Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Facebook

Címkék

boldogság (8) egyház (52) európa (8) ferencpápa (9) gondolat (9) gondolatébresztő (17) hit (22) ima (13) Isten (8) isten (19) jezsuita (12) jézus (11) katolikus (10) lelkiség (10) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (9) szeretet (12) társadalom (10) tudomány (11) vallás (14) vallások (10) Címkefelhő

Utolsó kommentek

Friss topikok

Túllépni a gyűlölet falán: a népek közti kiengesztelődés szép példái a Szentföldön

2019.09.20. 22:15 andras.csaba.sj

arabv.jpg

Nemrég három hetet töltöttem a Szentföldön, és ennek tapasztalatait szeretném most megosztani. Egy jezsuita tanuló rendtagoknak szervezett programon vettem részt, amely Jeruzsálem és Galilea meglátogatásán kívül magába foglalt egy nyolcnapos csendes lelkigyakorlatot. Megérkezésemtől kezdve nagyon készültem rá, hogy megírjam az élményeimet. Ottlétem során azonban egyre inkább éreztem, hogy kifogyok a szavakból, sőt valahogy egyre idegenebbé válnak. Megtapasztaltam ugyanis a jézusi gyökereket betemető föld fájdalmát, a zsidó és palesztin nép mélységes ellentétét. Így csak artikulálatlan hangok maradtak. Szokták is mondani, hogy aki megérkezik a Szentföldre, megízlelve valamit a hely varázsából, az első hét után könyvet akar írni. A harmadik hétre úgy érezzük, hogy már csak egy cikket tudunk írni. Mivel a helyzet annyira összetett, a hónap elteltével mindez egy mondattá vagy szóvá zsugorodik. Én is hasonlót tapasztaltam, ezért sokáig haboztam, hogy írjak-e, és ha igen, miért tegyem. Mégis valami azt suttogja bennem, hogy vissza kell ide térnem, szavakat kell találnom mindarra, amit ott megéltem: nemcsak a tövisekre, hanem a közülük kibúvó magnóliarügyekre is figyelve.

Bevallom, az első két hétben teljes figyelmemet lekötötte az izraeli-palesztin konfliktus és a népek közti kiengesztelődés kérdése. Tán mert erdélyiként kisebbségből származom, így jóval érzékenyebb vagyok, ha a kisebbség-többség közti feszültségről van szó. Arra számítottam, hogy emiatt jobban meg tudom érteni a kisebbségben lévő palesztinok helyzetét. De minél többet olvastam és láttam, rá kellett jönnöm, hogy nem értem és nem érthetem mindazt, ami ott zajlik. Teljesen más kultúrából származom, és nagy hiba volna saját történetemet, sebzettségeimet az ottani helyzetre vetíteni. Másrészt több európai ilyenkor megküzdési stratégiákkal érkezik a Szentföldre, mintha ők tudnák a megoldást. Ezzel azonban azt fejezik ki, hogy az ott élők nem értenek hozzá. Nagyképű és arrogáns lenne mindez, az empátia teljes hiánya azokkal szemben, akik magatehetetlenül nyöszörögnek a háborúk sebei miatt, vagy komolyan elkötelezték magukat a béke, az egység munkájában, ám nem értek el látványos sikereket.

Érkezésem után rengeteget írtam, majd a papírfecnik szépen a kukában végezték, közben ugyanis alázatot tanultam. Utam végén pedig ki tudtam mondani: nem értem. Ahelyett, hogy szöges bakanccsal trappolnék ezen az érzékeny területen, még a sarumat is le kell vennem, mert szent ez a föld. Ezáltal kapcsolatba léphetek a por és a homok fájdalmával, kétségbeesett dühével. Erre nincsenek szavak.

Jób három barátjához hasonlóan csak sírni tudok, megszaggatni ruhámat, port hinteni a fejemre, és csendben maradni.

