Nem szabad meglepődnünk azon, hogy egy idő után a legfelkészültebbek és legalkalmasabbak, a domonkos fráterek kaptak megbízatást arra, hogy mindenütt felderítsék a fenti titkos csoportosulások tagjait, és kikérdezzék őket, mit is tanítanak voltaképpen. Hiszen ők voltak leginkább kiképezve arra, hogy másokat a hit kérdéseivel kapcsolatban meggyőzzenek. Belőlük alakultak meg tehát az inkvizíciós törvényszékek. Az „inkvizíció” (a latin inquere=nyomoz, kutat, vizsgálódik igéből) egyszerűen szólva vizsgálatok lefolytatását jelentette, azzal a céllal, hogy az igazság érvényre juthasson.
A törvényszékek szigorú szabályok szerint jártak el. Formálisan vádat emeltek, tanúkat kerestek, és úgy folytatták le az eljárást, hogy annak minden részletét jegyzőkönyvbe vették. Hadd vessem közbe, hogy nem tartom tisztemnek az inkvizíció védelmezését! Egy jezsuita szerzetestől talán némelyek apológiát várnának el, ám én az ilyenfajta hitvédelemben nem hiszek. Jelen nézőpontunkból – Alessandro Barberóval egyetértésben – alapvetően retrográd intézménynek tartom az inkvizíciót, amely hosszú működése során (nota bene: a katolikus országokban az 1200-as évektől gyakorlatilag a francia forradalomig töretlenül fennállt!) nagyjából-egészében arra tanította eleinket, hogy veszélyes a saját fejünkkel gondolkodni, és aki szabadon beszél, könnyen megütheti a bokáját. A magam részéről elvből ellenzem, ha valakinek veszélyben kell éreznie magát, csak mert nyilvánosan mást mond, mint a bevett hivatalos vélemény, legyen szó politikai nézetekről vagy éppen az egyházi szószékekről hirdetett hittételekről. Nem szeretnék olyan országban élni, ahol ha valaki mást gondol, akkor számítania kell rá, hogy előbb-utóbb kopogtat nála az illetékes hatóság – vagy mint a közelmúlt súlyos történelmi tapasztalatainak hatására mifelénk mondanák: „éjszaka megáll a fekete autó” –, és udvariasan felszólítják: „Kövessen, a vizsgálóbírónak/inkvizítornak beszélgetnivalója akad magával...” Az inkvizíciónak e tekintetben valóban jelentős szerepe volt abban, hogy a katolikus társadalmakban a konformizmus és engedelmesség kultúrája alakuljon ki – és ezt nem tartom ideálisnak. Két dolgot azonban feltétlenül megfontolandónak gondolok az inkvizíció megítélése szempontjából.
Két helyesbítés
Az első megjegyzésem, hogy nem szabad a mai nézőpontunkból, a saját fejünk szerint megítélni ezt a jelenséget. Hiszen ez vaskos történelmietlenség volna! A második pedig, hogy általában véve ma téves kép él az emberek fejében az inkvizícióról, ami megérett a helyesbítésre. Lássuk most őket egyenként.
(1) A történelmi igazsághoz hozzátartozik annak elismerése, hogy az inkvizíció olyan intézmény, amelyet a kor legnagyobb koponyái hoztak létre, akik a legjobb meggyőződéssel annak biztosításán fáradoztak, hogy a keresztény vallást és az evangéliumot tanítsák az embereknek, az ő javukra, olyanoknak is, akik nem képesek azt helyesen magyarázni. Ennek igazságát – és sok szempontból való jogosultságát – nem lehet kétségbe vonni.
(2) És ugyanígy – anélkül, hogy valamiféle rossz értelemben véve „hitvédő” (apologetikus) mentalitás csapdájába esnék (ami szerintem idejétmúlt) – fel kell hívni a figyelmet arra a történelmi tényre, hogy ma általánosságban olyan kép él az emberek fejében az inkvizícióról, amely az 1500-as években a katolikusellenes protestáns polémiáknak köszönhetően alakult ki, és amely voltaképpen az inkvizíció pornográf ábrázolása (vagyis ahol úgymond szexéhes inkvizítorok abban lelik élvezetüket, hogy meztelen nőket gyötörnek). Márpedig ennek semmi köze sincs a történelmi valósághoz.
