Nem sokkal a legutóbbi konklávé után Antonio Spadaro SJ, a Civiltà Cattolica főmunkatársa hosszú interjút készített Ferenc pápával, aki arra a kérdésre, hogy az ignáci lelkiség melyik eleme segíti őt a legjobban szolgálata megélésében, habozás nélkül azt válaszolta, hogy a megkülönböztetés^[1]. Ez a téma azóta is gyakran előfordul Jorge Bergoglio beszédeiben és írásaiban. Az Egyház megújulásának egyik fontos szempontját is abban látja, hogy mindinkább megkülönböztető közösséggé váljunk.^[2] De mit is jelent a megkülönböztetés? Hogyan forrásozik ez a pápa jezsuita gyökereiből, és melyek az ő sajátos hangsúlyai? Ebben az írásban az ignáci hagyomány fényében vizsgáljuk Ferenc pápa megkülönböztetéssel kapcsolatos gondolatait.

Az isteni akarat megtalálása turbulens közegben

Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlatos Könyve szerint a gyakorlatok célja, hogy a lelkigyakorlatozó „megtalálja az isteni akaratot, hogy életét aszerint rendezze és a lélek üdvösségét elnyerje.”^[3] Ignácot az a meggyőződés vezette, hogy Istennek minden emberrel van egy terve, és az élet nagyobb, de kisebb vonatkozásaiban is érdemes és szükséges keresni, mi az Isten akarata. Ezt fejezi ki az a formula is, amivel a legtöbb levelét befejezte: „Kérem az isteni Felséget, hogy bőségesen adja meg nekünk a kegyelmet, hogy az ő szentséges akaratát megismerjük, és egészen végrehajtsuk.”^[4]

Az isteni akarat megtalálása ugyanakkor turbulens környezetben történik. Ignác szerint az emberben háromféle gondolat van: „A saját magamé, (…) és két másik, amely kívülről jön, egyik a jó szellemtől, másik a rossztól.”^[5] Az ember az Isten és a Sátán közti küzdelem közepén áll, ahol egyaránt érik hatások Istentől és „az emberi természet ellenségétől”^[6]. A megkülönböztetés ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy fel tudjuk ismerni, mi jön Istentől, azt elfogadjuk, és mi az ellenségtől, azt pedig elutasítjuk.^[7]

Ferenc pápa az életszentségre való meghívásról szóló apostoli buzdításában^[8] ezt az ignáci nyomvonalat követi, amikor a keresztény lelki életről mint küzdelemről beszél. Olyan harcról, melynek során nem pusztán emberi gyengeségekkel kell megbirkózni, hanem a harcnak természetfeletti dimenziója is van, hiszen „állandó küzdelem az ördög ellen, aki a rossz fejedelme”, aki nem egy „mítosz, kép, szimbólum, ábra, vagy puszta gondolat” hanem „személyt jelent, aki gyötör bennünket”.^[9] A megkülönböztetés tehát annak eldöntése, hogy „valami a Szentlélektől jön, vagy a világ lelkétől, vagy az ördög lelkétől ered-e?”^[10]

A megkülönböztetés nemcsak az egyén feladata, hanem az egész közösségé. Ferenc pápa programadó dokumentumában, az Evangelii Gaudiumban minden keresztény közösséget arra buzdít, hogy vizsgálják meg az idők jeleit: „Tisztázni kell, mi lehet az Isten országának gyümölcse, és azt is, hogy mi ártalmas Isten tervére nézve. Ez nemcsak azt foglalja magában, hogy fel kell ismerni és értelmezni kell a jó lélek és a gonosz lélek mozgásait, hanem – és ez a döntő – a jó lélek mozgásait kell választani, és el kell utasítani a gonosz lélek mozgásait.”^[11] Ebben a megfogalmazásban világosan visszaköszön a Lelkigyakorlatos Könyv gondolatvilága.

A megkülönböztetés szíve: Jézus szemlélése

Hogyan lehet megkülönböztetni a lelkeket, mik a megkülönböztetés kritériumai? Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlatos Könyvében igen hangsúlyosak a szellemek megkülönböztetésének szabályai[12], amelyek abban adnak segítséget, hogy a lelkigyakorlatozó értelmezni tudja a bensőjében zajló folyamatokat. Számos gyakorlati tanács is szerepel benne a döntéshozatal és az Egyházhoz való helyes hozzáállás témájában is. Mégis most nem ezekben mélyednénk el, hanem egy alapvetőbb, minden megkülönböztetést lehetővé tevő szempontot szeretnénk kiemelni, ami talán épp az evidenciája miatt kerülheti el a figyelmünket. Az egész ignáci lelkigyakorlatos folyamatot áthat ugyanis egy alapvető törekvés: Jézus Krisztus szemlélése. Minden lelkigyakorlatos megkülönböztetési folyamat Krisztus folytonos  szemlélésének kontextusában zajlik, és e nélkül elképzelhetetlen. A lelkigyakorlatozó arra törekszik, hogy Jézust minél bensőségesebben megismerje, cselekvésének mozgatórugóit felismerje, magáévá tegye az Úr látásmódját, és barátjaként, társaként a cselekvésében is próbálja követni az Urat. A megkülönböztetés tengelye, hogy Jézus barátja és társa, meg akarja hallani Ura hívását és követni.^[13] Ha az előbb azt mondtuk, hogy Ignác központi törekvéseként Isten akaratát akarta keresni és követni, akkor érdemes pontosítani: legfőbb célja az volt, hogy Jézus barátja és társa legyen, Őt szolgálja és az Ő dicsőségére éljen – s ennek következménye, hogy kereste az Ő akaratát.