Jób könyvében is a bölcsesség a fájdalommal szemben hallgat, és a barátok csak saját tehetetlenségük, frusztrációjuk miatt kezdenek locsogni és butaságokat beszélni. A csendben ugyanis közel kell engednem a másik fájdalmát és sebezhetőségét. Ez persze nem jelenti azt, hogy el kellene némulni, csak az együttérzés érlelte beszéd teljesen másként hangzik és hat.

Nem akarok átfogó képet adni. Nem szeretném csak a felhőket, a villámokat és a mocsarakat lefesteni, sokkal inkább a tisztás frissességének, az eső után halványan megjelenő szivárványnak próbálok színeket találni. Ez nagyobb kihívás, mert sokkal könnyebb volna az Izrael és a Palesztin Állam között emelt „szégyenfalról”, a palesztinok elnyomásáról vagy az öngyilkos merénylőkről írni. Azok ugyanis nagy zajt csapnak. Én azonban inkább a finomságokról, az árnyalatokról írnék, melyek talán az újságokban nem találnak helyet.

Az egyik csoda számomra a „Kéz a kézben iskola” (Hand in Hand School), ahova zsidó, muszlim és keresztény gyermekek járnak. A nebulók arab és zsidó nyelven tanulnak, megismerik egymás kultúráját, a maga identitását mindenki szabadon vállalva és ápolva. Egy másik élmény az Ibrahim Abu El Hawával való találkozásom volt, akivel az Olajfák hegyen „véletlenül összefutottam” (szívesen sétálgattam Jeruzsálem arab negyedeiben). Ibrahim nyolcvanas öregúr, aki a Béke Házát működteti, ahova nemzeti, vallási hozzátartozástól függetlenül fogad látogatókat, és elősegíti a népek közti párbeszédet. Nagyon kedves volt velem: az unokáiról és dédunokáiról mesélt lelkesen, és még a házába is beinvitált.

Hónapokkal ezelőtt láttam a „Human” című dokumentumfilmet, aminek egy részlete különösen megérintett. Az alkotásban meginterjúvoltak egy zsidó és palesztin családapát, akik lányaikat a háború alatt veszítették el, épp ezért oly hiteles a tanúságtételük:

  • „Mivel emberi lények vagyunk, néha azt gondolod: ha megölöm a gyilkost vagy bárkit a másik oldalról, az izraeliek közül, az visszaadja a lányomat. Nem! A következmény csak újabb fájdalom és még egy áldozat lesz. Eldöntöttem, hogy megtöröm az erőszak, a vér és a bosszú láncát azáltal, hogy nem ölök és nem támogatom a bosszút.”
  • „Az »oldalakról« vallott álláspontom gyökeresen megváltozott. Ma azok állnak az én oldalamon, akik békét akarnak, és hajlandók megfizetni az árát. A másik oldalon azok, akik nem akarnak békét, és nem hajlandók megfizetni az árát.”
  • „Sokan mondták: »Nem a te jogod, hogy megbocsáss a nevében«. Erre azt válaszoltam: »Az sem az én jogom, hogy bosszút forraljak az ő nevében«. Remélem, hogy ő elégedett. Remélem, hogy békében nyugszik.”

Ez a két ember hatalmas árat fizetett a békéért. Viszont amellett is tanúságot tesznek, hogy nincs más járható út, csak a kiengesztelődésé. A bosszú csak rombol: legfőképpen önmagunkat. A párbeszéd, a kölcsönös meghallgatás és tisztelet az egyetlen járható út; és nem a falak. A falak megvédenek. A kérdés, hogy kit? Egy vár ostromakor az erődítményt bevenni szándékozók a falakon kívül gyakran csak megvárják, amíg az ellenség élelem és víz hiányában feladja a küzdelmet. Valahogy mi is így vagyunk az életben: bizonyos helyzetekben a túléléshez szükséges falakat építünk, gyakran azonban azon kapjuk magunkat, hogy a falak már csak a csontvázat védik, mert közben elbarikádoztuk magunkat az élettől.

