Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

boldogság (8) egyház (54) európa (10) ferencpápa (9) filozófia (8) gondolat (10) gondolatébresztő (19) hit (24) ima (13) Isten (8) isten (19) jezsuita (14) jézus (11) katolikus (12) lelkiség (10) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (9) szeretet (12) társadalom (10) tudomány (12) vallás (16) vallások (10) Címkefelhő

Utolsó kommentek

Friss topikok

Filozófiai példák a hit fejlődésére

2020.08.06. 16:45 pacsy

 

11_1.jpg

A hit fejlődésének lehetősége, illetve e fejlődés lehetséges szakaszainak gondolata korántsem volt idegen a filozófusoktól. A gondolatnak már az ókorban megtaláljuk nyomait. Etikai munkájában Arisztotelész (384-322) utal arra, hogy az ember felszabadulása, belső szabadságának elnyerése három fázisban történik: (A.) először az „élvezettől” (hédoné) kell szabadulnia, amelyben eleinte az ember a türanoszhoz hasonlóan keresi a boldogságát; (B.) ezután az engedelmességre kerül a hangsúly, amikor az ember úgy él, hogy aláveti magát az igazságos törvénynek (szpudé); (C.) végül pedig eljuthat a „bölcsességre” (szofia), amely a legteljesebb szabadság állapota, s az „okos értelmezésben” (epikeia) nyilvánul meg, mely – Arisztotelész efelől nem hagy kétséget – túl van a törvény betűjén.

A középkori filozófiai gondolkodásban – amely korántsem választható el élesen a teológiától – számos szerző tárgyalja a szeretet növekedésének fokozatait. Közülük most legyen elég csak egyet megemlíteni: a középkor legnagyobb tekintélyű szerzőjét, Aquinói Szent Tamást (1225-1274). Az Angyali Doktor megkülönbözteti a (A.) „kezdők” (incipientes), (B.) a haladók (proficientes) és (C.) a „tökéletesek” (perfetti) gondolkodását (Summa Theologiae II-II, 24,9; 183,4). A XIII. századtól kezdve ez a hármas felosztás klasszikusnak számítí és gyakran összefüggésbe hozzák (A.) a diszkurzív (értelmi-logikai) elmélkedést használó „megtisztulás útja” (via purgativa), (B.) az affektív (érzelmi) imát gyakorló „megvilágosodás útja” (via illuminativa), valamint (C.) az kontemplatív (egyszerű) imaformát gyakorló „egyesülés útja” (via unitiva) hármas lelkiségteológiai fogalmaival.

A téma az újkorban is felvetődik – még azt is mondhatnánk, hogy gyakorta –, persze minden szerzőnél más és más értelemben. August Comte például az emberiség történetében három korszakról beszél: (A.) az első a „teológia kora” (l’âge théologique), (B.) a második a „metafizika kora” (l’âge métaphysique), végül (C.) a „pozitív [tudományos gondolkozás] kora” (l’âge positif). Még Nietzsche is tud róla, aki az Imígyen szóla Zarathusztra című könyvében három híres metamorfózist tárgyal: (A.) az első megjelenítője a teve (amely a vallás által az ember vállaira helyezett megnyomorító terhek cipelésének, szervilis elhordozásának szimbóluma); (B.) a másodiké az oroszlán (amely ordítva lázad a vallás ellen), végül (C.) az utolsó metamorfózis a gyermek (aki Nietzschénél az újjászületett ember, az Übermentsch jelképe). A spirituális élet fejlődésének filozófiai leírására azonban a leghangsúlyosabb, legrészletesebb és a legpregnánsabb példát vitán felül egy újkori gondolkodó, az dán egzisztencialista filozófus, Søren Kierkegaard (1813-1855) szolgáltatta.