Ha Ferenc pápára tekintünk, szembeötlő, hogy mennyire szeretné a figyelmünket Jézusra irányítani. Ferenc újra és újra a Jézus Krisztussal való személyes találkozásra, barátságra hív meg.^[14] Számtalan idézetet hozhatnánk, de elég, ha csak legújabb apostoli buzdítása, a Christus Vivit gyönyörű fejezetére utalunk, amelyben a Krisztussal való barátságról szól. Ő a „nagy Barát”, aki mindennapi találkozásra hív, aki megajándékoz bizalmával, amely „szilárd és hűséges kapcsolat.” Olyan barátság ez, „amelyben az ember azt érzi, hogy egy a másikkal, ugyanakkor nagylelkű szeretet, amely arra indít, hogy a barát javát keressük.”^[15] Az Úr olyan barátságot kínál fel, amely „felbonthatatlan. Ő soha nem hagy el minket, még ha néha úgy látszik is, hogy hallgat.”^[16]

Az imádság tulajdonképpen beszélgetés ezzel a baráttal, amelyben „megengedi, hogy elmondjunk neki mindent, ami velünk történt, hogy bizalommal legyünk iránta, s ugyanakkor megajándékoz a bensőség és szeretet drága pillanataival, amelyekben Jézus belénk árasztja az életét.”^[17] Ez a barátság az első és legalapvetőbb hívás, amelyre Jézus hív minket – hangsúlyozza a pápa.^[18] A megkülönböztetés tehát itt kezdődik, ez az alapja: barátság Jézussal, és itt is végződik, mert a megkülönböztetésből fakadó döntések Jézus követésének lépései. Ezért mondja Ferenc pápa, hogy Ignác számára „a megkülönböztetés (…) eszköz, hogy mind jobban megismerje az Urat, és szorosabban kövesse.”^[19]

Ahhoz, hogy Jézus hangját megismerhessük és elkülöníthessük más hangoktól, érdemes kiemelni néhány tulajdonságot, amely mind az ignáci, mind a ferenci krisztuslátásban meghatározó.

Az irgalmas szeretet primátusa

A lelkigyakorlatokban Szent Ignác istenképe egyszerre hordozza az „isteni Felség” transzcendenciájának és a jézusi irgalom vonásait. Isten a végtelen „Teremtő és Úr”, az „örökkévaló Király”, „az isteni Fölség”, akinek tisztelettel és hódolattal tartozunk, aki ugyanakkor kicsinnyé lesz, megtestesül, lehajol, osztozik az ember sorsában, vállalja a szenvedést és a halált is értünk. Isten a „végtelen Jóság”, aki minden bűnünk ellenére is életben tart és megkönyörül rajtunk. A szelíd, alázatos Jézus, aki vágyakozik arra, hogy önmagát adja nekünk, és aki szeretetből meghal értünk.^[20] Ez az istenkép bontakozott ki, fejlődött az évszázadok során és kapott népszerű kifejezésmódot különösen a Jézus Szíve-tiszteletben, amelynek terjesztésében a jezsuiták központi szerepet játszottak.

Ferenc pápa működésében központi jelentőségű az irgalmas Isten hirdetése, ami egyrészt forrásozik a jezsuita neveltetéséből, de szorosan kapcsolódik egy egzisztenciális tapasztalathoz, a saját meghívás élményéhez is. ^[21] A vámos Máté meghívásának történetében saját sorsát fedezte fel: „Bűnös vagyok, akire rátekintett az Úr.” Jézus irgalomra gyúlt szívvel tekintett rá és választotta ki. Ebből a tapasztalatból született a pápa jelmondata is: „Miserando atque eligendo”.

Ferenc pápa számára^[22] a II. Vatikáni Zsinat tanítása nyomán az igazságoknak hierarchiájuk van, és ebben az első Isten feltétlen és irgalmas szeretete, amely az értünk meghalt és feltámadt Jézus Krisztusban jelenik meg. Számára az irgalmas Jézus Krisztus hirdetése megelőz minden más üzenetet. Előbb hív a Jézusban való hitre, és csak utána lehet beszélni dogmákról, erkölcsről. Mindennek kezdetén az élő Jézussal való kapcsolat áll, az Ő irgalmának megtapasztalása, befogadása. „Az Egyház első igazsága Krisztus szeretete. Az Egyház ennek a megbocsátó és önátadó szeretetnek a szolgálója és közvetítője az emberek között. Éppen ezért, ahol az Egyház jelen van, ott nyilvánvalóvá kell válnia az Atya irgalmasságának. Plébániáinkon, közösségeinkben, társulatainkban és mozgalmainkban – egyszóval bárhol, ahol keresztények élnek, mindenkinek rá kell találnia az irgalmasság oázisára.”^[23]

Ez a szempont, úgy vélem, kulcs Ferenc pápa értelmezéséhez. Az Amoris Laetitia dokumentumban a pápa hangsúlyozza, hogy az Egyház nem mondhat le az evangéliumi erkölcsi eszmények teljességének képviseletéről (például az érvényes szentségi házasság felbonthatatlansága), és sürgetőbbnek tartja a házasságra való előkészület erősítését és a házasságok megerősítését, mint az elbukottak pasztorációját.^[24] Ugyanakkor sokan vannak, „akiket a megsebzett és zátonyra futott szeretet jelölt meg. Vissza kell nekik adnia a bizalmat és a reményt (…) hogy világosságot adjon azoknak, akik elvétették az irányt vagy viharban vannak.”^[25] A pápa szerint „őrizni kell az Egyház erkölcsi tanításának épségét, mégis különleges figyelmet kell fordítani arra, hogy bemutassuk és bátorítsuk az evangélium központi értékeit, különösen a szeretet primátusát”^[26]. „Isten feltétel nélküli szeretetének” kell teret adni a lelkipásztorkodásban, és nem szabad elfelejteni, hogy „az irgalmasság az igazságosság teljessége és Isten igazságának legragyogóbb megnyilvánulása.”^[27] Ez az irgalmasság inspirálja a pápát, hogy segítse azokat is, akik messze kerültek az ideáltól, s keresse az utakat, hogy miképp lehet integrálni őket az Egyház közösségébe. Az Amoris Laetitia nyolcadik fejezete „A törékenység kísérése, megkülönböztetése és integrálása” címmel ehhez ad szempontokat. A helyzetek és életutak összetettsége miatt az egyetemes normákat nem lehet mechanikusan alkalmazni. A lelkipásztorok részéről szükség van személyes odafigyelésre, megkülönböztetésre. Az egyetemes normák figyelembevételével, ugyanakkor a személyes életút, a belső törekvések és külső körülmények, helyzetek figyelmes, gondos és imádságos mérlegelésével lehet előre haladni.^[28]

