Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

boldogság (8) egyház (54) európa (10) ferencpápa (9) filozófia (8) gondolat (10) gondolatébresztő (19) hit (24) ima (13) Isten (8) isten (19) jezsuita (14) jézus (11) katolikus (12) lelkiség (10) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (9) szeretet (12) társadalom (10) tudomány (12) vallás (16) vallások (10) Címkefelhő

Utolsó kommentek

Friss topikok

A két pápa című fimről: mítoszok és valóság

2020.01.20. 11:00 korizoli

1_2.jpg

Amikor először láttam A két pápa című filmet, jó ideig erős ellenállást tapasztaltam magamban, ami aztán fokozatosan enyhült, végül rokonszenvvé alakult. Már az első vetítés után úgy álltam föl, hogy összességében szép alkotást láttunk, ami mégsem lett valami botrányfilm, hanem egész jó népszerűsítője a katolikus egyháznak. A komoly dolgok mellett szórakoztató, van benne játék és humor. A két egyházfő kezdeti konfliktusos szembeállítása fokozatosan enyhül, a szenvedélyes vita testvéri találkozássá alakul, ellenfelekből társak lesznek, így a film a vezetésről való lemondás és átadás példabeszédévé válik. Ahogy a 444 újságírója, Urfi Péter fogalmaz: a mű azzá válik, „aminek az ötletgazda-forgatókönyvíró szánta: »a tolerancia, az egymásra figyelés, a megértés iránti egyetemes vágy« történetévé”.

A nézőben mégis felmerül a kérdés, hogy a látottakból mi valósághű, mi fikció, és mi az, ami egyáltalán nem így történt vagy egyenesen torzítva mutatták be. A következőkben ezt szeretném körbejárni, inspirálódva a már megszületett elemzésekből (America MagazineMagyar KurírMandinerSZEMlélekRobert BarronThinking Faith), és néhány pontot tovább elmélyítve.

A következtetés, röviden: amit hitelesnek látok, az többnyire Jorge Mario Bergolio alakja. Ami fikció: a film központi cselekménye, vagyis a két egyházfő találkozója. Ami viszont meglehetősen torz: Benedek pápa ábrázolása.

De Bergoglio sem az a liberális reformer, mint amilyennek a filmben megjelenik. Mindazonáltal mélyebb szinten találok a műben olyan üzenetet is, ami mélységesen igaz.

Ami hiteles

Joseph Ratzinger valóban szereti a klasszikus zenét, különösen Mozartot, pihenésképpen zongorázik. Szívesen iszik Fantát, és ha a Rex felügyelő című sorozatot nem követi is, a napi hírek mellett szívesen megnézi a Don Camillo-filmeket. Számára az Egyház hagyománya tényleg nagyon fontos. Pápaként programadó beszédében is megfogalmazta ezt: „Amikor átveszem ezt a szolgálatot, Péter utódáét, nyomatékosan megerősítem szilárd elhatározásomat, hogy továbbra is a II. vatikáni zsinat megvalósítására törekszem elődeim nyomdokain, hűségesen ragaszkodva az egyház kétezer éves hagyományához.” Életfeladatának tekintette, hogy a katolikus hit igazságát és szépségét megmutassa. Az „igazság munkatársának” tartotta magát, ahogy ezt már püspöki jelmondata is jelezte. E jelmondat választásáról így vall: „Mindig az igazságot akartam követni, és annak szolgálatában állni. Másrészt azért választottam ezt a mottót, mert a mai világban az igazság fogalma szinte teljesen kihalt, pedig minden elvész, ha az igazság eltűnik.”

A film méltán emeli ki Joseph Ratzinger kapcsán a hagyomány és az igazság témáját; más kérdés, mindezt hogyan teszi, de erről majd a harmadik részben bővebben. Ratzinger valóban nagyon szereti a latint, és anyanyelvén kívül ezen a nyelven tudja magát hibátlanul kifejezni.[1] Hagyományszeretetéből fakadóan szerette viselni a pápák ruhatárának hagyományos elemeit, és nagy hangsúlyt helyezett a liturgia szépségére, méltóságára. Pápaságát továbbá mélyen megrázták az egyházi szexuális visszaélések botrányai és személyi titkárának letartóztatása titkos iratok ellopása miatt. 