Kierkegaard felosztása

Kierkegaard három fázist különböztet meg az emberi egzisztencia élete megvalósításának folyamatában: (A.) az esztétikai, (B.) az etikai és (C.) a vallási stádiumot. E kiemelkedően eredeti „vallási gondolkodó” – mint Heidegger nevezte – nem tudományként fogta fel a filozófiát, hanem arra való alkalomként, hogy segítségével önmagára reflektáljon. Legfontosabb műveiben (Vagy vagy, 1843; Félelem és rettegés, 1843; Az életút stádiumai, 1945) Kierkegaard akadémiaellenes megközelítést alkalmaz, mely éles ellentétben áll Hegel (1770-1831) filozófiakoncepciójával, hiszen az életet nem racionális és szükségszerű folyamatként fogta fel, hanem az emberi egzisztencia „választásának” kérdéseként. Ebben az értelemben dönteni vagy választani nem csupán olyasvalami jelent, amiben a személyiségünk kinyilvánul és mások számára megmutatkozik, hanem ennél sokkal többet: valójában döntéseink alakítják, alkotják a személyiségünket. Csak az dönthet, aki él, s fordítva is igaz: aki él, dönteni kényszerül. Nem attól válik valaki egyéniséggé, mert megszületett, hanem attól, hogy maga is úgy dönt, hogy legyen. A választás kényszere alól nincs menekvés: aki lemond a döntésről, már ezzel is döntést hozott: „A döntés meghatározó a személyiség tartalmára nézve; a döntéssel valaki elmerülhet a választott dologban, és ha nem dönt, vége van” (Vagy vagy).

Az ember eszerint újra és újra valamely alternatíva, vagy-vagy helyzet elé kerül. Ez a folyamatos döntéskényszer az ember szorongásának oka. A szorongás Kierkaardnál persze összetett fogalom, amely időnként ambivalens értelemben szerepel: nem csupán nyomasztó, de egyúttal pozitív jelentést is hordoz. Igaz, hogy a szorongás alapvetően a boldogtalanság forrása, ám egyúttal állandóan figyelmeztet belső szabadságunkra is. Ezt a szabadságot Kierkegaard szerint elsősorban azáltal gyakoroljuk, hogy döntünk az emberi egzisztencia különböző fázisai közötti átmenetről. Az egzisztencia kibontakozásának három stádiuma létezik (A. esztétikai, B. etikai/erkölcsi és C. vallási), amelyeket nem lehet Hegel módjára egyszerűen kibékíteni egymással úgy, hogy egy magasabb szinten dialektikus egységre jutnak, míg végül szintézist alkothatnak (is-is). A fázisok ugyanis kölcsönösen kizárják egymást (vagy-vagy). Az „átmenet” egyikből a másikba mindig töréssel jár: Kierkegaard szerint egyfajta „ugrásra” van szükség, amely a gondolkodás és életforma gyökeres megváltozásával jár. Futólag tekintsük most át a háromféle stádium jellegzetességeit.

Az esztétikai stádium

(A.) Az esztétikai stádium[1] az az életforma, amelyben az emberi egzisztencia „közvetlenül az, ami”, vagyis azon viselkedésmód, amelyet valaki önmaga megvalósítása tünékeny pillanataiban él meg, miközben visszautasít minden megkötöttséget vagy kötelességet. Az esztéta – akinek legtalálóbb példája Kierkegaard szerint Mozart Don Giovannija – az életéből valódi műremeket akar formálni. Ezért aztán hadat üzen a monotóniának – amelyben elnyomott és meg nem élt érzelmek uralkodnak –, és szabadon átadja magát érzékei csábításának. Csakhogy a látszólagos örömök és a csillogás ellenére az esztétikai életforma valójában unalomra és bukásra van kárhoztatva. Aki kizárólag az élvezeteket keresi és követi, aki a pillanatnak él és ilyen módon elkerüli a nehéz döntések súlyát, valójában szintén választ: úgy dönt, hogy nem dönt. Ezért az esztéta Kierkegaard szerint végső soron visszautasítja a saját egyéniségét, és végül kétségbeesetten kénytelen szembesülni egzisztenciájának ürességével, amely nélkülözi a saját középpontot és értelmet.

