Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

Száz év után, avagy a Rerum novarumtól a Centesimus annusig: hogyan gondolkozzon egy katolikus a politikáról?

2019.12.16. 09:29 SzabóFerencSJ

 

rerum_1.jpg

„Ecclesia semper reformanda”

                                                                Krisztus a Fő szent, de testének tagjai bűnösök,

                                                                ezért az egyház „mindig megtisztulásra szorul,

                                                                szüntelenül a bűnbánat és a megújulás útját járja.”

                                                                                                 (Lumen gentium, 8)

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) november 13-án körlevelet adott ki Megújulás a szeretetben címmel.[1] A körlevél etikai szempontból áttekinti a következő társadalmi problémákat: népesedési válság, a nevelés-oktatás helyzete, a szegénység problémája, a népmozgások által felvetett kérdések. Veres András, a püspöki kar elnöke Evangéliumi értékrend az emberhez méltó életért című kommentárja elején ezt írja: „Nincs olyan emberi közösség, még az Egyház sem, amelyet ne lehetne és ne kellene állandóan tökéletesíteni. Ezért a pápák rendszeresen adnak ki szociális kérdésekkel foglalkozó körleveleket, amelyeket a helyi püspökkari konferenciák a saját társadalmukra vonatkoztatva értelmeznek.” Veres püspök itt szerencsésen utal az MKPK 1996-os Igazságosabb és testvéribb világot! című körlevelére.

Olvasva az új körlevelet, amely néhány aktuális kérdést tárgyal az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus előkészületeként, magam is mindjárt arra az 1996-os körlevélre gondoltam, amely egy nehéz időszakban eligazítást adott az egyház és a politikai közösség kapcsolata, a hívők közéleti elkötelezettsége kérdéseiben. E körlevél több megállapítását ma is érvényesnek tartom.

Egy érdekes könyvbemutató és vele kapcsolatos előadások, tanulmányok is indítást adtak az emlékező reflexiókhoz. 2019. december 12-én mutatták be a 35 éve a Vigilia élén – Lukács László című gyűjteményes kötetet[2], amelyben a piarista tanár, író, teológus, lapszerkesztő gazdag munkásságát idézik fel pályatársai. Ez alkalommal Lukács László – 35 évig a Vigilia főszerkesztője – átadta hivatalát Görföl Tibor teológusnak, aki eddig főszerkesztő-helyettes volt.

Az említett tanulmánykötetben (44–56. oldal) felfigyeltem Csaba László közgazdász Katolicizmus, társadalom, Vigilia című írására. Az éleslátó szakember a magyarországi katolikus egyház és a politikai társadalom kapcsolatának száz évét tekinti át madártávlatból, többször találó célzásokkal és kellő kritikával, helyenként azonban egyoldalú nézettel. Anélkül, hogy végigvenném elemzéseit a magyar valóság évszázados alakulásáról, teológusként kiegészítésként megvilágítom a katolikus egyház és a politikai közösség kapcsolatára vonatkozó egyházi tanítást. Végül kitérek Prohászka Ottokár gyakran félreértett/magyarázott szerepére az ország 1919 utáni erkölcsi megújulásában, illetve megvilágítom a II. vatikáni zsinatot fél századdal megelőző egyházi reformtörekvéseit, amelyek Ferenc pápa korában is időszerűek.

„Igazságosabb és testvériesebb világot!”

„Az egyház hivatása az, hogy minden történelmi helyzetben hirdesse az Evangéliumot, megmutassa az utat az örökkévalóság felé, s ennek tudatában adjon szempontokat földi életünk alakításához. Ez a küldetés azt a felelősséget rója ránk, magyar katolikusokra, hogy Magyarország fennállásának 1100., a magyar kereszténység 1000. évfordulóján, az új évezred küszöbén vegyük szemügyre hazánk jelenlegi helyzetét, az itt élő emberek életét: azokat a reményteli esélyeket és lehetőségeket, amelyeket az 1989-1990-es politikai változások megnyitottak előttünk, de lássuk a társadalmat nyomasztó gondokat is.”

