Jézus Krisztus testvérei és társörökösei.

Sajnos a keresztények ma megosztottak; a Jézus Krisztus Istenébe vetett hit széttöredezett, és – a század eleje óta szépen kibontakozott ökumenikus mozgalom ellenére – egyre fokozódik a „szétdarabolódás”, a szektásodás. Sajnálatosan növekszik a megosztottság a katolikus egyházon belül is. Hogyan tanúskodhatunk így az Örömhírről a hitetlen világ előtt?

Ez a szektásodás a szekularizációval és a terjedő vallástalansággal párhuzamos. Szerencsére ugyanakkor bizonyos vallási ébredés is tapasztalható, főleg ifjúsági csoportokban, bázisközösségekben, karizmatikus vagy más vallási mozgalmakban. II. János Pál pápa – amikor továbbra is sürgette a nem keresztények körében végzett missziós munkát (Redemptoris missio) – a hagyományosan keresztény országokban, főleg Európában és Amerikában, az ezredfordulóra új lendületet akart adni az új evangelizálásnak. Ugyanezt sürgette XVI. Benedek, és most Ferenc pápa programjának lényegét a „kilépő egyház”, „missziós egyház” kulcsszavával jelölte meg (Evangelii gaudium).

Most, hogy hazánkban is szétfoszlott a ránk erőszakolt „tudományos materializmus” ideológiája, sokan űrt tapasztalhatnak életükben. Növekszik a nem hívők, agnosztikusok és közönyösek száma. Sokan úgy élnek, „mintha Isten nem létezne.” Vannak azonban olyanok is, akik túllépnek az „egydimenziós ember” látókörén. Az útkeresőknek, az „ismeretlen istent” keresőknek (vö. ApCsel 17: Pál Areopáguszi beszéde) megfogalmazhatunk jelzéseket hitünk fényében; megjelölhetjük azt az utat, amely célhoz vezet: Jézus Krisztushoz, aki Igazság és Élet. Mert hisszük és örömmel hirdetjük, hogy Jézus Krisztuson kívül nincs más, aki az üdvösségre vezethetné az embereket. (Vö. ApCsel 4,12)

A vallási tolerancia és a más hitek, világnézetek felé való nyitottság nagy érték és erény: tisztelni a másik „másságát”, hitét, kerülni az erőszakos térítést, mert a hit csak szabad döntés lehet (a kegyelem segítségével). Ugyanakkor elvárjuk saját világnézetünk, hitünk tiszteletét, annak szabad megvallását és gyakorlását a demokratikus törvények keretein belül. Ezt valljuk a II. vatikáni zsinat tanításával. Ez azonban nem jelenthet vallási relativizmust és közömbösséget: „minden vallás egyenlő”, „mindegy, hogy ki miben hisz”. A katolikus vallja, hogy egyedül Jézusban van az üdvösség, és hogy normális körülmények között ez az üdvösség az egy, szent, katolikus és apostoli Egyházban valósul meg, amely rendelkezik a Krisztustól kapott ismertetőjegyek összességével. (Lumen gentium 8)

Ugyanakkor a zsinattal azt is valljuk, hogy ha valaki saját hibáján kívül nem hallotta az evangéliumot, és ha nem is tagja a látható Egyháznak, de lelkiismeretét követve keresi az igazságot – mindig készen arra, hogy azt elfogadja, mihelyt felismerte –, az elnyeri az üdvösséget, mivel Isten minden embert meghív az  üdvösségre (Ef 1; 1Tim 2,4; Tit 2,11) (Lumen gentium 16) Továbbá: „Mivel Krisztus mindenkiért meghalt, és mivel az embernek valóban csak egy hivatása van, mégpedig az isteni, vallanunk kell: a Szentlélek mindenkinek módot ad arra – Isten tudja, miképpen –, hogy a Húsvét titkában részesedjék.” Mert – hangsúlyozza a zsinat – minden jó szándékú ember szívében „láthatatlan módon működik a kegyelem”. (Gaudium et spes 22) (Vö. tanulmányom Krisztus és a nem keresztény vallások címmel, in Világító emberek – időszerű művek, Budapest 2018, 203–226. – Vö. még Nemeshegyi Péter SJ kommentárját a GS 22-höz, in Távlatok, 83/38.

 

Szólj hozzá!

Címkék: vallás egyház jézus hit katolikus lelkiség jezsuita Isten

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr9514561390

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.