Az erkölcsi stádium 

(B.) Az erkölcsi/etikai stádium az, amelyben az ember végre azt választja, hogy választ, vagyis döntésével teljes felelősséget vállal saját szabadságáért. Ez akkor történik, amikor valaki egy feladatnak szenteli az életét, s ahhoz hűséges marad. Ennek szimbóluma Kierkegaard számára a házasságban való élet. Valójában az etikai fázisban megélt élet a feladat folytonosságán alapul, amelyet az egzisztencia magáévá tett. Az etikai életstádiumban tehát az egyén aláveti magát egy „formának”, egy egyetemes viselkedési modellnek: ahelyett, hogy a „kitűnőséget” kívánná, egyszerűen a „normalitást” választja. Bár az etikai döntés az esztétikai stádiumnál magasabb szinten helyezkedik el, végül mégsem kerülheti el, hogy be ne ismerje saját bűnös végességét és meg ne „bánja” választását. Az egyén erkölcsi életének „általánoságában”, amely viselkedésének egyfajta ritualitást kölcsönöz, valójában nem képes „megtalálni önmagát és a saját ’egyéni’ sajátosságát.” Mindenkiben él egyfajta szorongás a végtelennel szemben, amit nem elégíthet ki a házasemberi (férji) vagy az alkalmazotti egzisztencia nyugodt és eseménytelen, de korlátolt lefolyása. Mélyebb tapasztalatra van igényünk, ami arra indít, hogy legyőzzük szorongásunkat és kétségbeesésünket – amely ott munkál a látszólag legszerencsésebb és legboldogabb élet mélyén is –, és képesek legyünk megvalósítani önmagunkat mint a számunkra adott „egyedülálló” és legjobb lehetőséget. (Az első két módozatot Kierkegaard a Vagy vagy-ban írja le.)

A vallási stádium

(C.) Életünk kiteljesedését Kierkegaard szerint mindenki számára az élet vallási stádiuma rejti. Erről a szakaszról a Félelem és rettegésben olvashatunk részletesebben. A vallási stádiumban való élet a hitben megélt életet jelenti, amelyet a filozófus szerint Ábrahám bibliai alakja testesít meg. Kierkegaard ezt a stádiumot „az Abszolúthoz fűződő abszolút viszonyként” értelmezi, amelyben az egyén az etikai élet korlátait immár maga mögött hagyva teljesen megnyílik Isten felé. Fontos hangsúlyozni, hogy az esztétikaiból és az erkölcsi fokozatba való átmenethez hasonlóan Kierkegaard az erkölcsi és a vallási stádium között is szakadékot feltételez. Nincs folytonosság: ezen a szinten az egyén – túl az értelem és az erkölcs megnyugtató, ám korlátozó igazságain – a botrány és a paradoxon új dimenziói felé nyílik meg, ami újra csak döntés és „a hit ugrása” révén lehetséges. Kierkegaard szerint az egyetlen út az ember számára, hogy legyőzze szorongását és kétségbeesését, amely lehetőségeinek folyamatos kudarca nyomán támad benne, hogy közvetlen kapcsolatba lép Istennel. A spirituális fokozatokról alkotott ezen filozófiai elméletével a dán gondolkodó bölcseleti úton alapozta meg vallás helyét és érvényességét az emberi egzisztencia valóságában.

Kitekintés a teológia felé

E helyt nem keríthetünk sort a teológiai fejlődéselméletek tárgyalására. Elegendő csak röviden emlékeztetni arra a Philon óta létező hagyományra, miszerint a szent szöveg szó szerinti (litterális) és allegorikus értelme megkülönböztethető (vö. Jean Grondin, Introduzione alla filosofia della religione, Queriniana, Brescia, 2011, 106-109). Ezt a témát egyébként a katolikus egzegézis egész történetére nézve részletesen feldolgozta a francia jezsuita teológus Henri de Lubac (1896-1991) (vö. Henry de Lubac, Exégèse médiévale. Les quatre sens de l'écriture, Aubier-Montaigne, Paris, 1959-1964). A szentírás olvasásának szintjei így lehetséges paradigmaként, illetve párhuzamként szolgálhatnak a hit fejlődésére (A. szó szerinti; B. egzegetikai-teologiai; C. történeti-allegorikus). Egy másik újkori jezsuita, a természettudós-misztikus Teilhard de Chardin a haladás liberális doktrinájával és a dialektikus materializmus marxista doktrinájával szemben dolgozott ki új történelemszemléletet, amely (A.) a kozmogenezistől (B.) az antropogenezisen át (C.) a krisztogenezisig tart. (A szószerinti és a spirituális jelentés megkülönböztetéséről lásd még Ferenc pápa Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdításának 152. pontját.) A modern szisztematikus teológiában a hit fejlődési fokozatairól legrészletesebben a kanadai jezsuita filozófus-teológus Bernard Lonergan (1904-1984) beszél (vö. Method in Theology, University of Toronto, 1971). A megtérés fokozatai Lonergan serint: (A.) értelmi (intellectual); (B.) erkölcsi (moral); (C.) vallási (religious).

[1] Az első két módot a Vagy vagy-ban írja le Kierkegaard.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr9616076022

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.