Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Facebook

Címkék

boldogság (8) egyház (52) európa (8) ferencpápa (9) gondolat (9) gondolatébresztő (17) hit (22) ima (13) Isten (8) isten (19) jezsuita (12) jézus (11) katolikus (10) lelkiség (10) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (9) szeretet (12) társadalom (10) tudomány (11) vallás (14) vallások (10) Címkefelhő

Egy-két keresetlen szó a jezsuita blog önazonosságáról (ahogy én látom…)

2019.11.23. 08:56 Satori

feri.jpg

Hadd írjak néhány szót azzal a szándékkal, hogy valamelyest hozzájáruljak blogunk identitásának tisztázásához és „küldetésének” meghatározásához is (mission statement – ahogy ma mondják). E célkitűzés jegyében talán nem elhibázott ötlet elsőként a Szentírást kézbe venni. Hiszen keresztények vagyunk, okkal hiszünk abban, hogy a Bibliából – amely Isten szava – a hívő ember kihallhatja az Úr szándékát és velünk kapcsolatos akaratát. A címben szereplő „egy-két szó” kifejezés pedig nem átvitt értelemben szerepel. Szó szerint értettem. Alább pontosan két görög szó magyarázatával (egzegézisével) fogok előállni; belőlük igyekszem meríteni. E szavak az Újszövetségben találhatók, és azt remélem tőlük, hogy segítségükkel sikerül némi fényt vetnem arra a vállalkozásra, amelyről a blogunk szól (vagy legalábbis igyekszik szólni).

Az első szó, amelyet javaslok szemügyre venni, a „deiszidaimón”. Ez az Újszövetség eredeti nyelvén, az ógörögben nagyjából annyit jelent, mint „kegyes”, „istenfélő”, illetve „vallásos személy”. Persze a görögül jól tudók közül erre talán néhányan felszisszennek: akkor már miért nem inkább a „szebeiosz”? Hiszen az Újszövetség görögjében – ami a magas irodalmi nyelvhez képest leegyszerűsített változat (koine – talán a mai „Globish” angol megfelelője) – kétségkívül leggyakrabban a „szebeiosz”-t használták a fenti tulajdonságok megjelölésére. A „deiszidaimón” ezzel szemben mindössze egyszer fordul elő a bibliában (hapax legomenon). Ráadásul tartalmazza a „daimón” szót, ami „szellemet”, „istenséget”, szóval valamiféle „démont” is jelöl. A „deiszidaimón” tehát a görögök számára olyan embert is jelentett, aki tiszteli és féli a „démonokat”. Innen már könnyebben érthető, hogy a keresztény szóhasználatban miért kerülték, s miért vonakodtak az első keresztények magukat „demon-tisztelőnek” nevezni: hiszen ez nem számított feltétlenül pozitív jelzőnek. Maga a szóhasználat tehát magában az Újszövetségben sem lehetett mentes a kétértelműségtől.

Talán néhányan már ki is találták ebből, hogy melyik szakaszra gondolok. A „deiszidaimón” szó az Apostolok cselekedeteiben szerepel. A 17. fejezet 22-23. versében arról olvasunk, hogy miután Pál körüljárt az Areopagoszon – azon a téren, ahol az athéniak előszeretettel múlatták az időt filozofálással és politizálással (szóval vitatkoztak) –, egyszer csak megállt középen és beszélni kezdett: „Athéni férfiak! Látom, hogy minden szempontból igen vallásosak vagytok. Amint szétnéztem és megtekintettem szentélyeiteket, ráakadtam egy oltárra, amelyen az a felírás állt: Az ismeretlen istennek (agnósztó theó). Nos, én azt hirdetem nektek, akit ti ismeretlenül tiszteltek.”

