Mostanában nagyon sok minden történik az egyházban – s ez alól nem kivétel az egyházi „politika” sem. A szokatlan gyorsasággal zajló változások sokakat elbizonytalanítanak. Pedig csak a világ változásaira való válaszadásról van szó: a globalizáció korában változik maga az élet (a társadalom, a gazdaság és a politika), így az egyháznak is újra és újra reagálnia kell a kihívásokra. A feszültségek és nézetkülönbségek pedig önmagában nem rosszak – az élet jelei. Persze azért zavarba ejtő, ha – mint újabban szokásba jött – nyílt pengeváltásokra kerül sor még az egyházi vezetés legfelsőbb szintjein (püspökök, sőt bíborosok között) is.
Nemrégiben, 2019. február 8-án, Gerhard Ludwig Müller (a nyitóképen balra) bíboros – aki 2012 és 2017 között a Hittani Kongregáció prefektusaként teljesített szolgálatot Rómában – Manifesztumot tett közzé, amelyben súlyos aggodalmát fejezte ki az egyházi tanítás mai állapotának számos vonatkozásával kapcsolatban. A szöveg sokakban azt a benyomást keltette, hogy a bajokért Ferenc pápát tartja felelősnek. A Manifesztumot ugyanaz az amerikai konzervatív katolikus honlap (Lifesitenews) tette közzé, amelyen annak idején Carlo Maria Viganò érsek is lemondásra szólította fel a pápát.
Müller bíboros név szerint nem említi ugyan Ferenc pápát, de így fogalmaz: „Szembesülve a mind nagyobb összekeveredéssel a hit tanítása terén, számos püspök, pap, szerzetes és laikus az Egyházból arra kért, hogy tegyek nyilvánosan is tanúságot a kinyilatkoztatás igazságáról”.
Müller azt rója fel, hogy „ma sok keresztény már a hit alapjait sem ismeri, ami azzal a növekvő veszéllyel jár, hogy nem találják meg az örök életre vezető utat”. A Hittan Kongregáció emeritus prefektusa, hogy megmutassa a „helyes irányulás”-t (giusto orientamento), II. János pápára hivatkozik, aki szerint „a Katolikus Egyház Katekizmusa ’biztos norma a hit tanítása számára’”, és írását a Katekizmusból való számos idézettel támasztja alá.
Ezt írja: „A három személy különbsége az isteni egységen belül fontos különbséget jelez az Istenben való hit és a más vallások róla való emberi elképzelései között. Elismerve Jézus Krisztust a fantazmák szertefoszlanak. Ő valóságos Isten és valóságos ember”. A bíboros kiemeli: „Világos határozottsággal kell szembenézni a régi eretnekségekkel, melyek Jézus Krisztust csupán egy derék embernek, testvérnek és barátnak, prófétának, vagy az erkölcsi élet példájának tartják. Ő mindenekelőtt az Ige, aki Istennel volt és Isten, az Atya Fia, aki felvette emberi természetünket, hogy megváltson bennünket, és eljön, hogy megítéljen élőket és holtakat”. Egyedül őt „imádjuk az Atyával és a Szentlélekkel mint egyetlen igaz Istent”.
A passzus talán utalás arra a dokumentumra, amelyet 2019. február 4-én az Egyesült Arab Emirátus fővárosában, Abu Dhabiban Ferenc pápa írt alá, az al-Azhar mecset nagyimámjával, Ahmed Muhammad Al-Tayyib-bal közösen. A szövegben, amely Az emberiség testvériségéről címet kapta (A világbéke és az emberi együttélés alcímmel) egyebek között ez olvasható: „A pluralizmus és a vallások különbözősége Isten bölcs akarata, amellyel Isten megteremtette az emberi lényeket. Ez az isteni Bölcsesség az eredet, amelyből származik a hitvallás szabadsága és a különbözőség szabadsága.” A vallásközi dokumentum ezen mondata – bár védelmezői szerint csak a hagyományos iszlám beszédmódot tükrözi – ellenzői értelmezésében egy szintre helyezi a kereszténységet a többi vallással, ami újra lángra lobbantotta egyes körök felfűtött pápaellenes indulatait.
