Az alábbiakban egy sor gyakorlati tanácsot szeretnék megosztani veletek, amelyek hozzásegíthetnek ahhoz, hogy egy idegen kultúrában „elfogadható vendégekké” váljunk. A tanácsok nagyrészt személyes tapasztalatból származnak, bár összeállításukban a brit missziológus Anthony J. Gittins néhány írása is segítségemre volt. Ezek a szempontok talán ahhoz is hozzásegíthetnek, hogy – amennyiben egy ilyen környezetben valaki küldetéséhez az evangélium hirdetése is („hivatalból”) hozzátartozik (például szerzetesek esetében, akiket egy másik országba küldenek) – lépésről lépésre „empatikus misszionáriusokká” váljunk vendéglátóink között.

A felsorolt javaslatok és indítványok bevallottan gyakorlati – pszichológiai, illetve pedagógiai – jellegűek, s e tekintetben néhol talán egyoldalúak is. Esetenként azt a benyomást kelthetik, hogy háttérbe szorul a kereszténység minden körülmények között való hirdetésének evangéliumi követelménye („Állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan” – 2Tim 4,2). Csakhogy az a véleményem, hogy nagyrészt nyugati szemléletről árulkodik, ha valaki a kereszténység doktrinális mozzanatát hangsúlyozza túl a gyakorlati vonatkozásokhoz képest. Jézus Krisztus ugyanis nemcsak „igazság”, hanem „út” és „élet” is! (Vö. Jn 14,6). Tudatosan vállalom tehát a félreérthetőség ódiumát annak érdekében, hogy hangsúlyozzam az együttérzés, illetve az empátia (a missziológiában mindeddig általában elhanyagolt) erényének fontosságát.

Tanácsaimat hadd kezdjem néhány tiltással:

1. Ne kritizálj!

Minden kultúrában vannak olyan elemek – nota bene: az úgynevezett „keresztény kultúrákban” is! –, amelyek összeegyeztethetetlenek a Jézus Krisztusba és evangéliumába vetett hittel. Néhány afrikai hagyományban például az albínókat és az ikreket születés után azonnal megölik – ami keresztény szemmel teljességgel megengedhetetlen. Persze a nyugati kultúra sem kivétel: itt hajlamosak vagyunk mindent a fogyasztás, a konzumizmus oltárán feláldozni (még a nők testét is ilyen célra használják fel a reklámokban). A kultúra ezen életellenes vagy kizsákmányoló mozzanataival való szembesülés esetében természetesen a kritizálás tiltására szóló tanácsom (1. pont) elveszíti érvényességét (vö. 13. pont). Általában véve mégis igaz, hogy igencsak megterhelő, kellemetlen és zavaró olyasvalakivel együtt élni, aki úgymond „mindent jobban tud”, és lépten-nyomon kritikai megjegyzéseket tesz. A konyha, a folklór, a közlekedési szokások és a Volksgeist számtalan más kulturális kifejeződési formája ugyanis minden civilizációban nyilvánvalóan különbözik egymástól; jobban járunk tehát, ha megtanulunk kiengesztelődni ezekkel a különbségekkel.

Az állandó kritikus megjegyzések mögött valójában nagyon gyakran belső bizonytalanság, kontrolligény és rejtett agresszió húzódik meg. Ezzel ellentétben viszont igaz, hogy rendkívül hálás és örömteli olyan emberrel együtt élni, aki nyitott szemléletű, figyelmes és együttműködésre kész, vagyis képes megküzdeni azzal a kultúrsokkal, amelyet a kulturálisan/vallásilag idegen környezetbe csöppenve mindenkit legalábbis meglegyint. A különbségeket elfogadni, akkor is, ha saját kulturális nézőpontunkból furcsának, zavarba ejtőnek vagy egyenesen mókásnak tűnnek is; késznek lenni kitartani olyan helyzetekben, amelyek különösnek, bizarrnak, olykor pedig egyenesen nevetségesnek hatnak, erős jele annak, hogy alkalmasak vagyunk betölteni a mai misszionárius hivatását. A kritikát mellőzni tudni nagy türelmet, szellemi nyitottságot és valódi aszkézist feltételez. Túlságosan sok antropológiai késztetésünk és természetes tendenciánk van ugyanis, amelyek az ellenező irányba – az idegen(ség) elutasítására ösztökélnek bennünket. És ez még csak az első a tiltó követelmények sorában…