Mint tisztáztuk, az inkvizíciós törvényszék – összehasonlítva a civil törvényszékekkel – nagyon is jól szabályozott módon és jelentős önmérsékletet gyakorolva működött. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a civil törvényszékek – éspedig éppen az általunk talán a leginkább „civilizáltnak” tartott időszakokban – teljes mértékben elfogadottnak és megengedettnek tekintették a kínzás. Az ókori Görögországban és a Római Birodalomban például az igazságszolgáltatás részeként minden további nélkül megkínozták a gyanúsítottakat. No, persze nem mindenkit: a római polgárokat például nem – ilyen alapon menekült meg Pál apostol a korbácsolástól (ApCsel 22,22-29) –, de a szolgákkal és a római provinciák helyi lakosságával szemben a kínzás a legtermészetesebb dolognak számított (ilyen alapon került sor Jézus Krisztus megkorbácsolására is).
Tehát a rómaiak is kínozták a vádlottakat; sőt nemcsak őket, de a tanúkat is, hogy ezáltal biztosítsák a tanúvallomás igazságát. Az általunk barbárnak tartott időszakokban mindez kevésbé számított bevett dolognak, ám a középkor végén és az újkorban felújították a vádlottak kínzásának régi hagyományokra visszamenő szokását. Már csak azért is, mert bizonyítékok nélkül nem volt szabad senkit sem elítélni; márpedig bizonyítékok híján beismerő vallomásra volt szükség... Így esett, hogy a legjobban képzett és legcivilizáltabb vizsgálóbírók számára is magától értetődő dolognak számított, egészen a XVIII. századig, hogy elrendeljék a gyanúsítottak megkínzását, ha nem akartak beismerő vallomást tenni. Ez a szokásjog által megerősített hagyomány természetesen az igazság kiderülését volt hivatott szolgálni. Ami a mi számunkra ma botrányosnak és megengedhetetlennek tűnik, arról el kell ismerni, hogy századokon keresztül Európa legjobb gondolkodó koponyái semmi kivetnivalót sem találtak benne.
Az inkvizíció ehhez képest kevés kínzást alkalmazott, és azt is csak azért, mert minden más törvényszék ugyanígy járt el. Így aztán, egy adott történelmi pillanatban az inkvizítorok is engedélyért folyamodtak a pápához, mondván: ha valaki ellen bírósági eljárás folyik mondjuk lopás miatt, és a beismerő vallomás érdekében megkínozhatják, akkor mi, akik azzal kapcsolatban vizsgálódunk, hogy vajon mondta-e ezt vagy azt a dolgot, miért ne kínozhatnánk meg – legalább egy kicsit...? A pápa pedig bizonyára elgondolkodott a dolgon, alkalmasint kikérte legjobb szakértői véleményét (nota bene: a kínzást maga Aquinói Szent Tamás sem ellenezte), s végül úgy ítélte meg, hogy bizonyos keretek között engedélyezhető (legfeljebb nem szabad, hogy bizonyos óraszámnál hosszabb ideig tartson, utána egy teljes napig pihenést kell biztosítani, valamint orvosi vizsgálatot stb.).
Meglehet, így leírva ironikusan hangzik – s ha így van, elnézést érte, hiszen ezek alapjában véve drámai dolgok... –, de hát voltaképpen az egész emberi nemünk történetének egyik drámai mozzanatáról van szó! Aki csak kicsit is képes történelmileg gondolkodni, nem kér számon az emberiségen egy minden tényleges életkontextustól elszakított, örökre érvényes etikai kódexet. A kínzás történelmi léptékkel mérve egészen szinte tegnapelőttig engedélyezettnek számított, mígnem Cesare Beccaria ki nem jelentette (egyébként gyaníthatóan nem egyházi neveltetésétől függetlenül), hogy mostantól kezdve ez nincs rendjén.
Az inkvizíció célja és értékelése
Nem kell kereszténynek lenni annak elismeréséhez, hogy az inkvizíciós eljárásnak egyáltalán nem az emberek elpusztítása, kínzása vagy megégetése volt a célja. Ha ilyesmire mégis sor került, az csakis „jobb megoldás híján” történhetett. Ismétlem, nem mentegetni akarom az inkvizíciót, amely szerintem mai mértékkel mérve nagyon is sötét szervezetnek tekintendő, ám el kell ismerni, hogy eljárásának valójában pedagógiai céljai voltak: mindenekelőtt arra akarta tanítani az embereket, hogy aki hibázott, annak bocsánatot kell kérnie, meg kell bánnia a tettét, és ígéretet tennie, hogy jó útra tér. (S persze jaj annak, aki újra megpróbálja...!)