Így jelölték meg a magyar főpásztorok az 1996-os körlevél elején a dokumentum megírásának indítékait. Több szakember részt vett kidolgozásában, így a helyzetkép minden világnézetű és pártállású olvasó szemében tárgyilagosnak tűnik, még ha a megoldásokat másképpen látják is. A sajtóvisszhangok és a körlevél tematikájáról szóló tanulmányi napok, viták (például a Kossuth Klubban rendezett vitaestek vagy a püspöki körlevél és a Fidesz vitairata egybevetésére rendezett konferencia) azt bizonyítják, hogy a magyar jövőért aggódó polgárok érdeklődéssel fogadták e fontos körlevelet, és közösen keresni akarják a kibontakozás útját.

A feladat nem volt könnyű, amint a dokumentum 3. pontja is leszögezte: „Magyarország történelmében is új szakasz kezdődött. 1989-1990-ben az a reménység töltött el sokunkat, hogy az évtizedeken át tartó idegen függőség és a diktatórikus egypártrendszer megszűnésével, a demokratikus jogállam megteremtésével jólét köszönt országunkra. Hamarosan azonban meg kellett tapasztalnunk, hogy az Ígéret Földje még messze van. Sokakat eltöltött az illúzió, hogy a politikai szabadság automatikusan meghozza a boldogulást is. Évekbe telt, mire föl lehetett mérni, hogy az elmúlt évtizedek milyen pusztítást okoztak nemcsak a politikai, a társadalmi és a gazdasági életben, hanem az állampolgárok erkölcsi életében, értékrendjében is. Nem feledkezhetünk meg természetesen azokról az értékekről, amelyeket sokan közülünk hordoznak és hordoztak az elmúlt évtizedekben is. Ennek ellenére azonban hosszú idő kell annak tisztázásához is, milyen úton kell továbbhaladnia az országnak, s milyen lépéseket kell megtennie ahhoz, hogy megteremthesse a szabad és boldog emberi élet feltételeit a társadalom minden polgára és rétege számára.”

A körlevél végén a püspökök kérik az olvasókat, küldjék el az észrevételeket, véleményeket, hozzászólásokat a testület Tömegkommunikációs Irodájához a „közös továbbgondolás érdekében”.

Ezt a felszólítást megszívlelte a Távlatok szerkesztősége is.[3] Ezért a folyóirat 1997. tavaszi, nyári kettős és az októberi száma a körlevél témaköreivel foglalkoztak. Túl a helyzetelemzésen, főleg a néhol túl rövidnek tűnő, nem eléggé konkrét Szempontok és ajánlások című részekhez kívántunk hozzászólni, a „továbbgondoláshoz” bővebben felhasználva az egyház szociális tanítását.

Száz év után – a Rerum novarum korszerűsítve 

II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevelében (1991) felvázolta az egyház szociális tanításának százéves történetét a  Rerum novarumtól napjainkig, és korszerűsítette a világfejlődés, valamint a II. vatikáni zsinat tanítása távlatában.

Az egyház társadalmi tanításának lényege, amelyet VI. Pál, II. János Pál, XVI. Benedek és Ferenc pápa egyaránt hirdet, az emberi személy teljes felszabadítása, a vallási és etikai értékek elsőbbsége. Bármilyen ideológia vagy pártprogram ellentétes a keresztény világnézettel, ha az embert egydimenzióssá akarja lefokozni. II. János Pál például Centesimus annus (=CA) kezdetű körlevelében egyaránt bírálja a marxista kommunizmust és a liberális kapitalizmust (ezt már megtette a Laborem exercens körlevélben is). De míg az ateista történelmi materializmus ideológiáját és az abból következő politikai gyakorlatot minden további nélkül elveti, a liberalizmusról kissé árnyaltabban szól. Utóbbinál is a jogrend tiszteletben tartását és a teljes emberi szabadság biztosítását hangsúlyozza, tehát a szolidaritást emeli ki, megbélyegezve a korlátlan szabadságot a gazdasági életben. (CA 41–42)