Egy ebéd utáni séta alkalmával furcsa, sőt abszurd tapasztalatban volt részem. A Jozafát-völgyben sétáltam, amikor egy arab testvéremmel találkoztam, aki lelkesen üdvözölt. Az anyanyelvén beszélt, nem értettem, mit mond. Kezet is nyújtott felém. Bevallom, féltem, és összeszorult a gyomrom. De úrrá lettem érzésemen, és kedvesen viszonoztam közeledését. Angolra váltva néhány szó után megáldott, és elbúcsúztunk egymástól. Szörnyen restelltem magamat.

Annak ellenére, hogy mindig is küzdöttem a migránsok felé irányuló gyűlöletpropaganda ellen, annak hatása észrevétlenül bekúszott a bőröm alá, és zsigeri szinten hatott rám.

Hamis félelem volt ez, ami szorong az ismeretlentől, ami falakat épít ahelyett, hogy megismerné a másik oldalon lévőt. Évekkel ezelőtt erősödött meg bennem, hogy valami miatt a félelem sokkal erősebb tud lenni a szeretetnél. A negatívumot érthetetlen módon mintha könnyebben magunkba szívnánk, mint a pozitívumot. Mintha sokkal könnyebb lenne félni, sírni, haragudni, mint örülni és nevetni. Nem tudom, miért van így. Abban azonban biztos vagyok, hogy ezt az emléket, tapasztalatot és megannyi összegyűjtött gyöngyszemet, amit arab testvéreimmel megéltem, őrizni fogom.

Szívemben hordozom továbbá egy német házaspárral való találkozás emlékét. Lelkigyakorlatom hetedik napján kibuszoztam Emmausz Nikopoliszba, hogy ott imádkozhassak az emmauszi tanítványokról szóló szentírási szakasszal. Egy gyönyörű kaktuszokkal és fenyőkkel borított félreeső domboldalon várakoztam, amíg elérkezett a nyitás órája. Váratlanul egy hatvanas éveik felé járó házaspár tűnt fel, akik szintén Emmauszba tartottak, csak a GPS-ük félreterelte őket. Felajánlottam a segítségemet, hogy elkísérem őket. A férfi Hamburgból öt hónap alatt egyedül, gyalog járta végig a Jeruzsálem felé tartó zarándokutat, felesége Észak-Izraelben csatlakozott hozzá. Megkérdeztem, a zarándoklatnak miért ezt a módját választotta. Azt válaszolta, azért, mert úgy érzi, ára van és ezzel áldozatot hozhat. Nem a fogait összeszorítva mondta mindezt, hanem a legnagyobb könnyedséggel és örömmel. Fontosnak tartotta meglátogatni mestere sírját, hogy kimutassa szeretetét iránta.

Azt hiszem, értettem őt. Mindez egybeesik a novíciusi tapasztalatommal, amikor pénz nélkül zarándokoltunk, koldultunk, és esténként nem tudtuk, hova hajtjuk le a fejünket. Egy hölgy, aki utunk során finom süteménnyel kínált meg, azt kérdezte tőlünk: Istennek szüksége van erre az áldozatra? Azóta meggyőződtem róla, hogy nincs. Nekem annál inkább. A szeretet igényli, hogy viszonozzák. Nem azért, mert neki szüksége van rá, vagy mert külső kényszer lenne, hanem mert ez a szeretet természete: a közlés, a nagylelkűség. Ahogy Szent Ignác is írja: a szeretet inkább tettekben nyilvánul meg, mint szavakban. Mire is jó ez a tapasztalat? Egyrészt kihív a komfortzónámból a bizonytalanba, az egyszerűségbe. Ahol kevesebb kontrollal bírok, és jobban ki vagyok szolgáltatva.