Jorge Bergoglio élettörténetét és stílusát elég hitelesen mutatják be, kezdve egy váratlan gyónáshoz kapcsolódó meghívástörténetével, amelynek hatására vegyészből jezsuita lett, az argentin katonai diktatúra idején történő konfliktusig, amikor jezsuita tartományfőnökként vissza akarta hívni a szegénynegyedben élő rendtársait, köztük a magyar Jálics Ferencet. Ebben az motiválta, hogy úgy érezte, társainak élete – és ezzel együtt a jezsuita rend renoméja abban a nagyon érzékeny politikai környezetben – veszélyben forog. Ők viszont nem engedelmeskedtek, a szegényekkel akartak maradni, ezért a provinciális felfüggesztette misézési jogukat. Ezt a diktatúra emberi úgy értelmezték, hogy szabad prédának tekinthetik ezeket a jezsuitákat, akikről úgy látták, a rend is levette róluk a kezét. Letartóztatták és hosszú ideig fogva tartották őket. A rabság Jálics Ferenc számára mégsem a megnyomorítás ideje volt, hanem a lelki elmélyülés és megtisztulás alkalmává vált. E fájdalmas tapasztalatnak nagy szerepe volt a Jézus-imán alapuló világhírű lelkigyakorlatos módszerének megszületésében.

A film azt is hitelesen mutatja be, hogy Bergoglio valóban sok üldözött embert segített a katonai junta idején, és Jálics Ferencék kiszabadításáért is közbenjárt.

Miután szabadon engedték őket, egy eucharisztikus ünneplés keretében tényleg megtörtént a kiengesztelődés elöljárójukkal. Bergoglio „száműzetése” is igaz. Tartományfőnökként sok sebet és megosztottságot hagyott maga mögött az argentin rendtartományban, ezért tartományfőnöki küldetésének lezárulása után korábbi működési területétől távolra, Cordobába helyezték, ami valóban a megújulás, átformálódás ideje lett számára. Két évig egyszerű emberek között élt, sokat gyóntatott, intenzív lelkipásztori munkát végzett.

Tartományfőnöki időszakáról már pápaként így vallott Antonio Spadarónak, a Civiltá Cattolica című jezsuita lap főszerkesztőjének: „A Társaságban szerzett elöljárói tapasztalatomban, az igazat megvallva, nem mindig viselkedtem így, vagyis nem tartottam meg a szükséges konzultációkat. És ez nem volt jó. Kezdetben nagyon elhibázott módon irányítottam a jezsuita provinciát. Nehéz időszak volt ez a Társaság számára. [A II. vatikáni zsinatot követő radikális megújulás során] eltűnt [kilépett a rendből] egy teljes nemzedéknyi jezsuita. Ezért is lettem olyan fiatalon tartományfőnök. Harminchat éves voltam. Őrület! Nehéz helyzetekkel kellett szembesülnöm, s elhamarkodott és önkényes döntéseket hoztam. (….) Önkényes és gyors döntéseim komoly problémákat okoztak, s végül azzal vádoltak, hogy ultrakonzervatív vagyok. Cordobában ezért mély válságot éltem át. Tehát nem, biztosan nem voltam olyan, mint Boldog Imelda [értsd: ártatlan kislány], de soha nem voltam jobboldali. Végeredményben önkényeskedő döntéshozatalom okozta a problémákat. Úgy szólok erről mint élettapasztalatról, hogy megértessem a veszélyeit. Idővel sok mindent megtanultam. Az Úr megengedte nekem ezt a kormányzási pedagógiát, még fogyatékosságaim és bűneim ellenére is.”[2]

Bergoglio számára, amint több alkalommal is beszélt róla, bűnös voltának elismerése nem jámborkodó szófordulat, hanem a saját gyengeségéről való mélységes tapasztalat gyümölcse.