Müller bíboros Manifesztuma kitér olyan témákra is, mint az elvált újraházasodottak megáldoztatása, a pokol örök volta, a nők papsága és a papi cölibátus. A polgárilag újraházasodottak elváltak, „akiknek szentségi házassága Isten előtt még mindig érvényes, mint ahogy minden azon keresztények, akik nincsenek teljes egységben a katolikus hittel és azok, akik nincsenek a megfelelő állapotban”, nem vehetik magukhoz „a szent Eukarisztiát gyümölcsöző módon, mivel az ilyen módon nem vezet az üdvösségre”, állítja. Ezt nyilvánvalóvá tenni pedig Müller szerint „megfelel a spirituális irgalmasság művének”.
És tovább: „A Szent Eukarisztia ’minden keresztény élet forrása és csúcsa’. Az eukarisztikus áldozat, amelyben Krisztus részesít bennünket keresztáldozatában, a Vele való legmélyebb egységet célozza.” A Szentírás figyelmeztet azokra a körülményekre, amelyekkel áldozáshoz járulhatunk: „Ezért aki méltatlanul eszi a kenyeret vagy issza az Úr kelyhét, az Úr teste és vére ellen vét” (1Kor 11,27). Tehát mindannak, „[a]ki tudatosan súlyos bűnt követett el, a kiengesztelődés szentségéhez kell járulnia mielőtt áldozni menne’”.
Müller szerint „sokan kérdezik ma, hogy miért létezik még az Egyház, ha maguk a püspökök is inkább politikusokként akarnak viselkedni, mint hogy a hit mestereiként az evangéliumot hirdetnék.”
Ezután leszögezi: „Minden emberi lénynek halhatatlan lelke van, amely a halálakor elválik a testtől, azonban a halálból való feltámadás reményében. A halál végérvényessé teszi az ember döntését Isten mellett vagy Isten ellen.” Mindenkinek szembe kell néznie „a személyes ítélettel a halála után: vagy szükséges lesz még a tisztulás, vagy az ember egyenesen a mennyei boldogságba jut, és ott szabad lesz szemlélnie Istent szemtől szemben”. Létezik azonban „az a szörnyű lehetőség is, hogy valaki, végérvényesen, ellentétben marad Istennel: végérvényesen visszautasítva az ő szeretetét és „örökre elkárhozik”. A büntetés örökké tartó volta, „a pokol szörnyűséges valóság, amely mindazokra vonatkozik, akik ’a halálos bűn állapotában halnak meg’”. Erről és „a hit más dolgairól” hallgatni, vagy „az ellenkezőjét tanítani, a legrosszabb becsapás, ami ellen a Katekizmus erőteljesen fellép”. Ez jelenti a bíboros szerint „a végső próbát az egyház számára, vagyis ’vallási becsapás, amely az emberek problémáira csupán látszólagos megoldást nyújt, az igazságtól való eltérés/aposztázia árán’”. Valójában az „Antikriisztus becsapásáról van szó, amely ’a gonoszság minden csábításával’ jön, mindazok kárára, akik a vesztükre járnak, mert nem fogadták el az igazság szeretetét, hogy üdvözülhessenek’”.
Ezután kitér a papszentelésre, amely a pap számára megadja „a szent hatalmat”. Ez helyettesíthetetlen, mivel általa „Jézus szentségileg jelen lesz az ő megváltó cselekedetében”. A papok pedig „szabadon választják a cölibátust mint ’az új élet jelét’. Önmagunk odaadásáról van szó Jézus Krisztus és az ő eljövendő Országának szolgálatára.”
Ezután pontosítja: „Végül, hogy érvényesen átadhassuk e szentség három fokozatát, az Egyház kötelezőnek ismeri el magának az Úrnak a választását, „emiatt a nők szentelése nem lehetséges”. Ezzel kapcsolatban a nők hátrányos megkülönböztetéséről beszélni Müller szerint nyilvánvalóan ennek a szentségnek a félreértését jelenti, amely „nem földi hatalomra vonatkozik, hanem Krisztusnak, az Egyház Jegyesének megjelenítése.”
***
A Manifesztum közzététele után (két nappal később: 2019. február 10-én) Walter Kasper bíboros, a Keresztény Egység Előmozdításának Pápai Tanácsa egykori prefektusa (s ebben az értelemben Müller kollégája) a katholisch.de honlapon reagált bíborostársa felvetéseire. „Kétségtelen, hogy Gerhard Müller bíboros ’Hitmanifesztuma’ számos hittételt tartalmaz, amelyet minden rendes katolikus teljes szívvel jóváhagyhat. Némely állításával sok protestáns keresztény is jó szívvel egyetérthet. Helyes emlékeztetni ezekre az alapvető igazságokra, hogy a mai vitákban feledésbe ne merüljenek. Eddig minden rendben is volna. Nincs rendben azonban, hogy némely igazságot úgy említ, hogy a másik fele rejtve maradt. Csak egy példa: kétségtelen, hogy a szentháromságos egy Isten megvallása alapvető különbséget jelent az Istenben való hit és az emberkép szempontjából más vallásokhoz képest. De vajon nincsenek hasonlóságok is ez egy istenben való hitben, különösen a zsidókkal és a muzulmánokkal? És ezek a hasonlóságok vajon ma nem számítanak alapvetőnek a világ és a társadalom békéje szempontjából? A megfelezett igazság nem a katolikus igazság!” – írja Walter Kasper bíboros.