Már VI. Pál pápa hangsúlyozta az Octogesima adveniens kezdetű apostoli levélben (a Rerum novarum 80. évfordulóján intézte Maurice Roy bíboroshoz), hogy az egyház szociális tanítása nem adhat receptmegoldásokat, hiszen az egyes országok helyzete nagyon különböző. Ezért „az egyes keresztény közösségek kötelessége, hogy ezt elvégezzék, vagyis hogy országuk helyzetét a valóságnak megfelelően elemezzék, az Evangélium változhatatlan szavainak fényénél megvilágítsák, hogy az Egyház társadalmi tanításából merítve határozzák meg az elemzés elveit, a helyzet értékelésének szempontjait és a cselekvés irányait...” (OA 3)

Később a dokumentum (OA, 50. pont) leszögez egy lényeges elvet a megkülönböztetéshez. Eszerint ugyanaz a hit különböző társadalmi-politikai elkötelezettségekhez vezethet el, ezért a katolikusoknak tiszteletben kell tartaniuk egymás véleményét és választását. Persze a szociális körlevelek megjelölik a szélső határokat is. A hívő katolikus nem választhat nyugodt lelkiismerettel olyan irányt vagy politikai programot, amely tagadja természetfeletti hivatását, és a közéletből ki akarja szorítani a vallást, korlátozza az egyház evangelizáló tevékenységét. [4]

Ezért kell a hívőknek részletesebben ismerniük az egyházi tanítást, illetve megvizsgálnunk nemcsak a pártok programját, hanem azt is, hogy mit valósítottak meg ígéreteikből.

II. János Pál írta (CA 43): „Az egyháznak nem feladata, hogy modelleket kínáljon. Valódi és tényleg hatékony modellek csak a különböző történelmi helyzetekben születhetnek a felelős személyek erőfeszítése nyomán, akik a konkrét problémákkal, azok egymással összefüggő társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális vonatkozásaival szembekerülnek. (Vö. Gaudium et spes, 36.) Ehhez a törekvéshez az egyház nélkülözhetetlen eszmei irányvonalként szociális tanítását ajánlja fel, amely – mint már említettük – elismeri a piac és a vállalkozás hasznosságát, ugyanakkor kiemeli annak szükségességét, hogy ezeknek a közjóra kell irányulniuk.”

A Távlatok elemzései 1997-ben (Távlatok 72/129)

A dokumentum megjelenésének évében (1991), magyarországi látogatása alkalmával, II. János Pál  hazánk helyzetére alkalmazta enciklikája prófétai meglátásait (27.pont), amelyet 1997-ben idéztünk: „Fennáll a veszélye annak, hogy a diktatúra bukása után ezek [a gyűlölet és ellenséges indulatok tömege] igen nagy erővel törnek felszínre, súlyos konfliktusokat és gyászt okozva, ha hiányzik az igazság melletti kiálláshoz nélkülözhetetlen erkölcsi tartás és lelkierő, amely a múltban erőfeszítésekre ösztönözte a népet. Ezért kívánatos, hogy a gyűlölet és az erőszak ne diadalmaskodjon a szívekben, különösen azokéban, akik az igazságosságért harcolnak, és hogy a béke és a megbocsátás szelleme mindenkiben növekedjék.”

Szerkesztőségi bevezetőmben, utalva a tavaszi parlamenti választásokra, melyek csalódást okoztak azoknak, akik a változást akarták és remélték, hozzáfűztem: a „rendszerváltást” követő években, különösen is a legutóbbi választási kampány során szomorúan tapasztalhattuk, hogy bekövetkezett, amitől a pápai körlevél óvott.