A Ki Jorge Mario Bergoglio? kérdésre a Spadaro-interjúban is az a válasza: „Én egy bűnös vagyok. Ez a legigazabb definíció. És ez nem üres szólam, nem elcsépelt frázis. Bűnös vagyok.”[3] A bűn tapasztalata ugyanakkor mélyen összekapcsolódik életében az irgalommal. A filmben is többször beszél annak fontosságáról, mint ahogy Ferenc pápa központi üzenete a valóságban is Isten irgalmának hangsúlyozása.

A filmben Bergoglio bemutatása Buenos Aires-i segédpüspökként, majd érsekként hiteles, átjön közvetlensége, emberközelisége, gyakorlatias lelkipásztori magtartása, olyan személyes vonatkozásokkal együtt, mint hogy szereti a focit, kedvenc csapata a San Lorenzo. Megválasztásakor valóban felhívta elődjét, mielőtt kilépett a Szent Péter-bazilika erkélyére, és első beszédében tényleg kérte a hívek imáját Benedekért. Ez a gesztus mélyen megérintette az emeritus pápát, aki televízión követte az eseményeket. Az viszont nem valószínű, hogy együtt nézték volna a Németország–Argentína foci-vb döntőjét, viszont sokszor találkoznak, kapcsolatuk szívélyes. Az emeritus pápa többször is elismerően szólt utódjáról, és fordítva. Ha az ember Benedek beszélgetéseit olvassa, melyeket 2016-ban Peter Seewalddal folytatott[4], abból valóban tisztelet és megbecsülés sugárzik az utód iránt. Egyáltalán nem botránkozik meg annak eltérő stílusa miatt, vagy mert szakított bizonyos hagyományokkal, például megválasztása után nem piros mocétumban, vagyis körgallérban jelent meg a Szent Péter erkélyén. Ilyen értelemben a film megragad valamit a két egyházfőt összekötő mély kapcsolatból.

Benedek filmbéli önkritikus megjegyzéseiben is van annyi igazság, hogy az emeritus pápa igent mond arra a felvetésre, hogy „a Jóisten minden pápát kissé kiigazít az utódjában”[5] – Ferenc emberközeliségét ugyanis ilyen tényezőnek tartja. „Én talán valóban nem töltöttem elég időt az emberek között” – mondja, és megvallja azt is, hogy gyönge oldala volt a gyakorlati irányítás, a világos és célratörő kormányzás.[6] Temperamentumbeli korlátjának tartja, hogy, szakítva II. János Pál szokásával, reggeli szentmiséjén és reggelijén nem nagyon fogadott vendégeket. „Ez természetesen hiányosság nálam, de azt kell mondanom, másképp nem megy. A reggeli szentmisénél csendre és összeszedettségre van szükségem. Nem vagyok képes rá, hogy rögtön találkozókkal kezdjem a napot.” Az étkezések magánya nála belső szükséglet a csendre, és alázatos elismerése saját karaktere korlátainak.

2_4.jpg

Ami fikció

A film központi cselekménye viszont teljességgel fikció. 2012-ben Benedek pápa és Bergoglio nem találkozott Castel Gandolfóban, majd a Vatikánban.

Persze nyilván ismerték egymást, hiszen utóbbinak meghatározó szerepe volt az argentin, sőt az egész dél-amerikai katolikus egyházban, de az, hogy napokat együtt töltöttek volna, szenvedélyesen vitatkozva a katolicizmus helyzetéről, megvallották volna egymásnak bűneiket (a két gyónás), a forgatókönyvírói fantázia gyümölcse. Kronológiailag viszont van bizonyos egyezés, hiszen Benedek pápában 2012 nyarán kristályosodott ki a lemondás szándéka.[7] Ugyanakkor erről a döntéséről csak négy, hozzá legközelebb álló személlyel beszélt, a távoli argentin bíboros pedig nyilvánvalóan nem volt köztük.

Az is a fantázia szüleménye, hogy Benedek pápa Bergogliót szemelte volna ki utódául, és lemondásában bármilyen szerepet játszott volna az ő személye, például általa végre a sokáig hallgató Isten hangját hallotta volna meg.

