Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Facebook

Címkék

boldogság (8) egyház (52) európa (8) ferencpápa (9) gondolat (9) gondolatébresztő (17) hit (22) ima (13) Isten (8) isten (19) jezsuita (12) jézus (11) katolikus (10) lelkiség (10) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (9) szeretet (12) társadalom (10) tudomány (11) vallás (14) vallások (10) Címkefelhő

Utolsó kommentek

Friss topikok

Ferenc vagy Benedek pápa? Nem vagy: és!

2019.06.07. 09:00 korizoli

benedekferenc.jpg

A csíksomlyói pápalátogatás is megmutatta, hogy keresztény körökben sokan meglehetősen polarizáltan viszonyulnak Ferenc és Benedek pápához. Vannak, akik szinte az égbe magasztalják a jelenlegi pápát, olykor olyan dolgokat is neki tulajdonítva érdemként, amelyek már az elődei működésében is ott voltak, és lesajnálóan nyilatkoznak XVI. Benedekről. Például egy neves teológusnő így dicséri a jezsuita pápát: „Ferenc az első pápa, aki nem csupán egyéni bűnökről beszél, hanem strukturális bűnökről is”, jóllehet ez nem Ferenc újdonsága, erről már Szent II. János Pál pápa is beszélt, olyannyira, hogy a Katolikus Egyház Katekizmusába is bekerült a fogalom (vö. 1869 pont). Mások – és talán Magyarországon ez a nézet az elterjedtebb – Benedeket tarják az igazi vonatkoztatási pontnak, és utódját többnyire nem értik, írásait nem olvassák, csak a média szlogenjeiből alkotnak képet róla. Vannak viszont, akik éppen ellenkezőleg, nagyon is figyelemmel kísérik a pápa működését,  csak éppen kizárólag arra tudnak fókuszálni, amit kritizálni lehet. Aztán vannak még radikálisabb ellenlábasok, akik szerint „Ferike” – ahogy egyes körökben emlegetik – nem is igazi pápa. Sajnos a különféle összeesküvés-elméletek is jó talajra találnak nálunk.

Vagy-vagy. Vagy Ferenc vagy Benedek. Mintha választani kellene a két pápa között. Személy szerint mélységesen elszomorít ez a fajta megosztottság, bármelyik oldalra tekintek is. A Ferencet magasztaló és Benedeket lesajnáló, valamint a fordított nézőpontok egyikével sem tudok egyetérteni. Persze világos, hogy Joseph Ratzinger és Jorge Mario Bergoglio sok szempontból tényleg nagyon különbözőek, egész más a hátterük, más világból jöttek, egészen más tapasztalatokkal, más temperamentummal – mégis azt gondolom, hogy mindkettőjük ugyanannak az Istennek az ajándékai, és a maguk különbözőségében kiegészítik egymást. Nem véletlenül választották őket Péter utódául. Benedek és Ferenc feltételezik egymást, mindkettőre szüksége van Isten népének. A vagy-vagy olvasatok helyett szeretnék néhány olyan szempontot hozni, ami azt segíti, hogy együtt lássuk a két pápát, folytonosságban és ne egymás ellenében, hanem egymást kiegészítve értelmezve őket.

Jézus személye

Ferenc pápa programadó apostoli buzdításában, az Evangelii Gaudiumban, amely Jézus Krisztus személyére és az Ő örömhírének továbbadására fókuszál, írja: „Nem fáradok bele megismételni XVI. Benedek ama szavait, amelyek elvezetnek az evangélium középpontjához: »A keresztény lét kezdetén nem egy etikai döntés vagy egy nagy eszme áll, hanem a találkozás egy eseménnyel, egy Személlyel, aki életünknek új horizontot és ezáltal meghatározott irányt ad.«” Az idézet forrása Benedek pápa Deus Caritas est kezdetű, az Isten szeretetéről szóló enciklikája, amelynek már az első pontjában a német pápa a Jézus Krisztussal való találkozást állítja a középpontba. Ahogy Ferenc pápa személye mélységesen Krisztus-központú úgy Benedek számára is Jézus személye és hirdetése a középpont. Ennek a törekvésnek egyik fontos kifejeződése a háromkötetes Názáreti Jézus sorozata, amelyben több évtizedes tudományos múltjának kincseit felhasználva mutatja be az evangéliumok Jézusát. A könyvet nem tekintette tanítóhivatali megnyilatkozásnak, hanem személyes keresésének kifejeződésének tartotta, ugyanakkor olyannyira fontosnak tekintette, hogy nem sajnálta a könyv írásra fordított időt és energiát.[1] Ez a munka szépen illusztrálja, hogy mi, pontosabban ki is a legfontosabb számára.

Joseph Ratzinger prédikációi, írásai logikusságuk, teológiai mélységük révén még nagyon sokakat fognak inspirálni és mélyebb hitre vezetni, jóllehet többnyire az értelmiségi elit képes igazán értékelni Benedek pápa szellemi gazdagságát. Ferenc pápa ugyanarról a Jézusról beszél, de egyszerű, hétköznapi szavai, prófétai gesztusai tömegek szívét képesek megérinteni. Míg Ratzinger erőssége az értelem megszólítása, Ferenc szavai és tettei inkább képesek a hétköznapi emberek érzelmeit Isten felé fordítani. Szív és értelem kölcsönösen feltételezi egymást, szegényebbek volnánk, ha csak az egyik volna. Kevesebb volna Ferenc, ha nem Benedek lett volna az elődje.

Újdonságok – reformok

Újdonságokból és reformokból Ferenc pápánál bizony van számos, de érdemes felidézni, hogy elődjének is voltak olyan döntései, amelyek évszázados hagyományokkal szakítottak, és valami újat hoztak. Az első újításként Benedek pápa címerében püspöki mitra szerepel, elhagyva a pápai koronát, a tiarát, amely az elmúlt évszázadok pápai címerében mindig szerepelt. A tiarát egyébként Szent VI. Pál használta utoljára, de aztán a szegényeknek ajándékozta. Szent II. János Pálig a tiara még része volt a pápai címernek. Benedek viszont püspöki mitrára cserélte, kifejezve, hogy a pápaságot nem elsősorban hatalomnak értelmezi, hanem lelkipásztori szolgálatnak, mint ahogy azt gazdagon kifejtette a beiktatási szentmiséje homíliájában is.

Benedek szakított azzal a hagyománnyal is, hogy magisztériumi dokumentumok csak a Szentírást, az egyházatyákat, korábbi pápákat idézzenek. Benedek kilép ebből a zárt egyházi világból, bátran idéz olyan pogány szerzőket is, mint például Vergilius (vö. Deus Caritas est 4).

Ferenc pápa egyértelmű törekvése a decentralizáció, de ez már ott volt Ratzinger törekvéseiben is. Az emeritus pápa Peter Seewalddal való beszélgetéseiben így beszél erről[2]: „Én is mindig kívántam, hogy a helyi egyházak önmagukban legyenek életképesek, és ne szoruljanak túlságosan Róma besegítésére. Ennyiben a helyi egyházak erősítése nagyon fontos.” A decentralizáció egyik konkrét jele volt Benedek pápa azon döntése is, hogy a boldoggá avatási szertartásokat immár nem Rómában, hanem a helyi egyházakban ünnepeljük. Hasonlóképpen még Benedek pápa idejében a szinódusok légköre megújult. 2005 őszén például az Eucharisztiáról szóló szinódus résztvevői arról számoltak be, hogy valódi dialógus alakult ki a szinódusi atyák között, sokkal kevésbé volt formális a tanácskozás, mint korábban.

A legnagyobb újdonság, amit Benedek pápa hozott, az a lemondása volt. Ilyen hatszáz év óta nem fordult elő a katolikus egyházban, és nem kevés kritikát is kiváltott, egyesek szerint ezzel a tettével deszakralizálta a pápaságot, összezavarta a híveket – jelzők, amiket mostanában Ferencre használnak… Ha viszont az elmúlt 60 évet nézzük, akkor világosan látszik egy folyamat, amely fokozatosan emberközelbe hozta a római pápát, elengedve olyan hagyományokat, amelyek szakrális uralkodók világába emelték őket, fokozatosan visszatérve a galileai halász egyszerűségéhez. Benedek döntése is ebbe a folyamatba illik bele. Nagyon bátor és nagy alázatra valló döntést hozott, belátta, hogy, saját szavait idézve: „Időm lejárt, és amit adhattam, odaadtam”[3], „biztos voltam abban, hogy ezt kell tennem”[4].

Ami a változtatásokat illeti, Benedek pápa tisztában volt azzal, hogy a római Kúria reformra szorul, de azzal is, hogy neki erre nincs már elég energiája, se elegendő gyakorlati érzéke.[5] Tudatosan inkább azzal foglalkozott, ami az erőssége: a tanítás. A kiszivárogtatási botrányok, a kúria belső nehézségei ugyanakkor jelentős lelki terhet róttak rá. Jorge Mario Bergoglio megválasztásakor a bíborosok egyik várakozása az volt, hogy olyan embert válasszanak, aki végre vállalkozni tud az egyházi központ reformjára, ami lehet mondani, hogy szinte a II. Vatikáni Zsinat óta várat magára. A kívülről jövő, nem a vatikáni berkekben szocializálódott, dél-amerikai mentalitású Bergoglio persze sok mindent felkavart a kúriában, ami természetéből fakadóan komoly érdekeket sértett, és okkal, ok nélkül neheztelést váltott ki sok emberből. A Ferenc pápa körüli ellenállás egyik fő forrása éppen a Vatikán bizonyos köreiben van. II. János Pál vagy Benedek alatt lojálisnak mutatkoztak az egyházfőhöz, hiszen a pápa nem zavarta a köreiket. Valószínű, hogy ha az elődök vágtak volna bele ilyen szisztematikus átalakításba, akkor ők is komoly ellenállásra számíthattak volna.

Szegények

Közismert Ferenc pápa érzékenysége a szegények iránt. Szembe szokták vele állítani Joseph Ratzingert, aki még a Hittani Kongregáció prefektusaként meglehetősen kritikus módon viszonyult a dél-amerikai felszabadítási teológiához. A keleti blokkból származó II. János Pál pápa és prefektusa erős kritikákat fogalmaztak meg egyes képviselőinek marxista gyökerű megközelítéseivel szemben. Kevésbé ismert ugyanakkor a professzor Joseph Ratzinger magatartása, aki saját fizetéséből támogatta a szegényebb, főleg latin-amerikai diákjainak tanulmányait. Az sem köztudott, hogy Jorge Mario Bergoglio jezsuita provinciálisként szintén nem volt a felszabadítási teológia feltétlen híve, sőt igyekezett rendtársait visszafogni e teológiai irányzat egyes egyoldalúságaitól. Emiatt nagyon komoly feszültségei voltak a renden belül.

A felszabadítási teológia egyes képviselői túlzásokba estek, amikor a jézusi üzenetet politikai akciótervre redukálták, sőt egyes helyeken maguk a papok is fegyvert fogtak az igazságtalannak ítélt rendszerekkel szemben. A Vatikánhoz hasonlóan Bergoglio sem tudott egyetérteni ezzel. A mozgalom gyümölcsei is felemásak voltak. Ami pozitív, hogy növekedett a katolikus egyházban az érzékenység a szegények iránt, akik Jézus számára központi jelentőségűek voltak, ugyanakkor az igehirdetés egyoldalú politikai agitációvá való átalakulása sok helyen azzal járt, hogy a hívek elidegenültek a katolikus egyháztól, és a szektákat választották, ahol Jézusról, üdvösségről hallottak, és nem folyton az osztályharcról és a felszabadulásról. Nem véletlenül jegyezte meg egy pünkösdista közösség vezetője: „A katolikus egyház a szegényeket választotta, a szegények viszont minket.” Bergoglio kritikusan nézte ezt a folyamatot, és a vezetése alatt megvalósuló püspöki tanácskozás által Latin- és Dél-Amerika egyháza számára kidolgozott programban, az Aparecida (2007) dokumentumban olyan irányt adott, ami egyesíti a felszabadítási teológia legfőbb értékeit és a kisegyházakra jellemző karizmatikus evangelizációt. 

Bergoglio mint érsek is egyszerre volt érzékeny a szegények iránt és tartotta fontosnak az explicit vallásosságot, a keresztény hit hirdetését, ami nem szűkíthető pusztán társadalmi reformokra. Bergoglio – Ratzingerhez hasonlóan – pozitív jelentőségűnek látta és látja a népi vallásosságot, amit a felszabadítási teológia egyes képviselői radikálisan kritizáltak. XVI. Benedek pápa újra és újra kiemelte a szegényekkel való foglalkozásban a spirituális dimenzió fontosságát, a hit és a szentségek szerepét. Hasonlóan tesz Ferenc is, aki így ír az Evangelii Gaudiumban: „Fájdalommal állapítom meg, hogy a legrosszabb, a szegények által leginkább megszenvedett hátrányos megkülönböztetés a spirituális figyelem hiánya. A legtöbb szegény különösen nyitott a hitre; szükségük van Istenre, és nem mulaszthatjuk el, hogy felkínáljuk nekik Isten barátságát, áldását, szavát, a szentségeket és a hitbeli növekedés és érlelődés útját. A szegények melletti alapvető döntést főképp a kivételes és elsődleges vallási figyelem nyelvére kell lefordítani.”[6] Ferenc sokat foglalkozik írásaiban is a szegényekkel, de bőségesen olvashatunk erről Benedek pápánál is, lásd a Deus Caritas est vagy a Caritas in Veritate vonatkozó fejezeteit.

Menekültkérdés

Az elmúlt évtizedekben több tízmillió ember hagyta el az otthonát szerte a világon a háborúk, klímaváltozás vagy éppen egy jobb élet reményében. Már 1980-ban az akkori jezsuita generális P. Pedro Arrupe úgy látta, hogy egy új intézményt, a Jezsuita Menekültszolgálatot (JRS, Jesuit Refugee Service) kell létrehoznia a krízisbe került emberek segítésére. 1978 óta a mindenkori pápa is évente a migráció világnapján külön üzenetet fogalmaz meg a kérdésben az egész Egyházhoz szólva. Benedek is nyolc alkalommal írt ilyen levelet. A Caritas in Veritate dokumentumban külön pont foglalkozik a migráció kérdésével (nr. 62). Itt ezt olvassuk: „Megrendítő ez a jelenség az érintett személyek nagy száma miatt, és azok miatt a társadalmi, gazdasági, politikai, kulturális és vallási problémák miatt, amelyeket a migráció felvet; megrendítő azok miatt a drámai kihívások miatt, amelyek előtt az egyes nemzetek és az egész nemzetközi közösség áll. Azt mondhatjuk, korszakos jelentőségű problémával kell itt szembenéznünk, amely megköveteli a nemzetközi együttműködés erőteljes és messzire tekintő politikáját, hogy megfelelő módon közelíthessünk hozzá. Ilyen politikát a migránsokat kibocsátó és befogadó országok közötti együttműködésből kiindulva kell kialakítani; ennek együtt kell járnia megfelelő nemzetközi előírásokkal, amelyek képesek összhangba hozni a különféle törvényhozói rendelkezéseket, és világossá tenni azt, hogy a kivándorló személyek és családok szükségleteinek és jogainak biztosítása mellett az emigránsok által választott célország társadalma is védelmet kell hogy kapjon. Egyetlen ország sem vélekedhet úgy, hogy korunk migrációs problémáival egyedül nézhetne szembe. Valamennyien tanúi vagyunk annak a tehernek és szenvedésnek, nélkülözésnek és reménynek, amely a bevándorlók áradatával jár együtt. A jelenséget magát irányítani tudvalevőleg igen sokrétű feladat; mindazonáltal bizonyos, hogy az idegen munkavállalók, a beilleszkedésükkel összefüggő nehézségek ellenére, munkájuk révén jelentősen hozzájárulnak a befogadó ország gazdasági fejlődéséhez, ebből következően, valamint pénzküldeményeik jóvoltából is, hazájuk fejlődéséhez szintén hozzájárulnak. Nyilvánvalóan nem lehet ezeket a munkavállalókat mint árucikkeket vagy mint puszta munkaerőt szemlélni. Következésképpen nem szabad úgy tárgyalni róluk, mint valamiféle termelési tényezőről. Minden bevándorló emberi személy, aki mint ilyen, elidegeníthetetlen alapjogok birtokosa, és ezeket mindenkinek minden helyzetben tekintetbe kell venni.”

Benedek pápa 2011 évi migrációs napi üzenetében így fogalmaz: „Mindnyájan egyetlen család tagjai vagyunk, a migránsok és az őket befogadó helyi lakosság, és mindnyájunknak jogunk van ahhoz, hogy használjuk a Föld javait, amelyek mindenkit megilletnek egyetemlegesen, amint ezt az Egyház társadalmi tanítása kimondja. Ez a szolidaritás és az osztozás alapja.”