Más helyeken általános megfogalmazások vannak, amelyek így nem állják meg helyüket, mint például az, hogy a hívek lelkiismerete nincs megfelelően formálva. Ez a mondat ebben az általános formában sokak számára egyenesen sértő. És mit mondanak majd sokan, akik az erőszakot tevő pap bűnelkövetőkre gondolnak? Az ő lelkiismeretük talán megfelelőképpen volt formálva? Mit éreznek a visszaélések áldozatai egy olyan [szükséges és elégséges] megkülönböztetés nélküli mondat hallatán, mint hogy ’a pap folytatja a megváltás művét a földön’? De hát a jó megkülönböztetés teszi a jó teológust! Máskülönben nem Hitmanifesztumról van szó – folytatja Kasper –, hanem privát teológiai meggyőződések megosztásáról, amelyek nem lehetnek egyetemesen kötelezőek.
Így ebben a példában is: a megállapítás kapcsán, miszerint a polgárilag újraházasodott elváltak és a nem keresztény katolikusok nem vehetik az eukarisztiát gyümölcsöző módon, a Manifesztum hivatkozik a Katolikus Egyház Katekizmusának 1457. pontjára. Kétszer is megnéztem – írja Kasper –, de nem találtam ezt a mondatot. Nem ismerek más dogmatikailag kötelező megnyilatkozást, amely ebben a formában tartalmazná a mondatot. Közbevetőleg, a Manifesztum az elvált újraházasodottakról beszél, akiknek az első házassága még érvényes „Isten előtt”. Tehát nyilvánvalóan elfogadja, hogy vannak olyan házasságok is, amikor a házasság nem érvényes Isten előtt. [Nota bene: II. János Pál pápa Familiaris consortio (1981) kezdetű enciklikája szintén tud olyan esetekről, amikor egyesek „új életközösséget kezdenek a gyermekek nevelése kedvéért, s olykor lelkiismeretükben biztosak afelől, hogy az előző, helyrehozhatatlanul tönkrement házasság soha nem volt érvényes” (nr. 84) – a szerk.] Ki dönthet erről, és ki van ebben az állapotban?”
„A cölibátus egyházi rendelkezésével kapcsolatosan is a Katekizmusra, annak 1579. pontjára történik hivatkozás. Ám sajnos pontatlanul. Itt a ’rendszerint’ szót találjuk, amelyről a Manifesztum megfeledkezik. Vannak ugyanis a katolikus egyházban olyan papok, akik házasok: a Rómával közösségben lévő keleti rítusú papok, az egykori protestánsok vagy – amint nemrégiben XVI. Benedek pápa hozzájárult – olyan pásztorok, akik korábban anglikánok voltak. Ha személyesen meg vagyok is győződve, hogy újra kell gondolni és mélyebben a cölibátus szabadon választhatóságának jelentését, legalábbis a viri probati-ról szóló vitát nem szabad megtiltani” – írja Kasper.
„Teljesen elszörnyedtem azonban amikor az ’Antikrisztus megtévesztéséről’ olvastam a Manifesztum vége felé” – nyilatkozik Kasper bíboros. „Ez ugyanis majdnem betű szerinti emléke Martin Luther érvelésének. Luther is sok mindent helyesen kritizált az Egyházban. De az Antikrisztus vádja – amint a mai lutheránus dialóguspartnereink is elismerik – már akkor sem állta meg a helyét. A Manifesztum mögött tehát – fejezi be Kasper bíboros – Luther újraéledése állna? Valaki, aki helyesen védelmezi az Egyház reformját, a pápán túl, az ő ellenére próbálja megvalósítani? Nem akarom ezt elhinni, mert az csak zavarhoz és megosztottsághoz vezetne. Bomlasztaná a katolikus egyházat.”
https://www.avvenire.it/chiesa/pagine/cardinale-mueller-manifesto-fede-senza-citare-papa
Utolsó kommentek