Az elmúlt hetekben – világméretekben is – hihetetlenül felerősödött a rémhírek, ferdítések, félretájékoztatások, elhallgatások, rágalmazások száma. Eddig szokatlan módon, de egyre többet hallunk arról, hogy már neves politikusok, gondolkodók is egyenesen törvényi fellépést és szankciókat követelnek a jelenség visszaszorítására.

Ma újságírónak lenni vagy erre a pályára készülni bátorságot jelent. A kockázat legalább akkora, mint ha Jézus korában valaki vámosnak készült volna. Ez a pályaválasztás némely területen egyet szinte jelent azzal, hogy a „hazugság atyjának” munkatársai leszünk. Ez sem új, csak a hírközlő eszközök, médiumok tömege, sokfélesége változott.

Az igazság megismerésének vágya mindig is ott élt az emberi szívekben, ezért a korrekt tájékoztatás igénye természetes és jogos. Simone Weil, amikor a lélek szükségleteiről ír, egyenesen a legszentebb szükségletnek tartja az összes közül. (Weilről bővebben lásd P. Szabó Ferenc SJ tanulmányát.)

A minap amikor kezembe került Simone Weilnek a Gondolat Kiadónál 2012-ben megjelent Begyökerezettség című tanulmánykötete, hihetetlenül aktuálisnak és fontosnak tartottam kérdésfeltevéseit, de elsősorban gondolkodásának páratlan tisztasága (naivsága?) ragadott meg. Szeretnék ebből az írásból néhány megjegyzést kiemelni, hogy mi is szembesüljünk a problémafelvetés fontosságával.

Gondolatok az igazságról

„Az igazság iránti szükséglet a legszentebb az összes közül. Ennek ellenére sosem történt erre utalás. Az embert félelemmel tölti el az olvasás, amikor felismeri azt a hatalmas és durván hamis anyagmennyiséget, melyet szemérmetlenül elénk tárnak még a leghíresebb szerzők könyveiben is. Úgy olvas az ember ezáltal, mintha gyanús vizű kútból inna.

Vannak emberek, akik napi nyolc óra munka után nagy erőfeszítést téve leülnek olvasni, hogy tanuljanak valamit. Nekik nincs módjukban, hogy ellenőrizzék a könyvtárban leírtak helyességét. Eleve igaznak hiszik a könyvben leírtakat. Nincs jogunk hamis dolgokkal etetni őket. …

Mennyivel inkább szégyenletes, hogy elviseljük azoknak az újságoknak létezését, melyekről mindenki tudja, hogy egy munkatársuk sem maradhatna ott állásban, ha néha nem járulna hozzá az igazság tudatos megmásításához. (… ) Amikor az újságírás eggyé válik a hazugság intézményével, bűnről van szó. Mi állhat annak útjában, hogy megbüntessünk egy olyan tevékenységet, melyet bűnösnek ismerünk el?”

Simone Weil, amikor az információk hatalmas anyagmennyiségéről beszél, ugyan mit mondana ma, azt a hatalmas információtömeget látva, ami korunk médiumaiban elérhető? A rengeteg impulzus teljesen összezavarja az embert, még azt is, aki szakértőként próbál a hírek közt eligazodni.

De úgy látszik, ez a probléma állandóan jelen van/volt az emberiség történetében. Már maga Jézus, Isten Igéje, a „Tiszta Szó” azért lépett be világunkba, hogy ezt az összevisszaságot gyógyítsa, rendezze. Ezért választott maga mellé apostolokat („újságírónövendékeket”), hogy hirdessék az igazságot a hamissággal szemben.

János apostol írja első levelében: „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit saját szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és kezünk tapintott: az élet Igéjét hirdetjük nektek.” Sőt, Jézus követelményként írja elő a „tömegek tájékoztatását”. Máté evangéliumában olvassuk: „Menjetek tehát, tegyetek tanítványommá minden népet.” Majd Szent Pál Timóteushoz írt 2. levelében olvassuk: „Hirdesd az Igét! Állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan!”

Miként tájékozódhatunk a leírtak igazságtartalmáról?

A hétköznapi ember a nyomtatott szöveget olvasva azt hiszi, hogy az Szentírás.  Gyakran mondjuk: „A szó elszáll, az írás megmarad”,  vagyis a leírt szövegnek nagyobb súlyt tulajdonítunk, mint a beszédnek, ezért sokszor igaznak tekintünk minden irományt. De aztán rájövünk, hogy ez nincs így. Hogyha ugyanazon eseményről leírtakat egy időben két napilapból próbáljuk olvasni és értelmezni, rögvest látjuk, hogy a Népszava teljesen másként tálalja az eseményeket, mint a Magyar Nemzet; a Demokrata tudósításai sokszor köszönőviszonyban sincsenek azzal, amit a Magyar Narancsban vagy a HVG-ben olvasunk.

