Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

Nullkilométer, avagy hogyan tanít az életre egy díjnyertes természetfotó?

2019.02.12. 08:06 pacsy

pacsy_2.jpg

Sokan hatalmas áldozatokat vállalnak, pénzt, időt és fáradságot nem kímélve messzi utazásokra vállalkoznak, hogy méltó pályamunkával, kiváló fotókkal jelentkezhessenek a National Geographic fotópályázatain. A nagy presztízsű folyóiratba valóban csak a legjobb felvételek kerülnek. A szakemberek természetfotók tízezreiből válogatják ki a számukra legizgalmasabb, legegzotikusabb és leginkább hiteles képet. Van, aki repülőre ül, terepjárót bérel, az óceán mélyére merül, hegyek csúcsaira kapaszkodik fel, vagy szakadékok peremén egyensúlyoz, hogy lencsevégre kaphasson egy-egy különleges pillanatot a növény- és állatvilág titkaiból. Olyan lelkesedés ez, amely a legtöbbünkből – akik a karosszékben ülve nézhetjük az eredményt – legfeljebb elismerést és lelkesedést vált ki, az utánzás vágyát nemigen...

A legutóbbi olasz versenyt nyertese, David Francescangeli talán szintén a magunkfajta kényelmesek (avagy krónikus lustaságban szenvedők) népes táborához tartozik – ám egyúttal a szerencse kegyeltjei közül való. A férfi – negyvenéves, informatikus – az észak-olasz Terni nevű település külvárosában él, és naphosszat számítógépek programozásával foglalkozik. Mint mondja, már a szomszédos Milánóba beutazni is messzinek tűnik neki. Egy téli reggelen azonban, ahogy kinézett a szobája ablakából, hirtelen meglátott egy hóviharral küszködő madárkát. Összeszedte magát, előkereste a fényképezőgépét, és megörökítette a kis teremtést – egy zöldikét (choloris choloris) –, amint nekifeszül a tollait borzoló havas fergetegnek. Behunyt szemmel, kidüllesztett beggyel, szinte heroikus bátorsággal, felvéve a küzdelmet a hozzá képest aránytalanul hatalmas természeti erőkkel. David beküldte a fotót és megnyerte a díjat. 

Vannak tanulságai az esetnek. Hiszen nem csak „szerencse” kérdése az ilyesmi. Sokkal inkább arról van szó, hogy akadt valaki, akinek feltűnt a hétköznapok költőisége. Volt szeme hozzá, hogy meglássa a poézist, ami ott lakott otthoni kertjében, az ablaka előtt. Nem kellett messzire mennie érte. S hogy miért volt ez lehetséges? Igen, érző (és talán együttérző) pillantás is kellett hozzá. De talán az is, hogy ez a sokak által keresett művészi mozzanat és költőiség ott lakozzon, már eleve is ott éljen valamennyiünk környezetében. Azt hiszem, legfeljebb a pillantásunk nem elég éles, hogy felfedezzük. Mert tényleg jelen van. Mindenütt. Olyan közel, hogy nekünk, akik leginkább a távolit, a múltat és a jövőt kutatjuk, nehezünkre esik észrevenni.

(Massimo Gramellini: Chilometro zero című írása alapján, Corriere della Sera, 6 febbraio 2019.)

P.S. A „költőiség” persze nem minden. Pilinszky János gyönyörűen ír erről egy rövid Új Ember-cikkében; számomra ő ad értelmezési kulcsot a művészet (és az élet zűrzavaros sokféleségének értelmezéséhez): http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/PILINSZKY/pilinszky00373/pilinszky00491/pilinszky00491.html

P.P.S. Mert az élet tényleg zűrzavaros. Zavarba ejthet a sokszínű kaleidoszkóp, ha egyszer tényleg belenézünk:

https://www.youtube.com/watch?v=vdb4XGVTHkE (Nem automatikus, hogy mi, emberek elég mélyen látunk. Néha csak úgy beszélünk, értelmezési kísérlet nélkül. Aki szeretné megóvni magát a kognitív disszonanciától, és csak a keresztény értékrenddel összeegyeztethető reflexiókra kíváncsi, a következő hat percet ajánlom: 4:00-tól 7:00-ig; 20:00-tól 22:00-ig; 1:04-től 1:05-ig.)

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr6814616462

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kitalátor (másként) gondolkodó · http://kitalator.blog.hu 2019.02.12. 09:56:31

Az ektoparazitáktól (madártetvektől és atkáktól) való megszabadulási kísérletet ember még ilyen szépen nem írta le! ;)

türkiz 2019.02.14. 11:17:31

Ez egy roppant kedves, melengető írás! Magam részéről köszönöm!
A kérdés, hogy a látás vagy a láttatás művészetéről? Hiszen más dolog látni és megint más láttatni...
A "maszkot viselő mesterek" Pilinszkyvel élve, ha (nem is maguktól, de) képesek (lehetnek) meglátni, amit a "mezítelen szamaritánusok": vajon hihetik-e ettől, hogy a látásuk azonos? Mert én azt gondolom, hogy minden olyan ember, aki a párkányán ülő kis zöldike mellett elmenne és el is megy a mindennapokban, az orra alá tolt kép láttán meg fog állni, el fog tudni időzni benne...
Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy aki "mester" az "szamaritánussá" lesz, vagy aki "maszkokat visel" az "meztelenné"...

kaleidoscope · http://kaleidoscope.blog.hu 2019.02.15. 05:57:20

Miután megszólítva érzem magam ("Zavarba ejthet a sokszínű kaleidoszkóp, ha egyszer tényleg belenézünk:"), javaslom is, hogy nézzünk bele bátran abba a keleidoscope-ba, és lássuk, hogy az élet valóban sokszínű és csodálatos!

IILiliII 2019.02.23. 09:56:08

sok szívemnek kedves film van, de ez most mindent überellt:

www.youtube.com/watch?v=vldWhL5JQxg

Grave of the FireFlies
süti beállítások módosítása