A szegény Krisztus követése

A lelkigyakorlatok egyik kulcselmélkedése, a „Két zászló” elmélkedés kezdetén Ignác a következőt javasolja: „Kérjem a gonosz vezér cselvetéseinek megismerését és a segítséget, hogy megőrizzem magamat azoktól. Kérjem az igazi élet megismerését, amelyet a legfőbb és igaz Vezér mutat, és a kegyelmet, hogy Őt utánozzam.”^[29] Ezt követően szemléletes képekben mutatja be a két vezér táborát és taktikáját. Krisztus fontos jellemzője, hogy ő maga egyszerű, szelíd, és hogy a szegénységet, a gyalázatok és megvetések kívánását és az alázatot ajánlja követőinek.^[30] Ezzel szemben az ellenség, Lucifer felfuvalkodottként jelenik meg, és a gazdagság, hiú tisztelet és a kevélység útján törekszik „az emberek behálózására”^[31]. Ha figyelmesen megnézzük, akkor Ignác tulajdonképpen a keresztet hordozó és a megfeszített Krisztust állítja a lelkigyakorlatozó elé.

Ferenc pápa egyik homíliájában^[32] beszélt arról, hogy miképp lehet felismerni, mi jön az Úrtól és mi nem. Szerinte a megtestesülés adja ehhez az alapvető kritériumot. Isten, aki testté lett, kiüresítette önmagát, egészen a kereszthalálig. Jézus Krisztus útja az alászállás, az alázat, és vállalja a megalázottságot is, és mások szolgálatához vezet. Ezzel ellentétben nem Jézustól van az olyan út, ami büszkeséghez és hiúsághoz vezet. Mondhatjuk, hogy Jézus útja a kereszt formáját ölti és a kereszt által győz. Ahogy a pápa máshol fogalmaz: „A keresztény győzelem mindig kereszt, ám olyan kereszt, mely egyidejűleg győzelmi zászló is, amit harcos gyengédséggel hordozunk a gonosszal vívott ütközetben.”^[33]

Ignác számára a szegénység, mint életmód az evangéliumi hitelesség egyik legfontosabb eleme volt. Nem véletlen, hogy a jezsuita Rendalkotmány írásakor épp a szegénység megélésének témája kapcsán végzett hosszú megkülönböztetést, amint azt a lelki naplója is tanúsítja, és választotta a szegénység radikálisabb formáját. A Rendalkotmányban így ír: „A szegénység a szerzetesrendek védőbástyája: megtartja azok jó szellemét, őrzi fegyelmét és sokféle ellenségtől megoltalmazza. Éppen ezért ezt a bástyát mindenféleképpen le akarja rombolni a gonoszlélek.”^[34]

Mindezek után nem meglepő az a törekvés, ami Jorge Bergoglio szegények melletti elköteleződését jellemzi, ami már pápai névválasztásában megnyilvánult, hiszen Assisi szentjének nevét választotta, hogy el ne feledkezzen a szegényekről. Az irányt, amelyet pápasága egyik vezérfonalául választott jól, kifejezi a következő mondat: „Vágyom egy szegényeket szolgáló szegény Egyházra.”^[35] Ferenc pápa számára az egyszerű életvitelre való törekvés és a szegényekkel való kapcsolat mélyen összetartozik, és mindkettő az evangéliumi hitelesség feltétele. A szegényekkel való törődés nem politikai vagy szociológiai kategória, hanem teológiai,^[36] mert „Isten szívében kiváltságos helye van a szegényeknek, olyannyira, hogy ő maga „szegénnyé lett” (2Kor 8,9).”^[37], bennük „fel kell ismernünk a szenvedő Krisztust.”^[38] Ferenc számára, mint ahogy Jézus számára, a szegények prioritást jelentenek, és szeretné, ha az egész Egyház ebbe az irányba haladna. Ferenc pápa megkülönböztetését és reformtörekvéseit mélyen áthatja az az ignáci vágy, hogy „valóságosabban kövessem Krisztus Urunkat és jobban hasonlóvá legyek hozzá, inkább akarom és választom a szegénységet a szegény Krisztussal, mint a gazdagságot.”^[39]

Az alázatos Krisztus követése

Szent Ignácnak a szegénység mellett hasonlóképpen nagyon fontos, hogy a hatalomra való törekvés szenvedélye távol legyen az ő fiaitól. A Rendalkotmányban így ír: „Rendkívül fontos a Társaság jó állapotának folytonos megőrzése végett, hogy nagy gondossággal zárjuk ki a nagyravágyást, amely minden államban és közösségben minden baj szülőanyja szokott lenni, és zárjuk ki a lehetőséget, hogy bárki, közvetlenül vagy közvetve valamilyen méltóságra vagy elöljáróságra törekedjen”^[40]

Ebből a perspektívából nézve talán jobban érthető, hogy miért ostorozza annyit Ferenc pápa a klerikalizmust mint azt a fajta hatalomgyakorlást, ami nem a szolgálat lelkületéből fakad, hanem a hatalom gyakorlójának felmagasztalására törekszik. Ilyenkor maga a vezető kerül a fókuszba, de igazából nem törődik azokkal, akiknek a szolgálatára hivatott volna. A klerikalizmus által létrejön egy zárt réteg, amely az újszövetségi farizeusokhoz hasonlóan lenézi a népet.^[41] Ez a mentalitás a „hiú tiszteletre” való törekvés és „kevélység”, amit Szent Ignác az ördög táboránál emleget. Ezzel szemben a néphez való közelség, a bárányszagú pásztor – amit Ferenc annyiszor hangsúlyoz – az „igazi Vezér”^[42] mintáját követi, aki szolgál, és az életét adja juhaiért. Mint látjuk, Ferenc számára a klerikalizmus elleni küzdelem mélyen az ignáci megkülönböztetés szempontjaiban gyökerezik.