Az inkvizíciós eljárások nagy része ebből a szempontból sikeresnek mondható. Hiszen a per rendszerint úgy végződött, hogy az illető bevallotta, csakugyan mondott ezt és azt (nehezen is tagadhatta, hiszen tanúk voltak rá, például az egyik szomszédja hallotta, amint a piacon azt mondta mise után, hogy a szentekhez nem is szabad imádkozni, vagy hogy a halottakért mondott mise hatástalan stb.), a vádlott végül beismerő vallomást tett, bocsánatot kért az Anyaszentegyháztól, méltó penitenciát kapott (például nagypénteken szőrcsuhába öltözve el kellett zarándokolnia a város valamennyi templomába), büntetésül jókora summa fizetésére ítélték, és ezzel az eljárás véget is ért, az illető szépen hazatérhetett. Persze nagyon kellett vigyáznia, nehogy visszaessék, mert akkor esetleg már tényleg a máglyahalált kockáztatta! Nagyjából így foglalható tehát össze az inkvizíció működése. Mai szemmel igenis sötét szervezetnek kell tartanunk, ám korántsem annyira, amint az a kollektív képzeletben él...
Egy konkrét példa
Alighanem azonban a fent mondottak után is lesznek, akik felháborodnak azon, hogy valaki milyen alapon ítélkezik mások hite felett. Hát nem mindenkinek szíve joga abban hinnie, amiben csak akar? Ugyan milyen objektív kritériumok állíthatók fel ezen a téren, amelyek alapján valaki kritizálható, felelősségre vonható, sőt alkalmasint elítélhető volna? Hát, persze az attól függ... Nyilván jogos az észrevétel, hogy ezek az egyház által felállított kritériumok, amelyek alapján valakit „eretneknek” nyilvánítanak, azaz úgy ítélik, hogy tévesen gondolkodott a hit és erkölcs dolgairól. De talán egy konkrét példa fényében abból is megláthatunk valamit, hogy mi is bőszítette fel a korabeli inkvizítorokat.
Azok az eretnekek, akik az elsők között különböztek össze az inkvizícióval, a katharok voltak. Őket végül ténylegesen megsemmisítették: mára senkit sem ismerünk, aki a kathar egyházhoz tartozna. A katharok tanítása azonban rekonstruálható – ismét éppenséggel nem kis mértékben az inkvizíciós jegyzőkönyvek alapján. Tanítóik közül sokan azt állították: nem lehetséges, hogy Isten olyannak teremtette a világot, amilyennek ma látjuk. Ez a világ ugyanis rossz! Az anyag, a test és a testiség különösen is rossznak tekintendő, csakúgy, mint a táplálkozás és szexualitás is. Lehetetlen, hogy mindezt a sok undorító dolgot egy jó Isten teremtse. Valójában két istenek kell lennie: az egyik jó, aki a lelkünket és a szellemünket teremtette; a másik ellenben gonosz: ő alkotta mindazt, ami körülvesz bennünket – s különösen is a testet, amelynek foglyai vagyunk! A vágyaink, a szükségleteink, és mindaz a sok szörnyűség, amivel a mindennapi életben dolgunk van, a katharok szerint a gonosz isten alkotása. A fogható dolgok is mind az ő művei. Az üdvösség ellenben a lelkünk megmentésében áll, ami pedig csakis olyan áron lehetséges, ha kimenekülünk ebből a bűnös világból. A valódi hívőknek eszerint egyedül lelkük üdvösségére kell gondolniuk és kerülniük a szexet, a testiséget, az élet továbbadását; sőt arra is képesnek kell lenniük, hogy éhen haljanak. És csakugyan: számos kathar hívő odáig ment e fanatikus hiedelmek betartásában, hogy éhen haltak.
Vajon tényleg olyan eltévelyedettnek és embertelennek kell ítélnünk azt az inkvizítort, aki ennek hallatára kijelentette: ezek bizony nem keresztény tanok, és nem akarjuk, hogy a fenti nézetek továbbra is terjedjenek? Az egyház álláspontja mellett tehát számos nem bibliai (filozófiai, antropológiai) érv is felhozható, és elhamarkodottság volna mindjárt lemondanunk arról, hogy bizonyos keretek között megkülönböztessük egymástól a téves és az igaz tanokat. Egyébként nagyjából ezt gondolhatta Assisi Szent Ferenc is, aki – vélhetően – egyáltalán nem véletlenül írta meg a Cantico delle creature című, a teremtés dicséretéről szóló gyönyörű költeményét. Valószínűsíthető, hogy korántsem minden teológiai indok nélkül énekelte meg olyan ékesszólóan, hogy minden, de minden, ami csak körülvesz bennünket, gyönyörűséges! A teremtés Isten kivételes alkotása: tőle való a tűz, a víz, a nap és a csillagok, ezért mi is dicsőíthetjük őt csodálatos műveiért. Ferenc minden valószínűség szerint egyebek között azért is írta meg a költeményt, mert a katharok nézeteit nem tartotta elfogadhatónak. Szóval, mindezt csak annak igazolására, hogy olykor a mai fejünkkel sem olyan könnyű eldönteni, hogy egy-egy adott kérdésben az inkvizítoroknak vagy az eretnekeknek volt-e igazuk...
A Galilei-eset
Persze ezen a ponton valaki könnyen és diadalmasan közbevetheti: most már aztán tényleg elég a szócséplésből, szerecsenmosdatásból, az inkvizíciós eljárások mentegetéséből! Itt van ugyanis például a Galilei-per! Ebben az esetben aztán már tényleg nyilvánvaló, hogy kinek is volt igaza! Semmi kétség nem férhet hozzá, és az egyház részéről felesleges és szánalmas volna minden mentegetési kísérlet! Nos, csakugyan létezik olyan nézőpont, ahonnan ezek a dolgok egyértelműek. Ám szabad legyen – talán csak viccesen – a következő megfontolásokat ajánlanom. A történész Barbero egyik népszerűsítő előadásában felidézi az esetet, amikor középiskolai fizikatanára az egyik tanórán Galileo Galilei és az ellene vizsgálódó Bellarmin bíboros történetének tanulságait ecsetelte. Jól értse mindenki: egy természettudományos képzettségű ember véleményéről van szó, aki számára kétség sem férhet hozzá, hogy „technikailag” Galileinek igaza volt: az adott szempontból valóban úgy működik a világ, ahogy ő leírta – eppur si muove! („És mégis mozog [ti. a Föld]...!”)
Az egyház tehát tévedett és helytelenül cselekedett, amikor el akarta hallgattatni. (Nem véletlen, hogy közel 400 évvel az események után, a 2000-es Nagy Jubileumi Évben, az egyház nevében II. János Pál pápa bocsánatot kért az esetért – nagyon helyesen tette!) Eddig tehát rendjén van a dolog. Ám az illető középiskolai fizikatanár azt is kifejtette a tanítványainak, hogy a modern tudomány voltaképpen nem hisz többé a nagybetűs „Igazságban”. Nem keresi többé „az” igazságot, hanem arra törekszik, hogy hipotéziseket állítson fel a valóságról, s a megalkotott hipotézisek közül azt fogadja el, amelyik a leginkább képes magyarázni az éppen rendelkezésre álló adatokat. Így aztán minden természettudós azzal is tisztában van, hogy idővel a mai legjobb hipotéziseknek is át kell adniuk a helyet egy még náluk is alkalmasabbnak.
A vitatott kérdésben tehát kétségtelenül Galileinek volt igaza. Ám az inkvizítor Bellarmino valahogy így érvelt: „Rendben van, Galilei, a te modelled csakugyan tökéletesebb, mi is látjuk, hogy működik, és sokkal jobban magyarázza az általunk is ismert jelenséget. Csak az a kár, hogy mégis tévesnek kell nyilvánítanunk, mivel ellentmond a Bibliának. Csakhogy mi nem akarjuk megtiltani, hogy tanítsd a meggyőződésedet! Elegendő, ha úgy tanítod, hogy mindössze hipotézisről van szó, amely jelenleg a leginkább kielégítőnek tűnik. Idővel talán egy jobbat is találunk, amely már a Bibliával is összeegyeztethető lesz. Amíg tehát csak hipotézisként tanítod, nyugodtan megteheted!”