Az Ószövetség prófétái is valami hasonlóról tanúskodnak. A próféták, Ozeást leszámítva, mind délről, a sivatagból származtak, és nem északról, ahol az emberek bővelkedtek az anyagiakban. Délen, a sivatagban, ha meglátsz egy idegent, eléje mész, és házadba hívod: tejjel, borral és étellel kínálod. Északon ez másképp működik: ott akár szomjan halhatsz az út közepén, rád sem hederítenek. A puszta, a kiszolgáltatottság sokkal inkább meg tud tanítani arra, hogy mennyire rá vagyunk utalva egymásra és Istenre. Persze itt is szolgálhatok Baálnak, a termékenység Istenének, aki áldozatomra reagálva esővel ajándékoz meg. Nehezebb kitartani Izrael Istene mellett, aki olykor kihív a sivatagba, kiszámíthatatlan, „autonóm” marad, és áldozatainkkal nem befolyásolhatjuk életünk alakulását. Ezt nem könnyű elviselni, ezért hajlunk arra, hogy pótistenekkel biztosítsuk be magunkat.

A zarándoklat alatt viszont egyre inkább megtanulhatom, hogy beleengedjem magam az ismeretlenbe, és egyre inkább átadjam Istennek az irányítást.

Ettől szép: szabadságra és bizalomra hív, nem csupán önmagamban (amire szintén szükség van), hanem sokkal inkább Istenben, akitől minden jó származik. Egyre inkább átadni a kegyelemnek az irányítást. Egy miskolci tanár tette fel a minap a kérdést: „Jó, jó, de hol van mindebben a kegyelem?”. Elszégyelltem magamat, mert addig csak arról beszéltem, hogyan tudunk jó élni, milyen praktikák segítenek, anélkül, hogy teret adtam volna Istennek. Jó olyan emberekkel találkozni, mint a német házaspár, mert szembesítenek hamis biztonságaimmal, és szabadságra, konkrét cselekedetekre és az Úrra való teljesebb ráhagyatkozásra hívnak.

Átlapozom naplóm teleírt lapjait. Most minden jelentéktelennek tűnik. Hálával őrzöm az esti séták emlékét a jeruzsálemi siratófalnál, ahova majdnem mindennap kimentem imádkozni a népek közti kiengesztelődésért. Nem értettem, miért teszem, csak éreztem, hogy az Isten arra hív, imádkozzak értük. Hálával őrzöm belső küzdelmeim nyomait, amikor azzal kellett szembesülnöm, hogy a vallás a leginkább megosztó elem a népek közti együttélésben. Mintha Tel-Avivban, a jóval szekulárisabb városban nagyobb egységben és harmóniában élnének együtt a nemzetek, mint Jeruzsálemben, a szent városban. Ugyanakkor ez kiváló lehetőséget kínált, hogy feltegyek magamnak kérdéseket, amelyeket addig természetesnek véltem. Mit jelent számomra a vallásos megnyilvánulás? Mi a hitem lényege? Hogyan viszonyulok más vallásokhoz? Bár be kell vallanom, gyakran dühös voltam, amikor azzal szembesültem, hogy emberek azért utálják egymást, mert más vallásúak – és ez alól mi, keresztények sem vagyunk kivételek. Ezzel bensőmben nagyon megküzdöttem.

Majd váratlanul, a jeruzsálemi fal előtt állva megérkezett a vigasztalás: Jézus értünk halt meg, és keresztfáján mindnyájunkat átölel. Így, ahogy vagyunk. Nagylelkűen, ingyenesen, elvárások nélkül adja oda magát értünk. Akkor is, ha gyakran visszautasítjuk a szeretetét. Így bennem is megszületett az elfogadás, és valahogy már nem tudtam ujjal mutogatni másokra. Éreztem, hogy a bűn struktúrájának része vagyok, én is felelős vagyok a világban jelen levő rosszért, és nem vonhatom ki magam belőle. Ezzel együtt megtapasztaltam az Úr mérhetetlen irgalmát, ami engem is nagyobb irgalomra hív testvéreim iránt.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr9915110882

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

kjapp · https://napfenyesblog.wordpress.com/ 2019.09.21. 10:59:17

"Eljön majd az idő,
Amikor világunkat
Elárasztja a béke.
Ki hozza ezt a gyökeres változást?
Te leszel az,
Te és testvéreid.
Te és egység-szíved
Békét terjesztenek majd
A világ
Széltében-hosszában."
CKG