2. Kerüld az összehasonlítást és az ítélkezést!

Megtartóztatni magunkat az összehasonlításoktól egyike a legnehezebb feladatoknak a misszionárius számára, aki egy idegen kulturális és vallási környezetből jön. Ha ehhez még az is hozzájárul, hogy olyan országból érkezik, amely gazdaságilag fejlettebbnek számít, mint amelybe misszionáriusként küldték, különösen nehéz dolga van. Azok ugyanis, akik jobb körülményekhez vannak szokva, hajlamosak összehasonlítani otthoni környezetüket a jelenlegi helyzettel. Csakhogy az ilyen összehasonlításból a vendéglátó kultúra aligha tud jól kijönni. Ha pedig erre minduntalan emlékeztetjük vendéglátóinkat, az bizony alighanem rossz szájízt hagy bennük: az összehasonlítgató misszionárius zavarba ejtő és hosszú távon kellemetlen emlék marad a kultúrközi találkozásban részt vevő felekben. Jobbnak látszik meghozni azt a döntést, hogy mindent úgy fogadok el, ahogy van: a különbségek részei az új világgal való találkozás tapasztalatának. Jobban tesszük tehát, ha megpróbálunk „megérkezni” a szó teljes értelmében. (Olykor nem árt legalábbis úgy tenni, mintha ez már meg is történt volna…)

Ez jelentős pontokon annyit tesz, mint félretenni az ítélkezést. Az empatikus hozzáállással közelítő misszionárius törekszik arra, hogy nem vesse el, ne kritizálja és ne szégyeníti meg a másik embert azáltal, hogy megítéli, illetve leszólja annak környezetét, társadalmi szokásait és/vagy vallását. Az ítélkezéstől való tartózkodás fontos eleme számos pszichológiai (terápiás) és lelkipásztori (spirituális) megközelítésnek (ilyen például a non-direktív technika a pszichoterápiában és a lelkivezetésben). Itt az a cél, hogy a valóságot úgy ismerjük és tapasztaljuk meg, „amint van”. Persze az ítélkezésmentesség még nem jelent preferencia-mentességet! Lehetetlen elvárás, hogy bizonyos dolgokat ne akarjunk előnyben részesíteni spontán módon is másokkal szemben. Minden jóindulatú ember olyan világban szeretne élni, ahol nincsenek visszaélések, ahol az emberek erkölcsösek, ahol nem történik durvaság, és ahol mindenki együttérző. Ezek egészséges és természetes emberi törekvések (és gyakran sokkal inkább megvannak a „misszionáltakban”, mint az őket „misszionálókban”!). A baj abból származik, hogy megszokott kulturális mintáinkhoz való ragaszkodásunk (kulturális preferenciáink) általában nem ebben a mélységben jelentkeznek. Inkább azt szeretnénk, hogy mások – személyes komfortérzetünk érdekében – felületes dolgokban is hasonlítsanak ránk.

3. Ne mondd (sőt ne is gondold): „Olyannak kellene lennetek, mint mi vagyunk”!

Mivel minden összehasonlítás problematikus, az empátiára törekvő misszionáriusnak nem szabad engednie annak a kísértésnek, hogy meg akarja változtatni, saját képére és hasonlatosságunkra törekedjen formálni vendéglátóit (valamint kultúrájukat és vallásukat). A vendéglátók úgyis meg fognak változni a találkozás által – és ugyanebben a folyamatban kultúrájuk és vallásuk is átalakul majd (ahogy mi magunk is megváltozunk, ha őszintén kitesszük magunkat a találkozás dinamikájának). Ám sohasem fognak megfelelni összes elvárásunknak. És ez nem is lehet cél! Ha megpróbálunk kényszeríteni másokat, hogy bizonyos irányba változzanak, nehezen szolgáltatunk igazságot a „másságuknak” és a szabadság iránti jogos igényüknek. Ha előregyártott fogalmaink kalodájába próbáljuk bezárni őket, biztosan elvétjük az őszintén óhajtott célt, tudniillik hogy Jézus Krisztus hitét a szívükbe átplántálhassuk. Ez esetben ugyanis viselkedésünk előre láthatóan ellenállást és érthető ellenségeskedést fog kiváltani.