Az MKPK Igazságosabb és testvériesebb világot! című körlevele – hazánk helyzetére alkalmazva a Centesimus annus tanítását (4. pont) – sajnálattal állapította meg, hogy a születő magyar demokráciában „több év elteltével sem sikerült közmegegyezésre jutni számos alapvető kérdésben, és nem jött létre valódi társadalmi összefogás az ország hosszú távú érdekeinek figyelembevételével”. A hatalomért való versengés, az egyéni anyagi érdekek és előnyök biztosításáért folytatott hajsza – mellőzve az igazságosság és szolidaritás, a közjó követelményeit – szembeállították egymással az egyéneket és csoportokat (pártokat); „mindez a társadalom atomizálódásához és országos méretű bizalmatlansághoz vezetett.”

Két világ, két értékrendszer küzdelmének terepe lett az ország. Sajnos – hangsúlyozom én 2019 decemberében – a helyzet az azóta eltelt jó két évtized során sem változott. Joggal hirdeti a most megjelent püspökkari körlevél: alapvető megoldás a megújulás a szeretetben, evangéliumi értékrendre van szükség az emberhez méltó életért.

Most pedig, utalva Csaba László idézett tanulmányára is, amely száz évet tekint át[5], hangsúlyozom: arra az erkölcsi megújulásra és egyházi korszerűsödésre van szükség, amit Prohászka Ottokár püspök hirdetett fél századdal megelőzve a II. vatikáni zsinatot.

Prohászka szociális tanításának időszerűsége

Hétéves római tanulmányait befejezve Prohászka Ottokár Esztergomból figyeli a nyugati szellemirányzatokat. XIII. Leó szociális eszméit hirdeti az 1890-es évek elejétől: kivonatos fordításban kiadja a Rerum novarumot, és Leó pápa beszédeit és leveleit is magyarra fordítja. Három és fél évtizeden át azokat a szociális eszméket terjeszti és igyekszik gyakorlatba is átvinni, amelyeket a későbbi pápák kifejtenek a Rerum novarumtól a Centesimus annusig.

A XIX. század végén, két évtizeddel Lenin fellépése előtt, már forradalmi szociális reformokat hirdet, leleplezve egyszerre a szociáldemokráciát (a marxi történelmi materializmust) és a liberalizmust. Egy Esztergomban kiadott kis füzetben (amely aztán megjelent a Néppárti Naptárban) Kinek higgyen a munkás? címmel kiáltványnak is beillő stílusban hirdeti, hogy „mozog a föld”. „Korunk nagy betegsége az, hogy terjed a szegénység; ez pedig nagyobb izgató minden emberfiánál... Az önzés féktelen, mint a tengeri vihar, s a pénzt, akciókat, értékpapírokat s a munka jövedelmét magas hegyhullámmá söpri össze, s néhány Rotschild-félének az ölébe dönti; a vége az, hogy a munka folyik, millió és millió ember dolgozik, de a pénz javarészben nem a munkásoké, hanem másoké.”[6]

Mint esztergomi tanár, nemcsak a különböző európai eszmeáramlatokat tanulmányozza és bírálja a keresztény világnézet szempontjából – például Nietzschét a Magyar Sionban megjelent cikksorozatában (amelyből a Diadalmas világnézet című könyve született) –, hanem meglepő éleslátással elemzi Marx Tőkéjét, értékelméletét, s határozottan elveti a történelmi materializmust.

1907-ben, X. Piusz modernizmust elítélő Pascendi kezdetű enciklikája évében  jelent meg a fehérvári püspök Modern katolicizmus című kis könyve, amelyben összefoglalja az egyház és a társadalom reformjára vonatkozó nézeteit. Nézeteivel jó félszázaddal megelőzte a II. vatikáni zsinatot. Az intellektualizmus túlhajtásai című székfoglalójával együtt ez a kis könyve is római indexre került 1911-ben. Monográfiámban bemutattam, hogy Prohászka modern volt, de nem volt modernista olyan értelemben, ahogyan az irányzatot X. Piusz Pascendi kezdetű enciklikája meghatározta és elítélte.[7]

Az 1905-től székesfehérvári püspök iszonyattal élte át az első világháború borzalmait, de azért nem lett pesszimista. Cselekszik: pénzt gyűjt egy hadiárvaházra; a háború után püspöki birtokain, Ősiben és Tésen megkezdi az örökbérletek kialakítását a háborúból hazatérteknek, mivel beterjesztett földbirtokreform-tervét nem fogadják el.

