Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Facebook

Címkék

boldogság (8) egyház (52) európa (8) ferencpápa (9) gondolat (9) gondolatébresztő (17) hit (22) ima (13) Isten (8) isten (19) jezsuita (12) jézus (11) katolikus (10) lelkiség (10) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (9) szeretet (12) társadalom (10) tudomány (11) vallás (14) vallások (10) Címkefelhő

Utolsó kommentek

Friss topikok

Fáber Péter: egy jezsuita szent útja a melankóliából a belső szabadságba

2019.01.18. 08:10 andras.csaba.sj

 

131217-stpeterfaber_large-1.jpg

Amikor a szentekre gondolunk, általában összeszorul a gyomrunk, mert annyira megközelíthetetlennek tűnnek: olyan barokkosan tökéletesek és makulátlanok. Nem szabad hozzájuk érni! Kevésbé életszerű az a kép, amit elénk tárnak, ezért csak távolról csodáljuk őket, anélkül, hogy mélyebb kapcsolatot alakítanánk ki velük. De gondoltál már arra, hogy némelyiküket mennyire magával ragadta a kétségbeesés és az elbizonytalanodás? Hogy hozzád hasonlóan átjárták az élet kilátástalanságának, gyöngeségük tudatának poklát? Amint magukban vergődtek, és Istenhez könyörögtek a szabadulás reményében? Íme, egy jezsuita szent: Fáber Szent Péter, aki törékeny, skrupulózus, mégis mélységre törekvő, rendkívül rokonszenves jellemével lopta be magát a szívembe.

Fáber Szent Péter (1506-1546) egyike a Jézus Társaságát megalapító atyáknak. Loyolai Szent Ignác szerint a lelkigyakorlatok nagy mestere volt, és munkásságának gyümölcsei is főképp gyóntatói, lelkivezetői feladataihoz kötődnek. Egyúttal sok sztereotípiára rácáfol, amelyek a jezsuiták nagy teherbírásáról, törtetéséről, gőgjéről és ravaszságáról szólnak. Fáber ugyanis nagyon őszinte, törékeny és érzékeny férfi volt, aki sokat küzdött lelki instabilitásával, belső zűrzavaraival és értéktelenségének kétségeivel. Állítása szerint Ignác sokat segített neki kigyógyulni ebből, de alkatának karakteres vonásai élete végéig elkísérik. Lelki útjának fejlődéséről lelki naplójában ír (magyar nyelven Nemeshegyi Péter SJ fordításában: A lélek útján – Feljegyzések Isten ajándékairól címmel jelent meg), amelyben szépen kirajzolódik annak módja, ahogyan nagy belső szabadságra talál.

Ne egyezkedj a rossz szellemekkel, inkább légy a jó szellem eszköze!

Fáber Péter fő kihívása egy mondatban foglalható össze: „Ne egyezkedj a rossz szellemekkel, hanem inkább légy a jó szellem eszköze”. Gyakran hallunk ehhez hasonló gondolatokat prédikációkban, és első hallásra tán összeráncoljuk homlokunkat. Mégis, ha emögött meg tudjuk látni azt az embert, aki „önmaga legnagyobb ellensége”, akit folyamatosan kétségek gyötörnek amiatt, hogy nem érzi magát elég jónak, értékesnek és tehetségesnek, segíthet érzékelni az előbbi mondat súlyát. Emellett szembesülhetünk hasonszőrű kételyeinkkel, amelyek újra és újra kérdőjelet állítanak az élet olyan dilemmái mellé, mint hogy miért vagyunk a világon? Mi a feladatunk a földön? Mi a munkánk értelme? Valóban a helyünkön vagyunk?

Jól tudjuk, hogy ezek a kérdések gyakran letörtséghez, fásultsághoz vezetnek, emiatt gyorsan elhessegetjük őket, még mielőtt azon kapnánk magunkat, hogy romjainkban heverünk és elveszítettük életkedvünket. Így visszaállunk az élet mókuskerekébe, és legközelebb csak akkor szembesülünk ezekkel a kérdésekkel, amikor ismét elfáradtunk, kimerültünk, megbetegedtünk, és a teaszürcsölés közepette eszünkbe jut, hogy nahát, ez még mindig nem oldódott meg.