Kinek van tehát igaza? Kire hallgassunk?

Mivel az újságírók sajnos sokszor pártpreferenciák alapján dolgoznak, jobban járunk, hogyha kicsit elgondolkodunk mindazon, amit olvastunk, illetve magunk körül láttunk.

Sodrás utcai rendházunkban, amíg folyóirataink szerkesztőségei itt kaptak helyet, a közösség előfizette a jelentősebb napi- és hetilapokat, havi folyóiratokat, hogy a sorok között is olvasva értelmezzük az eseményeket. Saját tapasztalataink alapján, az eseményeket elemezve és átbeszélve, közelebb kerülhettünk az igazsághoz.

Simone Weil is ezt ajánlja. A napilapok szerinte is sokszor inkább leszoktatnak a gondolkodásról, és a laptulajdonosok, pártok és a legkülönbözőbb érdekszervezetek által képviselt ideológiák irányába akarnak terelni. Ezért mondja, hogy a napi és heti sajtó egésze, „de ez vonatkozik a folyóiratokra is, ha mindegyikük bizonyos gondolkodásmódot sugároz; csak azok tarthatnának igényt a teljes szabadságra, akik e funkciójukról lemondanak.”

„A reklámokat törvényi szigorral kell limitálni; mennyiségüket a lehető legjobban le kell szorítani; szigorúan meg kell tiltani, hogy bármilyen befolyásuk legyen olyan területeken, ahol eszmékről van elsősorban szó.

Továbbá el kell hallgattatni a sajtóban, a rádióban és minden hasonló kommunikációs eszközben nemcsak azokat az információkat, melyek az általános közerkölcsöt alapjaiban sértik, hanem azokat a kifejezésmódokat is, melyek gondolatilag alacsony színvonalúak és hangvételűek, rossz ízlésűek, vulgárisak, burkoltan morálisan korrupt atmoszférát teremtenek. Egy ilyen elhallgattatásnak nem szabad semmiképpen, a legkisebb mértékben sem, sértenie a véleménynyilvánítás szabadságát. (…) A véleménynyilvánítás szabadsága kizárólag az újságíróé és nem az újságé; minthogy egyedül az újságíróban van meg a véleménynyilvánítás képessége. (…) Ugyanis amikor egy csoport véleményt nyilvánít, elkerülhetetlen, hogy azt rá ne erőltesse tagjaira. Előbb-utóbb ezek a tagok alig vagy egyáltalán nem fognak tudni a csoporttal ellentétes véleményt megfogalmazni, legyen szó fontos vagy kevésbé fontos kérdésekről, kivéve, ha kilépnek onnan.”

Értelemszerűen azonnali megoldásként adódna – sok más érdekcsoport mellett – a politikai pártok felszámolása, ami nyilvánvaló lehetetlenség. Ugyancsak kivitelezhetetlen, hogy egyes közösségeknek, érdekcsoportoknak ne legyen saját sajtóorgánumuk, ha állandóan elhallgattatásra kényszerítik őket, és fontos, jelentős információkat egyáltalán nem közölnek róluk, vagy ha megteszik, sokszor elferdítve, hamis adatokra és tényekre hivatkoznak. És ekkor még nem beszéltem azokról a féligazságokról, amelyek ugyanolyan rombolóan hatnak az igazságra, mint a nyílt hazugságok.

„De kik garantálhatnák a hírek pártatlanságát?

Teljes függetlenségük mellett az egyetlen biztosíték az volna, hogy nagyon különböző társadalmi rétegekből származó, születésüknél fogva nyitott, világos és pontos értelmű emberek legyenek, akiket olyan iskolában nevelnének, ahol nem jogi képzést kapnának, hanem mindenekelőtt spirituálisat és másodsorban intellektuálisat. A cél az volna, hogy megtanulják szeretni az igazságot.

Semmilyen lehetőség nincs arra, hogy kielégítsük egy nép igazság iránti szükségletét, ha e célból nem találunk olyan embereket, akik szeretik az igazságot.”

Jézus Pilátussal való beszélgetése során ezt mondja: „Én arra születtem és azért jöttem a világra, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki igazságból való, hallgat szavamra.”

Fenséges szavak!

Valamennyien, akik „újságírónövendékek” vagyunk: keresztények, egyháziak, ateisták, különböző filozófiák képviselői, hallgatunk-e a Szóra, amely bennünk, a lelkiismeretünkben megszólal? 

Fontos kérdés, amit egyszer fel kell tenni magunknak.