Meghökkentő, hogy 1917-ben (a lenini forradalom évében!) szinte prófétaként hirdeti: „A nagyipari kapitalizmus szinte ráfeküdt a szervezetlen munkástömegekre; kiszívta erejüket s vérüket, elkeserítette kedélyüket, elvett tőlük földet, napsugárt, levegőt s nem adott nekik lehetőséget, hogy emberek is legyenek s magukhoz térjenek. A munkás igazán állattá lett, mert nem ért rá ember lenni, nem ért rá élni és eszmélni, nem ért rá kapcsolódni a végtelennel s kialakítani magában belső, lelki világát. (…) Az ilyen egzisztencia könnyen elfogadhatta azt a filozófiát, mely szerint ő maga semmi, – hiszen érezhette, hogy egy nagy semmi – elfogadhatta azt, hogy ő mint egyed számba nem jön, hogy csak kényszeralak és lenyomat, hanem hogy a szervezett tömeg a hatalom, s hogy az vívja meg majd győzelmesen az emberiség harcait. […] Így született meg brutalitásban a brutális történeti materializmusnak szociáldemokrata kiadása; nemkülönben az osztályharc. […] Ezt utópiának tartjuk. A mi lobogónk a történeti realizmus, mely hisz a fejlődésben, de éppúgy hisz a lélek, a szellem s a szabadság reális erőiben!” [8]

Prohászka püspök 1918-ban érdeklődéssel kezdte figyelni Károlyi Mihályék mozgolódását, remélni kezdett a reformokban. De csakhamar látta, hogy a helyzet elfajul: az „áruló” Károlyi Mihály a bolsevisták útját egyengeti. A püspök ezért az „ellenállókhoz” csatlakozik.

Elérkezett a bolsevizmus, amelynek a szociáldemokrácia a szálláscsinálója volt. Prohászka megrendülve éli át a vörösterror rémségeit, de a társadalmi-politikai felfordulásban is vizsgálja az idők jeleit.

A 61 éves püspök 1919. július 7-én hosszú naplójegyzetben reflektál az első világháborút követő földindulásra; a forradalom új szeleit érezve keresi az egyház küldetését. „Hát mi a lényeg az egyházban? Az, ami a kereszténységben az égből jött s mint isteni erő lépett a világba; szellem és lélek és élet volt s történelmi csak akkor kezdett lenni, mikor emberi viszonyok közé lépve elhelyezkedett…” Miután jellemezte a kereszténység alakváltozásait az őskeresztény közösségektől a középkoron át az újkorig, arról szól, hogy a korszerűség megítélésében a haladó és maradi irányzat ütközik. A maradiak a múlt formáihoz ragaszkodnak, megszentelt hagyományaikat akarják fönntartani még akkor is, amikor azok már nem szolgálják a lelki életet. A haladók „nem kisebb szeretetből az egyház iránt, de talán nagyobb megértésével az új idők igényei iránt, az új formákat sürgetik. Ez utóbbiak szeretetének bátornak is kell lennie, mely nemcsak küzdeni kész a konzervatív elemek nehézkességével, de a rossz értelemben vett modernizmus vádját is nagylelkűen elviseli, s a gyanúsítást szívére nem veszi. (Utalás az 1911-es indexre tételre.) Így volt ez mindig: sokféle félreértés, ragaszkodás és féltés, hatalmi vágy, egyéni érzések, rokon- és ellenszenvek és szenvedélyek járnak az egyháztörténelemben is. Miért is ne? Hiszen emberi története az isteni erőknek!”[9]

Prohászka az egyházban minden emberi elemet a történelmi fejlődés szempontjából tekint és értékel. Felhívja a figyelmet, hogy a múltból okulnunk kell, és azt kell kutatnunk, miként valósíthatjuk meg az igazi reformot az egyházban, amelyben – a hívők szeretetközösségében – kétségtelenül benne működik Isten pünkösdi Lelke. „A főindulat a szeretet az egyház iránt. Szeretjük az egyházat, benne gyökerezünk, belőle élünk. Mint Szent Athanáz és Görres József, az isteni erőknek megtestesülését látjuk benne végig a történelmen – a történelmi ballépésekkel, hiányokkal, gyarlóságokkal.”

