Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Facebook

Címkék

boldogság (8) egyház (52) európa (8) ferencpápa (9) gondolat (9) gondolatébresztő (17) hit (22) ima (13) isten (19) Isten (8) jezsuita (12) jézus (11) katolikus (10) lelkiség (10) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (9) szeretet (12) társadalom (10) tudomány (11) vallás (14) vallások (10) Címkefelhő

Utolsó kommentek

Friss topikok

Albert Camus: a magyar forradalom barátja, a kommunizmus ellenfele

2020.01.07. 10:57 SzabóFerencSJ

camus.jpg

Hatvan évvel ezelőtt, 1960. január 4-én hunyt el váratlan balesetben a Nobel-díjas francia író, Albert Camus (1913-1960). Barátja, Michel Gallimard sportkocsiján Párizsba utaztak vissza karácsonyi szabadságukról, amikor Petit-Villeblevin-nél halálos kimenetelű balesetet szenvedtek: autójuk egy út menti fának csapódott.* Az „abszurd ember” abszurd halála, mondták egyesek. Pedig az algériai származású francia író akkor már túl volt fiatalkori abszurd korszakán: humanizmusáért, az emberi jogok védelméért folytatott küzdelméért 1957-ben már átvette az irodalmi Nobel-díjat. Mi, magyarok azért is megszerettük, mert határozottan kiállt az 1956-os forradalom mellett – eltérően számos francia baloldali értelmiségitől. Ismeretes, hogy Jean-Paul Sartre és Simone de Beauvoir, a híres baloldali írópár, éppen Camus kommunizmuskritikája miatt szakított korábban egzisztencialista barátjukkal.

Camus az 1956-os magyar forradalom/szabadságharc leverése után három ízben is nyilatkozott Magyarország mellett, a szovjet diktatúra ellen. Előbb külföldön, később Magyarországon is ismertté vált A magyarok vére című esszéje (1957).

„A legázolt bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában, csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol, – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.”

Albert Camus L’Homme révolté (A lázadó ember) című művében (1951) keményen bírálta a marxista/kommunista rendszert. Az író kifejezte könyörtelen gyűlöletét azokkal az áltudományos ideológiákkal szemben, amelyek egy „abszolút történelem” nevében megvetik és szisztematikusan rabságba döntik, lemészárolják az embereket egy eljövendő földi paradicsom illúziójáért. Elítélte azt a forradalmat, amely a régi helyébe új zsarnokságot hoz létre. Előbb a metafizikai lázadókat vette szemügyre, akik – De Sade márkitól Dosztojevszkij Karamazov Ivánjáig és Nietzschéig – nemcsak lázadnak Isten ellen, hanem meghirdetik „Isten halálát”. Ezután következik a történelmi lázadás, a politikai forradalom, amely a metafizikai lázadás következménye. Ha „Isten meghalt”, építeni kell a történelmet, uralomra kell juttatni az embert az időben. A lázadás tragédiája az lesz, hogy az istenek ellen lázadó Prométheusz cézárrá, diktátorrá változik, tehát a lázadás forradalommá fajul. Elfelejti az igazságosságot, csak az egyén, a faj vagy az osztály, egy párt érdekeit veszi figyelembe. Végül az ilyen forradalmár „önmagának normája lesz”. „Ha Isten nincs, minden megengedett” – hirdeti már Dosztojevszkij ateista hőse és utána Nietzsche, aki – „túl a jón és a rosszon” – maga szabja meg az Übermensch erkölcsi normáját.

Az igazságosság országa helyett végül az egyéni terrorizmus vagy az állami terrorizmus érkezik el. Ez két formában jelentkezik: a fasizmus-nácizmus irracionális terror, vele szemben a bolsevizmus racionális terror. Ez utóbbi azzal az ambícióval lépett fel, hogy megvalósítja a metafizikai lázadás álmát. Az „Isten halála” után megépíti végre az istenített emberek birodalmát. Camus hosszan elemzi a marxizmus-leninizmus elméletét és történelmi megvalósulását, lerántja a leplet a sztálini diktatúra embertelenségéről. És ezt az ötvenes évek elején teszi, amikor a francia értelmiség jó része még a kommunizmus híve, és nem ismeri vagy leplezi a Gulag-birodalom barbárságát.

Camus joggal bírálta az ölő hitet (az inkvizícióra utalt), vagy azt az ún. keresztény szemléletet, amely a földi igazságszolgáltatást a jövőre, az utolsó ítéletre halasztja. Szerinte a forradalmárok és a vallásos emberek mindent feláldoznak az isteni jövőért. A lázadó ember tétele világos: „Az igazi nagylelkűség a jövővel szemben ez: mindent a jelennek adni.”

Az éleslátó Camus megfogalmazza az alapvető problémát: „Hogyan lehet kegyelem nélkül élni? – ez a XX. század legfőbb problémája.”  A történelmet alkotó ember örök kérdése ez: honnan meríti az erőt ahhoz, hogy megtegye a meglátott jót, hogy igaz életet éljen. (Vö. Róm 6-8. fejezetek.) Igazában ezt már felvetette a Pestis című regény hőse, Tarrou is: „Lehetséges-e, hogy az ember szent legyen Isten nélkül, ez jelenleg az egyedüli konkrét probléma, ami érdekel.”  Ez tulajdonképpen minden humanizmus alapkérdése, az ateista humanizmusé is. Mert nem elég a szabadság, egyenlőség, testvériség terveit megfogalmazni, ideológiáját kidolgozni, azt meg is kell valósítani. De az ember erre a maga erejéből képtelen.  Ez az alapvető igazság áll a keresztényekre is, a keresztény életre és a keresztény szociális elvekre is. Camus-nek igaza van, amikor leleplezi a hazug kommunista messianizmust, amely a jelenben megveti az embert, és a szép új világ építéséért törvényessé teszi a gyilkosságot, megsemmisít emberi egzisztenciákat. De igaza van akkor is, ha olyan álkeresztényekre gondol, akik bezárkóznak önző világukba, jólétükbe, és ölbe tett kézzel nézik a világ nyomorát, akiket nem nyugtalanít az igazságtalan kapitalista vagy feudális gazdasági rendszer, a munkások nyomora; akik az utolsó ítéletre halasztják az igazságosságot.

Világos, hogy a kereszténységben a legfőbb törvény az Isten és a felebarát szeretete, és nem szerethetjük Istent, ha testvéreink baját, szükségét, szenvedését figyelembe se vesszük. (Vö. 1Jn 4,7-21) Az utolsó ítéleten az dönti el örök sorsunkat, hogy mit tettünk itt és most legkisebb testvéreinkért, akikkel Krisztus azonosította magát. (Mt 25, 31-46) És tudjuk, mert hisszük azt is, hogy a Feltámadt Krisztus Szentlelke ad erőt (kegyelmet) ahhoz, hogy tettel és áldozattal szeressük testvéreinket. Végső soron az új világ építése nem program vagy rendszerkérdés, hanem emberkérdés. Camus kérdésére ez a válaszunk: nem élhetünk kegyelem nélkül a XXI. században sem.

*Éppen Camus-nek a sztálini diktatúra elleni írásai indították arra a KGB-t, hogy előidézze a halálos autóbalesetet. Ez valószínű Giovanni Catelli olasz szerző Albert Camus halála című 2011-es könyve óta. Catelli  Jan Zábrana cseh költő naplójára támaszkodva állítja, hogy szovjet kémek szervezték meg Camus-ék balesetét: Gallimard kocsijának gumiabroncsát megrongálták, úgy, hogy a kocsi gyorsulásánál fának csapódott. Lásd: https://www.babelio.com/livres/Catelli-La-mort-de-Camus/1133213

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr515396948

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.