Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Facebook

Címkék

boldogság (8) egyház (52) európa (8) ferencpápa (9) gondolat (9) gondolatébresztő (17) hit (22) ima (13) Isten (8) isten (19) jezsuita (12) jézus (11) katolikus (10) lelkiség (10) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (9) szeretet (12) társadalom (10) tudomány (11) vallás (14) vallások (10) Címkefelhő

Utolsó kommentek

Friss topikok

Eucharisztia és játék

2019.07.19. 14:34 korizoli

jozsef.jpg

 

Hans Urs von Balthasar az egész üdvösségtörténetet úgy látja, mint egy isteni drámát. Balthasar maga így vall erről: „A kereszténység drámai természetéről tartott előadásaimban a (keresztény) színpadi irodalom világán keresztül próbáltam megközelíteni a kinyilatkoztatás misztériumait. A ’világszínházat’ olyan elevenbe vágó játékként igyekeztem bemutatni, amelyet az ’üdvtörténeti Szentháromságnak’ megfeleltetett hármas, a szerző, a színész és a rendező mutat be.”[1] Balthasar tehát a drámai színjáték kelléktárával értelmezi Isten és az ember kapcsolatának történetét. A kereszténység Balthasar szerint nem statikus igazságok gyűjteménye, hanem lényegileg drámai természetű. Az üdvösségtörténet egy szent dráma, amelyben az ember „már nem puszta szemlélője a drámának, hanem maga is szereplője az isteni színjátéknak; mintegy Isten partnere.”[2] A szentmisében titokzatos módon jelen van ez az egész drámai üdvösségtörténet, amelyben itt és most nekünk is meg kell találnunk az egészen egyéni szerepünket és hozzáállásunkat. Meg vagyunk hívva, hogy részesei legyünk az isteni színjátéknak, a szentmisében való aktív részvételünkkel és aztán egész életünkkel.  

A liturgia mint játék

Sokat időztünk az előző fejezetben a figyelem, a tudatosság fontosságánál, számos gyakorlatot láthattunk, ami segíthet abban, hogy az Eucharisztia egyre jobban imádsággá váljon számunkra. Végül egy utolsó, és minden korábbival látszólag feszültségben lévő szempontról szeretnénk elmélkedni, ez pedig a játék könnyedsége. Meggyőződésem, hogy az Eucharisztia imádkozásához nagyon szükség van a játékos lelkületre is. Talán fura, hogy a legszentebbhez a játék valóságát kapcsoljuk, ami a komolyság ellentétének tűnik, pedig Johan Huizinga szerint[3] az emberiség kultúrtörténetét vizsgálva megállapítható, hogy a játék és a kultusz nagyon mély kapcsolatban vannak egymással. A játék legmagasabb formái a szent szférájába tartoznak.

A liturgikus mozgalom nagy alakja, Romano Guardini kifejezetten úgy beszél a liturgiáról mint játékról.[4] De milyen módon lehet párhuzamba állítani a liturgiát és a játékot? A játék nem feltétlen a komolyság ellentéte. Ha a gyermekekre nézünk, azt látjuk, hogy nagyon is komolyan játszanak. Önfeledtek, egészen beleadják magukat a játékba. Hát nem ezt szeretnénk mi is a szentmisén: egészen jelen lenni, önfeledten ünnepelni? A játékban a szabályok betartása is rendkívül fontos; játékromboló, aki áthágja a szabályokat. A szentmisének is megvannak a maga szabályai, nem tehetünk azt, amit csak jólesik. II. János Pál pápa így fejezi ki ezt: „Kötelességemnek érzem, hogy sürgetően felszólítsak mindenkit, hogy az eucharisztikus ünneplésben a liturgikus szabályokat nagy hűséggel tartsa meg.”[5] A játék kiemel bennünket a hétköznapok valóságából, ki tudunk lépni a mókuskerékből, a játék egyfajta ünnep; hasonlóképpen, a szentmise is kiemel a mindennapi rutinból. A játéknak általában saját tere van, a játszótér, ami elkülönül a munka tereitől, hasonlóan a kultuszhoz, hiszen a liturgikus tér is egyfajta szent játszótér, ahol a szent dráma zajlik. A speciális térhez sajátos berendezés és ruházat is tartozik.

