A nagyböjt a kiüresedés és a megtisztulás ideje, amikor törekszünk több teret és figyelmet szentelni Istennek, akitől minden jó származik. A böjt három fő gyakorlata is ezt a célt szolgálja: a böjtölés testünket, az ima lelkünket szabadítja fel, az alamizsnaosztás pedig embertársaink, a szükséget szenvedők felé nyit meg. A közösségi médiában számos gyakorlatot találunk, amelyek konkrét praktikákkal akarnak segíteni az Istenre figyelésben: az okostelefon használatának csökkentése, kedvességi gesztusok, különféle ájtatosságok stb. Egy fontos dolog azonban gyakran kimarad a listákból, amit nem érdemes megspórolni magunknak: miért? Miért böjtölök, és mi sóvárog bennem a szabadságra? Ezt a miértet járom körül a következő írásban, melyhez felhasználom Gerald G. May Függőség és kegyelem című könyvének néhány gondolatát.

A hamvazkodás szertartásában a pap – hamut szórván a fejünkre – a következőt mondja: „Emlékezzél, ember, hogy porból lettél és porrá leszel!” A teremtéstörténetben olvassuk: „Megalkotta tehát az Úr Isten az embert a föld agyagából, az orrába lehelte az élet leheletét” (Ter 2,7). Mi ez a lehelet, amit az Úr belénk lehelt? Akinek volt már istenélménye, találkozása az Úrral, ösztönösen, a zsigereiben tudja a választ. Annak tapasztalata, hogy bensőnkben, szívünkben, lelkünk legbensőjében, szentélyében találkozunk Istennel, aki az életet, a szabadságot és a meghittséget adja. Ez ajándék, váratlanul és egészen másként történő meglepetés, mert Isten minden képzeletet felülmúl. Meggyőződésem, hogy mindannyian rendelkezünk ezzel a velünk született vággyal és képességgel, hogy Istennel meghittségben éljünk. Ez a szeretet vágya, hogy szeressünk és szeretve legyünk, és az éltető Forrásnál maradjunk.

Mégis miért nem tapasztaljuk meg ezt folyamatosan? A válasz egyszerű: a szeretet sebezhetővé tesz. Megannyi örömet, szépséget, áldást hoz életünkbe, másrészt viszont sebezhetővé tesz: visszaélhetnek vele, megbánthatnak. Védekezésként bezárjuk a szívünket, gyakran Istennel szemben is: miért veszi el a szüleimet, a gyermekemet, miért hagy magamra gyötrődésemben, miért a szenvedés, mi értelme van az életemnek? Gyakran nem kapunk választ kételyeinkre, ezért elnyomjuk a vágyat a Vele való kapcsolatra. Az élet viszont élni akar bennünk, ezért más forrásokból kezdjük ezt előcsiholni, amit pótcselekvésnek nevezünk: emberi kapcsolatokban, hatalomban, birtoklásban stb. Nem azzal van a gond, hogy a barátok keresése rossz lenne önmagában, hanem azzal, ha ezt arra használom fel csupán, hogy a szeretetéhségemet oltsam.

Egy kisbabának az édesanyja, a Vele való kapcsolat a mindene. Pszichológusok kimutatták, főképp az első két évben mennyire fontos, hogy ez a kapcsolat minél kevésbé sérüljön, és az anya-gyerek közti bizalom megerősödjön. Azok a gyerekek, akiket magukra hagynak, életük végéig viselik annak a nyomát, érzését, hogy nem kellenek. Lehet, hogy épp egy nagyon kedves, mosolygó ember álarca mögött rejlik meg ez a szenvedő gyerek, akit elhagytak, és aki azt érzi, hogy folyamatosan meg kell nyernie mások szeretetét. Mindezt azért, mert legbelül nem hiszi el, hogy szerethető úgy, ahogy van. Megtört a bizalmi kapcsolat, bezárult a szíve, és hogy túléljen, a szeretet apró morzsáit összekaparja magának, minden tőle telhetőt megtesz. Ki az, aki valamilyen módon ne sérült volna gyerekkorában, és ki ne hordozna sebeket valamilyen formában?

A túléléshez eszközöket keresünk, amelyek boldoggá, de függővé is tesznek bennünket. Így beszélhetünk társfüggőségről; függünk ideológiáktól, pénztől, hatalomtól, szexuális kielégüléstől stb. Ne ítéljük el olyan könnyen magunkat emiatt, mert a túlélésünkhöz van szükség rájuk, és az igazi szeretetet akarjuk általuk pótolni. Függőségeink megkötöznek, szokásokká alakulnak, amelyek ragadósak, de annál nehezebb megszabadulni tőlük. Tudjuk jól, hogy mennyire nehéz lemondani a cigarettáról: a láncdohányos beláthatja, hogy élete végéig belül függő marad, és csak a viselkedését képes szabályozni. Mások az áldozatiságtól függnek: amikor véleménykülönbség adódik, összeütköznek valakivel, akkor sündisznóként bezárnak, és elkezdik sebeiket nyalogatni. Vannak, akik a cinikus, szarkasztikus humortól függnek, amivel másokat gyakran megbántanak.