A misszionárius tanítvány megkülönböztetése

Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlatos Könyve az evangéliumok Krisztusának sajátos szempontú szemlélése. Ignác Krisztusa a megtestesülésben önmagát kiüresítő, a szegénységet és a keresztet vállaló Isten Fia, aki szeretné meghódítani minden ember szívét. A lelkigyakorlatok két kulcsfontosságú elmélkedése, a Krisztus király hívása és a Két Zászló^[43] úgy állítja Jézust a lelkigyakorlatozó elé, mint aki társakat akar hívni a zászlaja alá, és küldeni akarja őket, hogy Jézust követve, Őt utánozva, Vele fáradozzanak, „hogy készek legyenek mindenkin segíteni”, és „szent tanítását elhintsék minden rendű és rangú ember között.” Ignác Istene olyan Isten, aki szüntelenül „munkálkodik és dolgozik”^[44] az emberekért, testi és lelki üdvösségükért, és ehhez keres munkatársakat. Ilyen módon a megkülönböztetés olyan folyamat, amelynek révén az ember megtalálja helyét Isten nagy üdvözítő művében, és engedi, hogy a Szentlélek vezetésével dolgozzon az Úr szőlőjében. Ennek a folyamatnak vannak nagy lépcsőfokai, mint az elköteleződés Krisztus mellett (ami tulajdonképpen a keresztség), majd az életállapot-választás (ami az ignáci lelkigyakorlatok tulajdonképpeni centruma), végül a választott életállapotban való hűséges szolgálat, megkülönböztetés a mindennapok apróbb és nagyobb helyzeteiben. 

A lelkigyakorlatokból fakadó kegyelem, amit a jezsuita rend alapítója, és általa az egész Jézus Társasága kapott, misszionáriusi karizma. A jezsuiták fő mozgató ereje kezdettől fogva a „hit védelme és terjesztése”^[45] volt. Ha Ignác életét nézzük, számára a megkülönböztetés első körben saját élethivatásának felfedezése volt, majd a körülötte születő misszionárius közösség benső élete és külső szolgálatai kapcsán felmerülő kérdések köré csoportosult. E megkülönböztetés különleges gyümölcse volt a Jézus Társasága Rendalkotmánya és vállalásai. A Rendalkotmány nem merev szabályok gyűjteménye, hanem megkülönböztetési szempontrendszer, amelynek egészét áthatja a missziós irányultság.[46] A megkülönböztetés az ignáci hagyományban mélyen összekapcsolódik a missziós gondolattal, hiszen olyan emberek gyakorlata, akik azt keresik, miképp lehetnek társai a világ üdvösségén munkálkodó Krisztusnak.

A misszionáriusi lelkület meghatározza Jorge Mario Bergoglio személyét, hiszen a jezsuitákhoz való csatlakozásának egyik fő motivációja is ez volt. Pápaságának alapvető iránya legfőbb jellemzője az evangelizációs törekvés. A programját összefoglaló Evangelii Gaudium apostoli buzdításában^[47] „új evangelizációs korszakot” hirdet meg, amelyben minden katolikus misszionárius tanítványként él, s az egész Egyház az „állandó misszió állapotában” létezik. A misszió tehát immár nem távoli földrészekre vonatkozik, hanem minden plébánia, katolikus közösség küldetése. Ehhez pedig „evangéliumi megkülönböztetés” szükséges, amely „a missziós tanítvány körültekintése”. Ebből a lelkületből származik Ferenc szenvedélyes felhívása, hogy az Egyház ne zárkózzon be, hanem merjen elindulni a perifériák felé: „Lépjünk ki, hogy mindenkinek felkínáljuk Jézus Krisztus életét. (…) szívesebben látok egy olyan Egyházat, amelyet baleset ért, amely megsebesült és bepiszkolódott, miközben kiment az utcákra, mint egy olyan Egyházat, amely belebetegedett a zártságba és a kényelembe, mert a saját biztonságához ragaszkodott. (…) Ha valaminek szentül nyugtalanítania és aggasztania kell a lelkiismeretünket, akkor az az, hogy oly sok testvérünk él a Jézus Krisztussal való barátság ereje, világossága és vigasztalása nélkül, az őt befogadó hívő közösség és az élet értelmének horizontja nélkül.”^[48] Ferenc tehát olyan Egyházról álmodik, amely evangelizál és gyógyítja az emberiség sebeit, ami inkább hasonlít egy tábori kórházhoz csata után, mintsem egy jól védett erődítményhez, ahol steril körülmények között él a kevés kiválasztott.

Amikor a pápa az Egyház reformjáról beszél, akkor ebben az evangelizációnak kulcsfontosságú szerepe van, sőt ez számára a megújulás fő kritériuma: „Olyan missziós választásról álmodom, amely képes átformálni mindent, hogy a szokások, stílusok, időbeosztások, nyelvezetek és minden egyházi struktúra inkább a mai világ evangelizálására alkalmas csatornává váljon, mintsem az önfenntartás eszköze legyen.”^[49] Mondhatjuk, hogy Ferenc tele van változási törekvéssel, újító, mégis ebben vezeti, ami az Egyház életének legősibb princípiuma, az evangelizáció. Az Egyház a Szentlélek kiáradása után Péter pünkösdi beszédével indult útjának. A legősibb törekvéshez ragaszkodni a legkonzervatívabb magatartás – mégis ez az az erő, ami az Egyházat a folytonos megújulásra ösztönzi.

