Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Facebook

Címkék

boldogság (8) egyház (52) európa (8) ferencpápa (9) gondolat (9) gondolatébresztő (17) hit (22) ima (13) Isten (8) isten (19) jezsuita (12) jézus (11) katolikus (10) lelkiség (10) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (9) szeretet (12) társadalom (10) tudomány (11) vallás (14) vallások (10) Címkefelhő

Utolsó kommentek

Friss topikok

Az önzetlen szeretet szentsége – avagy agapé és az Eucharisztia

2019.02.19. 13:42 korizoli

rovat_unnep.jpg

A szeretet és az Eucharisztia vonatkozásában a szeretet három dimenziója közül kettőt már körbejártunk a korábbi blogbejegyzésekben (az érzéki szeretet, az erosz és a baráti szeretet, a philia). Most az vizsgáljuk meg, hogy a harmadik dimenzió, az agapé, azaz az önzetlen, áldozatra kész szeretet és az irgalmas szeretet miképp van jelen Jézus életében, s így az Eucharisztiában.

Ez a fajta szeretet nem azért szeret, mert a szeretet számára kellemes, élvezetes (erosz), vagy mert érzelmileg kötődik valakihez (philia). Az agapé az ingyenes szeretet valósága. Erről a szeretetről beszél Szent Bernát az Énekek énekéhez fűzött kommentárjában: „A szeretet önmagában elegendő, önmagában és önmagáért is kívánatos. Önmagában érdem és jutalom is. A szeretet nem keresi sem okát, sem gyümölcsét önmagán kívül: maga a szeretet gyakorlása a gyümölcs. Szeretek, mert szeretek; szeretek, hogy szeressek[1].

Az Újszövetség leggyakrabban az agapé görög szót használja a szeretetre. János apostol Isten valóságának összefoglalásául is ezt a kifejezést használja: az Isten agapé, azaz Isten szeretet ( θεὸς ἀγάπη ἐστίν , 1Jn 4,8). Abban a mondatban, amit az egész Biblia összefoglalásának is szoktak mondani, szintén az agapé igei formája (ἀγαπάω) szerepel: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). Szent Pál szeretethimnusza is az agapé himnusza (vö. 1Kor 13). Hogyan van jelen ez a fajta szeretet Jézus életében?

Jézus és az agapé

A fáradságos szeretet

Jézus életében az egyik legnyilvánvalóbb törekvés, hogy különös gondja volt azon emberekre, akik valamilyen okból a társadalom peremére szorultak. Fontosak voltak neki a szegények, a gyermekek, a betegek, az ördögtől megszállottak, a nyilvános bűnösök. Volt benne nyitottság a nem zsidók iránt is (például a kafarnaumi százados, a szír-főníciai asszony). Az evangéliumok tele vannak az ilyen jellegű találkozásokkal. Jézus tudatosan fordul feléjük, mint ahogy a Názáretben elmondott programbeszédéből is jól látszik: „Azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, elküldött, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak és látást a vakoknak, hogy szabadon bocsássam a megtörteket, és hirdessem az Úr kedves esztendejét” (Lk 4, 18–19).

Az ilyen emberekkel foglalkozni általában nem jelenthetett különösebb élvezetet, legkevésbé pedig társadalmi presztízst, sőt. Az akkori társadalom meghatározó szereplői, a vallási vagy politikai vezetők, a tehetős személyek messziről elkerülték az ilyen nyomorult embereket. Spontán szimpátia biztos nem visz közelebb hozzájuk. Elég csak elképzelnünk, hogy az I. századi higiéniai viszonyok között micsoda bűz vehette körül például a betegek tömegét, akik Jézust minduntalan körbevették. Vagy milyen lehetett azokkal a sírokban lakó megszállottakkal találkozni, akik olyan elhanyagoltak és agresszívek voltak, hogy az emberek már nem is mertek az arra vezető úton járni (vö. Mt 8,28). Jézus mégis felkeresi az ilyen embereket, közel lép hozzájuk. A leprást, akit az emberek messziről elkerültek, és fejüket is elfordították az emberi testi ilyen deformációjának szörnyű látványa miatt (vö. Mt 8,1–3), Jézus úgy gyógyítja meg, hogy először megérinti. Jézusban van egy különleges erő, ami túl tud lépni a természetes emberi viszolygáson.

„Jézus bejárta az összes várost és falut. Tanított a zsinagógáikban, hirdette az ország örömhírét, és meggyógyított minden betegséget és minden bajt” (Mt 9,35). Jézus nemcsak a nagyobb városokban tevékenykedett, hanem sorra „végigjárta a falvakat” (Mk 6,7) is, bejárta egész Galileát (Mt 4,23), a Jordán egész vidékét (Lk 3,3). Azaz felkeresi a kistelepülésen, a központoktól távolabb, elhagyatott vidékeken élő közösségeket is, melyeket a „föld nagyjai” soha sem látogattak meg. Jézus viszont szüntelenül járja a poros országutakat, vállalja a vándorlás fáradalmait, hogy eljuthasson a távoli emberekhez is.

Mindezek a részletek Jézus életéből azt mutatják, hogy neki igenis kerül valamibe, hogy jót tegyen az emberekkel. Sok fáradságot vállalt ezért és olyan helyzeteket, melyekben bizonyára meg kellett küzdenie a saját magában tapasztalható természetes emberi ellenállással, hiszen a benne lévő erosz spontán módon inkább elfordult volna az emberi nyomorúságtól és fáradalmaktól.

A kudarcokkal dacoló szeretet

Jézus életében ott vannak a kudarcok is. Csodálkozik, amikor Názáretbe látogat, és földijei elutasítják. Fájdalmas lehetett saját családjának a hitetlensége is. Jeruzsálemet is meg kell siratnia, mert a szent város nem ismerte fel az Úr látogatásának idejét. Csodáit, számtalan jótettét egyre erősödő kritika kíséri. Egyesek az ősök hagyományait felforgatónak, sőt magától az ördögtől megszállott, hamis prófétának tartják. Végül saját népe vezetői és az általuk felheccelt tömeg üvöltve követeli a kivégzését. Jézusnak meg kell élnie a tehetetlenséget az ember szabadságával szemben. Bármennyire jóindulatú, bármennyit tesz is az emberekért, mégis ellene fordulhatnak, és végül az életére törnek.

A tanítványok közössége sem egyértelmű sikertörténet. Az apostolok hányszor mutatkoznak értettlennek, kicsinyesen vetélkedőnek! Egyikük pénzért elárulja, a fő apostol Péter pedig nyilvánosan tagadja, hogy egyáltalán ismeri. Szenvedése idején János kivételével az összes tanítvány hátat fordít neki. Mindezek ellenére Jézus nem fárad bele a szeretetbe. A kudarcokkal, tanítványai butaságaival és a farizeusok ellenségeskedésével szembesülve ott vannak Jézusban is a legtermészetesebb emberi érzések, mint a harag, a szomorúság és a fájdalom. Ugyanakkor mindezek ellenére nem szűnik meg szeretni. Jézus jóindulata és jóra változtatni akaró igyekezete nem törik meg. Nem vonul vissza, ellenkezőleg, teljesen beleadja önmagát a helyzetbe. Éppen földi élete megtöretése előtt adja önmagát az Eucharisztiában a tanítványainak: „Ez az én testem, amely értetek adatik”, a kereszten pedig mindenkiért meghal. Szereti ezeket az embereket, akkor is, amikor a szeretet fájdalommal jár.