A játék egyik nagyon fontos jellemzője egyfajta haszontalanság. Nem azért játszunk, mert el akarunk érni valamit, nem a teljesítés áll a középpontban. A játékban ott van az ingyenesség, öncélúság, érdeknélküliség. Ha a szentmisére nézünk, azt látjuk, hogy szintén nem „hasznos”. Hatása nem mérhető számokban. A teljesítmény kategóriái sem érvényesek rá. Van benne valami „haszontalanság”, pontosabban nem valami haszonra irányul, hanem végcélja Isten dicsőítése, ami meghalad minden hasznossági kategóriát. Persze kérünk dolgokat a szentmisében, lásd például a hívek könyörgését, mégis túl kell lépnünk a csupán saját érdekeinkben való gondolkodáson. Bár a misére járásnak vannak pszichés és lelki gyümölcsei[6],a szentmise mégis arra hív bennünket, hogy túllépjünk ezeken, és merjük „elpazarolni” időnket és figyelmünket Isten és az ő népe számára. Mert, ahogy Guardini mondja, ,,nem szükséges mindig valamit tenni, valamit elérni, valami hasznosat létrehozni, hanem kedves dolog Isten előtt, szabadságban, szépségben és szent vidámságban eljátszani a liturgia Istentől rendelt játékát.”[7] A liturgia végső soron szeret, és a szeretet végső soron céltalan, nincs más célja, mint szeretni. Isten pazarló nagylelkűséggel szeret, a liturgia belépés ebbe a pazarló szeretetáramlásba.

Szent könnyedség

A játékban van valami, ami nagyon mélyen emberi. Játékosság nélkül valami lényeges hiányzik az emberi életből.[8] Játékosság nélkül az a kísértés fenyeget minket, hogy túlságosan is komolyan vesszük önmagunkat. A nagy komolyságban pedig önközpontúakká válhatunk. A jóra, a figyelemre, az imádságos lelkületre való törekvésünk könnyen görcsös igyekezetbe fordulhat. Papként a tökéletes liturgiára való törekvés megszállottjává válhatunk. Nem is vesszük észre, hogy milyen stresszes légkör árad belőlünk a ministránsok felé, amikor minden apró liturgikus hiba láttán harag gerjed a szívünkben. Máskor pedig az aggodalmaskodás lelkülete tölthet el minket. Amikor a legszentebb szavakat kimondjuk, szorongunk, hogy még véletlenül se hibázzuk el őket. Mintha folyton egy végletesen szigorú bíró előtt kellene megjelennünk. A liturgia komolyan vételében megszállottjai lehetünk a liturgikus előírásoknak is. Hívőként pedig dühíthet bennünket az áhítatunkat megzavaró felsíró kisgyermek vagy az ügyetlenkedő ministráns. Hogy is idétlenkedhet az a gyerek a legszentebb liturgia közben!

Legjobban pedig talán a saját szórakozottságunk zavarhat. Akár papok, akár hívők vagyunk, minden igyekezetünk ellenére is újra és újra elkalandozik a figyelmünk a szentmise közben. Lehet, hogy egyes hívek magatartása „okozza” ezt, vagy éppen saját feladataink, problémáink jutnak eszünkbe, és azon kapjuk magunkat, hogy már a holnapot tervezzük, vagy a múltban ragadtunk. Ilyenkor gyakran leszidjuk magunkat, vagy dühösen elkedvetlenedhetünk, hogy ma sem tudtunk teljesen odafigyelni a legszentebb történésre… Mindezen „szent” kínjaink mögött titokzatos önközpontúságunk rejtőzhet. Nagyon fontosnak gondoljuk magunkat és erőfeszítéseinket, olyannyira, hogy már nem marad energiánk Istenre tekinteni. Önmagunk körül forgunk, és nem Őt dicsérjük. Pedig tényleg fontosak vagyunk, és valóban számítanak az erőfeszítéseink, mégis kell szent könnyedség is az életünkbe, mert nem mi vagyunk a középpont, hanem az élő Isten.  

„Színe előtt játszadoztam”, avagy a játszó Jézus

Jézus egészen megdöbbentő módon a gyermekeket állítja példaképül az apostolok elé: „Bizony, mondom nektek: ha meg nem tértek és nem lesztek olyanok, mint a kisgyerekek, nem mentek be a mennyek országába” (Mt 18,3). Nem a nagy aszkéták, sem a törvényeket ismerő és a szabályok sokaságát betartani igyekvő farizeusok szolgálnak példaképül, hanem a kisgyermekek! Jézus ezzel valahogy feje tetejére állít minden vallási tökéletességről való gondolkodást. A keresztény lét gyökerében a gyermekség áll.[9] Jézus és az Atya kapcsolata nyílik meg számunkra, és így mi is Isten gyermekeivé válunk. Igazából Jézus saját egzisztenciájából kapunk részesedést. A Krisztusba való beöltözés, amiről Szent Pál beszél (vö. Róm 3,14) mint a keresztény ideál, mindenekelőtt a Krisztus kapcsolataiba való belépést jelenti. Ő ugyanis a lénye legmélyén a Fiú, azaz az Atya gyermeke. A Bölcsesség Könyvének szavai benne teljesednek be: „Amikor a föld alapjait megvetette, ott voltam mellette, mindent elrendeztem, és gyönyörködtem nap nap után, színe előtt játszadoztam mindenkor. Játszadoztam a földje kerekségén, és gyönyörűség volt nekem az emberek fiai között lenni” (Bölcs 8, 29–31). Ő az isteni gyermek, aki mindig az Atya kedvében jár, és örvendezve játszik. Játszhat, mert az Atya mellette van, gondoskodik róla. Nem kell aggódnia, mert végtelenül szeretve van.

A legfontosabb tulajdonság, amire Jézus a gyermekség kapcsán felhívja a figyelmet, a gyermek bizalma, ráhagyakozása a szüleire. Jézus az Atya iránti feltétlen bizalmat éli, és erre hívja meg tanítványait, akiknek nincs okuk az aggodalmaskodásra, mert a Mennyei Atya gondoskodik róluk is (vö. Mt 6,25–34). Isten gyermekei vagyunk, és Jézushoz hasonlóan Abbának, azaz Atyának szólíthatjuk az Istent (vö. Róm 8,15). A Magyar Katolikus Lexikon játékról szóló szócikke olyan szépen fogalmaz ennek következményeiről: „Az istengyermekség, amit Jézus Krisztus hozott az embernek, a mennyei Atya szeretetében megélhető könnyedséget, fölszabadultságot, játékosságot ad a keresztény hitnek, mintegy Isten országának játszóterébe emeli föl az életet.”[10]

Nézzünk hát a gyermekekre, ők komolyan játszanak, mégis tudják, hogy amit tesznek, „csak játék” , van valami könnyedség is a tevékenységükben. A gyermek lényében, akit szeretetben nevelnek, ott van az ősbizalom a szülei iránt. Játszik, a játékban ott a kis dráma, olykor nyer, olykor veszít, de tudja, hogy szülei szeretik, és ez a szeretet hordozza őt. A gyermek bizalommal és bizalomból él. Minden rendben, apa és anya szeret, mindig mellettem áll.

A bizalom útja

Egy jezsuita elöljáróm mondta egyszer, hogy nekünk, jezsuitáknak Szent Ignác mellé szükségünk van a bizalom nagy szentjére, Liseieux-i Szent Terézre is. Teréz kis útja, a bizalommal teli ráhagyatkozás útja nélkül mi, jezsuiták könnyen voluntaristává, akaratossá válhatunk. A sok gyakorlati javaslat, amit a korábbiakban írtam, mind kiegészítésre szorul. Teréz szerint gyermeknek lenni Isten előtt azt jelenti, hogy „elismerjük semmiségünket, mindent a jó Istentől várunk, mint a kicsi gyermek is mindent apjától vár. Azt jelent, hogy semmiért sem nyugtalankodunk … Kicsinek lenni még azt is jelenti, hogy erényeinket nem tekintjük saját erőnkből fakadónak, hanem felismerjük, hogy ez a jó Isten kincse, amit kisgyermeke kezébe ad, hogy akkor használja fel, amikor szükségét érzi. Végül azt is jelenti, hogy nem csüggedünk el hibáink miatt.”[11]

A kis kármelitáról megtanulhatjuk a ráhagyatkozást. Isten gyermekei vagyunk, a szerető Atya gyermekei, akihez minden élethelyzetünkben odaszaladhatunk. Papoknak írt leveleiben így ír: „Elég beismerni semmiségünket és gyermekként ráhagyatkozni a jó Isten karjára”[12]; „Jézus örömtől ujjong azok miatt, akik szeretik és minden tapintatlanság után Hozzá mennek és bocsánatát kérik és karjába vetik magukat”[13], mert „mennyire szereti Jézus a lelkeket, még a tökéletleneket is, akik bíznak Benne.”[14] Nekünk is szükségünk van arra, hogy a szentmisében ezzel a gyermeki magatartással legyünk jelen. Lehet, hogy ügyetlenek vagyunk, olykor nem készültünk fel megfelelően, elkéstünk, figyelmetlenek vagyunk – mégis újra és újra odaszaladhatunk az Úrhoz, rábízhatjuk magunkat. Hinni abban is, hogy az Egyház az anyánk, olyan testvéri közösség, ahol a földi és égi testvérek imája és szeretete titokzatos módon kiegészíti azt, amit mi mulasztunk (ecclesia supplet). Nem kell görcsölnünk a tökéletlenségeink, gyarlóságaink miatt. Gyermekként játszhatjuk a liturgia és az élet szent játékát a bennünket feltétlen szerető Atya színe előtt, együtt azzal a Jézussal, akinek „gyönyörűség az emberek fiai közt lenni” (Bölcs 8,31). Ismét Romano Guardinit idézve: „Kedves dolog Isten előtt, szabadságban, szépségben és szent vidámságban eljátszani a liturgia Istentől rendelt játékát. Hiszen végeredményben az örök életben is ebből fog állani a beteljesülés.”[15]

[1]Hans Urs von Balthasar, Számvetés, Sík Sándor Kiadó, Budapest, 2004, 27.

[2]Szabó Ferenc (szerk), Hans Urs von Balthasar, Válogatás a teológus műveiből, Róma, 1989, 35. 

[3]Vö. Johan Huizinga, Homo Ludens, Universum, Szeged, 1990, 13–28.

[4]Vö. A liturgia mint játék fejezet, in Guardini, Romano, Az imádság iskolájában, A liturgia szelleme, Budapest 1988., 192–200. A liturgia és játék vonatkozásában ld. Bagyinszki Péter Ágoston OFM, Az Isten, az ember és a játék, Agapé, Szeged, 1998.; Hugo Rahner, A játszó ember, Kairosz, Budapest, 2014.; „Játék és liturgia”, Praeconia, 2016/2. Szabó Krisztina (szerk.), A játék – az élet kicsiben; Segédanyag a katolikus óvodákban dolgozó óvodapedagógusok részére, Katolikus Pedagógiai Szervezési és Továbbképzési Intézet Budapest, 2012., https://www.katped.hu/sites/default/files/a_jatek_az_elet_kicsiben.pdf; valamint Robert Barron püspök előadása: https://www.youtube.com/watch?time_continue=265&v=mNz_EmTZ5Mk

[5]EE 52, XVI. Benedek pápa szintén  felhívja a figyelmet a liturgikus előírások fontosságára, vö. SC 4, 57.

[6]Vö. http://www.magyarkurir.hu/hirek/a-misere-jaras-jotekony-hatasai-az-egeszsegedre

[7]Guardini, 200.

[8]Ferenc pápa az életszentségről szóló apostoli buzdításában értékes pontokat szentel az örömnek és a humornak, vö. GE 122–128.

[9]Vö. Hans Urs von Balthasar, Ha nem lesztek olyanok, mint ez a gyermek, Kairosz, Budapest, 2004.

[10] http://lexikon.katolikus.hu/J/j%C3%A1t%C3%A9k.html

[11]Jakubinyi György (ford.), Kis Szent Teréz útikalauza a hétköznapi életre, Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség, Gyulafehérvár, 1998, 5.

[12] Lisieux-i Szent Teréz, Levelek paptestvéreimhez, Sarutlan Kármelita nővérek, Magyarszék, 2018, 154.

[13]I. m. 87.

[14]I. m. 78.

[15]Guardini, 200.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr4014696030

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Othar 2019.07.25. 19:07:04

A bejegyzés több megfontolandó dolgot is tartalmaz. Ezen a mondaton viszont fennakadtam:

' A kereszténység Balthasar szerint nem statikus igazságok gyűjteménye, hanem lényegileg drámai természetű. '

Mi a különbség az 'igazság' és a 'statikus igazság' között? A krisztológiai dogmák vajon statikusak vagy sem? Egyáltalán, van nem statikus igazság is?