Az emeritus pápa elbeszélése szerint meglepte őt Bergoglio megválasztása: „Én természetesen ismertem, de rá nem gondoltam. Ennyiben számomra meglepetés volt. (…) Nem gondoltam, hogy a szűkebb jelölti körbe tartozik.”[8] 

Ami torzítás

A film úgy mutatja be Bergoglio bíborost mint Ratzinger fő kritikusát és vetélytársát. Ami utóbbit illeti, ebben csak annyiban van valami, hogy a 2005-ös konklávén Bergoglio egyike volt a papabilis bíborosoknak, és valóban kapott már szavazatokat. Ugyanakkor a választási folyamat előre haladtával arra biztatta társait, hogy inkább Ratzingerre szavazzanak. A német kardinális megválasztása tehát nem jelentett számára vereséget, mint ahogy filmen a csalódott arckifejezés és szomorú megjegyzés sugallja. Sokkal inkább fellélegzett, hogy mehet vissza Argentínába.

Ami az egyházkritikát illeti, a film úgy mutatja be a 2005-ös pápaválasztást, mint a konzervatív Ratzinger és a reformpárti erők küzdelmét. 2005-ben Bergogliót viszont nem úgy jegyezték, mint valami liberális reformert. 2005-ben Rómában tanultam, közvetlen közelről követhettem a pápaválasztás folyamatát. Bergoglióról mint esélyesről beszéltek ugyan, de úgy tartották számon, mint teológiailag igen konzervatív jezsuita érseket, aki nagyon hitelesen él, a szegények barátja, nagyszerű lelkipásztor. Az olyan témák, mint az abortusz elfogadása, a homoszexuális kapcsolatok elismerése, a kötelező papi nőtlenség eltörlése stb. – melyeket a liberális sajtó gyakran az egyházi reformhoz kapcsol – nem voltak nála napirenden sem 2005-ben, de 2012-ben sem, inkább néhány egyoldalúan értelmezett későbbi kijelentésének visszavetítéséről van szó. Bergoglio bíboros Argentínában éppen a melegházasság engedélyezése miatt került konfliktusba a kormányzattal. Az azonos nemű párok közti kapcsolat házasságként történő elismerését „értékvesztésnek és antropológiai hátramenetnek” tartotta – ahogy 2010-ben az Abraham Skorka rabbival való beszélgetésében is említi.[9]

Benedek és Bergoglio filmes vitájában elhangzik ugyan egy későbbi idézet, amit Ferenc mondott: „Ha egy meleg Istent keresi, ki vagyok én, hogy megítéljem őt?”. Ezt sokan a homoszexualitásról szóló felfogás változásaként igyekeztek értelmezni, pedig nem volt más, mint folytatása annak a lelkipásztori érzékenységnek, ami jelen volt 2010-ben is. „Egy pillanatig sem beszéltem megvetően a homoszexuálisokról”[10] – mondta Bergoglio, megerősítve, hogy miközben az egyház a tettet elítéli, az ilyen hajlammal élő ember tiszteletére és szeretetére hív. Szőnyi Szilárd megfogalmazásában: „Minden látszat ellenére a pápa nem írja át a katolikus tanítást a homoszexualitásról. Ennek ellenére – pontosabban: ebből következően – továbbra is szeretettel fordul a meleg emberekhez.” Ferenc pápa többször is kifejezte aggodalmát a kléruson belüli homoszexuális lobbival kapcsolatban, és megerősítette Benedek 2005-ös határozatát, amely szerint mélyen gyökerező homoszexuális hajlammal senkit sem szabad pappá szentelni.