Ezekből az alapelvekből Prohászka olyan gyakorlati következtetéseket von le az egyházi reformhoz, amelyeket fél évszázaddal később a II. vatikáni zsinat fogalmazott meg: megfelelő papnevelés, a papok kellő szellemi kiképzése akár külföldön is; a papok ne szigetelődjenek el a hívektől, ne a hatalmi érdek, hanem a szolgálat szelleme vezesse őket; legyenek demokratikus érzelműek; szükséges a nép nyelvének használata a liturgiában, együttműködés az állammal a pluralista társadalomban.

1919. augusztus 17-én egyházmegyéje papságához és híveihez írt körlevelében hangsúlyozza[10]: „Először is biztosítsuk munkás-testvéreinket, hogy mikor a bolsevizmus s annak a tatárjárása ellen küzdünk, az nem annyit jelent, hogy a munkásosztálynak bármilyen, még a legkisebb elnyomására is gondolnánk. [...] Második kötelességünk csillapítani s enyhíteni a szenvedélyeket s ezáltal gyökerestől kitépni a gyűlölség s a testvérharc dudváját. [...] Hangoztatni akarom, hogy ennek a bolsevizmust legyőző magyar nemzeti iránynak mindenképpen tartózkodnia kell erőszaktól, durvaságtól s elnyomástól. Mi zsiványokat s haramiákat nem utánozhatunk…”

A magyar püspöki kar 1919. augusztus 22-i értekezletén „nagy lelkesedéssel” elfogadta egy közös pásztorlevél fogalmazványát, amelyet Prohászka Ottokár készített el. A körlevél[11] leírja a Tanácsköztársaság pusztításait, majd megjelöli a teendőket a jobb jövő építéséhez: „Mindenekelőtt a hitet s a hitből fakadó erkölcsöt mint minden élet- és rendnek alapját kell megvédenünk.” „Védjük meg a hitet, az erkölcsöt, az igazságot, a tisztességet, s ezáltal az emberi szabadságokat, a munkát éppúgy, mint az igazságos magántulajdont!” A közös pásztorlevél az első feladatnál hangsúlyozza: „Hát álljunk ellent a rossznak, s fogadjuk meg, hogy csak olyan képviselőjelöltekre adjuk szavazatunkat, kik a keresztény hit alapján állnak, kik a hitvallásos iskoláknak hívei, kik a keresztény elveket az élet egész vonalán érvényesíteni akarják; mert az a meggyőződésünk, hogy Isten, lélek, vallás s erkölcs nélkül mindenünk romba dől, s mert az a tapasztalatunk, hogy e rombadőlésnél azok szaladnak el elsőknek, kik az alapok aláásásából a leglelkiismeretlenebbül vették ki részüket. Segítsünk tehát önmagunkon, s ne higgyünk azoknak, kik rontani igen, de építeni sehogysem tudnak.” 

A pásztorlevél másodszor a társadalmi reformokat sürgeti: „Most van ideje a társadalmi eszmélésnek, ideje a lelkiismeret-vizsgálatnak, melyet ki kell terjesztenünk gazdasági s polgári életünkre, hogy felismerjük a bajokat s az élet kegyetlenségeit, melyeket enyhíteni s megszüntetni, a mulasztásokat, melyeket kipótolni, az óriási egyenlőtlenségeket, melyeket kiegyenlíteni kötelességünk. […] Vezessük be az igazi, a gyakorlati kereszténységet mint társadalmi igazságot, mint testvériséget s méltányosságot a társadalmi osztályok érdekeinek s egymáshozi viszonyának rendezésében. Az európai civilizációnak legégetőbb kérdése s legfontosabb érdeke most a munka jogainak igazságosabb rendezése. Ebben mindnyájan részt akarunk venni. . .”