Mit jelent ilyenkor a jó szellem eszközének lenni, azzal együttműködni, nem egyezkedve a rossz szellemekkel? Ha kicsit őszinték vagyunk magunkhoz, akkor elismerjük, hogy ez biza nem olyan egyszerű, és nemcsak elméleti, költői kérdésről van szó. Ez Fáber számára is egzisztenciális kérdés, amit mélyen megél bensőjében, amint skrupulusaival és lelki sötétségével gyötrődik.

Értelemkeresés: Isten dolgaira irányulni, az embereket segíteni

Nagyon szimpatikus számomra, hogy keresésében nem a saját pszichés és spirituális jóléte utáni vágy motiválja, hanem az, hogy szabadabbá váljék mások szolgálatára: „Hogy érzéseink, vágyaink, szeretetünk elsősorban úgy irányuljanak Urunk, Istenünk dolgaira, ahogyan azok Őbenne léteznek, és az emberek javára válnak, és ne tekintsük azokat elsősorban a mi zavaraink, szomorúságaink és kísértéseink elleni orvosságnak (ahogy én eddig gyakran tettem).” (Mem 54) Hatalmas bölcsesség van ebben: zavaraink, szomorúságaink gyakran nem szűnnek meg, ha izzadtságszagúan törekszünk megszabadulni fájdalmunk forrásától. Ha ugyanis csak az áll akaratunk középpontjában, hogy valamitől megmeneküljünk, akkor ugyanoda hullunk vissza. Arra tartasz, amerre tekintesz – tartja a mondás. Ha figyelmedet kizárólag a nyomorúságodra irányítod, akkor ne várj lelki szabadságot, mert még rosszabbul fogod érezni magad tőle.

Fábernek ehelyett az segít, ha arra figyel, hogyan tudna leginkább Istennek és az embereknek segíteni. Ez tudja kilendíteni melankóliájából és depressziójából. Akaratával így azon van, hogy szolgáljon és jót tegyen.

A logoterápia (Viktor Frankl pszichológiai irányzata, ami az értelmet keresi) főképpen két megoldást ajánl a szenvedés enyhítésére, s ez egybecseng Fáber tapasztalatával. Az első az ún. dereflexió, amikor elvonatkoztatok állapotom viszontagságaitól, és nem táplálom őket. Ugyanis a szenvedés akkor ölt elviselhetetlen mértéket, amikor túlságosan ráfigyelek. A második az autotranszcendencia (az önfelülmúlás képessége), amikor olyan mértékben tudok gyógyulni, amennyire kilépek önmagamból az engem körülvevő világba, és problémáimat, gyengeségeimet másodrangúvá fokozom. Fontos megnevezni azt az állapotot, érzést (harag, szomorúság, csalódottság stb.), amiben vagyok, s nem szabad elnyomni. Mégis, nem érdemes együttműködni vele, és érdemes egy célt választani, ami előre mutat, értéket teremt, és kilendít a beragadásból. Dühös vagyok, de most arra koncentrálok, hogy a beteg szomszédomat meglátogassam, aki nagyon egyedül érzi magát (elvonatkoztatva saját levertségem érzésétől).

Fáber, miközben a saját vívódásaival kínlódik, két kegyelmet kap: „Gondolj itt arra, én lelkem, hogy az Úr oly sok lelki zavartól, aggálytól és kísértéstől szabadított meg… Nemcsak világos megértést, hanem a szomorkodással, félelemmel és kislelkűséggel vagy rendezetlen sikervággyal ellenkező lelki ösztönzéseket is kaptál” (Mem 30) Egyrészt tisztább belső érzékre tesz szert, miáltal jobban felismeri az elbátortalanítás szellemének kísértését. Másrészt lelki ösztönzéseket kap, amelyek segítik őt a lelkes szolgálatban és munkában.