„Ami a kötelező cölibátust illeti, a témát Robert Sarah bíboros Joseph Ratzinger közreműködésével a napokban megjelent könyve is taglalja. Bár munkatársai utóbb cáfolták, hogy az emeritus pápa társszerző lett volna, tény, hogy a papi nőtlenség XVI. Benedek számára mindig is nagy érték volt. Ugyanakkor nem sokkal a II. vatikáni zsinat után, 1970-ben nyolc teológustársával memorandumot fogalmazott meg, amelyben tisztelettel kérik, hogy a püspökök vizsgálják felül a cölibátus kötelező voltát. Később azonban, bíborosként, majd pápaként a kötelező nőtlenség fenntartása mellett foglalt állást. A kérdésről Jorge Mario Bergoglio 2019 januárjában a következőket mondta: „Eszembe jut Szent VI. Pál egyik mondata: »Inkább az életemet adom, mint hogy megváltoztassam a cölibátus törvényét.« Eszembe jutott ez a mondat, és azért akarom felidézni, mert bátor mondat, az egyik legnehezebb időszakban, ’68-70 körül… Személy szerint azt gondolom, hogy a cölibátus ajándék az Egyháznak. Másodszor, nem értek egyet a választható cölibátus engedélyezésével, nem. Csak a legfélreesőbb helyek számára maradhatna ez a lehetőség, gondolok itt például a csendes-óceáni szigetekre. (….) Ez vitatott kérdés a teológusok között, nekem nincs döntésem. Az én megítélésem: diakonátus előtti választható cölibátus, nem. Ez az én személyes véleményem, én nem fogom bevezetni, ezt szeretném világossá tenni.”

Összegezve: Bergoglio bíborost csak torzított optikával lehet liberális reformernek beállítani, az pedig, hogy a benedeki irány miatt már-már az Egyházból való kilépést fontolgatta, teljes abszurditás.

Tény ugyanakkor, hogy sajátos dél-amerikai teológiája és látásmódja, ami részben a felszabadítási teológia megszelídüléséből forrásozott, erős misszionáriusi szemléletet hordozó alternatívaként jelent meg a ratzingeri irányvonal mellett, amit jól tükrözött már a dél-amerikai püspökök 2007-es aparecidai dokumentuma.

A film a 2005-ös konklávé bemutatásakor Ratzinger bíborost úgy ábrázolja, mint aki saját megválasztása érdekében agitál, járja a bíborosok asztalait, és mantraként ismételgeti az örök igazság megvédésének szükségességét. Ezzel szemben Joseph Ratzinger háromszor is kérte II. János Páltól, engedje távozni a Hittani Kongregáció éléről, mivel betöltötte 75. életévét, és szeretne visszavonulni, hogy a tudományos munkáival foglalkozhasson, konkrétan a Jézus életéről szóló könyvvel. Elbeszélése szerint villámcsapásként érte a megválasztás: nem várta, hogy társai 78 éves létére épp benne látják a következő pápát, sőt alkalmatlannak tartotta magát a péteri szolgálatra.[11] „Azt gondoltam, ilyen nincs, ez értelmetlen. Ezért is voltam annyira megdöbbenve.”[12]

Megválasztásában talán szerepet játszhatott, hogy Ratzinger bíboros temette II. János Pált, és ő mondta a konklávé előtti beszédet. Személyes emlékem, hogy ott lehettem a Szent Péter-bazilikában azon a beszédén, amely főként „a relativizmus diktatúráját” bíráló mondatai révén vált híressé. Nagyhatású szónoklat volt, melynek fő hangsúlya mégsem a világ kritikája, hanem az Isten Fiába vetett hit volt, különös fókusszal a Jézussal való barátságra. Én magam is úgy követtem az éleslátásról és mélységről tanúskodó beszédet, hogy milyen jó lenne ezt az embert tovább hallgatni. Az, hogy Ratzinger két alkalommal is szónoklatot intézhetett a pápaválasztók előtt, nyilván befolyásolta őket, ugyanakkor nem valamiféle „törtetési” vágyból szólalt fel, hanem mert bíboros dékánként ez volt a kötelessége. Önmaga mellett kampányoló főpapnak bemutatni őt ezért súlyos torzítás.

3_2.jpg

A filmben Bergogliót Castel Gandolfoba szállító sofőrtől tudjuk meg, mintha Benedek pápa nem nézné jó szemmel, hogy egy bíboros egyszerű papi ruhában érkezik Rómába: bíborosok öltözzenek bíborosként. Bergoglio ennek megfelelően gyorsan át is öltözik. Mármost római tanulmányaim idején többször is találkoztam Ratzinger bíborossal, amint egyszerű papi reverendában, aktatáskával kezében sétált át a Szent Péter téren munkába a Hittani Kongregáció épületébe. Aligha várt el pápaként mást, mint amit maga is gyakorolt bíborosként.