Kísérés és meghallgatás

Az ignáci lelkigyakorlatos folyamatban igen fontos szerepe van a külső kísérőnek is. Az Istennel való párbeszéd (imádság) és az emberi párbeszéd (kísérés) szorosan áthatja egymást. A kísérő egyik fő feladata a meghallgatás, segíteni, hogy a lelkigyakorlatozó képes legyen észlelni a saját lelkében zajló folyamatokat, ki tudja mondani gondolatait, vágyait, érzéseit.

Ferenc pápa is hangsúlyozza a kísérés és az ehhez kapcsolódó meghallgatás fontosságát. A téma különösen a fiatalokról szóló apostoli buzdításban fordul elő sokszor. A fiatalok „olyan Egyházat keresnek, amelyik jobban odahallgat, és nem állandóan elítéli a világot.”^[50] „A fiataloknak szükségük van arra, hogy tiszteljük a szabadságukat, de arra is szükségük van, hogy kísérjük őket.”^[51] Ehhez pedig a családok és a közösségek mellett „szakértők és a kísérésnek szentelt személyek” is kellenek, akikben megvan a „meghallgatás karizmája, melyet a Szentlélek ébreszt a közösségekben, intézményes elismerést is kaphatna az egyházi szolgálat érdekében”^[52] – írja a pápa. A kísérőknek együtt kell járniuk az utat a fiatalokkal, tisztelve szabadságukat, ugyanakkor biztosítani azokat az eszközöket, amelyek a döntési folyamat eredményességéhez vezetnek.^[53] A meghallgatás modellje az emmauszi tanítványokat kísérő Jézus, aki „csatlakozott hozzájuk, és hosszú szakaszon együtt ment velük azon az úton, amely épp a helyes úttal ellenkező irányba vitt.”^[54] Ez tette lehetővé, hogy meg tudjanak fordulni. Ez a fajta önzetlen meghallgatás jelzi, „hogy a másik személye számunkra elgondolásainál és döntéseinél fontosabb érték.” Azaz a kísérő valamilyen formában Isten feltétlen, elfogadó szeretetét tudja közvetíteni. Ugyanakkor mégsem állhat meg a puszta elfogadásnál, mert ez a „meghallgatás segít felismerni a jó Lélek üdvözítő szavait, melyeket az Úr igazsága intéz hozzánk, de a gonosz lélek csapdáit, csábításait és félrevezetéseit is.”^[55] Kérdéseket tesz fel, amelyek ahhoz segítik az illetőt, hogy „ne csak a felületes vágyait lássa, hanem azt is, hogy mi volna a kedvesebb az Úrnak”^[56]– szíve igazi mélységeibe tekintve.

A meghallgatás fontos jellemzője minden megkülönböztetési folyamatnak, ugyanakkor nemcsak befelé, és nem csak a kísérővel való párbeszédben, hanem része a szélesebb valóságra való odafigyelés is. „A megkülönböztetés mindig az Úr jelenlétében történik, figyelve a jelekre, az eseményekre, meghallgatva az embereket, különösen a szegényeket”^[57] – mondja Ferenc. Talán ezzel is magyarázható a pápa azon törekvése is, hogy a korábbiakhoz képest nagyobb szabadsággal nyilvánuljanak meg a vélemények például a szinódusokon és általában az Egyházban.

Csend és kegyelem

Az ignáci lelkigyakorlatok igénylik a csendet, a szokásos aktivitásból való visszavonulást, az Istenre irányított osztatlan figyelmet.^[58] Ferenc pápa szerint is elengedhetetlen a megkülönböztetéshez a hosszas csend és az imádság, „így tudjuk lehetővé tenni a Szentlélektől megvilágosított életből fakadó új szintézis megszületését.”^[59] A megkülönböztetéshez szükséges a lelkiismeret nevelése is^[60], a jótettek, az erények gyakorlása, és az irgalmasság cselekedetei.^[61]

Végső soron pedig a megkülönböztetés természetfeletti ajándék. Fel kell ugyan használni minden emberi bölcsességet, pszichológiai, szociológiai vagy morális értéket, de Ferenc pápa szerint a megkülönböztetés több ennél. Nem elégséges a mégoly bölcs egyházi szabályok mechanikus alkalmazása sem, mert Isten misztériumába lépünk be, „az engem ismerő és szerető színe előtt zajló életem értelméről van szó, amelyért odaadhatom magamat, és amelyet az Atyánál jobban senki nem ismer,”^[62] és végezetül „a megkülönböztetés elvezet a halhatatlan élet forrásához”, Jézus Krisztushoz.

Loyolai Szent Ignác is hangsúlyozza, hogy a megkülönböztetés végső soron felülről jövő ajándék: szükséges a fiatal jezsuiták alapos képzése, de a konkrét helyzetekben való helyes döntésre „csak a Szentlélek kenete és az az okosság taníthatja meg őket”.^[63]

Egyház és engedelmesség

A jezsuita rend karizmájának egyik sajátossága a pápának való engedelmességi fogadalom, amely a missziós küldetésre vonatkozik. Ennek motivációját a Társaság alapító irata így magyarázza: „A saját akaratunkról való lemondás és a Szentlélek biztosabb vezetésének elnyerése érdekében igen hasznosnak ítéltük.”^[64] Ignác számára az egyházi elöljáró döntése a megkülönböztetési folyamat sarokpontja volt. Számára evidencia volt az Egyház iránti bizalom. Ennek egyik legkifejezőbb megnyilvánulása az egyházias érzület szabálysorozata^[65], különösen a következő pont: „Hogy mindenben biztos úton járjunk, mindig azon az állásponton kell lennünk, hogy amit én fehérnek látok, feketének higgyem, ha a hierarchikus Egyház úgy dönt; azért, mert hiszem, hogy ugyanaz a szellem, ami Krisztus Urunk, a Jegyes és az Egyház, az ő jegyese között van, kormányoz és irányít bennünket lelkünk üdvösségére. Mert ugyanaz a Lélek és a mi Urunk – aki a tízparancsolatot adta – irányítja és kormányozza szent Anyánkat, az Egyházat.”^[66] A jezsuita eljárásmódban nagyon fontos, sőt ahogy Ignác mondja, „mindennél fontosabb”, hogy az elöljárók jól ismerjék a szerzeteseiket, és azok párbeszéd keretében fel tudják előttük tárni gondolataikat, meglátásaikat, vágyaikat, de kísértéseiket is. Ezen belső dialógus, valamint a külső helyzetek alapos ismerete, a konzultáció és imádság után dönt az elöljáró egy-egy jezsuita küldetésről. A szerzetes azzal a bizalommal engedelmeskedik, hogy nem pusztán egy ember szavát követi, hanem titokzatos módon rajta keresztül Krisztus küldetésében jár.^[67]