Út a mélyebb önismeret felé

Ami ebben a lelki folyamatban nagyon szép, az a mélyebb önismeret és a különféle szellemek könnyebb felismerése. Fáber érzékenysége, figyelmessége tisztább rálátást ad a benne lezajló folyamatokra. Megtanulja annak módját, hogy érzékenysége miképp ne tegye tönkre, és hogyan tudja azt olyan mederbe terelni, amely elkerüli az aggályos önvizsgálódás örvényét. Ezt úgy is fogalmazhatjuk, hogy addig a belső folyamatai, érzései, lelkületei irányították őt. Lassan megtanul jó kormányossá válni, felismerve a különféle szellemeket: hogy milyen szélre érdemes kibontani a vitorlát, és milyen szellemekkel nem érdemes lepaktálni.

Ez talán túl általánosan hangzik így. Mégis, ha egy szinttel mélyebbre megyünk, a következő módon tehetjük fel a kérdést: hogyan maradjunk meg benső embernek, aki nem menekül el a problémáktól, nem nyomja el azokat, de mégsem engedi, hogy a melankólia, harag stb. magába szívja? Ha megbántanak, hogyan tudok önmagammal kapcsolatban maradni, anélkül, hogy a sértettség érzése maga köré fonna? Erre újra Fáber tapasztalatán keresztül szeretnék válaszra lelni. Véleményem szerint Fáber olyan bensőségességre talál, ami által nem forog már önmaga körül, hanem az újfajta belső, tudatos jelenlét megnyitja őt az életre és a szolgálatra. „Ha ugyanis szíved egészen nyitva áll Istennel szemben és saját magaddal szemben, akkor minden más is megnyílik számodra, és te is nyitott leszel minden számára. Törekedj tehát arra, hogy igaz áhítatot érezz Isten és a szentek iránt, és akkor majd könnyen megtalálod azt is, hogy miként kell felebarátaiddal szemben viselkedned, akár barátaid, akár ellenségeid”. (Mem 143) Egy belső tudatosság, ami nyitott marad Isten és önmaga iránt. Önmaga iránt, hogy felismerje a különböző lelkeket, és lássa, mi mozgatja, motiválja őt. Isten iránt, elismervén, hogy minden Tőle származik, Ő adja számunkra a szabadságot, és tudván, hogy életünk csak akkor nyeri el teljességét, ha létünk Őrá irányul: Őt dicsérve, tisztelve, szeretve és szolgálva neki.

Ezt egy másik bejegyzésében még inkább megerősíti: „Krisztus tőlünk leginkább a következő két dolgot kívánja: az egyik az, hogy emeljük fel lelkünket a mennyek felé, a másik pedig az, hogy hatoljunk be saját bensőnkbe, amíg meg nem találjuk a bennünk lakozó Istent. Az Isten országát ugyanis nem máshol kell keresni, hanem csak saját bensőnkben és a mennyekben”. (Mem 105) Ezt talán úgy is leegyszerűsíthetjük, hogy az élet teljessége és a boldogság abban áll, ha meghitt kapcsolatban vagyunk a bennünk lakozó Istennel (és önmagunkkal), és ha ebből táplálkozva közreműködünk Vele, hogy itt a Földön építsük a Mennyek országát. Mindent megtéve, teljesen elköteleződve azért, hogy ez a világ általunk élhetőbb és jobb hely legyen. Az önreflexió és önismeret tehát akkor hiteles igazán, ha belsőleg szabaddá tesz arra, hogy kilépjünk komfortzónánkból, és elköteleződjünk különböző értékek és célok mellett. Ezáltal védve maradunk az egocentrikus és melankolikus bensőségességtől, ami magunkba zárna.