Misszionáriusként nem szabad nyomást gyakorolnunk, különben rövidesen nem látnak majd szívesen bennünket. Már csak pusztán pragmatikus indokból is feltehető a kérdés: vajon nem célravezetőbb-e, ha egyszerűen csak a meggyőződésünk szerint próbálunk élni, abban a reményben, hogy ez hosszú távon hatékonyabb lesz az evangélium átadásának és kultúra-alakító hatásának érdekében, mint hogy megpróbálnánk bármit is rájuk erőltetni?

4. Ne különülj el, és engedd el a teljesítménykényszert!

 Némely misszionárius – különösen akiket Nyugaton képeztek – ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy látható eredményeket érjen el, és úgymond „nagy tetteket” hajtson végre. A modern társadalom nyomást gyakorol ránk, és arra kényszerít, hogy megmutassuk, mit tudunk elérni; mi pedig talán túlságosan is könnyen hajlunk arra, hogy belsővé együk ezeket az elvárásokat. Ha ezek a törvények uralkodnak a társadalmi és gazdasági szférában, akkor könnyen ezek alapján mérjük az emberi kapcsolatainkat is: ha a világban mindenkit teljesítményei alapján ítélnek meg, akkor fennáll a veszély, hogy mi magunk is ugyanezen kritériumok alapján fogunk gondolkozni másokról. Ha egy misszionárius foglya marad a kultúrájából magával hozott teljesítménykényszernek, akkor olyannyira saját céljai elérésére fog koncentrálni, hogy mindent és mindenkit az alapján ítél meg, hogy segítik vagy hátráltatják saját céljai elérésében. Csakhogy ezen az úton odáig lehet eljutni, hogy az embereket egyre inkább csak a számunkra való „hasznosságuk” alapján fogjuk értékelni. A misszionárius – akár akarja, akár nem – azt kockáztatja, hogy rövidesen mindent és mindenkit céljai alá rendel, s így a másik ember iránti tisztelet és őszinte szeretet teljesen kihal a szívében. Így hat a teljesítménykényszer: kiöli bennünk az evangéliumi látásmódot.

Misszionáriusként ugyanis – a szó valódi értelmében – nem a megkereszteltek száma vagy a karitatív munka hatékonysága minősít bennünket! Ezek a kezdeményezések akár nagyon fontosak is lehetnek, azonban – legalábbis a ma kívánatos (empatikus) misszionárius számára – még ennél is sokkal fontosabb, hogy megossza életét azokkal, akikkel sorsközösséget vállalt, és akik gyakran – ha tehetik – nagyvonalú vendéglátóként megosztják vele mindennapi kenyerüket (vagy rizsüket), amikor kultúrájukba és otthonukba érkező vendégként befogadják őt. Ha nyomás alatt vagyunk, hosszú távon képtelenné válunk valóban érzékelni a felebarátainkat. Márpedig ahhoz, hogy szerethessük őket, el kell engednünk azt a nyomást, amely teljesítmények felmutatására ösztönöz.

A félreértések elkerülése végett: a probléma nem önmagában a teljesítménykényszerben van! A bennünket körülvevő világ nyilván joggal követel tőlünk bizonyos eredményeket. A lelki-spirituális feladat azonban abban áll, hogy személyes kapcsolatainkban (és a vallás világában különösen is) képesek legyünk a teljesítmények felmutatásának kényszerétől egy adott pillanatban megszabadulni. Ha együttérző módon képesek vagyunk „egy lenni közülük” – legalábbis bizonyos mértékig –, akkor végül megszerezhetjük a jogot és lehetőséget, hogy valóban a szívükre hassunk. Csakis így válunk egymás számára kölcsönösen érthetővé. Mi több, ez az egyetlen útja annak is, hogy tiszteletet és elismerést sugározzunk feléjük, azaz az evangélium szellemét – hiszen ezért jöttünk! Ez voltaképpeni hatékonyságunk valódi mértéke.