A film első részében Benedek alakja úgy jelenik meg, mint a más nézetekkel szemben türelmetlen, zárt gondolkodású, a hagyományokhoz görcsösen ragaszkodó, merev egyházfőé, aki intellektuálisan is felszínes, csak arra telik tőle, hogy ismételgesse az örök igazság és változatlanság szlogenjeit. Teológuskoromban többször találkoztam személyesen is Ratzinger bíborossal, és nagyon sok írását olvastam. Egyetértek Robert Barron Los Angeles-i segédpüspökkel, aki szerint ez torz karikatúra Benedek pápáról. Joseph Ratzinger nagyon finom intellektuel, aki figyelmesen tud hallgatni, mély párbeszédet folytatni. A vita tényleg nem idegen tőle, sőt nagyon is elemében van, amikor vitatkozik, és egyáltalán nem a változatlanság prófétája. Az ő egyházképe, minden hagyománytisztelete mellett, nem múzeumot idéz fel: „Az Egyház mozgékony, dinamikus és nyitott, és új fejlemények előtt áll. Azt jelenti, hogy nincs befagyva semmiféle sémába, hanem mindig történik valami meglepő, azt jelenti, hogy olyan energiát hordoz, ami állandóan képes megújítani őt. Az a szép és bátorító, hogy épp korunkban történnek olyan dolgok, amelyeket nem vártunk.”[13] Ezek nem Bergoglio, hanem az emeritus pápa szavai. Joseph Ratzinger teológusként főszereplője volt az Egyház zsinati megújulásának is, évtizedeken át II. János Pál bizalmasaként és egyik legközelebbi munkatársaként dolgozott, akinek komoly szerepe volt a nagy lengyel pápa tanítói tevékenységében.

A filmben Benedek gyónása egy bizonyos Marcial Maciel esetének emlegetésével kezdődik. Ez azt a benyomást kelti, mintha a távolról jött Bergogliónak kellett volna elődjét felvilágosítania, hogy nem helyes pedofil papokat a megjavulás reményében plébániáról plébániára helyezgetni, és elintézni azzal, hogy meggyónták bűneiket. Pedig Ratzingernek még a Hittani Kongregáció prefektusaként meghatározó szerepe volt az egyházi törvények módosításában olyan módon, hogy a szexuális visszaéléseket elkövetőket komolyan büntetni lehessen. A kiskorúakkal való visszaélések ügyét központosították, és átkerült a Hittani Kongregációhoz, lehetővé téve a szigorúbb és egységes elbírálást, megakadályozva, hogy helyi szinten elmismásolják a bűntetteket.

Ratzinger bíborosnak komoly szerepe volt abban is, hogy a Krisztus Légiója szerzetesközösség alapítója, a mexikói Marcial Maciel visszaéléseire fény derülhetett, és 2005-ben, a Hittani Kongregáció kezdeményezésére végzett vizsgálat után bűnösnek nyilvánították. Ez az eset azért is jelentős és különösen botrányos, mert korábban Maciel a Vatikán teljes támogatását élvezte, és szinte a szentéletű alapítóknak kijáró tiszteletet kapott, miközben kettős életet élt és fiatalokat rontott meg. Visszaélési ügyekben a zéró toleranciát Benedek pápa hirdette meg, és személyesen is találkozott sok áldozattal. Soha korábban annyi papot nem mentettek fel még hivatalából visszaélési okok miatt, mint az ő idején (több mint 400 főt).

A korrektség kedvéért el kell mondani, hogy a szexuális visszaélésekkel összefüggésben a katolikus egyház 2001 előtti szabályozása teljes egészében és drámaian csődöt mondott. Rendszerszintű volt a probléma, ahogy ezeket az eseteket kezelték és az áldozatokkal foglalkoztak. Persze ettől még felvetődik, mennyi volt Ratzinger bíboros személyes ismerete és felelőssége ezekben az ügyekben a botrányok kirobbanása előtt, mit tehetett volna korábban az idejétmúlt és a visszaéléseket visszaszorítani képtelen, az áldozatokat meg nem védő szabályozás megváltoztatásáért – ezt alighanem tényleg csak a gyóntatója és az Úristen tudhatja.

Tény viszont, hogy a rendszer megváltoztatásában fontos szerepe volt Ratzingernek. Úgy ábrázolni őt, mint aki jelképe a visszaélések eltusolásának, igencsak torz megközelítés.

Torz az is, hogy Joseph Ratzingernek azt kellett volna megbánnia, hogy a tanulásnak élt, és a tudományos irányultság „üressé” és attól a világtól távolivá tette volna őt, amit az Egyháznak szolgálnia kellene. Az emeritus pápa ezzel szemben azt vallja, hogy egész életében igazi professzor szeretett volna lenni[14] – és valóban, az ő karizmája ez volt –, s leginkább épp a tudásával szolgálhatta az Egyházat.

Mindezek komoly torzítások, és bár a forgatókönyvíró Anthony McCarten toleranciáról és megértésvágyról beszél, a film, de sokkal inkább az annak nyomán kiadott könyv[15] Joseph Ratzingerrel kapcsolatban kevéssé sikeresen tükrözi ezt a szándékot.

Sőt: a forgatókönyv a liberális világrend alapmítoszát ismételgeti: a merev, rögeszmés konzervatív találkozik a vonzó haladóval, és belátja, mennyire elhibázott volt addigi hozzáállása, s azzal válik elfogadhatóvá és szerethetővé, hogy átadja helyét liberális vetélytársának. Benedek ezzel szemben nem az a pápa, akit csak úgy zárójelbe tehetünk. Ferenc is így beszél róla: „Nagy pápa volt”; „nagy intelligenciája erejében és átlátóképességében, nagy a teológia szolgálatában, nagy az emberek és az Egyház iránti szeretetében, nagy erényeiben és vallásosságában.” Olyan egyházfő, akinek szelleme „nemzedékről nemzedékre nagyobbnak és hatalmasabbnak fog mutatkozni.”[16] Torzítás őt vaskalapos konzervatívként bemutatni, akinek erénye, hogy belátja a korlátait és lemond. (Meg kell jegyezni, hogy a médiának köszönhetően ez a sematikus kép meglehetősen elterjedt a katolikus közvéleményben is.)

4_1.jpg

…és mégis

Mindezek után a filmet mégis pozitívnak látom. Minden torzítása és egyoldalúsága ellenére mélyebb szinten van benne valami, ami nagyon hiteles és igaz. A két főszereplő komolyan szereti az Egyházat, sajátos szemléletmódjuknak megfelelően igyekeznek hitelesen élni. Képviselik meggyőződésüket, ugyanakkor meg tudják hallgatni a másikat is. Megértés és kölcsönös tisztelet születik közöttük. Vitatkozhatnak, de igazi testvériség köti össze őket. Mindketten hívő emberek, akik keresik az Istent. Ha Benedeknek nem volt is része a hit teljesen sötét éjszakájában („Isten hallgat”), és nem is ez vezetett a lemondásához[17], sem neki, sem Ferencnek nincs valami különleges telefonvonala Istenhez, ami annyira más volna, mint a többi hívő istenkapcsolata.

Mindketten hívő emberek, akiknek vannak a hitben is küzdelmes pillanataik, megválaszolatlan kérdéseik. Erről így beszél az emeritus pápa: „Nincs bennem olyan érzés, hogy Ő távol lenne. Bensőleg mindig beszélhetek Vele. Ennek ellenére én magam lélekben szegény kisember vagyok, aki nem mindig ér fel Hozzá”, és a kérdés, „miért van annyi rossz (…) és hogy az Ő mindenhatóságával és jóságával mindez hogyan egyeztethető össze, bizonyos helyzetekben újra meg újra felmerül.”[18]

A film szerethetőnek ábrázolja mindkét egyházfőt, valós emberként, akik nem mindig csak világmegváltó komolysággal beszélgetnek az Egyház és a világ jövőjéről, hanem tudnak olykor önfeledten kikapcsolódni, sőt nevetni is.

Hitüket, istenkapcsolatukat is úgy élik meg, mint ami a hétköznapi emberekhez áll közelebb, semmint a kegyes filmek rózsaszín glóriás szentjeihez. Valós személyiségként látjuk őket, akiknek vannak nagy erényei, de hibái, sőt akár bűnei is.