A vigasz lelkületében élni, Krisztusban gyökeret verve

Mi az Istennel való meghittség és a benső tudatosság értelme? Fáber Szent Péter tán így válaszolna erre: hogy a szellemek áthatóbb megkülönböztetéséhez juthassunk általuk. Fáber minden erejével azon van, hogy vigaszt találjon, és Krisztusban gyökeret verjen. Ennek gyümölcseként nagyon szép megosztást olvashatunk tőle: „Csak az volt a vigaszom, hogy megértettem: ez az én régóta ismert keresztem. E kereszt szinte mindig három részből áll: az egyik rész legbensőmből származik, amint látom testemnek a megszentelődést illető állhatatlanságát; a második rész mintegy jobb és bal oldalról vesz körül engem, amint látom a felebaráti szeretet terén mutatkozó hiányosságaimat; a harmadik rész felülről jön, amint látom áhítatom hiányosságát és elszórakozásaimat… bárcsak képes lennék egy Istennek jobban tetsző kereszt hordozására, amely nem más, mint az Isten szeretete és dicsérete, valamint saját megszentelődésem és felebarátom üdvössége végett végzett nagy, folytonos és fáradságos munkám. Istenre vonatkozólag: bárcsak mindig felfelé emelkednék; saját magamra vonatkozólag: bárcsak mélyebbre szállnék; felebarátomra vonatkozólag: bárcsak munkás kezemet jobbra-balra kitárnám és kiterjeszteném. Minthogy azonban a keresztet nem veszem magamra szorgosan, azért érzem és szenvedem lelkemben a másik keresztet”. (Mem 241)

Jól ismeri a két kereszt közötti különbséget: míg az első egocentrikus (önmagam körül való forgás), addig az utóbbi Isten- és Te-centrikus. Annak is tudatában van, hogy keresztje, pszichés alkata élete végéig el fogja kísérni mint emberi törékenységének jele. Azt is meg merem kockáztatni, hogy melankóliája olyan mélységet készít elő bensőjében, amit később az Úr kegyelmének segítségével a jó szellemek tudnak betölteni: „Bárcsak kegyeskednék az Urunk megadni nekem azt a kegyelmet, hogy mindennap növekedjek, és belsőleg tágasabb és tisztább befogadó edénnyé váljak, hogy így kész legyek a gonosz szellemek kizárására és a jó szellemek befogadására.” (Mem 88)

Egyre tágasabbá válni a bensőnkben, ami nem beszűkít a magunk világába, hanem nyitottá tesz a jó szellemek befogadására, hogy felvehessük a másik keresztet, amiről Jézus így beszél: „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát. Az én igám édes, és az én terhem könnyű.” (Mt 11,28-30)

Az édes teher számomra azt jelenti, ha önmagam sebeinek nyalogatásai helyett képes vagyok szabaddá válni Isten és mások szolgálatára. Ez valóban édes teher, még akkor is, ha így is nehézségekbe és akadályokba fogok ütközni. A különbség viszont abban áll, ahogyan szembesülök az élet kihívásaival.

„Hogy megerősödjetek benső emberré az ő Lelke által” (Ef 3,16)

Fáber egy benső folyamaton halad át, ahol fokozatosan erősebbé és stabilabbá válik: „Azt vettem észre, hogy világosabban láttam a dolgokat, részben kiszabadultam saját velem született zavaros és homályos gondolkodásmódomból, emlékezőtehetségem megerősödött, és nem zavarodtam össze, ahogy máskor szoktam. Bárcsak ez kezdetét jelentené annak, hogy végre kilépjek sötétségemből a megközelíthetetlen fény felé (1Tim 6,16), a saját zavaros gyöngeségemből a felé a világosság felé, mely tele van minden erővel és szilárdsággal.” (Mem 192)

Mi segítette Fábert az összeszedettségben és a lelki előrehaladásában? Főképp két orvosságot talál: 1. Az ima. Nagyon szép, amint naplójába ír arról, ahogy Krisztushoz, a Szentháromsághoz imádkozik, vagy az angyalok, a szentek és még a tisztítótűzben szenvedő lelkek közbenjárását kéri. 2. A konkrét cselekvés, ami folyamatosan arra hívja, hogy kilépjen, kezdeményezzen, alkosson, és a lelkeket segítse: „Azért nevezi az Úr a hitet mustármagnak, a szeretetet pedig első és legnagyobb parancsolatnak, mert neked kicsiny ismerettel és értelmi hittel bírva kell serényen növekedned a tevékeny szeretetben. Ne akarj mindig újakat tanulni és értelmi tudásban növekedni, miközben elhanyagolod a tevékeny akaratban való növekedést. Ha ez ismeretben és hitben csak egy talentumod van, dolgozzál vele, és gyarapítsd azt, hogy ily módon két talentumod legyen. Vigyázz: ne ásd el a talentumodat a földbe, de azt se mondd, hogy két talentumnyit szeretnél, mielőtt elkezdenél cselekedni… Ne hanyagold el a tevékenységet, főképpen a számodra most elvégezhető tevékenységet az olyan jövőbeli tevékenységekről folytatott tétlen álmodozás kedvéért, amelyek még messze előtted fekszenek.” (Mem 154)