És most hadd soroljunk fel néhány pozitív követelményt:

5. Tanuld meg a nyelvet!

Ha egy amerikai vagy egy brit megszólal, többé-kevésbé bizonyos lehet abban (és, legalábbis tudattalan szinten, bizonyos is!), hogy a világ egyik legfontosabb nyelvét beszéli. Akár akarja, akár nem, a kisebb nemzetek fiai és leányai észreveszik a beszédén, hogy egyfajta nemzeti büszkeség és önbizalom árad belőle. Mutatis mutandis, körülbelül ugyanígy áll a franciákra, belgákra, sőt a németekre, a hollandokra és a portugálokra is. (Érdekes módon – pedig ők is egykori gyarmattartók leszármazottai – az olaszok és a spanyolok jórészt mentesek ettől a nemzeti sajátosságtól.) Kisebb és kevésbé hatalmas nemzetek, vagy olyanok, amelyeknek súlyos gazdasági nehézségeik vannak, nem rendelkeznek ezzel az automatikus nemzeti kiváltsággal – ám annál érzékenyebbek rá! Ezért a misszionárius egyik legelső prioritásának kell lennie, hogy elsajátítsa a helyi nyelvet. Anélkül, hogy ismernénk egy nép nyelvét, nem juthatunk közel az emberek szívéhez. Másrészt, pozitívan fogalmazva, aki erőfeszítéseket tesz, hogy megtanuljon egy „kis nyelvet” – vendéglátói anyanyelvét –, azonnal meleg fogadtatásra, rokonszenvre és elismerésre számíthat. Az emberek méltányolni fogják fáradozásait, mert a misszionárius nyelvtanulási erőfeszítéseit ösztönösen is a tisztelet, az elfogadás, az alkalmazkodási készség (vagyis az empátia) beszédes jelének tekintik. (Azzal azonban magának a misszionáriusnak kell tisztában lennie, hogy egy idegen nyelven – tehát rosszul – beszélni lélektanilag regressziót jelent: ahhoz hasonlítható, mintha újra egy hatéves gyermek szintjére kerülnénk!)

6. Inkább hallgass, mint kérdezz!

Az első években (vagy évtizedekben) a misszionáriusok inkább arra vannak meghívva, hogy csendben maradjanak és meghallgassanak másokat. Ez egyfajta érlelődési időszak. Mint ahogy a magnak el kell halnia, hogy bőséges termést hozzon, az empatikus, együttérző misszionáriusnak is meg kell tapasztalnia helyzetének nehézségét, magányának teljes súlyát. Nehéz kitartani ilyen helyzetben: a visszautasítás és elszigeteltség elviselése, különösen hosszabb időn keresztül, nagyon megterhelő lelki feladat; mégis úgy tűnik, ez a jövőbeli gyümölcsök megérlelődésének nélkülözhetetlen feltétele. Jobb csendben figyelni, mint beszélni, mivel – hosszú távon – ez segít leginkább ahhoz, hogy részt vehessünk az emberek mindennapi életében, és képesek legyünk tapasztalatot szerezni a tényleges helyzetről. Talán paradoxonnak hangzik, de nem az: nem az tud meg többet másokról, aki kérdez, hanem az, aki képes jobban jelen lenni, intenzívebben odafigyelni a környezetére.

Mindazonáltal kérdezni nem bűn: ha nem vagyunk képesek ellenállni az indításnak, akkor megtehetjük, hogy kérdezgetni kezdünk. Fontos azonban észben tartani, hogy a kérdezés sok hátránnyal jár: hiszen a kérdés már eleve rendelkezik egy „horizonttal”, rengeteg előzetes információt tartalmaz, magába foglalja a válaszra vonatkozó elvárásainkat is, s így nem hagyja szabadon beszélgetőpartnerünket. Aki kérdez, kérdéseivel befolyásolja a válaszadót, és így módosítja a köztük zajló interakció irányát. Lényegesen beavatkozik tehát az élet és a kommunikáció természetes folyamatába. Persze kérdezni még mindig jobb, mint beszélni!