Prohászka 1920-ban röpiratszerűen fogalmazza meg Keresztény nemzeti feltámadás című húsvéti cikkében a „nemzeti feltámadást” célzó, sokat bírált „keresztény kurzus” helyes értelmét[12]: „Mi hiszünk a keresztény nemzeti feltámadásban, mi hirdetjük a keresztény kurzust, fennen magasztaljuk az erkölcsi ébredést, a társadalom szanálását, az életenergiák feltámadását; de mikor ezt tesszük, szemeink előtt lebeg a nagy szimbolikus igazság is, hogy annak, ami rothadt, ami korrupt, ami csak színre keresztény, de tényleg pogány és alávaló, annak a magyar feltámadásban része nem lehet. S ha e folyamatban, amit keresztény kurzusnak hívunk, ez idő szerint még sok mindenféle szenny és piszok kavarog, hát annak mind az áramban le kell csapódnia, mert nekünk halálos ellentétben kell állnunk mindazzal, s mindazokkal, kik az erkölcsi métellyel bármiképpen is kapcsolatban állnak. A keresztény kurzus nem lehet szóáradat, mely erkölcsöt s megújhodást s szeretet hirdet, de azt tényleg sem nem éli, sem nem gyakorolja.”[13] (A kiemelés tőlem, Sz. F.)

Prohászka Ottokár kora liberalizmusát is főleg materializmusa és szociális igazságtalansága miatt bírálja, elítélve a pénzgazdaság erkölcstelen kinövéseit, a magántulajdonnal való visszaélést, vagyis elsősorban a keresztény és „liberális” világnézet ellentétét hangsúlyozza. A század elején ezeket írja: „A kereszténység s a liberalizmus két egymással homlokegyenest (szemben) álló világnézet.” Prohászka nem azokról beszél, akik szólási és gyülekezési szabadságot vagy politikai türelmességet hirdetnek, hanem azokkal vitatkozik, akik liberalizmuson „azt a modern, európai, naturalisztikus, hitetlen szellemáramlatot” értik, „amely a kereszténységet nem ismeri el isteninek; mely az isteni tekintélyt el nem fogadja, s ez alapon mondja ki a hívés, a gondolkodás, a cselekvés szabadságát [...], ezt a szörnyszabadságot...”

Egy évvel halála előtt, 1926-ban ismételten hangoztatja: nem fél a radikalizmus vádjától. „Aki ezzel vádol, annak azt feleljük, hogy voltaképpen csak azt akarjuk, amit XIII. Leó akart. XIII. Leóval hirdetjük, hogy a proletariátusnak joga van emberhez méltó életre, joga van az otthonra, a család fenntartására: a munkának a termelés gyümölcseiben való igazságos részesedésére. (…) Valljuk a magántulajdon szentségét, de nem minden magántulajdonét: nem valljuk a plutokrácia rettenetes uzsoráinak, nem a közjóval ellenkező terjeszkedésnek jogait…[14]

Prohászka tudja, hogy „a kapitalizmus is szükséges fejlődési etap [...] de az eddigi fejlődés már mutatja a kapitalizmus egyoldalú túltengéseit, s az egész világot megint a munka s a tőke új közösségekbe való egybefoglalására ösztönzi...”  A pápák sem hirdetnek mást a Rerum novarumtól a Centesimus annusig.

A püspök főleg pedig azt hangoztatja, hogy a „rendszerváltozás” csak a vezető körök és nép erkölcsi megújulásával, a gyakorlatba átvitt kereszténységgel valósítható meg. Üzenete semmit sem veszített időszerűségéből.