Ferenc pápa az egyházias érzület szabályait így kommentálja: ezeket „nem vitapontokra adott pontos instrukciókként kell olvasnunk (néhány instrukció talán anakronisztikus lehet), hanem inkább példaként, amellyel Ignác arra buzdít, hogy szálljunk szembe (agere contra) az ő idejében uralkodó egyházellenes szellemmel, és mindig teljesen és határozottan édesanyánk, az egyház oldalára álljunk. Nem az volt e szabályok célja, hogy vitapontokat igazoljunk, inkább az, hogy olyan tereket nyissunk meg, ahol a Szentlélek működhet a maga idejében. A jó szellemben és megkülönböztetéssel végzett szolgálat tesz bennünket az egyház emberévé – egyházi emberré, nem pedig klerikális emberré! –, vagyis másokért élő emberekké, akik semmit sem birtokolunk a magunk számára, ami elszigetelne minket másoktól, hanem mindenünket, amink csak van, betesszük a közösbe, és mások szolgálatára használjuk.”^[68]

Jorge Bergoglio, mióta pápává választották, nincs könnyű helyzetben, mert míg egy jezsuita megkülönböztetését mindig segíti az elöljárója, és ő tesz pontot a megkülönböztetési folyamat végére, a pápa a legfőbb elöljáró az Egyházban, akiről az mondja a Katekizmus, hogy „hivatalából fakadóan – mert Krisztus helyettese és az egész Egyház pásztora – teljes, legfőbb és egyetemes hatalma van az Egyház fölött, melyet mindig szabadon gyakorolhat."^[69] Azt tehet hát, amit csak akar? Nyilván nem. Isten szolgáinak szolgája nem önkényúr, nem áll felette Isten írott vagy áthagyományozott szavának, hanem szolgál neki.^[70]

Egy másik fontos szempont: Péter utóda arra hivatott, hogy a hívők egységének látható princípiuma legyen. Ferenc pápa számára kedvelt kép a jó pásztor alakja, akinek egyik fő jellemzője, hogy együtt halad a néppel. Ez azt is jelenti, hogy a pásztor nem siethet úgy előre, hogy a nyája leszakad tőle. Itt viszont komoly benső feszültség támad Jorge Bergoglio jezsuita gyökerei és péteri szolgálata között. A jezsuiták misszionáriusi elhivatottságukból fakadóan természetük szerint a határokra mennek, mindig új evangelizációs módszereket keresnek, kapcsolatba lépnek az Egyháztól távoli emberekkel. A történelem során a jezsuiták nagyszerű új dolgok mozgatói voltak, olykor pedig túlontúl előre siettek. Számos esetben a pápák húzták be a féket, majd évtizedek, esetleg évszázadok múltán jóváhagyták, vagy éppen példaképnek állították a jezsuita újítókat (lásd például Matteo Ricci). A péteri szolgálat a hitletétemény és az egyházi egység megőrzésének felelősségével természeténél fogva inkább konzervatív, és az óvatosan haladás jellemzi. Jorge Bergogliónak tehát egymással erős feszültségben lévő princípiumok között kell egyensúlyoznia. Talán ez követeli a legnehezebb megkülönböztetést, úgy haladni előre, hogy közben ne szakadjon le nyájának jelentős része.

Élethivatás és megkülönböztetés

Szent Ignác számára a megkülönböztetés első szintje a jó és rossz között húzódik. Itt alapvető irányt adnak a külső isteni és egyházi parancsolatok. Az első jezsuiták nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a keresztény életmód ezen alapvető irányjelzőit magyarázzák. A megtérés üzenetét hirdették. Ezért beszéltek a tíz parancsolatról, a főbűnökről és az erényekről, az emberi élet céljáról. A lelkigyakorlatok legegyszerűbb és szélesebb tömegeket megszólító verziói is ezekről a témákról szóltak.[71] A Lelkigyakorlatos könyv egyik alapimádsága, az exámen is egy eszköz arra, hogy „bűneinktől megtisztuljunk és jobban gyónjunk.”[72] Megvizsgálni a gondolatokat, szavakat, cselekedeteket és elutasítani azt, ami rossz, és törekedni arra, ami jó.

Ignác szerint, amikor döntés helyzetben vagyunk, akkor a választás tárgya mindig csak valami olyan lehet, ami jó: „Szükséges, hogy mindaz, ami között választani akarunk, önmagában véve közömbös vagy jó legyen és a hierarchikus Anyaszentegyház szellemével megegyező, ne pedig rossz, vagy azzal ellenkező.”[73]

A parancsolatok által adott külső keretek, ugyanakkor nem adnak mindenre választ. A jó cselekvés tere ugyanis széles. Milyen életpályát válasszak? Hogyan használhatom javaimat jobban Isten szolgálatára? Miképp újulhatna meg az életem egy már választott életállapotban? Itt lép be a megkülönböztetés második szintje, amikor két, vagy több önmagában jó alternatíva között kell megkülönböztetni, hogy melyik van jobban „Istennek, a mi Urunknak dicsőségére s dicsőítésre és lelkem üdvösségére.”[74] Ignác lelkigyakorlatos módszere több utat is javasol az ilyen jellegű megkülönböztetésre és döntésre, amelyek részleteire most nem térhetünk ki.[75] Ignác személyes tapasztalata volt, hogy Isten képes közvetlenül szólni az emberhez, gondolatok, érzések, vágyak által impulzusokat ad az emberi szívnek, amely révén felismerhető az isteni hívás az élet egészen konkrét választásaira vonatkozóan.