7. Inkább kérdezz, mint beszélj!

Az együttérző és empatikus (azaz valódi és hiteles) mai misszionáriusi tevékenység ellentéte, amikor valaki hosszú és önközpontú beszédekkel dominálni kezdi („leuralja”) a kultúra- és vallásközi találkozást. A nyugati iskolákban képződött misszionáriusok arra hajlanak, hogy alulértékeljék a figyelmes és csendes jelenlétet, és szokatlannak hat számukra az olyan lelkiség, amely nem a verbális kommunikációra épül. A „csendes életünkkel történő tanúságtétel” rendkívül nehéz azok számára, akik kulturális előítéleteik miatt hivatásukkal nagyrészt összeegyeztethetetlennek tartják, hogy – legalább időlegesen – eltekintsenek Jézus Krisztus személyének és örömhírének szóbeli és kifejezett hirdetésétől. Ezt gyakran küldetésük elárulásának élik meg, hiszen – mint szívesen hangoztatják – ő az egyetlen és egyetemes üdvözítő, akinek hirdetésével elő kell állni, „akár alkalmas, akár alkalmatlan” (2Tim 4,2). Számukra a kifejezett igehirdetésről való lemondás a misszió kudarcával volna egyenértékű. Pedig a csendes életünkkel való tanúságtétel mélyen Isten tapasztalatában gyökerezik, és a legszorosabban összefügg az Üdvözítő által vállalt lemondással, ragaszkodásmentességgel, alázatossággal és egyszerűséggel. A názáreti csendből fakadó szótlan szeretet és szolidaritás adott esetben mindennél beszédesebb jele lehet Isten szeretetének, együttérzésnek és az ő igazságához való ragaszkodásnak. Ha pedig így áll a helyzet, akkor ez a feltűnésmentes út is teljes mértékben az evangelizáció útja lehet – nemegyszer pedig egyenesen a leghatékonyabb és legmeggyőzőbb útja! Charles de Foucault és Assisi Szent Ferenc példája sokatmondó; Ferencé, aki gyakran hangoztatta: „Szüntelenül hirdesd az evangéliumot – és ha kell, használj szavakat!”

8. Imádkozz a nyitottság ajándékáért!

A valóság – legalábbis részben – társadalmi konstrukció terméke: nincs két olyan társadalom, amelyben a világot egyformán „határoznák meg”. Tény azonban, hogy mindannyian magától értetődőnek vesszük az általunk megtanult valóságot, s saját meghatározásunk eredményét úgy tekintjük, mint ami „egyedül” (vagy legalábbis „leginkább”) „valódi.” Addig ez nem is okoz problémát, amíg nem léptünk át határokon, és amíg nem tettük a lábunkat egy másik világ küszöbére, ahol meghatározásainkat többé nem tekintik magától értetődőnek, hanem észreveszik a „mi” valóságunk jellemző vonásait, beleértve a visszásságokat is. Talán lehet természetesnek tekinteni, hogy olykor viccelünk és esetleg lekicsinylően is beszélünk mások világáról, az általuk meghatározott valósáról; amiként nemegyszer megtörténik olyan utazókkal, akik idegen világokról számolnak be vagy távoli vidékekről térnek vissza. Ez a némiképp tiszteletlen viselkedés az idegenséggel szemben lélektanilag fontos: kiegyensúlyoz bennünket, segít visszatalálni azokba a struktúrákba, amelyeket magunk mögött hagytunk, s amelyekre önazonosságunk és jelentésvilágunk épül. Csakhogy amikor – mai misszionáriusként – elhagyjuk saját világunk komfortzónáját és otthonos kényelmét, vállalva a kockázatot, hogy átmerészkedjünk egy másik világba – alkalmasint olyanba, amely ismeretlen, és a miénkkel sok tekintetben ellentétes, összeegyeztethetetlen –, akkor a különbségek többé nem képezhetik viccelődés tárgyát! Ha ebben a helyzetben elmulasztunk együttérezni az ott élőkkel, akkor valójában nem vesszük komolyan a másik embert, sőt kifejezetten sértő magatartást tanúsítunk iránta, amely ráadásul hosszú távon küldetésünket is kompromittálja, és céljainkkal ellentétes eredményekre vezet. (Vö. Anthony J. Gittins, Gifts and Strangers, p. 114.)

Arra ugyan nem vagyunk képesek, hogy önerőből átváltozzunk együttérző és nyitott szellemű misszionáriusokká, de legalábbis vágyakozhatunk rá, hogy felkészültebbek legyünk Krisztus kegyelmének befogadására, abban az esetben, ha ő akarna alkalmassá tenni bennünket a tőle kapott küldetés teljesítésére. Csakis ő képes ugyanis átváltoztató hatalmával átformálni a szívünket. Ezért vagyunk meghívva arra, hogy napi rendszerességgel hosszabb időt töltsünk imádságban, melynek során – egyebek között – kérjük a nyitottság kegyelmét olyan emberek iránt, akik más kultúrába tartoznak és más vallást követnek. Mindaddig, amíg maga Isten nem kezd el alakítani, törekedhetünk az önfegyelem erényére is, hogy minél inkább alkalmas eszközök lehessünk az ő kezében, küldetésének beteljesítésére.