Az irgalmas szeretet

Jézus emberekhez való viszonyát, szeretetének módját egy másik fogalom, az irgalom is színezi.[2] II. János Pál pápa szerint „az irgalom a szeretet nélkülözhetetlen része, szinte a másik neve, s ugyanakkor a szeretet megnyilvánulásának sajátos módja, illetve sajátos megvalósulása mindazzal a rosszal szemben, ami a földkerekségen tapasztalható.[3] Isten szeretete irgalmas. Az irgalom már az ószövetség egyik fontos témája, kifejezi Isten feltétlen hűségét népe iránt. Bármilyen hűtlen is a nép, Isten mégsem hagyja el, továbbra is szereti. Az irgalomban ott a részvét, Isten nem tudja elviselni népe nyomorúságát, segítségére siet, és megmenti. Az irgalomhoz szorosan kapcsolódik a megbocsájtás is. Jézusban mintegy megtestesül ez az isteni irgalom,[4] benne lesz látható, tapintható az Atya irgalma. Ezért írja Ferenc pápa, hogy „Jézus Krisztus az Atya irgalmasságának az arca”[5], „benne minden az irgalmasságról szól.”[6]

Jézus tanításának egyik fő témája is az irgalom. Boldognak nevezi az irgalmasokat (Mt 5,7), és meghívja tanítványait az irgalmasság gyakorlására: „Legyetek tehát irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas!” (Lk 6,36). Az Atya tekintélyére hivatkozik „Menjetek és tanuljátok meg, mit tesz az: ‘Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot’” (Mt 9,13). Példabeszédei a tékozló fiát hazaváró és ujjongva visszafogadó atyáról, vagy a szamaritánusról, aki irgalmat gyakorol a bajbajutott emberen, az Atya és magának Jézusnak a szívét tárják fel. Cselekedeteiben is úgy mutatkozik meg, mint a „bűnösök barátja”, aki megkeresi az elveszettet, bemegy a nyilvános bűnös, a vámos Zakeus házába, vagy tanítványai közé hívja a szintén vámos Mátét. Szent Béda Venerabilis ezt az evangéliumi jelenetet magyarázva írta, hogy Jézus irgalmas szeretettel tekintett Mátéra és kiválasztotta őt: „Miserando atque eligendo.” Ez a megfogalmazás nagy hatást tett Jorge Mario Bergoglióra is, ezért választotta jelmondatául.

Jézusban könyörületre találnak a bűnös nők, mint a lábait könnyeivel öntöző asszony, vagy a megkövezéstől megmenekített házasságtörő feleség. Ezekben a tettekben közös az odahajolás a bűnös emberhez. Jézus nem elítéli őket, de nem is bagatelizálja el a bűnüket. Nem menti fel őket, hanem megbocsájt nekik. Akár szavával – „bűneid bocsánatot nyertek” (Mt 9,2) –, akár gesztusaival a megbocsájtást közvetíti, az Istennel való közösség helyreállását. A jézusi irgalom dinamikája, hogy elmegy a távoliakhoz, felkeresi őket ott, ahol vannak, kifejezi szeretetét irántuk, amely szeretet megnyitja az emberek szívét. Jézus önmagához emeli őket. Az irgalomnak tehát egyszerre van lehajoló és felemelő dinamikája. Jézus ezt teszi a testi és a lelki gyógyításoknál egyaránt.

Az ellenséget is szerető szeretet

Az irgalom egészen különleges formája az ellenségszeretet. Jézus tanításában ez az egyik legsajátosabb vonás, amire alig van példa az emberiség vallástörténetében. „Szeressétek ellenségeiteket! Tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket. Áldjátok azokat, akik átkoznak benneteket, és imádkozzatok azokért, akik gyaláznak titeket.” (Lk 6,27–28), „Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, mert ő fölkelti napját a gonoszokra és a jókra, s esőt ad igazaknak és gonoszoknak. (Mt 5,44–45) A mennyei Atya egyetemes és feltétlen szeretete a modell, aki minden emberrel jóságos. Jézus ezt a tanítást élte, ellenfeleit nem gyűlölte, nem fenyegette bosszúval. Elfogatásakor lebeszéli tanítványait az erőszak alkalmazásáról, és meggyógyítja azt a szolgát, akinek Péter levágta a fülét. A kereszten pedig gyilkosaiért imádkozva hal meg: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek”. Később pedig azt a Sault hívja meg apostolának, aki üldözte tanítványait. Ellenségéből alakította őt a népek apostolává.

A jézusi ellenségszeretet tehát nem elégszik meg az ellenség iránti puszta jóindulattal, hanem azon fáradozik, hogy az ellenségből barát legyen. Az ellenségszeretet az irgalom legradikálisabb megnyilvánulása és a szeretet legmélyebb kinyilatkoztatása. Ezért mondhatja Szent Pál, hogy „amikor még ellenségek voltunk” (Róm 5,10), Isten már szeretett minket. „Krisztus ugyanis akkor, amikor még erőtlenek voltunk, a meghatározott időben, meghalt a gonoszokért. Pedig az igaz emberért is aligha hal meg valaki; esetleg a jóért képes valaki meghalni. Isten azonban azzal bizonyítja irántunk való szeretetét, hogy abban az időben, amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk.” (Róm 5,6–9).

A éltető szeretet

Jézus úgy vall magáról, mint aki azért jött, hogy az embereknek „életük legyen és bőségben legyen” (Jn 10,10).[7] Számára „megmenteni egy életet” fontosabb, mint a szombati munkatilalom megtartása (vö. Mk 3,4). Az emberek életét szolgálják csodái, mint a kenyérszaporítások, a gyógyítások, a halottak feltámasztása. A beszéde is életet ad, mert igéi „Lélek és élet” (Jn 6,63). A Benne hívőknek örök életet ígér; nemcsak a távoli jövőben, hanem már a jelenben is elkezdődik ez az élet: „Aki a Fiúban hisz, annak örök élete van” (Jn 3,36). Jézus élő vizet kínál az embereknek, mely az élet forrásává válik bennük: „A víz, amelyet adok neki, örök életre szökellő vízforrás lesz benne” (Jn 4,14). Mindennek az életnek ő maga az igazi forrása, mert úgy vall magáról, hogy ő az élet maga (vö. Jn 14,2). Mindezen képek olyan szeretetet tárnak elénk, amely túlcsorduló módon nagylelkű. Ennek az életnek a természete olyan, hogy éltető akar lenni, mások számára forrássá kíván válni. Ingyenesen szórja szét javait. Ő a magvető, aki tárt karokkal szórja a magot, nem mérlegelve, hogy megérdemli-e a talaj, köves-e vagy jó a föld, ahová hullik, csak szórja az élet magjait (vö. Mt 13,1–9). 