[1] Szövege és Vers András püspökkari elnök kommentárja az Új Ember 2019. november 24-i számában.

[2] 35 éve a Vigilia élén – Lukács László, Szerkesztette: Farkas Edit, Horányi Özséb, Typotex, Budapest, 2019.

[3] http://www.tavlatok.hu/38elottiek/tavlatok34.htm#34eszamunk

[4] Erről lásd eszmecserémet Tomka Miklós szociológussal, vö. Tomka Miklós: Csak katolikusoknak, Corvinus Kiadó, Budapest, 1995, 129–174.

[5] Csaba László könyve A katolikus egyház és a magyar politika szimbiózisa című első részében azt írja: „Az 1920-ra talpra álló ellenforradalmi rendszer egyik meghatározó ereje a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja volt. A kormányzóvá választandó fővezért, Horthy Miklóst Huszár Károly miniszterelnök mellett Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök a KNEP elnökeként kísérte az ország házába 1920. március 1-jén. Igaz, az utóbbi (Prohászka) már 1922-től megcsömörlött a politikától és visszalépett a közvetlen közéleti szerepléstől, de nem a társadalmi kérdések irányzatos megvitatásától. Szellemiségének politikai hatása a két háború közti rendszerre a numerus clausus, Európa első zsidótörvénye révén tartós maradt. Ez kétes dicsőség, annak ellenére, hogy – eltérően az 1935. szeptemberi nürnbergi törvényektől – a megkülönböztetés akkor még vallási, és nem faji alapon állt.” (44–45. oldal) Amit ezzel a szerző Prohászka politikai szerepéről állít, azt a székesfehérvári püspökről írt monográfiám „keresztény kurzusról” írt 228–236., valamint a zsidókérdést taglaló 244–252. oldalán határozottan helyreigazítom. Tágabb összefüggéseiben lásd Szabó Ferenc SJ: Prohászka Ottokár élete és műve (1859–1927), Szent István Társulat, Budapest, 2007, VII. és VIII. fejezet, 205–252. oldal.

[6] ÖM 22, 29. – Itt gondolhatunk Ferenc pápa tanítására: „Ez a gazdagság öl!”

[7] Vö. Szabó Ferenc SJ: Prohászka Ottokár élete és műve, Budapest SZIT, 2007, V. és VI. fejezet.

Jellemző, hogy napjainkban az egyházi reformokat sürgető Ferenc pápát is „modernizmussal” vádolják az integralisták, csatlakozva a zsinati tanítást is elvető Lefebvre érsek követőihez (X. Piusz Testvériség.) Vö. még Ferenc pápa egyházképe és reformtörekvése: http://www.tavlatok.hu/net/PDF-ek/Krisztus_megujulo_egyhaza2.pdf

[8] ÖM. 11, Kultúra és terror, 286–288.

[9] A II. vatikáni zsinat Lumen gentium kezdetű konstitúciója (8. pont) beszél az egyház kettős, isteni és emberi arculatáról. Isteni, mert a feltámadt Krisztus Lelke élteti, de tagjai bűnös emberek; ezért a földön vándorló Isten népe állandó megtisztulásra, bűnbánatra, intézményes kerete pedig reformokra szorul.  Vö. tanulmányomat: Szent és bűnös egyház? http://www.tavlatok.hu/net/PDF-ek/Krisztus_megujulo_egyhaza.pdf

[10]A kommunizmus bukása után”, ÖM 9, 260–264.

[11] Vö. Gergely Jenő: A püspöki kar tanácskozásai, Budapest, Gondolat 1984, 74. és 320–324.

[12] Bővebben Szabó Ferenc SJ:  „Magyarország kálváriája 1918-1919-ben” (Prohászka Ottokár és Bangha Béla az ország feltámasztásáért.) http://www.tavlatok.hu/net/PDF-ek/magyarorszag_1918-19.pdf

[13] Nemzeti Újság, 1920. április 4. (A kiemelés tőlem, Sz. F.)

[14] ÖM. 13, 286.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr515354182

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása