Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Facebook

Címkék

boldogság (8) egyház (52) európa (8) ferencpápa (9) gondolat (9) gondolatébresztő (17) hit (22) ima (13) Isten (8) isten (19) jezsuita (12) jézus (11) katolikus (10) lelkiség (10) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (9) szeretet (12) társadalom (10) tudomány (11) vallás (14) vallások (10) Címkefelhő

Gyógyír aggodalomra koronavírus-járvány idején: a holokauszt-áldozat Etty Hillesum felemelő vallomása

2020.03.21. 16:46 andras.csaba.sj

Képtalálatok a következőre: legyen meg a te akaratod

Részlet az 1942. október 3-i naplóbejegyzésből

„Álmatlanságtól kezdek szenvedni, és ez nem jó. Pirkadatkor felkeltem az ágyból és az ablak mellé térdeltem. A reggeli, néma szürkületben a fa hangtalanul állt. Így imádkoztam: Istenem, add meg a Te nagy és erőteljes békédet! Ha azt akarod, hogy szenvedjek, add a nagy és teljes fájdalmat, és ne az ezernyi, kis aggodalmat, mi teljesen felemészt. Adj békét és hitet! Add, hogy napjaim ne a hétköznapi túlélés miatti félelemről szóljanak. És minden étel, ruha, hideg, egészség miatti szorongásunk nem az irántad való bizalmatlanság jele? [...]

Kész vagyok nyugodtan az ágyban maradni néhány napig, ezzel együtt egy szüntelen, nagy imává szeretnék válni. Szüntelen, nagy békévé. „A betegnek nyugodt életvitelre van szüksége”. Gondoskodj a békémről, Uram, bárhol legyek. Lehet, hogy azért nem érzem már, mert nem jó irányba haladok? Talán – nem tudom. Társasági ember vagyok, Istenem, de még mennyire! Az emberek között akarok lenni, a félelmeik között, mindent magam akarok látni és érteni, hogy később elmesélhessem. Meg akarok gyógyulni. Az utóbbi napokban túlságosan aggódom az egészségemért, és ez természetesen nem jó. Add, hogy ugyanaz a nagy állékonyság legyen bennem, mint a te szürke hajnalodban. Add, hogy a napom több legyen a testem miatti aggodalomnál.

Végső soron, mindig ugyanabban keresek vigaszt: az ágyból kikelek és a szobám rejtett sarkában letérdelek.

Nem akarom kezedet sem rángatni, Uram: „Add, hogy két nap alatt meggyógyuljak”. Tudom, hogy mindennek növekednie kell, és ez lassú folyamat.

Kevésre van szükségem, és ez nekem elég. De ha valamit teljes erőmből akarok, akkor megbicsaklik a ritmusom. Nem kell semmit sem akarnom, hanem csak hagynom kell, hogy a dolgok beteljesüljenek bennem, és ez az, amit most éppen nem teszek.

Hogy ne az enyém, hanem a Te akaratod legyen!”

Etty Hillesum (1914-43), egy holland zsidó hölgy naplójából olvastuk a fenti részletet. Etty osztozni akar népe sorsában, a westerborki tranzittáborban szeretné a betegeket, kétségbeesetteket vigasztalni, de néhány hét ottlét után megbetegszik, és vissza kell utaznia Amszterdamba, hogy kikúrálja magát. Betegágyán érzi, ahogy aggodalmai felemésztik, nem engedvén, hogy az Úr nagy és erőteljes békéjében menedékre leljen.

Ezekben a napokban minket is olykor felemészt a félelem, és eluralkodik rajtunk a jövőnk iránti szorongás. Ez érthető. Feszültté, nyugtalanná válunk, és érezzük, ahogy ezek az érzések, gondolatok megnyomorítanak minket, és szabadságunkban korlátoznak. A legrosszabb, amit ilyenkor tehetünk, hogy elnyomjuk a bennünk levő félelmet, aggodalmat, szorongást, és nem veszünk róluk tudomást. Félhetsz, aggódhatsz, bizonytalannak érezheted magad! Vendégül láthatod ezeket az érzéseket, ne akard őket elfojtani, semmissé tenni, nem figyelni rájuk, mert sértődötté és házsártossá válnak. Hasonlóképpen, mint amikor téged levegőnek néznek, vagy visszautasítanak… Nem segít ez a viszonyulás.