Szeretet, ami irányt ad

A szeretet három dimenziója, az erosz, a philia és az agapé Jézusban mind együtt van jelen. Az előző két fejezetben (A szenvedélyes szeretet szentsége, erosz, és Eucharisztia, A barátság szentsége,) láthattuk, hogy milyen fontos mozgatórugó Jézus életében – mint minden normális ember életében – az erosz, a szenvedélyes szeretet, valamint a baráti szeretet. Általában a szeretet ezen arcai harmóniában voltak a Jézusban lévő önzetlen szeretettel, az agapéval, a három dimenzió kölcsönösen segítette egymást.

Jézus nemcsak szívesen és örömmel volt együtt a barátaival, hanem önzetlenül szerette őket. Az agapé előbbiekben tárgyalt vonatkozásainál viszont számos olyan helyzetet is láthatunk, ahol nyilvánvaló konfliktus lehetett a szeretet dimenziói között. Az emberi nyomorúsággal való közvetlen találkozás, a szegénység és krónikus betegségek bűze, vagy az ellenségesség megtapasztalása az erosz szintjén Jézusból is taszítást kellett hogy kiváltson. Az erosz, azaz az alapvető életszeretet ilyenkor azt mondja: „Kerüld ezeket a helyzeteket!” Jézus viszont nem menekül el, sőt kifejezetten belemegy ezekbe, keresi a szegényeket, nem ilyed meg a farizeusokkal való vitatkozásoktól. A benne lévő agapé felülkerekedik az eroszon. A legnyilvánvalóbb ez a Getszemáni kertben, ahol vért verejtékezik, a benne lévő életszeretet (erosz) arra indítja, hogy keresse és az Atyától kérje a megmenekülést a szenvedéstől megmenekülést. A barátai iránti szeretet is (philia) erre ösztönözné, hiszen elkerülhetné, hogy bajt hozzon a tanítványaira. A küzdelmes imádságban mégis az agapé mondja ki benne a végső szót: „Legyen meg a te akaratod.” Hasonlóképpen, a feltámadás után is ha csak a philia lenne benne, nem térne vissza a tanítványaihoz, hiszen a philia, a baráti szeretet csalódott: „Ezeket mondod barátaidnak? Az egyik elárult, akiben meg legjobban bíztál, azt is tagadta, hogy ismer! Keress új, megbízhatóbb barátokat!” Az agapé viszont mégis visszatér hozzájuk, megbocsájt nekik, felemeli őket és újból bizalmat ad. Mindebből azt látjuk, hogy Jézusban az agapé mondja ki a végső szót, az agapé formálja, irányítja a szeretet másik két dimenzióját.

Az áldozatos szeretet

Az áldozat a vallástörténelem és az Ószövetség egyik fontos témája.[8] Az Ószövetségben az áldozat az imádság egyik formája volt, amelynek során a hívő valamit abból, ami neki értékes (étel, ital, állat), Istennek visszaadott, feláldozott. Az áldozat megsemmisítésével jelezték az adomány teljességét, visszavonhatatlanságát. Motiváció volt a hála kifejezése vagy bűnbocsánat reménye, mint az engesztelő áldozatnál. Az Újszövetség Jézus halálát gyakran az ószövetségi áldozati fogalomvilággal írja le. A zsidó húsvéti ünnep feláldozott báránya Jézus szimbólumává válik (vö. 1Pét 1,19).

Az utolsó vacsorán Jézus maga is az áldozat fogalomtárát használja, amikor a kiontott vérről és az új szövetségről beszél: „Ez a kehely az új szövetség az én véremben, amely értetek kiontatik.” (Lk 22,20). Egyértelmű utalás ez az első szövetségkötésre, amikor Mózes az áldozati állat vérével hinti meg a népet a szövetségkötés jeleként (vö. Kiv 24,8). Jézus számára világos, hogy ez a vacsora lesz az utolsó a halála előtt. Az Eucharisztia alapítása a közelgő kereszthalál kontextusában kerül sorra. A halálra készülő mester vacsorája ez.

A Zsidó levél központi témája Jézus áldozata, amely beteljesít minden korábbi áldozatot, és egyetlen áldozatával a helyükbe lép. Krisztus vére meghozza a valódi megbocsátást, mert Krisztus „önmagát adta szeplőtlen áldozatul Istennek, megtisztítani lelkiismeretünket a halott tettektől, hogy az élő Istennek szolgáljunk!” (Zsid 9,14), ő „egyszer lett áldozattá, hogy sokak bűnét elvegye” (Zsid 9,28). Az Újszövetség Jézusban látja beteljesedni az ószövetségi próféciát Isten szolgájáról: ő a fájdalmak férfija, aki hordozza „mindnyájunk bűnét”, akit a „mi vétkeinkért szúrtak át, a mi bűneinkért törtek össze”, és akinek sebei hoznak gyógyulást (vö. Iz 53, 1–12).

Ebből és más újszövetségi helyekből táplálkozott a keresztény ókor és középkor során széles körben elterjedt értelmezés, amely Jézus halálát mint helyettesítő áldozatot látta. Bár voltak egyoldalú és sarkos magyarázatok, főleg utólagos leegyszerűsített értelmezések, amit a modern teológia jogosan kritizált, van maradandó értéke ezeknek a megközelítéseknek. Jézus a bűnös ember helyére lép, ő, aki bűnt nem ismert, mégis magára veszi a világ bűneit, azaz vállalja mindannak elszenvedését, amit a bűn hozott a világba: megvetettséget, szenvedést, a halált. A svájci teológus Hans Urs von Balthasar különösen érzékenyen ragadja meg ezt a valóságot.[9] Úgy látja, hogy Jézus a bűn legradikálisabb következményét, az Istentől való elhagyatottságot is átélte a kereszten. Nem mintha megszűnt volna Isten Fia lenni, vagy az Atya ne lett volna ekkor is mellette, de szubjektív érzésként mégis ezt élhette át, amit elárul fájdalmas felkiáltása: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem” (Mt 27,46). Látva művének teljes összeomlását, ugyanazt érezhette, mint Isten titokzatos szolgája Izajás próféta könyvében: „Hasztalan fáradoztam, hiába és feleslegesen fecséreltem erőmet.” (Iz 49,4) Magára vállalva a világ bűneinek teljes súlyát, sötétségét, Jézus legtovább elment, ahová csak lehetett, hogy belülről váltsa meg a bűnös embert.

A megfeszített szeretet

A kereszt mutatja meg legteljesebben Isten szeretetének végtelenségét: Ő szeret akkor is, amikor az emberek elutasítják, életére törnek, megölik. Nincs az istentelenségnek, a gyűlöletnek olyan foka, amely meg tudná akadályozni Istent abban, hogy szeresse teremtményét, az embert. János evangéliumában a kereszt Isten dicsőségének megnyilvánulási helye. Benedek pápa a kereszthalálról így ír: itt Isten „önmagát ajándékozza oda, hogy az embert újra fölemelje és megmentse – ez a szeretet legradikálisabb formája” (DC12). A kereszt Isten szeretetének radikalizmusáról beszél, és mélységében mutatja meg irgalmát. A kereszt, ahogy II. János Pál fogalmaz, „az a legmélyebb pont, ameddig az istenség lehajolt az emberhez, és mindahhoz, amit az ember – főleg a nehezebb és sanyarúbb időkben – a maga szerencsétlenségének nevez. A kereszt azt jelenti, hogy az örök szeretet ápolni kezdte azokat a sebeket, melyek az embernek földi élete folyamán a leginkább fájnak.[10] Ott, ahol vereséget szenvedni látszik, ahol minden szétesik, épp az a pillanat, amikor szeretete győz a halálon. A gyűlölet nem tudta legyőzni. Szerette övéit, mindvégig szerette őket (vö. Jn 13,1).

A győztes szeretet

A feltámadás nyilvánvalóvá teszi a szeretet győzelmét, amely győzelem már előtte ott volt Jézus életében akkor is, amikor a nehézségek során is szeretettel fordult az emberekhez. A szenvedő Jézusban is ott volt a legyőzhetetlen végtelen remény. Minden látszat ellenére bízott abban, hogy küldetése sikerrel jár, vissza tudja vezetni az embereket az Atyához, az elveszett bárány megkerül, a tékozló fiú visszatér. Jézus tehetetlenségének csúcspontján is a bizalom útján jár. Halála előtt az Atyára bízza magát: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet”. Ebben a ráhagyatkozásban nemcsak önmagát, hanem művét és minden embert rábíz az Atyára. Isten szolgájának panasza: „Hasztalan fáradoztam, hiába és feleslegesen fecséreltem erőmet.” (Iz 49,4a) a bizalommal folytatódik: „De igazságom az Úrnál van, és munkám jutalma Istenemnél.” (Iz 49,4b).

A föltámadás viszont a legteljesebben mutatta meg, hogy Isten szeretete legyőzte a gyűlöletet, erősebb a halálnál, erősebb a bűnnél. II. János Pál pápa szavaival: Jézus a „föltámadásában mélységesen átérzi az Atya feléje irányuló irgalmát, azaz szeretetét, mely erősebb a halálnál”, valamint „a föltámadásában mutatja meg akadálytalanul annak a szeretetnek a teljességét, mellyel az Atya Őt és Őbenne minden embert szeret. ’Nem a halottak Istene, hanem az élőké.’ Krisztus a föltámadásában annyira megmutatta az irgalmas szeretet Istenét, hogy vállalta a keresztet, mely a föltámadásnak volt az útja.”[11]

Pünkösd után Jézus feltámadása állt az apostoli igehirdetés központjában. Az apostolok mindent megváltoztató alapélménye az volt, hogy Jézus él. Találkoztak vele, látták őt, megérintették, ettek vele. Nem mint szellemet ismerték meg, hanem testi valójában találkoznak. Ez a test viszont nincs már alávetve a földi lét törvényeinek, tetszése szerint jelenik meg vagy tűnik el. A tanítványok úgy élték meg Jézust, mint aki irgalmasan szereti őket, megbocsájtja hűtlenségüket, gyávaságukat. A kereszt nem tűnik el, a feltámadott magán viseli a sebek helyét, az árulás sincs elbagatellizálva, mintha mi sem történt volna – az őt háromszor megtagadó Péter háromszor kell hogy megvallja szeretetét. Mégis, a Jézussal való találkozás a túlcsorduló szeretet tapasztalata lesz, amely felemeli az elesetteket, megbocsájt a bűnösnek és új bizalommal ajándékozza meg: „Legeltesd juhaimat.”

A feltámadt Jézussal való találkozás egészen új dimenziójú örömet és vigaszt hozott a tanítványoknak. Az ajándék, amit kaptak, meghalad minden korábbi elképzelést. Szó sem lehet itt érdemről, épp ellenkezőleg, a tanítványok szinte mind érdemtelenek bizonyultak Jézus szenvedése idején, hiszen elhagyták őt vagy megtagadták. Nem érdemelték meg a feltámadást. Az Úr mégis eljön, nekik mutatja meg magát, őket ajándékozza meg bizalmával, és őket küldi a világba. Ez a bizalom tette képessé az apostolokat, hogy minden törékenységük ellenére az Egyház oszlopaivá váljanak, és Jézus örömhíre eljuthatott minden kontinensre.

A határtalan szeretet

Jézus földi életében sok emberrel találkozott, több ezer ember érezhette meg a szeretetét, de mégis milyen kicsi csoport ez az emberiség egészéhez képest? Messiási küldetésének nagysága és véges emberi lehetőségei között szakadék tátong. Jézus bár fáradhatatlanul hirdette Isten országát, láthatóan mégsem görcsölt rá erre a feladatra. Élete végén nyugodt szívvel tudott imádkozni Atyjához: „Befejeztem a művet, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem” (Jn 17,4). A föltámadás után viszont kitágultak Jézus lehetőségei, a feltámadt Urat már nem köti az idő, sem a hely korlátja. Az Atya kiterjesztette Jézus művét. Kétezer év óta emberek milliárdjai találkoztak vele, tapasztalták meg a szeretetét. Csak emberi szempontból is rendkívüli, hogy egy periférián élő, szegény vándorprédikátor, akinek – gondoljunk bele – kevesebb mint egy választási ciklus ideje (három év!) adatott, akit brutálisan kivégeztek, mégis olyan hatást gyakorolt az emberiségre, mint senki előtte vagy utána. Nincs ember, akiről annyian állítanák, hogy szereti őket, mint Jézusról. Az Eucharisztia pedig egészen kitüntetett helye annak, ahol ez a Jézus megjelenik és kifejti hatását.

Eucharisztia és agapé

Az eucharisztikus ünneplésben ez az agapéval szerető Jézus van tevékenyen jelen. Az előzőekben részletesen elemzett jézusi agapé (a fáradságos szeretet, kudarcokkal dacoló szeretet stb.) belesűrűsödik a húsvéti misztériumba, ezért összpontosít az egyházi hagyomány is a kereszt és a feltámadás titkára, amit a szentmise áldozati illetve, átistenülési vonatkozása ragad meg.

Áldozat

Az Egyház, főleg a nyugati Egyház hagyományában központi szerepet foglal el az Eucharisztia mint áldozat felfogása. Ez régi hagyományra nyúlik vissza: már Szent Iréneusz és Szent Jusztinosz, a II. század nagy keresztény írói áldozatnak is nevezik az Eucharisztiát.[12] Ugyanakkor világos, hogy ez az áldozat lényegesen különbözik mind a zsidó, mind a görög római áldozatoktól. Ők a „vérontás nélküli áldozat”, „élő áldozat”, a „titokzatos áldozat” kifejezéseket használják. „Az áldozat, amit mi bemutatunk, az Úr szenvedése” – mondja Szent Ciprián, a III. századi vértanú püspök. Gyakran a szentmisét magát is anaphora, posphora, azaz felajánlás néven említik, ami az áldozati nyelvezethez tartozik.

Az egyházatyák gyakran vonatkoztatták Malakiás próféta szavait az Eucharisztiára: „Napkelettől napnyugatig nagy az én nevem a népek között, és minden helyen tiszta áldozatot mutatnak be nekem” (Mal 1,1). A reformáció idején az egyik fő vitatéma a mise áldozati jellege volt, amit a reformátorok kétségbe vontak, s amit a tridenti zsinat megmagyarázott és határozottan megerősített, és ami továbbra is a katolikus egyház hitének része. II. János Pál pápa így foglalta össze ennek értelmét: „A szentségi módon megörökített áldozat jelenvalóvá válik minden közösségben, ahol a fölszentelt szolga keze által fölajánlják. Ily módon az Eucharisztia a mai embereknek is fölkínálja azt a megbékélést, amelyet Krisztus egyszer s mindenkorra, minden idők minden embere számára megszerzett. Ugyanis ’Krisztus áldozata és az Eucharisztia áldozata egy és ugyanaz az áldozat’. Hatásosan kifejezte ezt már Aranyszájú Szent János: ’Mindig ugyanazt a Bárányt ajánljuk fel, és nem az egyiket ma, a másikat holnap, hanem mindig ugyanazt. Emiatt az áldozat mindig egy és ugyanaz... Most is ugyanazt az áldozatot ajánljuk fel, ami akkor felajánltatott, s ez soha nem fejeződik be.’ A szentmise megjeleníti a Kereszt áldozatát, nem ad hozzá semmit és nem sokszorozza meg azt. Megemlékező ünneplése, ’megemlékező megmutatása’ (memorialis demonstratio) ismétlődik, mely által Krisztus – egyetlen és végleges – megváltó áldozata mindig aktualizálódik az időben. Az eucharisztikus Misztérium áldozati jellege ezért nem tekinthető önmagában, a Kereszttől függetlenül, sem csupán közvetett utalásként a Kálvárián bemutatott áldozatra. Az Eucharisztia a Golgotán bemutatott áldozattal való bensőséges kapcsolata miatt sajátos értelemben áldozat, nem csupán általában, mintha Krisztus egyszerűen lelki táplálékul adná önmagát a hívőknek.[13]

Az áldozati dimenzió sokféle módon jelenik meg a szentmise liturgiájában, kezdve a liturgikus tárgyakkal, mint például a feszület. A római misekönyv általános rendelkezései így szólnak erről: „Vagy az oltáron, vagy az oltár közelében legyen kereszt a megfeszített Krisztussal, amelyet jól láthasson az egész egybegyűlt nép. Jó, ha az ilyen feszület, a liturgikus ünneplésen kívül is az oltár mellett marad, hogy az Úr üdvöt hozó szenvedését a hívek emlékezetébe idézze.” Templomainkban nagyon sok kereszt alakú díszítést találunk. A kereszt ott van a mozdulatainkban is, hiszen a szentmise kezdetén és végén keresztet vetünk, az evangélium hallgatása előtt pedig kereszteket rajzolunk magunkra. A pap a kehely és a kenyér fölött szintén keresztet rajzol, amikor Szentlélekhívó (epiklézis) imáját mondja az átváltoztatáskor; vagy amikor az áldozás előtt a szentostya kis darabját beleejti a kehelybe, azt is kereszt alakban teszi. Allegorikus értelmezések szerint ez gesztus, az eucharisztikus test és vér egyesítése a feltámadás szimbóluma, míg korábban az átváltoztatás után a két szín különállása a kereszthalál jelképe, utalva a vérét ontó Krisztusra. A szentmise szövegeiben is többször megjelenik az áldozat gondolata, például amikor a hívek így imádkoznak: „Fogadja el az Úr kezedből az áldozatot, nevének dicséretére és dicsőségére.” Minden szentmise központi imádságában, az eucharisztikus imában is megemlékezünk (anamnesis) a húsvéti titokról: „Fiad halálának és feltámadásnak emlékét ünnepelve” (II. eucharisztikus ima).

A Feltámadott jelenléte

Hitünkben a kereszthalál és a feltámadás nagyon szorosan összetartozik. A húsvéti misztérium valóságának e két oldala elválaszthatatlan egymástól. Ennek ellenére a hangsúlyokat tekintve bizonyos egyoldalúság figyelhető meg. Nemeshegyi Péter atya szokta mondogatni, hogy számoljátok meg, templomainkban hány szimbóluma van a kereszthalálnak, és hány a feltámadásnak? Kereszt van a padokon, az üvegablakokon, a keresztút 14 állomása a falon, és csak igen ritkán van ott a 15. állomás, a feltámadás. Hasonló megfigyelést tesz Henri Boulad, a keleti rítusú egyiptomi jezsuita is,[14] amikor azt mondja, hogy a nyugati Egyház a kereszthalálra helyezi a hangsúlyt, a keleti keresztényeknél viszont jobban a feltámadás áll a középpontban. A bizánci rítusú templomokban nem a feszület van az előtérben, hanem a pantokrátor, a győzedelmes feltámadt Krisztus ikonja. A figyelem sem a bűn körül forog, hanem az átistenülés (theosis) van a fókuszban. Azt hiszem, mélyebb szinten nincs azért akkora különbség, hiszen a kereszt számunkra, nyugati keresztények számára is csak a feltámadás által értelmezhető, a feltámadás nélkül csak egy brutális kivégzés emlékezete volna. Ugyanakkor a mi hagyományunkban nagyobb hangsúlya figyelhető meg a szenvedésnek és keresztnek, érdemes most ezért tudatosan nagyobb figyelmet fordítanunk a feltámadás misztériumára. Ahogy II. János Pál mondta: az Egyháznak két tüdeje van, a keleti és nyugati Egyház, kölcsönösen inspirálódhatunk egymástól.[15]

A II. vatikáni zsinat szerint Jézus „szeretett jegyesére, az Egyházra bízta halálának és feltámadásának emlékezetét.”[16] A kereszthalál és feltámadás emlékezete tehát együtt van. Feltámadás nélkül hiábavalóság minden; ahogy Szent Pál mondja: ha „Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, és hiábavaló a ti hitetek is. Sőt, Isten hamis tanúinak is bizonyulunk, mert tanúságot tettünk Isten ellen, hogy feltámasztotta Krisztust, pedig nem is támasztotta fel” (1Kor 15,14–15). Ha csak kereszt van, ha csak áldozat van, az önmagában még csak a múlt, csak a történelem. Ekkor Jézus szerethető és hősies személy, de tragikus életének nincs igazi súlya a mai ember számára. Csak azért, mert az Úr feltámadt és él, s az Eucharisztiát adta, csak ezért lehetséges, hogy ma is találkozzunk az ő áldozatos szeretetével. Az Eucharisztia ünneplésének puszta ténye már arról szól, hogy Krisztus feltámadt.

Vizsgáljuk meg most kicsit részleteiben, hogy milyen módon jelenik meg a feltámadás titka a szentmisében.