Azt hiszem, az elmúlt évszázadokban a katolikus egyházban olykor túlzott pápatisztelet is kialakult, szinte emberfeletti felhőkbe emelve a mindenkori egyházfőt, olyan elvárásokat támasztva vele szemben, ami irreális, és aminek a történelem legtöbb pápája nem is volt képes megfelelni. A film közelebb hoz bennünket a valósághoz és hitünk igazi magjához. Ahogy Péter apostol nem volt szuperhős, amint az evangéliumokból kiviláglik, úgy utódaitól sem érdemes ezt elvárnunk. Emberek, akik van, hogy elveszítik a türelmüket, vagy más módon hasonlók más halandók törékenységéhez. Mégis, Isten Pétert és annyi utódát, majd végül Josephet és Jorgét választotta ki, és minden emberi törékenységük ellenére, kétezer év óta általuk vezeti közösségét, az Egyházat. Ebben a filmben is, ahogy Damian Howard jezsuita fogalmaz, felfedezhetjük, hogy Isten az igazi főszereplő, aki „nem halott elmélet vagy végtelen csend, hanem Isten, aki közbelép, aki megváltoztat életeket.” Ő az, aki meghív, Ő az, aki, amikor elesünk, újra hív, aki átformál, aki kiengesztelődést hoz, találkozások által is vezet és váratlan fordulatokon át utat nyit a jövő felé. A pápák jönnek és mennek, mégis, az emberi viszonylagosság mögött ott áll egy másik erő. „Mégpedig az az erő, amelyet Péter kapott ígéretképpen. Az alvilág, a halál erői nem vesznek erőt az egyházon.”[19]

Becsüljük meg azt az ajándékot, amelyet Isten Péter utódaiban adott, Benedeket és Ferencet – mert nem tudjuk értékelni igazán egyiket sem a másik megbecsülése nélkül.

Forrás: Válasz Online

Lábjegyzetek:

[1] Vö. XVI. Benedek, Utolsó beszélgetések Peter Seewalddal, Szent István Társulat, Budapest, 2016, 42. o.

[2] Jó napot Ferenc pápa vagyok, JTMR, Budapest, 2013, 22–23. o.

[3] I. m. 13–14. o.

[4] vö. Utolsó beszélgetések, 54–62. o.

[5] I. m. 57. o.

[6] Vö. i. m. 266. o.

[7] Vö. i. m. 40. o.

[8] Vö. i. m. 54–55. o.

[9] Jorge Bergoglio – Abraham Skorka, Az égről és a földről, Holnap Kiadó, 2014, 97. o.

[10] I. m. 98. o.

[11] Vö. i. m. 215. o.

[12] Utolsó beszélgetések, 213. o.

[13] I. m. 56. o.

[14] I. m. 266. o.

[15] Anthony McCarten, A két pápa, Ferenc, Benedek és a döntés, amely megrázta a világot, Agave, 2019.

[16] Idézi i. m. 21. o.

[17] vö. i.m. 34–35., 39–41. o.

[18] vö. i.m. 34–35. o.

[19] Joseph Ratzinger, Isten és a világ, Hit és élet korunkban, SZIT, Budapest, 2004.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr4415416926

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

doggfather · http://dogg-n-roll.blog.hu/ 2020.10.12. 13:25:18

INSPIRED BY TRUE EVENTS. Jajj, eddig ez a leggyengébb duma amit film előtt olvastam. Nem based on a true events/story, nem inspired by true story, csak true events. Ez kb azt jelenti, rögtön a cím után, hogy igen, tényleg volt olyan, hogy egyszerre volt 2 pápa a történelemben. És a többi fikció. Akár így is történhetett. Így kell nézni, néznem a filmet.
NEM láttam még a filmet, csupán a főcímig jutottam, mikor ez eszembe jutott, gyorsan le is írtam magamnak.
A film egyébként érdekes, izgalmas, szép helyeken forgott, a "jelmezek" jók. A két főszereplő remekel, de ismerve őket, legalábbis hozzák a kötelezőt.
Érdemes megnézni akkor is ha nem katolikus az ember, de ha ateista is, mert az egyház működése is bemutatásra kerül.