9. Légy kész tanulni a különbségekből!

Talán furcsán hangzik, de a különbségek nem csupán zavarba ejtő, bosszantó és kellemetlen dolgok lehetnek. Valójában lényegesen hozzájárulhatnak ahhoz is, hogy az életünk gazdagabbá váljon. A biodiverzitás a természetet olyan csodája, amely minden védelmet megérdemel. Ehhez hasonló a kulturális sokszínűség is: az sem kevésbé hiteles forrása annak a lelki-szellemi-spirituális gazdagságnak, amely hatalmas lehetőségeket tartogat még az egyház élete számára. Egy nyugat-afrikai keresztény közösség szükségképpen más módon fogja megélni („megtestesíteni”) a keresztény hitet és életgyakorlatot, mint egy észak-amerikai, amazóniai, Fülöp-szigeteki vagy európai egyházközség. A bolíviai vagy a kongói esőerdőben élő bennszülött keresztény halászember nem kevésbé hitelesen élheti hitét, mint egy párizsi vagy New York-i keresztény üzletasszony, bár hitük külsődleges megnyilvánulásai – és alkalmasint az őket kifejező mentális struktúrák is – jelentős különbséget fognak mutatni. Ám a kulturális különbözőség az emberi közösség jellemzője. Így vallási életünk is csak akkor lehet hiteles, ha annak kifejeződési formáiban is megjelenik.

Ha valóban elfogadjuk a tőlünk különbözők – közelebbi vagy távolabbi szomszédaink – kultúrájának és vallásosságának (lejáratott szó, mégis használom) „másságát”, valamint ha belátjuk, hogy sohasem leszünk képesek teljes mértékig megragadni és megérteni azt, akkor el kell fogadnunk annak „különbözőségét” is (a másik emberrel és az ő „különbözőségével” együtt). Úgy tűnik, mindig a többes szám használatára lesz szükség, ha a „vallásról” kezdünk beszél: egyrészt, mert a „világvallások” – minden jel erre mutat – fenn fognak maradni, és továbbra is jelentős szerepet játszanak majd az emberi történelemben; másrészt mert mindannyiunk egyéni hite és vallásgyakorlása különböző. Kissé teológiaibb módon megfogalmazva: Istennek – amiként a teremtéstanban okkal feltételezzük – mintha kedve telne a sokféleségben. Nyilvánvalóan szereti az egységet is – de nem annyira, hogy a kedvéért inkább megsemmisítse a sokszínűséget. Ha hagyjuk a másikat annak lenni, aki valójában (azaz valóban másvalakinek), valamint ha vállaljuk a kockázatot, hogy kapcsolatba lépjünk vele valódi másságában (abban a reményben, hogy tisztelhetjük és tanulhatunk tőle), akkor az idegen ember kultúrája és vallása lehetőséggé válik számunkra: új belátások, új kihívások forrásává lesz. Ez a szemlélet jobban felkészít arra, hogy képesek legyünk az igazság keresésére, az igazságosság előmozdítására és a kiengesztelődés szolgálatára, ami összességében harmonikusabb világrendet eredményez. E cél megvalósításának lehetünk tevékeny részeseivé, ha együttérző módon tudunk szembenézni a mai kor kihívásaival.

Hadd sorjázzam tovább az empatikus misszionáriussal szemben egyénileg támasztott lelki követelményeket.

10. Próbáld zárójelbe tenni az elvárásaidat!

Azok, akik már eleve ismerni vélik azt a helyzetet és azokat az embereket, akikkel találkozni akarnak, azt kockáztatják, hogy már jó előre bebiztosítják magukat bármiféle „szükségtelen meglepetés” ellen. Az ilyenfajta előzetes óvintézkedés, bár hatékonynak és biztonságosnak tűnik, valójában azonban elszegényíti az életről és a Transzcendenciáról való tapasztalatainkat: Isten ugyanis a „meglepetések Istene” (Gerard W. Hughes). Emberi szinten is csak akkor történik valódi kommunikáció, ha megvan a bátorságunk a valódi, hús-vér emberekkel való találkozásra. Jobb, ha nem csak saját fantazmáinkkal és elképzeléseinkkel szembesülünk – a valóság ugyanis sokkal érdekesebb!