A külső jeleket tekintve az oltáron jelen lévő gyertya, mindenekelőtt a húsvéti gyertya a feltámadt Krisztus világosságát jelképezi. Az oltáron tehát a kereszt és a gyertya, a passió és a feltámadás szimbólumai együtt vannak jelen. A szentmisét az Úr nevében kezdjük el, Jézus azon ígéretében bízva, hogy „ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20). Ez az ígéret csak a feltámadás fényében értelmezhető. A Feltámadt Úr titokzatosan jelen van övéi között, amikor egybegyűlnek. Azért olvasunk fel a Szentírásból, különösen az Evangéliumból, mert az Úr él, mert hisszük, hogy ő ma is szól hozzánk. Benedek pápa a zsinatot idézve mondja: „Amikor az Egyház olvassa a Szentírást, maga Isten beszél a népéhez, és a szavában jelenlévő Krisztus hirdeti az evangéliumot.” Ugyanis „Krisztus nem a múltban, hanem a jelenünkben beszél, mert jelen van a liturgikus cselekményben.”[17] Az élő Úr tud szólni a prédikáló pap szavai által is, ahogy Ferenc pápa mondja: a „homília alatt a hívők szíve csöndben van és hagyja, hogy az Úr beszéljen hozzá. Az Úr és az ő népe ezerféleképpen beszélget közvetlenül, közvetítők nélkül. Mindazonáltal a homíliában a nép tagjai azt akarják, hogy valaki eszközként lépjen fel, és oly módon fejezze ki az érzéseket, hogy ennek nyomán mindenki megválaszthassa, hogy miként folytassa a beszélgetést.”[18]

A prédikáló, mint a feltámadt Jézus eszköze és közvetítője ugyanakkor túlmutat önmagán; azt hivatott segíteni, hogy az Úr és a népe „közvetlenül, közvetítők nélkül” is találkozhasson, beszélgethessen. Amikor megfogalmazzuk könyörgéseinket, azzal a hittel tesszük, hogy Jézus az Atya jobbján ül, és „mindenkor él, hogy értük közbenjárjon” (Zsid 7,25). Az átváltoztatás sincs a Feltámadás nélkül. II. János Pál pápa így fogalmazott: „Krisztus – föltámadással megkoronázott – áldozatának szentségi megjelenítése a szentmisében egész különleges jelenlét, melyet (VI. Pál pápa szavait idézve) ’nem azért mondunk valóságosnak, hogy tagadjuk a többi jelenlét valós voltát, hanem hogy kiemeljük a szubsztanciális jelenlétet, melynek erejéből Krisztus, az Isten-Ember teljes valójában jelen van’. S hogy a Trienti Zsinat örökérvényű tanítását idézzük: ’A kenyér és a bor konszekrálásával a kenyér egész szubsztanciája Krisztus, a mi Urunk testének szubsztanciájává, és a bor egész szubsztanciája az ő Vérének szubsztanciájává változik. Ezt az átváltozást a Katolikus Egyház megfelelően és helyesen transzszubsztanciációnak nevezi.’[19] 

Az átváltoztatás után mindnyájan közösen valljuk meg a húsvéti titok teljességét, hitünk szent titkát: „Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk föltámadásodat, amíg el nem jössz.”

Krisztus teste, amit szentáldozáskor magunkhoz veszünk, a feltámadt Krisztus teste, mert, II. János Pál pápa szavaival: „Csak az élő és föltámadott Krisztus lehet az Eucharisztiában ’az élet kenyere’ (Jn 6,35–48), az ’élő kenyér’” (Jn 6,51).”[20] A communióban a feltámadt Krisztussal egyesülünk, azzal a feltámadott Jézussal, aki kiárasztotta Szentlelkét a tanítványaira. Szent Efrém így fogalmaz: „A kenyeret saját élő testének mondta, s betöltötte önmagával és az ő Lelkével... És az, aki hittel eszi őt, Tüzet és Szentlelket vesz magához... Vegyétek és egyetek belőle mindnyájan, és egyétek vele együtt a Szentlelket.”[21] Ahogy a halálon győzedelmes Jézus a világba küldi tanítványait, hogy hirdessék az evangéliumot, ugyanúgy hangzik el minden szentmise végén a híveket a világba küldő felszólítás: „Ite missa est”. Itt a küldetés ideje.

Mindebből láthatjuk, hogy az eucharisztikus ünneplés a feltámadt Jézus jelenlétével mélyen áthatott valóság. Sőt tovább is mehetünk: ennek az ünneplésnek a fő cselekvője maga a feltámadt Krisztus, aki parancsba adta, hogy „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. Ahogy Benedek pápa fogalmaz: „A liturgia benső szépségének alanya a föltámadott és a Szentlélekben megdicsőült Krisztus.”[22] Az eucharisztikus liturgia lényege szerint ugyanis „actio Dei, ’Isten cselekménye’, amely a Szentlélek által bevon bennünket Jézusba, alapja nem a mi önkényes intézkedésünktől függ.”[23] A szentmisében tehát Krisztus cselekszik. A felszentelt pap e krisztusi cselekvés különleges közvetítője. A katolikus tanítás szerint a szentmise bemutatásához felszentelt papra van szükség, aki „in Persona Christi Capitis”, azaz Krisztus mint az Egyház Feje személyében cselekszik. II. János Pál pápa így magyarázta ezt: „A Krisztus személyében kifejezés ’többet akar mondani annál, hogy Krisztus ’nevében’ vagy Krisztus ’helyett’. A személyében azt jelenti: sajátosan és szentségi módon azonosulva az örök Főpappal, aki szerzője és alanya a saját áldozatának, melyben őt senki nem helyettesítheti’. Azok papi szolgálata, akik a Krisztus által választott üdvrendben megkapták a papszentelést, kinyilvánítja, hogy az általuk ünnepelt Eucharisztia a közösség lehetőségeit gyökerében meghaladó ajándék, és nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az eucharisztikus konszekráció érvényesen kapcsolódhasson a Kereszt áldozatához és az Utolsó Vacsorához.”[24] A feltámadt Krisztus tehát a papi szolgálat által főszereplője az eucharisztikus ünneplésnek.

Átistenülés

Mi történik bennünk? Szent Pál szerint mi Krisztussal együtt feltámadtunk (vö. Kol3,1); aki Krisztust befogadta, részesül Krisztus életében és feltámadásában. A feltámadott legyőzi a bűnt, a szentáldozás eltörli a bocsánatos bűnöket, és az isteni életben részesít minket. A nyugati hagyomány deificatio-ról, a keleti egyház átistenülésről (theosis) beszél, és ennek központi jelentősége van a bizánci teológiában, nyugaton azonban viszonylag ritka ez a megközelítés.[25] Szent Atanáz kulcsmondata így hangzik: „Az Isten Fia emberré lett, hogy mi átistenüljünk.” Ebben az átistenülésben látták a keleti atyák magának a megváltásnak is a célját. Mindez nem az ember saját erejéből történik, nincs szó önmegváltásról, hanem mindez az Isten ajándéka. Az ember nem is válik szó szerinti értelemben Istenné, hanem inkább az isteni élet részese lesz.

A theosis, átistenülés keleti tanítása biblikus alapokon nyugszik. A Szentírás ugyanis így ír az isteni természetben való részesülésről: „Részeseivé legyetek az isteni természetnek” (2Pét 1,4). A szentmisénkben is visszaköszön ez a gondolat, amikor a pap az adományok előkészítésekor kis vizet öntve a borba így imádkozik: „A bor és a víz titka által részesüljünk annak istenségében, aki kegyesen részese lett emberségünknek.”