Amit Ferenc pápa a bevándorlókról mond, az lényegileg semmiben nem tér el attól, amit már elődjei is tanítottak. Persze stílusa és hangsúlyai, mint mindenben, itt is kicsit mások. Az igazi fordulat igazából az, hogy a tömeges migráció jelensége 2015 óta immár Európát is érinti, és az elvándorlók tömegei megjelentek a mi horizontunkon is, jóllehet korábban is milliószámra voltak ilyen emberek, csak ritkán tudósítottak róluk. Ferenc számos alkalommal idézi Benedek pápát a migrációval kapcsolatos szövegeiben, például a 2011. évi üzenetet is. Megdöbbentő, hogy egyes körök épp ezt az idézetet kiemelve támadják Ferenc pápát mint Európa muszlim elözönlésének támogatóját, jóllehet évekkel ezelőtt Benedek mondta az idézett gondolatot. Ha igaz volna, hogy Ferenc Európa iszlamizációját támogatja, akkor bizony Benedek, sőt II. János Pál is ennek az előkészítői lennének, ami nyilván abszurd.

Ha Ferenc pápa megnyilatkozásainak egészét nézzük ebben a témában, akkor látnunk kell: 2015 után erősebben jelenik meg nála is, hogy a befogadásnak vannak határai, sőt veszélyei is. Svédországi útján például 2016-ban így fogalmazott: „Politikai szinten ugyanakkor nem szabad óvatlannak lenni, vagyis több embert befogadni, mint amennyit integrálni tudunk, mert ennek is megfizetjük az árát. Ha ugyanis nem illesztjük be a menekülteket vagy a migránsokat a társadalomba, akkor elgettósodnak. Ha pedig egy kultúra nincs kölcsönhatásban a másikkal, akkor az veszélyes lehet.”

A közelmúltban adta hírül a média, hogy Ferenc pápa félmillió dollárt küldött az Egyesült Államokba igyekvő migránsok megsegítésére. A magyar olvasó persze összerezzen, amikor „migránskaraván” támogatásáról hall. De miről is van szó? A pénzt igazából azok a katolikus szervezetek kapják, amelyek a több tízezer Mexikóban rekedt ember élelmezésében, elszállásolásában, alapvető szükségleteik biztosításában segítenek. Jelen esetben egyébként ez egy keresztény, többnyire katolikusokból álló tömeg, és többségében pedig fiatal férfi! Amerikában tehát keresztény, sőt meghatározóan katolikus migráció van. Ferenc pápa tehát az Egyesült Államok katolikusok általi megszállást készíti elő? Ez éppoly butaság, mint az iszlamizáció támogatásának vádja. A pápa számára az ember a fontos, aki szükséget szenved, és alapvető méltósága veszélyeztetett, nemcsak a katolikus, de bármilyen vallású is legyen: Ember.[7]

Európa és kereszténység

Itt kell említeni Európa kereszténységének kérdését is. Benedek látványosan sokat foglalkozott Európa keresztény gyökereivel, hitének jövőjével. Ferenc pápát ugyanakkor gyakran vádolják azzal, hogy nem törődik Európa ezzel, sőt az iszlámmal szembeni békülékeny magatartása és a menekültek melletti kiállása a földrész iszlamizációjához fog vezetni. Mi lesz veled, keresztény Európa? Ezekben a kritikákban van annyi igazság, hogy valóban úgy tűnik, Ferenc számára nem Európa a világ, sem az Egyház középpontja. Jorge Mario Bergoglio személyében hosszú idő után nem európai személy került Péter székébe, ami nyilvánvalóan paradigmaváltást jelent. Ez a tény tulajdonképpen megnyilvánulása annak a folyamatnak, ami az elmúlt évszázadban lejátszódott: átalakult az Egyház szerkezete. Nekünk, európaiaknak persze veszteségélmény lehet, mégis tény, hogy a katolikus egyház súlypontja fokozatosan elkerül Európából. Ma Latin- és Dél-Amerikában, Afrikában és Ázsiában él már a katolikusok döntő többsége. Ezek az egyházak dinamikusan növekednek, egész más örömeik és kihívásaik vannak, mint Európának. Ferenc figyelme talán épp ezért is – sokkal inkább, mint bármelyik elődjének – az egyetemes horizontra irányul. Mindaz, amit mond, a világegyháznak szól, nem csak Európának. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Ferenc pápa alapvető törekvése, programja, ami minden mást formál, az evangelizáció, mégpedig az egész világ evangelizációja, nem csak Európáé (lásd Evangelii Gaudium). Hogy ne lenne hát fontos neki a kereszténység sorsa Európában?

Ugyanakkor Ferenc kifejezetten Európának is szól[8]: 2017 októberi beszédében, elődjéhez hasonlóan, Szent Benedeket állította példaképül, aki a „béke hírnöke, az egység megvalósítója, a civilizáció mestere” volt, aki újra rajzolta Európa arculatát. Ferenc ugyanakkor kritikus a mai Európával szemben, amely a pápa szerint hibát követett el, hogy nem akarta elismerni identitásának forrását, keresztény gyökereit. Szerinte ebből is fakad, hogy fáradttá vált, elöregedetté, „nagymama Európává”, amely már nem termékeny, nem élénk – ahogy egy meglepő képet hozva fogalmazott Strasbourgban az Európai Parlamentben mondott beszédében. Európának vissza kellene térnie a forrásaihoz, történelméhez, gyökereihez, s inspirálódnia az Unió alapító atyáinak mélységesen keresztény szellemiségéből. Olyan értékek mentén cselekedni, mint az ember transzcendens méltósága, a közösség értéke, a szolidaritás a szegényekkel, a befogadás és a felelősség, a párbeszéd, a család szeretete, az emberi élet védelme a fogantatásától a természetes halálig, az együttműködés kultúrája, a béke előmozdítása. Európa így tud újra életre találni, megfiatalodni, újra termékenyé lenni, anyává lenni. Ferenc bízik abban, hogy ez lehetséges, Európa nem halt meg. Ferenc nem kerítésekkel akarja megóvni Európa kereszténységét, hanem lelki megújulásával, evangelizációs eltökéltségével. Hisz abban, hogy ha komolyan éljük a keresztény hitünket, ha szolidárisak, befogadók vagyunk, akkor ennek hatása van.

Ferenc mélyen hisz a szeretet integráló erejében, ahogy az európai történelem mutatja, hogy Európa mennyi népet tudott befogadni és evangelizálni az évszázadok során – jegyezzük meg, hogy köztük minket, magyarokat is. A Nagy Károly díj átvételekor egy álmot fogalmaz meg: „Eszemmel és szívemmel, reménnyel és hiú nosztalgiázás nélkül, mint egy gyermek, aki az anya-Európában újra megtalálja életének és hitének gyökereit, egy új európai humanizmusról álmodom, a »humanizáció állandó előrehaladásáról«, amelyhez »emlékezetre, bátorságra, egészséges és emberi utópiára« szükség van. Egy fiatal Európáról álmodom, aki képes még arra, hogy anya legyen: anya, akinek élete van, mert tiszteletben tartja az életet és reményt kínál az életre. Olyan Európáról álmodom, aki gondját viseli gyermekének, aki testvérként segíti a szegényt és azt, aki befogadást keresve érkezik, mert nincs már semmije, és menedéket kér. Olyan Európáról álmodom, aki meghallgatja és megbecsüli a betegeket és időseket, hogy ne haszontalan, kidobható tárgyaknak tekintsék őket. Olyan Európáról álmodom, amelyben migránsnak lenni nem bűncselekmény, hanem felhívás arra, hogy még nagyobb elkötelezettséggel foglalkozzunk az egész ember méltóságával. Olyan Európáról álmodom, ahol a fiatalok a becsületesség tiszta levegőjét szívják be, szeretik a kultúrának és a fogyasztói gondolkodás véget nem érő szükségei által be nem szennyezett, egyszerű életnek a szépségét, ahol a megházasodás és a gyermekvállalás felelősség és nagy öröm, nem pedig kellőképpen állandó munka hiánya miatti probléma. A családok Európájáról álmodom, amelynek valóban hatékony stratégiái vannak, melyek inkább az arcokra, mint a számokra összpontosítanak, inkább gyermekek születését, mint javak gyarapítását tartják fontosnak. Olyan Európáról álmodom, amely előmozdítja és védelmezi minden egyes ember jogait anélkül, hogy megfeledkezne a mindenki iránti kötelességekről.” Ebben az álomban úgy mutatkozik meg Ferenc, mint aki maga is Európa gyermeke, s életének és hitének gyökerei Európában vannak, és akinek reménykedik a földrész újjászületésé en. Olyan remény ez, ami nem fegyvereken, nem hatalmon, nem pénzen, nem köveken és nem is a polgári erkölcsön alapul, hanem az evangélium belső erején, a Jézusba vetett hiten. Ez az álom persze provokál: hiszünk-e az evangéliumban?

Az egyházi visszaélések kérdése

A közelmúltban jelent meg az emeritus pápa tanulmánya az egyházban lévő szexuális visszaélési botrányok hátteréről. A kommentárok egy része itt is igyekezett a két pápát szembeállít a magyarázni a dokumentumot, pedig sokkal kézenfekvőbb egymást kiegészítő megközelítésnek látni Benedek és Ferenc törekvéseit. Az alapcél ugyanis közös: felszámolni ezeket a szörnyű bűncselekményeket, orvosolni a sebeket, védeni a gyermekeket, fiatalokat. Joseph Ratzingernek még a Hittani Kongregáció prefektusaként meghatározó szerepe volt abban, hogy módosítsák az egyházi törvényeket olyan módon, hogy az ilyen visszaéléseket elkövetők komolyan büntethetőek legyenek. A kiskorúakkal való visszaélések ügye központosítva lett, és átkerült a Hittani Kongregációhoz, lehetővé téve a szigorúbb és egységes elbírálást, megakadályozva, hogy helyi szinten elmismásolják a bűntetteket. Ratzinger bíborosnak nagyon komoly szerepe volt abban is, hogy a Krisztus Légiója szerzetesközösség alapítója, a mexikói Marcial Maciel visszaéléseire fény derülhetett, és 2005-ben, a Hittani Kongregáció kezdeményezésére végzett vizsgálatot követően bűnösnek nyilvánították. Ez az eset azért is jelentős és különösen botrányos, mert korábban Marcial Maciell a Vatikán teljes támogatását élvezte, és szinte a „szentéletű alapítóknak” kijáró tiszteletet kapott, miközben kettős életet élt és fiatalokat rontott meg. Benedek pápa volt, aki meghirdette a zéró toleranciát a visszaélési ügyekben, és személyesen is találkozott sok áldozattal. Soha annyi papot nem mentettek fel még hivatalából, visszaélési okok miatt, mint az ő idején (több mint 400 főt). Ferenc pápa ezeket a törekvéseket folytatja.

Ami az okokat illeti, Benedek tanulmányában a visszaélések magyarázatának keresésekor nagy hangsúlyt fektet a ’68-as szexuális forradalom következményeire, valamint az Egyházon belüli morál egyidejű összeomlására. Valóban, a nyugati világban világosan kimutatható, hogy a visszaélések igen nagy száma történt ebben az időszakban (lásd egy korábbi blogbejegyzésemet a kérdésről). Meg kell ugyanakkor jegyezni, hogy ez a szempont nyilván nem ad magyarázatot a zsinat előtt történt visszaélésekre (például Írországban) vagy éppen a Vatikán-közeli (lásd Krisztus Légiója, McCarrick bíboros stb.) abúzusokra, amelyek elkövetőire minden volt jellemző, csak az nem, hogy ’68-as szellemiséget sugároztak. Ferenc szavaiból viszont világos, hogy a szexuális visszaélések nem pusztán a Nyugat problémája: „Egyetemes (…) problémával állunk szemben, amely sajnos szinte mindenütt megtalálható. Világosnak kell lennünk: e csapás egyetemessége, miközben megerősíti súlyosságát társadalmainkban, nem csökkenti az Egyházon belüli szörnyűségét.” Ferenc alapvető megközelítése, hogy a klerikalizmus az egyik fő oka a kiskorúakkal való visszaéléseknek az Egyházban, amelyek nemcsak szexuális, hanem lelkiismereti és hatalmi visszaélések. A klerikalizmus a papság olyan megélése, ami a hatalmat elválasztja a szolgálattól. A kontroll, a transzparencia és az alázat nélküli hatalom öncéllá válhat, és könnyen visszaélésekhez vezet. Ha a benedeki és a ferenci magyarázatot együtt nézzük, akkor látszik, hogy nem ugyanazt mondják, de a két megközelítés kiegészíti egymást, együtt teljesebb képet ad ezen drámai valóságok hátteréről.

Benedek pápa elemzésének végén arra jut, hogy a visszaélések mögött transzcendens okok rejtőznek, a Nyugat elveszítette vonatkoztatási pontját Istenben. Isten nélkül minden viszonylagossá válik, bármi szabad lesz. „Ha a társadalomban nincs jelen Isten, ha a társadalom nem ismeri Istent, és úgy kezeli, mintha nem létezne, elveszíti a mértékeket. Korunkban még Isten halálát is emlegetni kezdték. Ha Isten meghal a társadalomban, akkor a társadalom végre szabad lehet, hangoztatták sokan. Valójában a szabadság elvesztésével jár, ha Isten meghal valamely társadalomban, mivel elhal az értelem, amely támpontokat tud adni. És mivel eltűnik az irányadó mérték, amely révén meg tudjuk állapítani, mi jó és mi rossz. A nyugati társadalom keretei között Isten nincs jelen a nyilvános életben, és nincs már mondanivalója. Ezért ebben a társadalomban fokozódó mértékben elvész az emberi létezés mértéke. Ilyen körülmények között bizonyos területeken gyors ütemben egyenesen magától értetődőek lesznek olyan dolgok, amelyek rosszak és tönkreteszik az embert. A pedofíliával kapcsolatban is ez a helyzet.

Más módon, de Ferenc pápa hasonlóképp nem csak evilági magyarázatot fogalmaz meg a püspöki tanácskozást lezáró beszédében: „Ekkora kegyetlenséggel szembesülve, látva, hogy mennyi gyermeket áldoznak fel a hatalom, a pénz, a gőg, a beképzeltség bálványistenének, erre nem elégségesek a pusztán empirikus magyarázatok; ezek nem tudják megértetni ennek a tragédiának a nagyságát és mélységét. A pozitivisztikus hermeneutika ismételten megmutatja saját korlátait. Valódi magyarázatot ad nekünk, amely segít a szükséges intézkedések meghozatalában, de nem képes jelentést kezünkbe adni. Nekünk pedig ma magyarázatokra és jelentésekre van szükségünk. A magyarázatok sokat segítenek az operatív területen, de félúton hagynak bennünket. Mi lenne hát ennek a bűnös jelenségnek az egzisztenciális »jelentése«? Figyelembe véve nagyságát és emberi mélységét, ma nem más, mint a gonosz szellemének jelenbeli megnyilvánulása. Ha nem tartanánk szem előtt ezt a dimenziót, messze maradnánk az igazságtól és nem találnánk valós megoldásokat. Testvéreim, ma a gonosz arcátlan, agresszív és romboló megnyilvánulásával szembesülünk. E mögött és ezen belül a gonosz szelleme van, aki gőgjében és beképzeltségében a világ urának érzi magát, és azt hiszi, hogy győzött. És ezt testvéri és atyai tekintélyemnél fogva szeretném mondani nektek, aki természetesen kicsiny és bűnös vagyok, mégis a szeretetben elöljáró Egyház pásztora: ezekben a fájdalmas esetekben a gonosz kezét látom, aki a kicsinyek ártatlanságát sem kíméli. Ez pedig Heródes példáját juttatja eszembe, aki hatalmának elvesztése miatti félelemből elrendelte minden betlehemi gyermek lemészárlását. E mögött a sátán van.”

A pápa így folytatja: „Meg kell hoznunk minden gyakorlati intézkedést, amit a józanész, a tudományok és a társadalom felkínál nekünk, úgy nem szabad elfelejtenünk ezt a valóságot, és meg kell hoznunk azokat a spirituális intézkedéseket, amelyeket maga az Úr tanít nekünk: megalázkodás, önmagunk vádolása, ima, vezeklés. Ez az egyetlen mód a gonosz szellemének legyőzésére. Így győzte le őt Jézus.

Ferenc pápa 2018 augusztusi levelében drámai hangon hív a böjtre és imádságra. A két pápa nyilvánvalóan két megközelítés, de ha figyelmesek vagyunk, látjuk, hogy ezek nem ellentétesek egymással, hanem sokkal inkább kiegészítik egymást. Végső soron mindketten természetfeletti gyökerűnek látják a bajt, és bár minden emberi eszközt be kell vetni a felszámolására, az Istenhez való újbóli odafordulás, megtérés hozza az igazi orvosságot.

Valóban hallgassunk mindkettőjükre

Ferenc  és Benedek pápa közti folytonosság szép szimbóluma Ferenc pápa első enciklikája a Lumen Fidei, ami 2013 júniusában jelent meg. Ezt a körlevelet még Benedek pápa készítette elő, de lemondása miatt nem tudta befejezni. Ferenc viszont fontosnak tartotta a megjelenését. Az enciklika bevezető részében így fogalmaz: „E hitre irányuló reflexiók – folytatva mindazt, amit az Egyház tanítóhivatala erről a teológiai erényről tanít – csatlakozni kívánnak mindahhoz, amit XVI. Benedek a szeretetről és a reményről szóló enciklikáiban elmondott. Ő szinte már teljesen elkészült a hitről szóló enciklika első fogalmazványával. Mélységesen hálás vagyok neki érte, és a Krisztusban élő testvériségben átveszem értékes munkáját, hozzátéve néhány kiegészítést. Péter utóda ugyanis mindig – tegnap, ma és holnap – arra hivatott, hogy „erősítse meg a testvéreit” a hit azon mérhetetlen kincsében, amelyet Isten világosságként ajándékoz minden ember útjához” (LF 7).

Benedek pápának mindig is törekvése volt, hogy az Egyház világát folytonosságban értelmezze. Elutasította például a törés hermeneutikáját, azaz azt a vélekedést, amely élesen szembeállította a zsinat előtti és utáni Egyházat, mintha nem lenne folytonosság a kettő között. Benedek az „és”, nem pedig a „vagy-vagy” mentalitását képviseli, azaz az ősi katolikus princípiumot vallja, nem pedig a szakadások mentalitását. Ennek szép kifejezése a Caritas in Veritate-ban: „Nem létezik ugyanis a társadalmi tanításban két eltérő típus, a zsinat előtti és a zsinat utáni; egységes és koherens ez a tanítás, és egyúttal mindig új. Jogos kiemelni az egyik vagy a másik enciklika, az egyik vagy a másik pápa tanításának sajátos vonásait, ám úgy, hogy soha ne tévesszük szem elől e tanítás teljes anyagának összefüggő természetét. Ez az összefüggő természet nem jelenti azt, hogy a tanítás be lenne szorítva egyetlen szisztémába, sokkal inkább dinamikus hűséget jelent az ajándékba kapott világossághoz. Az Egyház társadalmi tanítása az éppen felmerülő, mindig változó problémákat változatlan fénnyel világítja meg.[9] Ezek a sorok tökéletesen iránymutatást adnak Ferenc pápával kapcsolatban is, és ha ez nem lenne elég, Benedek emeritus pápa adott jó néhány jelet arra, hogy ezt Ferenccel kapcsolatban sem érti másképp.

A Ferenc pápa teológiájáról szóló könyvsorozat kapcsán megjelent levelében is (2018. március) a belső folytonosságot hangsúlyozza a két pápaság között, valamint kiemeli, hogy „Ferenc pápa alapos filozófiai és teológiai műveltséggel rendelkező ember”, elutasítva azt a vélekedést, mely szerint utóda csak gyakorlatias lelkipásztor volna alapos teológiai tudás nélkül.

Az emeritus pápa Peter Sewalddal való beszélgetéseiben többször is előjön a kérdés, hogy miképp látja az utódát. Benedek szerint Ferenc „a reflexió pápája. Amikor az Evangelii Gaudiumot vagy interjúit olvasom, látom, hogy elgondolkodó ember, olyan valaki, aki lelkileg foglalkozik a kor kérdéseivel”[10]. Benedek sokra értékeli Ferenc képességét, hogy „olyan közvetlenül közeledik az emberekhez”[11], közel áll hozzájuk. Arra a kérdésre, hogy van-e problémája utódja stílusával, azt felelte: „Nincs. Épp ellenkezőleg, jónak találom. Igen.”[12] Meg van elégedve Ferenc pápa szolgálatával: „Igen. Frissesség az Egyházban, új vidámság, új karizma, mely megszólítja az embereket.”[13] A két pápaság viszonyáról úgy nyilatkozik, hogy nem lát szakítást a kettő között: „Úgy gondolom, természetesen félre lehet érteni dolgokat, és lehet állítani, hogy most valami egészen másképp van. Ha elkülönítve kiragadunk részleteket, lehet ellentmondásokat konstruálni, de ha az egészet nézzük, akkor nincs ellentmondás. Lehetnek természetesen új hangsúlyok, de nincs semmiféle ellentmondás.”[14]

Ha figyelünk Ferencre, ő folyamatosan támaszkodik elődjére.

Ha valóban hallgatunk Benedekre, akkor ő Ferenchez vezet minket.

(Az írás rövidebb változata eredetileg a Válasz Online-on jelent meg.)

 

[1] Vö. XVI. Benedek, Utolsó beszélgetések Peter Seewalddal, SZIT, Budapest, 2016, 237–209.

[2] Vö. i. m. 60.

[3] 41.

[4] 42.

[5] Vö. i. m. 222–223, 266–267.

[6] EG 200.

[7] Ferenc pápa és a migráció kérdésben bővebben lásd blogbejegyzésemet: Ferenc pápa és a migráció

[8] Ferenc pápa és Európa kapcsolatáról ajánlom P. Szabó Ferenc SJ két tanulmányát: http://hu.radiovaticana.va/news/2017/07/11/v%C3%A1lasz%C3%BAton_eur%C3%B3pa_i_r%C3%A9sz_ferenc_p%C3%A1pa_eur%C3%B3pa_j%C3%B6v%C5%91j%C3%A9r%C5%91l_/1324410, http://hu.radiovaticana.va/news/2017/07/12/v%C3%A1lasz%C3%BAton_eur%C3%B3pa_ii_r%C3%A9sz/1324577

[9] CV 12.

[10] i. m. 57.

[11] i. m. 58.

[12] i. m. 58.

[13] i. m. 61.

[14] i. m. 61.

5 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr8914881018

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Déli pályaudvar 2019.06.13. 10:20:02

Bevallom, én csak a harmadik mondatig jutottam, ahol az Egyház tanításával gyakorlatilag minden lényegi ponton szembemenő Perintfalvi Ritát neves teológusnőnek nevezi. Az értekezést ezek után nem tudtam komolyan venni.

jabbok 2019.06.13. 12:21:58

Kedves Zoli,
Nem értem, ÍGY (!) mi értelme az újabb és újabb ilyen posztoknak. Alig két hónapja tettétek közzé az utolsót - jezsuita.blog.hu/2019/04/26/hogyan_mutatkozik_meg_a_jezsuita_lelkulet_ferenc_papa_kuldeteseben?full_commentlist=1#comments
- de EGYETLEN abban felvetett kérdésre vagy felvetésre sem válaszoltatok azóta sem. Akkor minek feszítitek újra meg újra, egyre jobban ugyanazt a húrt?

Szemmel láthatóan ti is érzékelitek, hogy Ferenc pápa hivatalba lépése óta a hívek között erősebb a szakadás, a megoszlás, az elbizonytalanodás, mint az utóbbi évszázad pápái közül bárki alatt. Hát ezt "alulról" vagy "kívülről" is így érzékeljük... És ez egyre csak súlyosbodik, és a hitünk és a hétköznapi életünk egyre szélesebb területeire terjed át.

A folyamatos hasonló cikkeitekből, vitaestjeitekből, próbálkozásaitokból az is látszik, hogy nektek (is) nagyon fontos (lenne), hogy ezen javítsatok.

Még azt is elhiszem (ha beleolvasol a hasonló posztok kommentjeibe, akkor láthatod a saját szemeddel, hogy ma már ebben is egyre kevesebben értenek egyet velem), hogy ti magatok is elhiszitek, hogy az egész probléma a médiának meg a "konzervatív ellenfeleknek" (bocsánat az egyszerűsítésért) köszönhető, a pápa üzeneteinek az ELTORZÍTÁSÁBÓL, félremagyarázataiból származik. Meg abból, hogy a "laikusok" (sem a hívők, sem a nem-hívők) nem ismerik sem a mostani, sem a korábbi pápák tanításait, és könnyű nekik ellentmondást mutatni ott is a pápák között, ahol valójában (szerintetek) nincs ellentmondás.

Mégsem értem, mi értelme ezeknek a próbálkozásoknak, ha PÁRBESZÉD helyett folyamatosan csak ismételgetitek ugyanazokat az állításokat - de a KÉRDÉSEKRE soha, sehol nem válaszoltok egyenesen, alaposan. A becsületes és egyházhoz lojális kérdésekre sem...

Nyilván nem ez a szándékotok - de ÍGY csak üres propagandává süllyed a pápa védelme.

Vagy hagyjátok a fenébe ezt az egészet - vagy döntsétek el végre, és álljatok is bele abba, amibe belekezdtek.

Ha IGAZÁN fontos nektek ez a téma, akkor végre szánjátok rá az időt és az energiát, és ne KÉPZELT ellenséggel harcoljatok - hanem VÁLASZOLJATOK - NEKÜNK.

Mert ez a pápavédő posztolgatás ÍGY sokkal többet árt, mint használ. Éppen a pápának és nektek is ÁRT.

Ezért itt is megismétlem az alig két hónapja született hasonló posztodra írt, legelső kommentet:

Kedves Zoli, lenne - pontosabban már régóta VAN - néhány fájó kérdésem a témában. Makacsul hiszem, hogy nyilvánosság előtt is meg lehetne őket korrekt módon, világos beszéddel vitatni - de eddig még senkivel nem sikerült. A legjobb szándékú és legegyházhűbb (vagy hogy a poszt terminológiáját használjam: nem is egyház- vagy tanítás-hűbb, hanem JÉZUS, legalábbis a Szentírásban és az egyház 2000 éves tanításában EDDIG tanított és megismert Jézushoz hű) kérdezőkkel szemben is azonnal a "tradicionalista", "merev", "irgalmatlan", "rugalmatlan" és hasonló skatulyákkal reagáltak a jezsuita vitapartnerek...

Pandit 2019.06.14. 11:38:38

@Déli pályaudvar:
hát ez egy tök lényegtelen részlete a cikknek szerintem (az, hogy elismerjük, hogy valaki valamiért neves nem jelenti azt, hogy dicsérjük is őt, de azért értelek)
Kár, mert érdekelne a véleményed a bejegyzés lényegi(!) részeiről.
@jabbok:
Hát nem tudom. Nekem sokszor hasznosak ezek a bejegyzések. Kicsit talán jobban értem miattuk mi a helyzet (persze lehet, hogy félre is, de ez a kockázat mindig benne van).
Azzal egyetértek, hogy valamiféle kommunikációs probléma (is) van a dolgok hátterében, de még mindig jobb, hogy néha egy egy ilyen (sokszor tök homályos, meg valóban kicsit "propaganda ízű") összefoglaló megjelenik, mint a teljes csönd, nem?
Azért szerintem is jó lenne, ha válaszolnának neked. De (ismétlem) talán ezt a felületet nem látják alkalmasnak. (?)
Ez van.

jabbok 2019.06.17. 14:49:26

KHAMUL maga törölte a profilját, vagy kitiltották? Ki tud róla??? Most látom, hogy törölt nick-ké vált...

Déli pályaudvar 2019.06.17. 16:27:43

@jabbok:
Szerintem egyszerűen csak az van, hogy nem látja értelmét annak, hogy továbbra is itt maradjon. Sok értelmét én sem nagyon látom annak, hogy maradjak. A párbeszéd, amire ez a fórum állítólag létre lett hozva, gyakorlatilag teljesen megszűnt. Ma már inkább csak a jezsuiták írásainak archívuma.

Amíg Matthaios élt, az ő rendszeres és alapos hozzászólásai mindig generáltak annyi témát, ami elég volt a blog életben maradásához. Érdemi válasz a jezsuitáktól akkoriban sem igen érkezett, de most, hogy Matthaios meghalt, a blog – vagy legalábbis a párbeszéd – nem létezése napnál világosabb.

A provokatív pápavédő cikkek és az arra érkező hozzászólások és kérdések válasz nélkül hagyása pedig valóban nagyon idegesítő, főleg egy olyan rend részéről, amely a szavak szintjén oly nagy hangsúlyt helyez a párbeszédre. Nem csodálom, ha valakinek elege lett ebből.