Talán megfigyelted magadban az ellenállást, miközben a fenti sorokat olvastad. Sok ember eszedbe jutott, miközben a figyelmet próbáltad elterelni magadról, és kimagyarázni saját hiányosságaidat. Ez teljesen rendben van: a függőség egyik ismertetőjele, hogy racionális kibúvókat keres, és nem akar szembesülni önmagával. Ez normális. Ne félj, nem akarlak megbélyegezni, és nem is igazán erről akarok írni.

Függőségeink beismerésének gyümölcséről szeretnék írni: a kegyelemről. A kegyelem Isten szeretetének a jele. „Ahol azonban elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem” (Róm 5,20). Bűneink megismerése térdre kényszerít, de tekintetünket is felemeli, hogy Istentől kérjünk segítséget. Az élettel együtt járnak a függőségek, melyek az isteni kegyelem megnyilvánulásának okai is. Ahogy Szent Antal apát mondja: „Aki még nem tapasztalt kísértést, nem mehet be az Isten országába. Vedd el a kísértést, és senki sem lesz megváltva!” Nagy igazság ez, mellyel nem a bűnt akarom felmagasztalni, hanem azt, hogy a hiányosságaink képesek megnyitni az isteni irgalom elfogadásának irányába. A legnagyobb kísértés talán a büszkeség, amikor istent akarunk játszani, és sorsunk uraivá válni. Ez feszültté, görcsössé tesz: a kudarcokat mindenáron el akarjuk kerülni, és életünket a félelem uralja.

A böjt bizony büszkévé tehet: „Képes vagyok negyven napig lemondani a húsról!” Kinek akarsz bizonyítani? Magadnak vagy Istennek? Többet akarok imádkozni. Miért? Hogy szentebbnek tűnj? Lehet, hogy nem vagyok egyedül azzal, hogy görcsbe rándul a gyomrom a tökéletes emberek láttán. Makulátlanok, hibátlanok, tehetségesek, mégis olyan megközelíthetetlenek, kemények és gőgösek. Ahogy Babits mondaná: „Mint a bókos szentek állnak a fülkében/ kívülről a szemnek kifaragva szépen,/ de befelé, hol a falnak fordul hátok,/ csak darabos szikla s durva törés tátog”.

Mennyivel felszabadítóbb őszintének lenni! Beismerni függőségeimet, és az Úrtól kérni a kegyelmet, a szabadulást. Beismerni, hogy függök a visszajelzésektől, és a negatív kritika nagyon érzékenyen érint. „Uram, segíts, kérlek!” A kérdés, elhiszem-e, hogy Isten feltétel nélkül, ingyenesen szeret engem. Nem vár el semmit sem tőlem. Örömét leli abban, hogy szemlélhet. Csak ez a feltétel nélküli szeretet biztosíthat teret a hibáimmal, bűneimmel való szembetekintéshez.

Meghívlak arra, képzeld el, ahogy az Úrral szemben ültök. A színhely lehet a tisztás frissessége, a szoba melege, meghittsége, a hegy gyönyörűsége, vagy ahol igazán otthon vagy. Engedd, hogy nézzen. Maradj csendben, ne mondj semmit. Ő veled akar lenni. Milyen az arca, mit sugároz feléd? Mond is valamit? Engedd, hogy szeretete szívedbe hatoljon. Talán valami hasonlót mond: „Örök szeretettel szerettelek Téged” (Jer 31,3). Miután megtapasztaltad ezt a feltétel nélküli szeretetet (de csak azután!), elképzelheted azokat a dolgokat, amelyek fogollyá tesznek. Elképzelheted ezt egy nehéz karkötőként, vagy lehet, hogy valami a mellkasodra nehezedik. Milyen alakot öltenek?

Lehet, hogy a karkötő egyes láncszemein címkéket találsz, amelyek megnevezik ezeket a függőségeket. Tekints ezzel együtt az Úr arcába. Megváltoztak az arcvonásai? Mond valamit? Elolvashatod a következő szentírási részt: „De hogy a nagyszerű kinyilatkoztatás elbizakodottá ne tegyen, tövist kaptam testembe, a sátán angyalát, hogy arcul csapkodjon, és el ne bízzam magam. Háromszor kértem ezért az Urat, hogy szabadítson meg tőle, de azt felelte: »Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.» Ezért a legszívesebben a gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje költözzön belém. Kedvem telik a Krisztusért való gyöngeségben, gyalázatban, nélkülözésben, üldöztetésben és szorongattatásban, mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős.” (2Kor 12,7-10)

Te is azt kérnéd, hogy megszabadítson tőle? Kifejezheted a kérésedet, mondd el neki bátran, ami a szívedben van! De lehet, hogy az Úr másra vágyik, és csak azt akarja, hogy rá figyelj. „Elég neked az én kegyelmem”. Engedd ezeket a szavakat rezonálni magadban. Hogyan szólnak bensődben? Az Ő ereje a gyengeségedben akar megnyilvánulni. Az Ő ereje benned akar élni. Mit szólsz hozzá?