Szent János apostolnál visszatérő téma Jézus és a tanítványai egysége. Ahogy Jézus az Atyában van, úgy lesznek a tanítványok Jézusban és Jézus őbennük (vö. Jn 17,20–23). „Maradjatok bennem, és én tibennetek” (Jn 15,4) – szól a szőlőtő és szőlővessző példabeszédkor a Mester, amelyben a tanítványai és közte lévő egészen bensőséges kapcsolatról beszél. A benne való lét útja pedig az Eucharisztia, mert: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne” (Jn 6,56). Jézus az „élő kenyér” (Jn 6,51), a kenyér az ő teste (51), amely „életet ad a világnak” (33), „aki eszik belőle, az általa fog élni” (57) éspedig örökké (51). Az Eucharisztia nélkül nincs élet: „Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek” (53). Krisztus tehát az Eucharisztia által saját életében részesíti a híveit. Ez az élet el nem vehető örömmel (vö. Jn 15,11 és 16,22) és békével jár (Jn 14,27 és 20,19). Benedek pápa így fogalmaz: az Eucharisztiában ugyanis „a teljes isteni élet érkezik hozzánk és közli magát velünk a Szentség alakjában. Isten az Atya, a Fiú és a Szentlélek közötti szeretet tökéletes közössége. Az ember már a teremtésben arra hivatott, hogy bizonyos mértékben osztozzon Isten éltető leheletében (vö. Ter 2,7). De csak a meghalt és föltámadott Krisztusban és a Szentlélek mérték nélküli kiáradásában (vö. Jn 3,34) lettünk részesei Isten legmélyebb valóságának. Jézus Krisztus tehát, ’aki az örök Lélek által saját magát adta tiszta áldozatul az Istennek’ (Zsid 9,14), az eucharisztikus ajándékkal magát az isteni életet közli velünk.”[26] A Szentháromság életében részesülünk, a Szentháromság élete pedig a szeretet. A nyugati egyház tehát a theosis szó kifejezett említése nélkül ugyanazt fogalmazza meg.[27]

Az agapé megtapasztalása

Benedek pápa nagyon szépen foglalja össze, hogy milyen kapcsolatban van az agapé és az Eucharisztia, mert „a megtestesült Isten von mindnyájunkat önmagába. Ebből érthető, miért lett az agapé az Eucharisztiának is neve: benne Isten agapéja testileg jön hozzánk, hogy bennünk és általunk tovább hasson. Csak ezen a krisztológiai-szentségi alapon lehet helyesen megérteni Jézusnak a szeretetről szóló tanítását. Az, hogy a Törvényt és a Prófétákat az isten- és a felebaráti szeretet kettős parancsára vezeti vissza, hogy az egész hívő létet erre a megbízatásra összpontosítja, nem puszta morál, mely a Krisztusba vetett hit és az Ő szentségi jelenléte mellett önállóan megállna; hanem a hit, kultusz és étosz egyetlen valóságként hatják át egymást, mely az Istennel való találkozásban agapévá alakul. A kultusz és étosz megszokott szembeállítása ezzel magától eltűnik: magában a ’kultuszban’, az eucharisztikus közösségben van jelen a szeretettség (a szeretet, amit kapunk) és a szeretet továbbadása. Az az Eucharisztia, mely nem válik tevékeny szeretetté, önmagában töredékes.”[28] Az Eucharisztiában tehát Isten agapéjával találkozunk, szeretve vagyunk, és erre a szeretetre válasz az emberi agapé, a szeretet, amelyben a hit, a liturgia és az erkölcs egyetlen egységet képez. Az eucharisztikus találkozásból természetszerűleg fakad a cselekvő szeretet.

Miképp is találkozunk a jézusi agapé különböző aspektusaival? Egyrészt Jézus áldozata jelenvalóvá válik a szentmisében, megnyílik számunkra ugyanannak az áldozatos szeretetnek az erőtere, ami Jézust a Golgotára vezette. A fáradságos, a kudarcokkal dacoló, az irgalmas, az ellenséget is szerető, az életet adó szeretet, végül pedig megfeszített szeretet átölel bennünket. Szent Pához hasonlóan mi is azzal a meggyőződéssel vehetünk részt a szentmisén, hogy azzal a Jézussal találkozhatom, aki „önmagát adta értem” (Gal 2,20), aki feláldozta magát értem (vö. Ef 5,25). Az Egyház történetét végigkíséri ez a meggyőződés. Ez volt a szentek erejének forrása: Jézus olyan radikálisan szeret, hogy életét adta értem, és ez nem csupán a múlt eseménye, hanem a legvalóságosabb jelen: radikálisan szeretve vagyok Isten által. Nincs az a nyomorúság, betegség, szégyen vagy bűn, ami képes volna Isten szeretetét elfordítani tőlünk.

Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatában is központi gondolat Jézust úgy szemlélni, mint aki „értem” teszi mindazt, amit tesz, így értem szenved és hal meg (vö. Lgy 116, 203). Az Eucharisztia által történik ez a titokzatos „egyidejűség”.[29] Itt és most végtelenül szeretve vagyok. Ez a szeretet óriási erőforrás lehet. Jézus áldozatos szeretetének tapasztalata – amit, hangsúlyozni kell, a hit révén tapasztalunk meg – képessé tesz bennünket arra, hogy mi is képesek legyünk áldozatosan szeretni. Megtanít minket arra, hogy amíg ezen a földön élünk, addig a szeretethez hozzátartozik az áldozat is. Szembesít azzal, hogy nincs olcsó szeretet. Az igazi szeretet olykor fájdalmas, és van, amikor az egész életünk feláldozását is igényli. „Nekünk is életünket kell adnunk testvéreinkért” (1Jn 3,16).A jézusi agapé ugyanakkor a győztes szeretet is. E szeretet tapasztalásának következménye a vigasz, amiről Szent Ignác így beszél a Lelkigyakorlatos könyvben: „Vigasznak nevezem a remény, a hit, a szeretet minden gyarapodását és minden benső örömet, amely a mennyei dolgok felé és saját lelke üdvözítésére hívja és vonzza az embert, miközben megnyugtatja és megbékélteti lelkét az ő Teremtőjében és Urában.” (Lgy 316) Az öröm, a béke, a hit, remény és szeretet mind a feltámadt Jézus győztes szeretetének gyümölcsei bennünk. Hányszor van, hogy gondokkal küszködve, leverten megyünk a szentmisére, és aztán megszólít valami az olvasmányokból vagy a prédikációból, esetleg az énekek által, és másképp jövünk ki a templomból! A Feltámadott így köszönti a tanítványait: „Békesség nektek”; ezt is van, hogy megtapasztaljuk, például amikor a szentáldozásban egészen bensőséges módon találkozunk az Úrral. Egyszerűen megnyugszik a szívünk. Béke tölt el minket, mintha helyükre kerülnének a dolgok.

Ignác a vigasz kapcsán arról is beszél, hogy „a lélekben valamilyen benső megmozdulás támad, aminek következtében a lélek lángoló szeretetre gyullad Teremtője és Ura iránt” (Lgy 316). A lángoló lelkesedés is lehet gyümölcse Krisztus győztes szeretetének bennünk, mint amit az emmauszi tanítványok éreztek a titokzatos útitársukkal való beszélgetés során: „Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az Írásokat?” (Lk 24,32). Van olyan is, hogy érzés szintjén semmi különöset nem tapasztalunk, mégis valahogy erőt nyerünk az életünkhöz, képesek vagyunk továbbmenni az úton, magunk sem tudjuk, hogyan, de képesek vagyunk szeretni, hűséges lenni. Fontos tisztában lennünk vele, hogy még ha nem élünk is át hétről hétre katartikus élményeket a szentmisén, az Úr mégis csendesen, szelíden táplál és éltet bennünket az Eucharisztia által. Mindennek az ellenkezője is igaz: ha kihagyjuk a heti szentmisét, akkor fokozatosan elkopik a hitünk, és elgyengül a szeretetünk is.