Galilei viszont erre erősködni kezdett: „Nem hipotézis! Ez az teljes igazság!” S az illető fizikatanár végül ezzel a csattanóval zárta órai magyarázatát: „Nem Galilei volt a modern! Valójában Bellarmin bíborost kell modernnek tekintenünk...” (Nota bene: ma már tudjuk, hogy önhibájukon kívül mindketten tévedtek. Galilei abban, hogy nem volt hajlandó elismerni tanainak hipotetikus jellegét, Bellarmino pedig abban, hogy nem látta, a sokféle irodalmi műfajban megfogalmazott bibliai beszédmód a korabeli világképhez kötődik, s annak számos eleme nem tartozik hozzá a kinyilatkoztatás lényegéhez.)
Végső kritikai megjegyzések
A fentiekben – jórészt az olasz történész Alessandro Barbero kutatásai nyomán – arra vállalkoztam, hogy ismeretterjesztő szinten, történelmileg értékeljem az inkvizíció intézményét. Végezetül az elmondottakhoz hadd fűzzek hozzá még néhány észrevételt. Mindenekelőtt talán azt, hogy Barbero témában való jártasságát senki sem vitathatja (a nemzetközi hírű olasz kutató történész már doktori dolgozatát is egy inkvizíciós per jegyzőkönyvéből írta). Így hitelt érdemlőnek kell tekintenünk akkor is, ha történetesen az egyház „védelmében” beszél. Nézetem szerint azonban mondandója legalább két szempontból kritikára szorul: elsősorban, hogy – úgy tűnik – túlságosan éles határvonalat húz a középkori egyház és társadalom között (1); másodsorban, hogy eltúlozza a középkori egyház szervezettségi és központosítottsági fokát (2).
(1) Kétségtelen, hogy az inkvizíciós eljárások egyházi szakértők bevonásával és az ő elnökletükkel folytak. Csakhogy lehetetlen egymástól úgymond kémiai tisztasággal elkülöníteni az „emberek általános mentalitását” és az „egyháziak véleményét” egy olyan társadalomban, amely vallási szempontból a mainál összehasonlíthatatlanul egyneműbbnek számított. Könnyen elképzelhető, hogy ilyen körülmények között a polgári lakosság jelentős része körében is ellenállásába ütközött a „másként gondolkodók” jelenléte, hiszen ők az egész társadalom stabilitását is veszélyeztették. Az eretneküldözés tehát nem csupán egyházi kezdeményezés, hanem a „polgári”, „civil” társadalom széles köreiben is magától értetődőnek számított, és így nem tudható be csupán úgymond a hatalmukat féltő klerikusok ármánykodásának.
(2) Másodszor, a középkori egyház nem működhetett ugyanolyan központosított módon, mint azt Barbero (legalábbis hallgatólagosan) feltételezi. E végsőkig centralizált modell inkább a XIX. század egyházi gyakorlatának a középkorba történő visszavetítése. Elegendő emlékeztetni arra, hogy egy középkori inkvizítor csakis meghívásra érkezhetett, és nem léphetett be olyan városba, amely nem adott engedélyt neki. Igaz például, hogy 1252-ben a kínzáshoz IV. Ince pápa hozzájárult, ám az is nem kevésbé igaz, hogy 1520-ben X. Leó megtiltotta az eretnekek égetését (DZ 1483). Egy pápai irat hatását és jelentőségét a korabeli egyházi gyakorlatra nézve tehát nem szabad sem pozitív, sem negatív irányban eltúloznunk. Helyesebb inkább emlékezetünkbe idézni, hogy az erkölcsi gondolkodás sohasem független a közgondolkodástól (nota bene: ma sem az!), s morális tekintetben a változások igen lassan zajlanak (vö. a lelkiismereti szabadság XVI. Gergely általi elítélése: DZ 2730; majd a II. Vaticanum általi jóváhagyása: Dignitatis humanae stb.). A fenti két nézet azzal a blikkfangos tételmondattal is összefoglalható – melynek teológiai vetületeire e helyt nem térhetek ki –, hogy az inkvizíció voltaképpen mi magunk vagyunk.
Utolsó kommentek