11. Hozz másokat hatalmi helyzetbe (empowerment) és emeld a tudatossági szintjüket (raise consciousness)!

Mivel a misszionáriusoknak gyakran több anyagi és pénzügyi forrás áll rendelkezésére, mint vendéglátóiknak, az ő felelősségükhöz tartozik, hogy igyekezzenek hatalmi helyzetbe hozni vendéglátóikat. Azon kell tehát igyekezniük, hogy ők maguk is növelhessék lelki, politikai, társadalmi és gazdasági erejüket, mind az egyének, mind a közösségek szintjén. Ez a folyamat gyakran azt is magában foglalja – sőt valójában azzal kezdődik –, hogy igyekszünk növelni az emberek bizalmát tulajdon képességeikben (önbizalom): elismerjük, bátorítjuk és hatalmi helyzetbe hozzuk őket. A hatalmi helyzetbe hozás (empowerment) fogalma itt nem ugyanabban az értelemben szerepel, mint ahogy gyakran használják a nagymértékben üzleti alapon működő önsegítő iparban vagy a motivációs tudományokban. A kifejezés inkább a különböző emberi csoportok olyan tagjai iránti felelősségünkre utal, akik társadalmi diszkrimináció miatt általában ki vannak zárva a döntéshozói folyamatokból. Ennek sokféle oka lehet; a leggyakoribb azonban a negatív diszkrimináció, amely például a fogyatékosságon, rasszon, nemzetiségen, társadalmi nemen vagy vallási hovatartozáson alapul.

Ezért aztán a hatalmi helyzetbe hozásnak egyúttal önkritikusnak is kell lennie. Ez azt jelenti, hogy nem szabad egyoldalúan egyetlen ideológiát monopolizálnunk, hanem mindenekelőtt a peremre szorultak javát kell tekintetbe vennünk, és igyekeznünk előmozdítani. Ebben az értelemben a „tudatosság emelése” szóösszetétel nagyon is része az empatikus misszionárius „munkaköri leírásának”, hiszen ő – s talán elsősorban ő – hivatott arra törekedni, hogy a gyámolítottjainak körülményeire való állandó figyelemmel önzetlenül munkálja testi és lelki egészségüket. Ez adott esetben jelenthet szociális munkát, amely egy hátrányos helyzetben lévő embercsoport érdekében történik, és az ő áldatlan körülményeiknek (és annak okainak) felszámolására irányul. A vallási értékrend szilárd keretet biztosít, amely alapján határozott döntéseket hozhatunk. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a hatalmi helyzetbe hozás csak akkor lesz hatásos, ha megtaláljuk a módját annak, hogy őszintén, hitelesen és együttérző módon (azaz személyes empátiával) viszonyuljunk hozzájuk.

12. Barátkozz, és törekedj harmóniára az emberekkel és környezetükkel!

A keresztény missziológia hosszú történelmi hagyományának egyértelmű tanúságtétele alapján – különösen is a Matteo Ricci (1552-1610) kínai missziójának tapasztalataiból okulva – azt mondhatjuk, hogy alig van valami, ami hatékonyabb az evangelizálás területén, mint a barátságok ápolása. Tartós baráti kapcsolatok légkörében az ember szabadon képes átgondolni mind személyes, mind „világnézeti jellegű” kérdéseket, s ez lehetővé teszi, hogy a felek szabadon véleményt cseréljenek és megosszák tapasztalataikat, nézeteiket és értékeiket. Mindig gyümölcsöző és megnyugtató olyan emberekkel együtt lenni, akik megelégedettséget, bizalmat és biztonságot sugároznak, akiknek van szemük a jó dolgok elismerésére (legyen az bár egy jól sikerült liturgia, egy prédikáció, vagy éppen a másik kultúrájának gazdagsága és szépsége). A személyes és emberi szinten zajló beszélgetésben a misszionáriusnak harmóniát kell keresnie, ezzel is előmozdítva az elfogadás és megértés légkörét. Semmi titokzatos nincs ebben: a bajkeverőktől leginkább félni szoktunk, és ritkán látjuk őket szívesen, a „béke követeit” viszont szívesen látjuk. A kellemesebb, a pozitív hozzáállás egyúttal sokkal meggyőzőbb is: a IV-V. századi egyházatya, Aranyszájú Szent Péter hangoztatta: „Könnyebb egy legyet megfogni egy csepp mézzel, mint egy hordó ecettel” – s mint köztudomású, a barátság édessége a mézével vetekszik.