Figyelj a vágyaidra: érzel valamit? Helyet szeretnél készíteni Neki? Érzed a vágyakozást a Vele való kapcsolatra? Hogyan szeretne Ő az életedben helyet kapni? Mire hív? Maradj bátran a Vele való találkozásban, amíg szeretnél. 

A bevezetésben azt ígértem, a böjt miértjéről írok. Talán megkaptad már a választ az ima alatt: Érte, Istenért érdemes, a Vele való kapcsolatért. A böjti gyakorlatok segítenek nekünk, hogy ennek a kapcsolatnak egyre nagyobb teret alakítsunk ki az életünkben. Szükséges a mi erőfeszítésünk, közreműködésünk is, de ne feledd, hogy a változás elsősorban a kegyelem munkája. A növekedést nem én adom magamnak, hanem Isten. Ahogy Rabindranath Tagore egyik versében írja: „Ki a bimbót neveli, egyszerűen teszi. Sugárzik, az életerő a rostjaiba hatol. Fuvallatára a virág kibontja szirmait, és megnyílik a szél felé. A színek váratlanul felbukkannak, mint élő vágyak, illata elárul egy édes titkot. Ki fakasztani tud, így teszi: egyszerűen”. Én felajánlhatom az imámat, a lemondásomat, és az Úr kezébe teszem, mint az ingyenes válaszomat az Ő szeretetére. Ingyenesen, nem várva érte semmit, szabadon hagyva Őt.

Lehet, hogy egyik függőségemről (reggeli lustálkodás, mogorva odaszólás a feleségemhez, pletykálkodás, stb.) akarok lemondani, hogy a Vele, felebarátaimmal való kapcsolataimat éljem meg tisztábban és teljesebben. Tegyem bátran, de kérjem azt is, hogy ez ne a büszkeségemet szolgálja, hanem az igaz szeretetet!

Még mielőtt elfelejteném: ez lassú folyamat. Függőségeidet nem tudod a kezedről leseperni, és helyébe egyből isten kegyelmét befogadni. Annyit tehetsz, hogy meglazítod a tenyeredet, hogy ne ragaszkodj oly erősen hozzájuk, és kéred Isten kegyelmét, hogy szeretetével fokozatosan alakítson Téged. A kézrázásod fontos (különféle cselekedetekben, szeretetgesztusokban, böjti lemondásokban, jócselekedetekben nyilvánulhat ez meg), de a többi nem rajtad múlik. Bízz benne! Maradj a vágynál (vagy ha nem érzed a vágyakozást, akkor kérd annak kegyelmét!), hogy Istennel szeretnél meghittségben lenni! 

Türelmes bizalom

Teilhard de Chardin imája

Bizakodjatok Isten lassú munkálkodásában.

Természetünkből adódóan türelmetlenek vagyunk,

hogy késedelem nélkül fejezzünk be dolgokat.

Át akarjuk ugrani a közbeeső szakaszokat.

Türelmetlenek vagyunk, hogy útnak induljunk

valami ismeretlen és új felé.

Mégis minden folyamat törvénye,

hogy csak a bizonytalanság, ingatagság kapuján

juthat el a beteljesülésig –

és hogy sok időbe kerülhet.

És azt hiszem, hogy nektek is ilyen lesz.

Gondolataitok fokozatosan érlelődnek –

hagyjátok őket növekedni,

hagyjátok, hogy alakuljanak, túlzott sietség nélkül!

Ne akarjátok erőltetni,

mintha azt képzelnétek, hogy ma azzá válhattok,

amit majd az idő

(a kegyelem és a körülmények,

amelyek a jó akaratotokkal együttműködnek)

tesz veletek holnap.

Csak Isten tudja megmondani, hogy mivé válik

ez az új lélek,

ami bennetek folyamatosan formálódik.

Adjátok a mi Urunknak a bizalmatokat,

hogy az Ő keze vezessen titeket,

és fogadjátok el annak szorongását,

ha megrekedve és hiányosnak élitek meg magatokat.

Forrás: Gerald G. May, Addiction and Grace: Love and Spirituality in the Healing of Addictions, San Francisco 2007.