Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Facebook

Címkék

boldogság (8) egyház (52) európa (8) ferencpápa (9) gondolat (9) gondolatébresztő (17) hit (22) ima (13) isten (19) Isten (8) jezsuita (12) jézus (11) katolikus (10) lelkiség (10) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (9) szeretet (12) társadalom (10) tudomány (11) vallás (14) vallások (10) Címkefelhő

Albert Schweitzer (1875-1965): egy evangélikus polihisztor Assisi Szent Ferenc nyomdokain

2019.08.19. 23:27 Satori

as.jpg

Ha mottót, alapgondolatot vagy vezérfonalat kellene keresnünk, amely végighúzódik Albert Schweitzer egész életén, akkor az csakis „az élet iránti feltétlen tisztelet” lehetne. Schweitzer, aki 1954-ben béke Nobel-díjat kapott, az akkor Németországhoz tartozó Elzászban született, majd 90 esztendővel később a nyugat-afrikai Lambaréné-ben halt meg (Gabon). Bár briliáns tehetségű evangélikus teológusként fényes egyetemi karrier előtt állt (egy korai, a Jézus élete-kutatással foglalkozó írásának köszönhetően fiatalon híres teológussá vált, sőt egyszer s mindenkorra beírta magát a teológia történetébe), 38 éves korában hátat fordított az akadémiai világnak, és az Egyenlítő felé, Afrika irányába vette útját.

Addigra már három diploma volt a zsebében; lelkész-teológusként, orgonaművészként és orvosként is szolgálhatott volna Európában. Ám a biztonságos és kényelmes tudós életformát kalandosabb életre akarta felcserélni. Nota bene: 1913-ban az Egyenlítő körüli Afrika még nem úgy nézett ki, mint mostanában (bár ma is sokféle kihívással szolgál és rengeteg nyomorúsággal küzd, az ott élőknek összehasonlíthatatlanul jobbak az életkilátásaik!). Több mint egy évszázaddal ezelőtt egészen rendkívüli, valójában példátlan dolognak számított, hogy egy fehér ember a gaboni Lambaéné-ben telepedjék le, kórházat alapítson, és egész életét mások szolgálatára, a legkiszolgáltatottabbak gyógyításának szentelje.

Schweitzert nem véletlenül nevezték a „dzsungel orvosának”. Személyének és életművének jelentősége azonban messze túlnő az egyszerű szociálisan érzékeny filantróp szerepén. Valójában ma is gyógyítónak számít: ő az „európai lelkiismeret orvosa”, aki hatékonyan képes gyógyítani azt a sötét és félelmetes betegséget, amely földrészünkön ma is dúl, s amely a gyarmatosító mentalitásban, az erőszak és a háború éljenzésében nyilvánul meg (beleértve az élővilág, a növények és állatok ellen folytatott háborút is). Albert Schweitzer a „mások élete iránti tiszteletre és megbecsülésre” tanít bennünket.

Schweitzer egy protestáns (lutheránus) lelkipásztor családjában született. Maga is a lelkészi pályát választotta, s csak később vált orgonaművésszé, majd orvossá. Mindhárom hivatását egész életében gyakorolta. Megmaradt lelkipásztornak és evangélikus prédikátornak, amikor ébresztgette az európaiak szunnyadozó lelkiismeretét; művészként lépett fel, amikor fáradhatatlanul járta Európát, hogy kórháza számára forrásokat szerezzen; és élete végéig gyógyszerrel és jó szóval gyógyította az intézményében megforduló betegek ezreit. 

Hogyan is értsük hát életmottóját? Mit jelent az „élet tisztelete” mint program? Mindenekelőtt nem haszontalan felhívni a figyelmet arra, hogy a szintagma fordítása csak részben találó. Nem fejezik ki ugyanis a maga egészében a német kifejezés értelmét. Az eredeti Ehrfurcht vor dem Leben szó szerint körülbelül annyit tesz, mint „szent félelem”, „vallási tisztelet”, amellyel az életnek adózott. Többről van tehát szó, mint egyszerű „tiszteletadásról” – pedig már az sem kevés! Az alapgondolatot valahogy így lehetne kifejezni: levett sarukkal kell megállnod az élet előtt, ami szent; nem szabad erőszakot tenned rajta. Semmi esetre sem tekintheted tulajdonodnak, nem emelhetsz kezet az életre, nem rendelkezhetsz vele a magad kénye-kedve szerint. Hiszen nem a tiéd, hanem olyasvalami, ami végtelenül több és nagyobb mint te. Valójában misztérium, ami mérhetetlenül meghalad téged, amiről édeskeveset mond, ha „érték”-nek mondjuk. 

Honnan ered ez a gondolat? Mi a gyökere az „élet iránti tiszteletnek”? Nos, mint minden, ami igazán mélyről táplálkozik, voltaképpen ez a mottó is sokféle eredetre hivatkozhat. Nyilvánvalóan megvannak a keresztény gyökerei – Schweitzer nyilvánvalóan ebből a forrásból merítette –; ám nem kevésbé jelenvaló más kultúrákban is. Például az indiai spiritualitást is mélyen áthatja. A keresztény gyökerek Jézusra (Schweitzer szerint elsősorban Jézus közeli Isten-országa várására) vezethetők vissza. Az első keresztények Isten elközelgő országát talán még az ő nemzedékükön belül várták (vö. a Tesszalonikai híveknek írt levelek, vagy Lukács evangéliuma 21,32). Csakhogy – vélte a teológus Schweitzer – a várva várt ország (királyság=baszileia) nem jött el, és ebben Jézus tévedett. Országának erkölcse azonban, amelyet ő hozott működésbe és elsőként ő váltott gyakorlati életre, Schweitzer szerint minden időkre érvényes marad, és minden nemzedék számára van mondanivalója.

Ha teológiailag nem értünk is egyet Schweitzerrel, üzenetének erkölcsi mondanivalója ma talán mindennél időszerűbb! Ez az erkölcs a hegyi beszédben fejeződik ki, Máté evangéliuma 5-7. fejezeteiben. Itt Jézus az ellenséggel szembeni erőszakmentes fellépést javasolja, sőt meghirdeti az ellenségszeretet radikális törvényét is. Ez a keresztény szemlélet oltódik bele az indiai világnézetbe, amelyet Schweitzer csak később fedezett fel, amikor közelebbről tanulmányozta India nagy gondolkodóit. 

A végső intuíció azonban Afrikában adatott meg számára. Mint számos alkalommal elmesélte, az életét a továbbiakban alapjaiban meghatározó és irányító felismerést majdnem villámcsapásszerűen érte, amikor egy folyón utazott felfelé a fekete kontinensen. S hogy mi az „élet iránti tisztelet” lényeges tartalma? Min alapul ez az erkölcsi és vallási alapgondolat, és mi fakad abból az alapvető felismerésből, hogy közülünk mindenki „olyan élet, amely más életekkel együtt élni akar, mindazokkal, amelyek maguk is élni akarnak”? Tartalmilag talán az alábbi gondolatokkal lehetne összefoglalni:

1. Az élet szent. Felülről jövő ajándék (azért kaptuk, hogy – ilyen vagy olyan formában – tovább tudjuk adni másoknak). Nem vagyunk képesek megteremteni, hiszen mi magunk is teremtények (tehát nem teremtők) vagyunk. Az élet azonban egyúttal hihetetlenül sérülékeny is, amelyet a kezünkre adtak, ránk bíztak. Teljes felelősséggel tartozunk érte. Ez ébresztheti fel bennünk a „szent félelmet” és „vallási tiszteletet” az élet titokzatos jelensége és sérthetetlensége iránt. 

2. Minden élet szent. „Az ember csak akkor erkölcsi lény – mondja Schweitzer –, ha szentnek tekinti az életet önmagában, valamint a növényekét és az állatokét is [...] és ha erőfeszítéseket tesz arra, hogy védelmezzen minden életet, amely nehézségekkel találja magát szembe, amennyire ez lehetséges.” Ezzel Schweitzer bizonyos értelemben Assisi Szent Ferencet követi, akit nagyon mélyen tisztelt és akinek őszinte csodálattal adózott.

3. A „tisztelet az élet iránt” nem csupán kontemplatív viselkedésmód, hanem belső erő is, amely mozgásba hozza bennünk a belső erkölcsi iránytűt, és mozgósítja az akaratot is, hogy mások életének szolgálatába álljunk. „Miként a forgó hajócsavar előre tolja a hajót a vízen, ugyanúgy az élet iránti tisztelet is hajtja az embert a cselekvés irányában”.

4. Az „élet iránti tisztelet” nemcsak felelősségteljes cselekvésre indítja az embert, de lelki/spirituális kapcsolatba is hoz bennünket a világgal. „Csak egy széles alapra helyezett erkölcs képes motiválni bennünket, hogy figyelmünket minden élő felé fordítsuk, s egyedül az hozhat bennünket belső kapcsolatba az univerzummal és azzal az akarattal, ami abban megnyilvánul”. A természet nem ismeri az élet iránti tiszteletet, hiszen a természet törvénye így szól: mors tua vita mea [a te halálod az én életem]. Egyedül az erkölcsileg motivált ember képes az élet iránti tisztelet gyakorlására oly módon, hogy a törvény így módosul: vita tua vita mea

5. Az „élet iránti tisztelet” az egyetlen olyan viselkedésforma, amely teljesen megfelel az ember létének és hivatásának a teremtésben. Az élet iránti tisztelet etikáját élve az ember megvalósítja emberségét, eléri emberi mértékét, és ebben a humanizálódásban kiteljesedik. Az ember tehát nem elsősorban a természetet humanizálja, hanem mindenekelőtt saját magát.

Mindez – mondja Schweitzer és ismétli számtalanszor az általa adott interjúkban – különösen is érvényes az állatok életére, amelyek minden élőlény közül a legközelebb állnak hozzánk, s amelyekkel kapcsolatban arra vagyunk hívva, hogy – Assisi Szent Ferenc szellemében – nem uraikká és parancsolóikká, nem is tulajdonosaikká vagy birtoklóikká, hanem testvéreikké váljunk.

(Vö. Paolo Ricca „Schweitzer, San Francesco luterano” Corriere della Sera, Venerdi 30 Settember 2016, 46.)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr5815011990

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.