13. Hirdesd az evangéliumot – és tedd prófétai módon!

Ha pedig immár minden fenti követelmény teljesült, nincs más hátra, mint hogy hirdessük az evangéliumot! Így már bátran előállhatunk vele. Hiszen aki elég hosszú ideje él egy idegen kultúrában, részletesen megismerte annak vallási kontextusát, ha nem hiányzik belőle a nyitottság, alighanem képessé válik arra, hogy értékelje és nagyra beszülje annak számos elemét. Persze néhány elemet továbbra is elfogadhatatlannak ítélhet, ha nyilvánvalóan ellentmondanak az alapvető emberi és evangéliumi értékeknek. Ilyen esetekben az evangéliumhoz való hűség azt követeli, hogy az illető felálljon és világosan elítéljen bizonyos konkrét jelenségeket. Ebben az esetben prófétai cselekvésre vagyunk meghívva – még akkor is, ha ebből kárunk származik, vagy ha ez veszélyes, esetleg az életünkbe is kerülhet. A náci Németországban vagy a ruandai etnikai konfliktus idején – hogy csak két kiragadott példát említsek az elmúlt száz év rettenetes népirtásainak sorából, a közelmúlt súlyos teológiai relevanciával bíró történelméből – valóban az életével játszott, aki nem konspirált; mégsem volt helye az alkunak! A legempatikusabb misszionáriusok sem feledkezhetnek meg a prófétaság követelményéről! Nota bene: Matteo Ricci is élesen elítélte kínai barátai erkölcstelen gyakorlatát, akik házasságon kívüli kapcsolatokat tartottak fenn, és – a szokásnak megfelelően – barátnőket, ágyasokat tartottak. Az empátia ezekben az esetekben annyit jelent, hogy a konkrét evangéliumellenes cselekedeteket utasítjuk vissza és bélyegezzük meg – az emberekre azonban továbbra is tisztelettel tekintünk. Az ellenségszeretet parancsa arra hív, hogy továbbra is együttérezzünk (empatizáljunk és szimpatizáljunk) azokkal, akik a miénkkel ellentétes nézeteket, értékeket vallanak, és számunkra elfogadhatatlan meggyőződéseket hangoztatnak.

Szellemi (ideológiai, kulturális, vallási) ellenségeinkkel szemben tehát ugyanaz a mérték, mint a fizikai értelemben ellenségekkel: komolyan tartozunk szem előtt tartani emberi méltóságukat, és annak értelmében viszonyulni hozzájuk. Ez az egyetlen módja annak, hogy ne essünk vissza az ő szintjükre, és ne vétsük el azt az eszményt, amelynek megvalósítására Jézus Krisztustól meghívást kaptunk.

14. Fogadd el, hogy idegen maradsz – örökre!

Senki sem várhatja el, hogy egy számára idegen környezetbe egyhamar képes lesz belesimulni, és el is fogják fogadják benne. Valójában Európa számos vidékén (a kelet-közép európai térségben talán még inkább jellemző ez) a falvakba betelepültekre akár 30 év után is idegenként tekintenek, „gyüttmenteknek” tartják őket. Miért ne engedhetnénk meg ugyanezt más égtájak lakóinak? A legtöbbször más kultúrába – és így szükségképpen eltérő rasszba – tartozó misszionárius aligha várhatja el, hogy azonnal és készségesen asszimilálja őt a vendéglátó népesség. Az inkulturáció legalább alapvető foka nélkül mégsem jöhetne létre az értékek cseréje. Talán két-három nemzedék múlva – ha az Örömhírt addig kulturálisan érzékeny és empatikus módon hirdetik nekik – már talán a helyi keresztények is elég otthonosan érzik majd magukat a hitükben, és fokozatosan kialakul annak csak rájuk jellemző formája. Így a Jézus Krisztushoz való tartozásuk immár szorosan és szervesen tartozik majd hozzá vallási-kulturális önazonosságukhoz. E jegyzeteket közreadásával a folyamat elősegítéséhez kívántam hozzájárulni.