Ferenc pápa a Christus Vivit apostoli buzdításában amikor a hivatástisztázásról beszél, akkor a Jézussal való barátság alapmeghívásából indul ki: „Alapvetően fontos felismerni és fölfedezni, hogy Jézus minden fiataltól elsősorban a barátságot kéri.”[76] A pápa szerint minden hivatás mindig a másokhoz szóló küldetést is jelenti, „másokért való lét”. Ez a hívás értelmet, és célt ad az emberi életnek, arra vezet, hogy a legjobbat hozza ki magából Isten dicsőségére és a többiek javára. „Mert földi életünk abban találja meg beteljesedését, ha ajándékká válik.”[77] Persze ennek a hivatásnak kibontakozása nem magától érthetődő, veszélyezteti[78] a gazdagság, informatika világába való elmerülés és talajvesztettség, függőségek különféle formái, az erőszak, saját erkölcsi tévedéseiknek a következményei, digitális környezetben való elmagányosodás és manipuláció. A fiatalokat veszélyezteti az is, amikor elodázzák a fontos döntéseket, döntésképtelenné válnak. A panaszkodás, vagy a túlzott aggodalmaskodás is bénítóan hathat rájuk.

Ferenc pápa szerint a hivatás Jézus baráti meghívása. „A hivatás felismeréséhez tudni kell, hogy az egy baráttól Jézustól érkező meghívás.” A hivatás a Barát ajándéka, aki a legjobbat szeretné adni, szeretne örömet okozni a barátjának és mivel ismeri, ezért tudja, hogy mi fog neki majd igazán örömet és boldogságot okozni. „Ezt a baráti megkülönböztetést ajánlom a fiataloknak modellként ahhoz, hogyan értsék meg, mi Istennek az ő életükre vonatkozó akarata.”[79] Ez a hivatás tud kibontakozni akár a családos hivatásban, a munkában, vagy papi, szerzetesi életben.[80]

Ha Ferenc pápa gondolatmenetét összevetjük a klasszikus ignáci úttal, akkor azt látjuk, hogy alapvetően hasonló megközelítést alkalmaz, csak a mai fiatalok nyelvén, mai képekkel, személyes és Jézus központú narrációval mutatja be a megkülönböztetés útját, anélkül, hogy választási procedura finomságainak részleteibe bonyolódna.

Az útonlét lelkisége

Ignác élete végén, amikor egyik rendtársának elbeszélte életét, zarándoknak nevezte önmagát. Ebben az elbeszélésben megosztotta, hogy miképp vezette őt lépésről lépésre az Isten. Ignác megtérése után sem volt mentes tévedésektől, túlzásoktól, bizonytalanságoktól. Olykor bezárultak előtte kapuk, amikor új utakat kellett keresnie. Alaptapasztalata mégis az volt, hogy Isten vezette az úton.

Ferenc pápa is kedveli az útonlét képét. Az, aki úton van, még nem tud mindent, bizonytalanság is van az állapotában. A megkülönböztetés folyamatának sajátossága, hogy hitben kell járni az utat, és léteznek olyan szakaszok, amikor zavarodottság is támadhat. „A bizonytalanság ott van minden igazi megkülönböztetésben, amely nyitott a lelki vigaszból fakadó megerősítésre.”^[81] Mert „abban, hogy az Istent keressük és megleljük minden dologban, mindig marad egy mezsgyéje a bizonytalanságnak.” A megkülönböztetéshez el kell indulni, el kell engedni korábbi bizonyosságokat, és megnyílni egy nálunk nagyobb perspektívára. ^[82]

A világegyház vezetése rengeteg megkülönböztetési helyzetet jelent, igen komplex eseteket, és nagyon sok szereplőt érint. Mindezeken a döntésekre a Szentlélek jelenléte mellett nyilván rányomja bélyegét az emberi törékenység is. Nem kell azt gondolnunk, hogy Ferenc pápa minden megkülönböztetésének eredménye tökéletes és tévedhetetlen. A történelem arra tanít, hogy még a szent pápáknak is voltak erősen problematikus döntéseik. Jorge Bergoglio önvallomása pedig nyilvánvaló: „Bűnös vagyok, akire rátekintett az Úr.” Mégis hisszük, hogy Isten képes törékeny szolgáin keresztül is vezetni az ő népét, és nem hagyja magára Péter hajóját.

Ferenc pápa útmutatásából inspirálódhatunk, hogy tekintetünket folyamatosan az Úr Jézusra irányítsuk, akinek irgalmas szíve, szegénysége, alázata, missziós lelkülete alapvető irányokat ad a saját megkülönböztetéseinkhez, amihez szükséges a figyelem, a meghallgatás, az imádság csendje és az Egyház szeretete. A megkülönböztetés végső soron pedig Isten Szentlelkének ajándéka.

Aki már végigment megkülönböztetési folyamaton, tudja, hogy fények és árnyak, örömök és félelmek, bizonytalanság és bizonyosság, zavar és világosság mind részei a zarándokútnak, amely során valami szép születik meg. Talán most Egyházunk is olyan stádiumban van, amikor korábbi bizonyosságok megrendülni látszanak, s ilyenkor talán még inkább érdemes megfogadni Ferenc pápa tanácsát: „Nagyon kell bíznunk a Szentlélekben, aki »gyöngeségünkben segítségünkre siet« (Róm 8,26). De ennek a nagylelkű bizalomnak táplálkoznia kell, ezért szüntelenül hívnunk kell őt. Ő képes kigyógyítani mindenből, ami elgyengít a missziós feladat végzése közben. Igaz, hogy ez a láthatatlanba vetett bizalom bizonyos szédülést okozhat: olyan, mintha elmerülnénk a tengerben, ahol nem tudjuk, mivel találkozunk. Ezt én magam is sokszor megtapasztaltam. Mégis, nincs nagyobb szabadság, mint ráhagyatkozni a Lélekre, lemondva arról, hogy mindent kiszámítsunk és ellenőrizzünk; mint engedni, hogy ő világosítson meg, vezessen, irányítson, és abba az irányba indítson, amerre csak akarja. Ő jól tudja, mire van szükség minden korszakban és minden pillanatban. Ezt úgy mondják, hogy titokzatosan termékenyek vagyunk.”^[83]

(Az írás a Vigilia 2019. októberi számában megjelent cikk némileg bővített változata.)