Első lépésként fontos megtanulnom, hogy együtt érezzek a szívemmel és megnevezzem a bennem levő érzéseket. Próbálhatok nevet adni nekik (a névadásban segíthet a következő linken elérhető érzéstáblázat[1]) és tudatosítani őket. Ha nem találok szavakat, akkor szimbólumokat kereshetek, amelyek segítenek kifejezni azokat: pl. úgy érzem magam, mint egy nárcisz a vihar közepette. A tudatosítás segít abban, hogy ne sodródjak érzéseimmel, és ne hagyjam, hogy azok teljesen eluralkodjanak rajtam. Igazából akkor szívnak magukba érzéseim, ha nem tudatosítom, és gondolataimmal tudattalanul táplálom azokat. Lásd, amikor megbántanak, milyen könnyű vádiratot írni a tettesnek ahelyett, hogy ott maradnál az érzésednél, és kimondanád: "dühös/ szomorú vagyok!" A vádirat pedig gyűlöletet szül, és a végén teljesen a kelepcéjébe kerülsz. Együtt érezni a szíveddel, megnevezni, tudatosítani érzéseidet…

Megnevezem azt, ami fáj vagy amitől félek. Mi tölt el aggodalommal? Félek a megélhetésem miatt, aggódom szeretteim egészségéért. Merd bátran megnevezni, és légy őszinte… „Az igazság szabaddá tesz” (Jn 8,32). Merj odahallgatni szíved rezdüléseire, és kihallani üzenetét! Ne félj tőle! Lehet, hogy amiatt félsz, mert erőtlennek érzed magad, és úgy érzed, hogy nem tudsz egyedül megbirkózni velük. Segítséget kérhetsz valakitől, egy baráttól, ki ítéletmentesen és figyelmesen meghallgat. Fontos, hogy ne szóljon közbe, hanem megértőn, befogadón legyen jelen – ez téged is biztosít arról, hogy érzéseid önmagukban nem rendelkeznek morális értékkel, nem kell elítélned magad miattuk.

Főként azonban egy második lehetőségről akarok írni, amiről Etty bejegyzése is szól: az imáról. Mindazzal, amit a puttonyodban hordozol, odamehetsz az Úrhoz, és engedheted, hogy gyógyítson és alakítson. Igaz, mi hozzá vagyunk szokva, hogy makulátlan szentként, jó keresztényként, ünnepi ruhában járuljunk az Úr elé, kik erkölcsös életet élnek és stramm módon kormányozzák életüket. Nem gőgös azt mondani az Úrnak: nem félek, mert te vagy az én Uram, Istenem? Mit tehetne ilyenkor Jézus? Ha én képes vagyok félelmemen uralkodni, ha magamtól jó keresztény életet tudok élni, akkor Rá már nincs is szükség: „„Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket” (Mk 2,17). Vannak elegen rajtam kívül, akik rászorulnak az Ő jelenlétére…

Mennyivel őszintébb mezítelenül, fölösleges maskara nélkül lekuporodni hozzá, kimondván: „Félek a jövőtől, a bizonytalantól, a holnapi betevő falattól. Segíts, Uram! Add, hogy Veled, a te jelenlétedben el tudjam viselni ezt a megpróbáltatást. Visszakívánom a régi időket, vágyom a biztonságra, de legyen meg a Te akaratod!” Máriaként kimondani, hogy „legyen meg a Te akaratod!” A Szűzanya imádsága kísérőnk lehet ezekben a napokban, aki az Urat magában hordva, később megszülve sok próbáltatáson ment keresztül. Mégis forrást, vigaszt jelentett számára az Istenre való ráhagyatkozás, mi jelen tud maradni Isten titkaiban, akkor is, ha nem érti azokat.

És te mitől félsz, melyek a te aggodalmaid? Odamehetsz nyugodtan az Úrhoz, és vigasztalásra lelhetsz nála.

Auschwitzban és utána is sokan hitkrízisbe estek, mert olyan istenképet alkottak, ki deus ex machina módjára beavatkozik az emberi történelem folyásába, és az emberi ballépéseket, háborúkat rögvest orvosolja, ezzel bizonyítván mindenhatóságát. Az ateisták legfőbb érve, hogyha Isten valóban jó, akkor nem engedné meg a világban levő rosszat.      

Ez azonban nélkülözi a keresztre feszítés misztériumát. A keresztre feszítés, melyben Isten sebezhetővé válik... Jézus a kereszten… Az Atya nem avatkozik közbe, nem szór villámokat üldözőire… mert a szeretet szabadon hagy és nem akar kontrollálni. Nehéz ezt elfogadni a saját életünkben is. Az egyedüli menedék ilyenkor a jelenlét, a keresztre való figyelés, Jézus arcának szemlélése, ki életét adja értünk. Jézus szenvedése is végtelennek, kilátástalannak, értelmetlennek tűnik. Vele egységben lenni, csendben figyelni Őt: ez a szentek és misztikusok tapasztalata, miközben végigmennek a lélek sötét éjszakáján.

Ami vigaszt ad számára, hogy az Atya felé fordítja tekintetét: Éli, Éli, lamma szabaktani ('Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?') (Mt 27,46; Mk 16,34); „Szomjazom” (Jn 19,28); „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!” (Lk 23,46). Láthatjuk, hogy Jézus is mennyire őszintén ki tudja mondani az Atyának, mi benne van. Én is bátran odaléphetek hozzá, mondván: „Uram, nem értem titkaidat, de az egyetlen menedékem, hogy Te velem vagy. Semmi más nem ad igazán vigaszt. Veled együtt akarom viselni keresztemet, még akkor is, ha legszívesebben megválnék tőle. Adj erőt annak viseléséhez”.

Mit kérhetnék ezekben a vészterhes időkben? Légy velem és maradj velünk! Mint ahogy az Auschwitzban síró gyermekben, a Gulag terrorját elszenvedő katonában, az éhező jemeni kisbabában is jelen vagy. Adj erőt a megpróbáltatások viseléséhez: az orvosoknak és ápolóknak, kik önmagukat nem kímélve helyt állnak a kórházakban, a munka nélkül maradottaknak, kik jövőjüket, megélhetésüket féltik, a megfertőzött, beteg, haldokló embereknek, kik a haláltól rettegnek. Add, hogy a sötétségben lángra lobbanjon jelenléted fénye, szolgáljon vigasztalásukul!

„Jézus Krisztus, Dávid Fia, könyörülj rajtunk!” (vö. Lk 18,38)  

„Te vagy a fény a szívemben Jézus, add, hogy ne szólhasson bennem a sötét! Te vagy a fény a szívemben Jézus, Krisztus jöjj, Te vezess utamon” (taizé-i ének)

És mindeközben reménykedünk abban, hogy Isten belép történelmünk sötétjébe, és átalakítja azt. Türelemmel kérjük a látás ajándékát, hogy fel tudjuk fedezni, ahogy a kereszt körül megjelennek a feltámadásra utaló fénynyalábok. Jézusnál három napra volt szükség, de ez a három nap szimbolikus értelemmel bír, mely lehet rövidebb vagy hosszabb idő. Ignác azt ajánlja, hogy vigasztalanság idején érdemes kérni a vigasz ajándékát. Kérjük annak kegyelmét, hogy az újonnan kialakult helyzetben is fel tudjuk fedezni Isten jelenlétét, ami talán másként mutatkozik, és eltér a megszokottól.

A reményt az adja számomra, amit Etty Hillesum később megtapasztal:

„Olykor meghajtom fejemet a nagy súly alatt, amit a tarkómon érzek, és érzem, hogy össze kell kulcsolnom kezemet, ami ösztönösen jön, és órákig így tudnék maradni – tudok mindent, képes vagyok mindent elviselni, egyre inkább, és mindezzel együtt biztos vagyok abban, hogy az élet szép, méltó arra, hogy megéljék, és jelentésében gazdag. Mindennek ellenére. Ami nem akarja azt mondani, hogy nem lehetünk kutyafáradtak egy hosszú séta vagy sorban állás után, de ez is az élet részét képezi, és van valami benned, ami sosem hagy el.”

Reménykedni abban, hogy a sötétben megmutatkozik az élet egy mélyebb régióiban megbúvó jelentése, mi miatt én is őszintén tudom mondani, hogy az élet szép, méltó arra, hogy megéljék (és nem túléljék) és jelentésében gazdag. Kívánom ennek felismerését magunk számára, hogy visszataláljunk bensőnkben oda, mi sosem hagy el, és erőt ad megpróbáltatásainkban. Így legyen!

[1] https://asszertivakademia.hu/wp-content/uploads/2018/08/Erzesek_listaja-Asszertiv_Akademia.pdf

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr9215541632

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

godit 2020.03.25. 13:30:06

aki nem a neki járó lélegeztetőgépért nyúlt, hanem haldokló társai kezéért
www.magyarhirlap.hu/velemeny/20200324-tippmix