Furcsa mód a könnyek is lehetnek a kegyelem gyümölcsei. Ignác szerint „úgyszintén vigasz az, amikor a lélek könnyeket hullat, amelyek Őt Urának szeretetére indítják, történjék ez akár a bűnei, akár a Krisztus Urunk szenvedése miatt érzett bánatból, vagy más, egyenesen az ő szolgálatára és dicséretére irányuló dolgok miatt” (lgy 316). Papként számos könnyes arcot láttam már áldoztatás közben.

A háromféle szeretet

Mit is jelent végül, hogy mindhárom fajta szeretet (erosz, philia, agapé) jelen van az Eucharisztiában? Jézus vár minket az eucharisztikus ünneplésben, vágyik ránk, örül nekünk, ha szeretettel megyünk hozzá –ugyanakkor fáj neki a hanyagságunk, amikor mellőzzük. Szenvedélyes a szeretete, a szerelmesektől ismert szomjúsággal vár ránk és akarja önmagát adni nekünk. A barát bensőséges figyelme is ott van benne, szeretné, ha megoszthatná velünk gondolatait, terveit, mi fontos neki és miért – és kíváncsi arra, hogy bennünket mi foglalkoztat, mit dolgozunk, elfogadja a munkánkat, erőfeszítéseinket bevonja a nagy művébe. Az Úr az áldozatos szeretet módján is jelen van, feltétlen és önzetlen szeretettel, mindig a legjobbat akarva nekünk. Szeretettel, amit nem lehet kiérdemelni, megszolgálni, amire nem lehet méltóvá válni. A szeretet, amelyről tudjuk, hogy a legnagyobb áldozat, sem téríti el, egész lényét kész feláldozni értünk. A mindhalálig szerető barát itt és most jelen van az eucharisztikus ünneplésben. Önmagát, életét adja itt és most értünk, a barátaiért, jegyeséért, az Egyházért és lelkünkért.

Az Eucharisztiában megtapasztalható hármas szeretet táplálhatja bennünk a szeretet mindhárom dimenzióját, ugyanakkor egységet teremthet közöttük. Van, amikor könnyű elérni ezt az egységet, mert szenvedélyesen tesszük a jót, lelkesedünk a hivatásunkért, önzetlenül tudjuk beleadni magunkat az életbe. Ugyanakkor tapasztalatunk az is, hogy feszültségek is támadhatnak bennünk. Van, hogy a testi vágy nem arra vezetne, amit igazán mélyen szeretnénk. Legyen valaki egyedülálló, családos vagy cölibátusban élő, tapasztal olykor olyan erotikus vonzalmat, ami tévutakra vezetné, ha követi. Még a baráti szeretet is vezethet olykor túlzásokba, elhanyagoltathat más lényegi kapcsolatokat. Az Eucharisztia egyszerre táplálja mindhárom szeretőképességünket, ugyanakkor újra és újra tükröt tart, fókuszt nyújt nekik, és az agapé irányába rendezi őket, megóv attól, hogy féljünk szeretni, és attól is, hogy rendetlenül, romboló módon szeressünk. Az eucharisztikus Jézus bevon minket saját önátadásának dinamikájába, a Vele való találkozás életet hoz számunkra, amely tényleg soha nem érhet véget.

Isten mindenben

Szent Ignác a lelkigyakorlatokat lezáró szemlélődésében arra hív, hogy „szemléljem, hogyan jön minden jó és minden adomány onnan fölülről; így az én véges képességem a fent levő Legnagyobbtól és Végtelentől, ugyanúgy az igazságosság, jóság, jámborság, irgalom és minden más — mint a napból a sugarak, forrásból a víz.” (Lgy 237) Minden jónak, igaznak, irgalomnak és szeretetnek, ami itt a földön megtapasztalható, egyetlen forrása van: Isten.

Isten szeretete, amely Jézus Krisztusban közénk lépett, s újra és újra szinte belép ebbe a világba az Eucharisztia által, buzgárként tör föl az emberek szívében is. Minden olyan emberi tapasztalat, amelyben felfedezhető az önzetlenség, a szolgálat, az áldozathozatal, a hűség, a gondoskodás, a másokért való felelősség, ott Isten jelen van. Akár keresztény vagy más vallású ember, vagy éppen ateista, ha szeret, akkor titokzatos módon, de élő kapcsolatban áll azzal a valósággal, ami az Eucharisztiában jelen van. Szent Ágoston mondja az Egyházról, hogyléteznek, akik benne vannak, de valójában kívül vannak, mások viszont úgy látszanak, mintha kinn lennének, de valójában benn vannak. Végső soron a szeretet, és csak a szeretet számít.

[1] Sermo 83, 4-6: Opera omnia, Edit. Cisterc. 2 [1958], 300–302

[2] vö. Biblikus Teológiai Szótár, 604–606

[3] II. János Pál pápa, Dives in Misericordia, SZIT, Budapest, 2016, 47. Továbbiakban DM 47.

[4] Vö. DM 14.

[5] Ferenc pápa, Misericordiae Vultus, 1.

[6] MV 8.

[7] vö. Biblikus Teológiai Szótár, Élet, 275.

[8] vö. Biblikus Teológiai Szótár, Áldozat, 37–44.

[9] vö. Paolo Martinelli, La morte di Cristo come rivelazione dell'amore trinitario nella teologia di Hans Urs von Balthasar, 87-88, 389, Puskás Attila, Megismertük és hittük a szeretetet, SZIT, 116–119, a helyettesítő halál egy másik megközelítése Walter Kasperé, amit Szabó Ferenc ismertet: http://hu.radiovaticana.va/news/2017/07/24/a_j%C3%A9zus_sz%C3%ADve-tiszteletr%C5%91l_p_szab%C3%B3_ferenc_sj_tanulm%C3%A1nya/1326878

[10] DM 49.

[11] DM 54, és 53.

[12] vö. Nemeshegyi Péter, Ezt tegyétek az én emlékezetemre, 80–83.

[13] II. János Pál pápa, Ecclesia de Eucharistia, SZIT, Budapest, 2003, 12–13. Továbbiakban EE 12–13.

[14] vö. Henri Boulad Sj, Teózis, Az ember beteljesülése Istenben, A keleti Egyház víziója a megváltásról, Kairosz, Budapest, 2009.

[15] Vö. Orosz Atanáz, Isten ember lett, és az ember átistenülhet, Vigilia, 2000/12, https://vigilia.hu/regihonlap/2000/12/oro0012.html

[16] A II. vatikáni zsinat Sacrosanctum Concilium konstitúció a szent liturgiáról, 47.

[17] SC 45.

[18] EG 143.

[19] EE 15.

[20] EE 14

[21] Idézi II. János Pál, EE 17.

[22] SC 36.

[23] SC 37.

[24] EE 29, vö. KEK 1548.

[25] vö. Papp Miklós, A „theószisz” (átistenülés) jelentősége a teológiai etikában, Sapientiana, 2009/2.

[26] SC 8.

[27] Vö. https://www.catholicworldreport.com/2013/05/08/pope-francis-romans-8-and-the-theme-of-theosis/

[28] DC 14.

[29] vö. EE 5

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr2614573482

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.