^[1] Jó napot! Ferenc pápa vagyok, JTMR, Budapest, 2013. 16.

^[2] Vö. Nicholas Austin SJ https://www.thinkingfaith.org/articles/francis-discerning-pope, http://www.margaretbeaufort.cam.ac.uk/2018/09/25/towards-a-discerning-church-responding-to-the-call-of-pope-francis/

^[3] Loyolai Szent Ignác, Lelkigyakorlatok, Budapest, JTMR, 1994. 1. pont, továbbiakban Lgy 1. 

^[4] Loyolai Szent Ignác, Levelek, JTMR-EFO, Budapest, 2004, 95.

^[5] Lgy 32.

^[6] Vö. Lgy 10.

^[7] Vö. LGY 313.

^[8] Gaudete et exultate, SZIT, Budapest, 2018.

^[9] GE 159-161.

^[10] GE 166.

^[11] Evangelii Gaudium, SZIT, Budapest, 2014, 51.

[12] Vö. Lgy 313-344.

^[13] Vö. LGY 91.

^[14] Vö. EG 1, 3, 11.

^[15] Christus Vivit, SZIT, Budapest, 2019,152.

^[16] CV 154.

^[17] CV 155.

^[18] Vö. CV 250.

^[19] Jó napot! Ferenc pápa vagyok, 16.

^[20] Vö. Lgy 95, 144, 234.

^[21] Jó napot! Ferenc pápa vagyok, 14.

^[22] Vö. EG 36,37,110.

^[23] Misericordiae Vultus, SZIT, Budapest, 2015, 12.

^[24] Vö. Amoris Laetitia, SZIT, Budapest, 2016, 307, 291; a dokumentum felépítése is ezt tükrözi, hiszen a buzdítás szíve a keresztény házasság ideálját mutatja be, lásd a 3-5. fejezeteket, ezt követi csak a problémás kérdések tárgyalása.

^[25] AL 291.

^[26] AL 311.

^[27] AL 311.

^[28] Vö. 242-243, 249, 296-98, 300, 304, 305, 312, Nicholas Austin SJ, “Discernment charged with merciful love”: Pope Francis’ Amoris Laetitia, on Love in the Family, http://www.thinkingfaith.org/articles/discernment-charged-merciful-love-pope-francis%E2%80%99-amoris-laetitia-love-family-0, Alain Thomasset SJ, kommentárja az Études-ben, http://www.tavlatok.hu/net/PDF-ek/AMORIS_LAETITIA.pdf

^[29] Lgy 139

^[30] vö. Lgy 146

^[31] Lgy 142

^[32] http://w2.vatican.va/content/francesco/en/cotidie/2014/documents/papa-francesco-cotidie_20140107_heart-market.html

^[33] EG 85

^[34] Jézus Társaságának Rendalkotmánya és Kiegészítő Szabályok, JTMR, Budapest, 1997, 816, következőkben Ra.

^[35] EG 198, Andrea Riccardi (szerk), Ferenc pápa és az ő ideje, Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2019, 219-243.

^[36] Vö. EG 198.

^[37] EG 197.

^[38] EG 210.

^[39] Lgy 167.

^[40] RA 817.

^[41] Vö. https://www.magyarkurir.hu/hirek/feren-papa-klerikalizmus-ott-kezdodik-amikor-nem-akarunk-torodni-az-emberekkel , https://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-klerikalizmus-rossz-amely-eltavolitja-nepet-az-egyhaztol/

^[42] Lgy 143.

^[43] Lgy 91-100, 136-148.

^[44] Lgy 236.

^[45] Ra, Formula Instituti 1550, 1.

[46] Szíve és animátora a küldetésekről szóló VII. fejezet

^[47] Vö. EG 1,17,26, 50, 110, 120-121.

^[48] EG 49.

^[49] EG 27.

^[50] CV 41.

^[51] CV 242.

^[52] CV 243.

^[53] CV 246.

^[54] CV 29.

^[55] CV 293.

^[56] CV 294.

^[57] Jó napot! Ferenc pápa vagyok, 17-18.

^[58] Vö. Lgy 20.

^[59] GE 171.

^[60] Vö. GE 281-282.

^[61] vö. http://w2.vatican.va/content/francesco/en/cotidie/2016/documents/papa-francesco-cotidie_20160107_the-only-criterion.html

^[62] GE 170.

^[63] Ra 414.

^[64] Ra, Formula Instituti, 3.

^[65] Vö. Lgy 352-370.

^[66] Lgy 365.

^[67] Vö. RA 84,85, 91,92

^[68] Spadaro-interjú

^[69] KEK 882.

^[70] Vö. DV 10.

[71] Vö. Lgy 18, 238-243.

[72] Lgy 32-43.

[73] Lgy 170.

[74] Lgy 179.

[75] Vö. Lgy 169-184.

[76] CV 250.

[77] CV 254.

[78] Vö. CV 251, 252, 74, 72, 83, 88, 89, 140-143.

[79] CV 287.

[80] vö. CV 259-277.

^[81] Jó napot! Ferenc pápa vagyok, 37.

^[82] Vö. https://www.thinkingfaith.org/articles/francis-discerning-pope

^[83] EG 280.