Érdekes jelenet. Pál szenvedéllyel beszél, miközben figyelembe kell vennie az általában jól képzett hallgatóság igényeit. Talán ezért kezdi a beszédét captatio benevolentiae-val, igyekszik elnyerni hallgatói jóindulatát: „istenfélőnek” nevezi őket (ami akkoriban persze ugyanúgy pozitív jelzőnek számított, mint ma Amerikában). A hozzáértő (teológus és nyelvész) szakemberek (az ún. egzegéták) azonban azt feltételezik, hogy a „minden szempontból igen vallásosak vagytok” kiszólásban (a görögben: „deiszidaimonestero”, adi.compar. m. pl. acc.) eredetileg csipetnyi irónia is vegyülhetett. Pál Areopagoszon mondott beszédében tehát ennyiben kezdettől fogva jelen volt egyfajta – hogy úgy mondjam – „de-konstruktív” mozzanat: van valami, amit a beszélő az athéniek „vallásosságában”, következésképp istenfogalmában korrigálni akar (megtisztítani az elterjedt tévképzetektől, valami, amit télrevezetőnek és tévesnek ítél). Egyúttal azonban mintha találna olyan elemeket is, amelyekhez szívesen kapcsolódik (s amelyeket helyesel és meg kíván erősíteni).

Ebben az egyetlen szóban tehát („deiszidaimonestero”: „igen vallásos”/„nagyon démontisztelő”), ha helyesen, azaz a saját kontextusán belül olvassuk, máris „egy egész világ” rejlik: az a teológiai háttér, amellyel – mutatis mutandis – ezt a blogot is életre hívtuk. A környező világgal akartunk kapcsolatba lépni, és azzal igyekszünk ma is kapcsolatot tartani (auditus temporis et alterius), miközben ahol szükséges, a dialógus során érvényre kívánjuk juttatni az újszövetségi idők nagy keresztényeinek hitvédő hozzáállását is. Ám nem szeretnénk kizárólag lapos védekező-apologetikus hozzáállásból beszélni. Egyúttal a nyitottságot is értéknek látjuk, amikor elismerjük, hogy tanulhatunk másoktól, miközben igyekszünk kifejteni a katolikus hittartalmakat. Abban a reményben, hogy némelyeket esetleg megérint az üzenet. Idővel akár akár a szívükig is elérhet – sőt, talán még tovább is, a zsigerekig, míg végül egészen átjárhatja őket a kereszténység. Jézus Krisztus örömhíre szeretettel (Istennel) eltelt emberré (keresztény terminológiával „szentekké”, „átistenült” férfiakká és nőkké) teszi azokat, akik maradéktalanul átadják magukat neki.

Kezdettől fogva számoltunk keresztény kommentelőkkel, s ebben nem is csalatkoztunk. Ám egyúttal világos volt a pogány környezet jelenléte is, amelyben jórészt mi magunk is élünk, s amelytől nem tudunk teljesen mentesek maradni. A „világ areopagosza” – miként Isten országa is – jelen van, közöttünk és bennünk is (az evangélium szavaival: „entos hümón estin”). Kijavítani másokat (és ha szükséges önmagunkat is), beszélgetésbe (olykor vitába is) bocsátkozni keresztény-katolikus hitünkről úgy, hogy közben egészen a határokig merészkedünk – ez blogunk (fundamentális teológián alapuló) feladata, amiként a jezsuiták sajátos küldetése is.

Az interneten biztosan nem vagyunk „családias” környezetben – ez nyilvánvalóan túlzott elvárás volna. De azt talán kitűzhetjük megközelítendő ideálnak (legalábbis amikor keresztényekkel beszélgetünk egymás között), hogy „testvéries” környezetet teremtsünk a kibertérben. (Nota bene: olykor a testvérek is egymással, mégis tudják – legalább ösztönösen –, hogy mélyebb szálak kötik őket össze, mint amelyek elválasztanak).

És itt jön be a második görög szó, amit említeni akarok: a „philadelphia”. Gyakran használja az Újszövetség. A görögben két tag összetételéből alkották meg: a „philia” (szeretet) és az „adelphosz” (testvér) – annyit jelent tehát, hogy „szeretet a testvér iránt”. A blog-admin és minden jezsuita posztoló nevében, egyik alapítóként, le merem tehát írni: Isten hozott benneteket ezen a fórumon! Gyümölcsöző olvasást, testvéries beszélgetést kívánok!

6 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr6815320944

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

IILiliII 2019.11.24. 07:15:25

Hogy Isten szeretetének az üzenete megérintse a szíveket - talán nincs szükség hozzá túl sok gondolatra - legalábbis engem nem a gondolatok érintenek igazán - bár nagyon szükséges és jó az értelem szintjén is megtérni... folyamatosan..,, de hogy lehet átadni a szívek tapasztalatát?

kjapp · https://napfenyesblog.wordpress.com/ 2019.11.24. 09:00:31

Philadelphia

Lehet az embernek vér szerinti testvére, de a spirituális testvér az, aki ugyanúgy Istenhez imádkozik és próbálja átadni magát neki, még akkor is, ha valami arab nyelven teszi ezt és Allah-ot emleget közben, vagy bármely egyéb formában és néven szólítja Őt. Mert véleményem szerint a Szentlélek nem válogat vallási hovatartozás szerint.

IILiliII 2019.11.24. 10:18:56

valahogy így talán 1 Jn1 1-4

@kjapp: :-) (jajj, de szűk ez a csatorna! - ez nem kinevetés, csak egy reggeli (?) mosoly)

jabbok 2019.12.07. 00:32:50

@kjapp: ez elméletben jól hangzik.

De a gyakorlati életben a "vallási hovatartozás" elég masszívan befolyásolja, hogy az adott ember hogyan próbáljon viszonyulni pl. a legszegényebbekhez (legalább lelkiismeretfurdalása van-e, ha nem érintkezik velük - vagy éppen az is a hite része, hogy van, aki a világ és a "vallás" rendje szerint ÉRINTHETETLEN); vagy a saját feleségéhez és gyerekeihez (mondjuk akkor, amikor éppen tele van velük a hócipője, és felbukkan a színen valaki sokkal vonzóbb); vagy a másokat érő igazságtalanságokhoz; vagy a mások hátán elérhető sikerhez-gazdagodáshoz; stb, stb.

"Vallási", ideológiai alapon az egyik "testvér" azt elfogadhatatlannak tartja, hogy egy tehenet vagy kiskutyust BÁRKI orron csapjon - miközben abban semmi gondot nem lát, ha egy gyereket egy adott ideig (12-16-20 hetes magzati korig, vagy akár születésig, vagy még akárabb a születés utánig is) megölhessenek, ha az "törvényes keretek között" történik.

Nekem sem az a vallási testvériség vagy távolság, hogy ugyanabba a templomba járunk-e, vagy hogy milyen NÉVEN szólítjuk meg az Istent.

Pandit 2019.12.09. 12:42:34

@jabbok:
Nem igazán értem mit akarsz mondani.
(vagy lehet, hogy mégis, de nem biztos. :) )

Mindenesetre a bejegyzés "testvéries" magatartásról (környezet kialakításáról) mint törekvésről szólt. (spirituális, vallási és egyéb jelzők nélkül). Nyilván ami és aki ebbe "nem fér bele" az kvázi "önmagát zárja ki" (talán láttunk ilyet is), de többieknek törekedni rá az más kérdés. Nem?
@IILiliII:
Hát a szív ilyettén megérintésénél aligha lehet fontosabb, de ezt "kevés gondolattal" elérni aligha egy blog és a kommentbeszélgetés a megfelelő eszköz.
Amúgy értelek. :)

jabbok 2019.12.09. 23:30:52

@Pandit: ahogy jeleztem is, kifejezetten erre a @kjapp: -hozzászólásra reagáltam... Így sem egyértelmű, hogy mit akarok mondani?
Valami olyasmit, amit ma a nagy elméleti összeboruló szakemberek nem szoktak feszegetni, merthogy az csak a földhözragadt gyakorlatban jelenik meg, a nagy meditálók elvi dogmáiban mellékesnek tűnik.