Befejezésképpen a saját tapasztalatomat osztom meg röviden, ami részben hasonlít Fáber Péteréhez. Gyakran elbizonytalanodok én is a jövőt illetően: hol, mikor, hogyan? Eközben azonban önmagamat féltem, saját szorongásomat erősítem, és gyengeségeimmel vagyok elfoglalva. Ez azonban nem ad vigaszt. Eddigi rövid életutam folyamán világossá vált számomra: csak egyvalaki biztos: Jézus Krisztus, és a Vele való kapcsolat. Életem csak akkor nyeri el teljességét és értelmét, ha tekintetemet rászegezem, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy lehetőségeimhez, képességeimhez képest az Ő ügyét előrevigyem, és ezt a világot kicsit jobbá és szebbé tehessem. Ahogy Szent Ignác a Lelkigyakorlatos könyvében írja: „Az ember arra van teremtve, hogy Istent, a mi Urunkat dicsérje, tisztelje és szolgáljon neki, és ezáltal lelkét üdvözítse… Egyedül azt kívánva és választva, ami jobban elvezet bennünket a célba, amire teremtve vagyunk.” (Lgy 23)

12 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr714562962

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2019.01.19. 21:18:09

Ez nagyon jó volt. Vigasztaló. Köszi.

(Ha élhetek egy filológiai javaslattal: a közismert névmagyarítás mellett mindig érdemes a szövegbe beleírni az eredeti nevet, származást is, hogy a nyájas olvasó később ne járjon úgy, hogy "még sosem hallott" Pierre Favre vagy Lefevre nevű jezsuitáról, közben pedig dehogynem.)

andras.csaba.sj 2019.01.19. 22:01:50

@Felicitasz: A javaslat teljesen jogos, de Rómából írva olyan jó érzés magyarul írni, és magyarosítani a neveket :) Köszönöm a visszajelzést!

jabbok 2019.01.20. 03:13:22

"keresésében nem a saját pszichés és spirituális jóléte utáni vágy motiválja, hanem az, hogy szabadabbá váljék mások szolgálatára: „Hogy érzéseink, vágyaink, szeretetünk elsősorban úgy irányuljanak Urunk, Istenünk dolgaira, ahogyan azok Őbenne léteznek, és az emberek javára válnak, és ne tekintsük azokat elsősorban a mi zavaraink, szomorúságaink és kísértéseink elleni orvosságnak (ahogy én eddig gyakran tettem).” (Mem 54)"

Déli pályaudvar 2019.01.20. 12:22:48

@jabbok:
Nagyon jó és fontos szöveg. Mintha direkt nekem írná.

jabbok 2019.01.20. 15:37:42

@Déli pályaudvar: Na, te meg itt csak ne akard kisajátítani!! Szerintem inkább nekem írta! ;o)

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2019.01.20. 22:10:36

@Déli pályaudvar: @jabbok: Mindketten súlyos tévedésben vagytok. Nekem. :P

Déli pályaudvar 2019.01.22. 13:34:17

@Felicitasz:
Iszonyúan dühös vagyok, és egy perccel sem tűröm ezt tovább!

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2019.01.22. 21:26:25

@Déli pályaudvar: Hát pedig minden szakértőtől azt tanuljuk itten, hogy az embernek el kell tűrnie a saját dühét :P

Addig is, a szokásos üdvözletem :)