Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

boldogság (8) egyház (54) európa (10) ferencpápa (9) filozófia (8) gondolat (10) gondolatébresztő (19) hit (24) ima (13) Isten (8) isten (19) jezsuita (14) jézus (11) katolikus (12) lelkiség (10) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (9) szeretet (12) társadalom (10) tudomány (12) vallás (16) vallások (10) Címkefelhő

Utolsó kommentek

Friss topikok

Ferenc pápa teológiai profilja (1. rész)

2020.09.15. 19:16 pacsy

papa1.jpg

Közel nyolc évvel ezelőtt, 2013. március 13-án történt, hogy a konzisztórium, a katolikus egyház e bíborosokból álló testülete új pápát választott. Jorge Mario Bergoglio (1936-), aki Péter apostol 266. utódaként lépett hivatalba, már azzal is feltűnést keltett és meglepetést okozott, hogy a Ferenc nevet választotta. Hiszen ez az eddigi egyháztörténelemben példátlannak számított! Olasz barátaim mesélték, hogy az első pillanatban csaknem megbotránkoztak: hiszen Assisi Ferenc után ez a név annyira szentnek hangzott a fülüknek, hogy szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy pápa – egy ilyen „bűnös történelmi intézmény” képviselője – használatba vegye. A meglepetések sora pedig ezzel még éppen hogy csak elkezdődött. Ferenc pápa tanítóhivatali megnyilvánulásai is sok tekintetben önállónak és újszerűnek hatottak – egyebek között azokat a hangsúlyokat illetően, amelyekkel saját pápaságának teológiai irányvonalát kijelölte. Ebben a cikkben pápaságát ebből a szempontból elemzem. Kezdjük azonban az áttekintést talán kissé távolabbról: elsőként nem lesz haszontalan rövid utalást tennünk a történelmi szövegkörnyezetre.

Változó világ, új kihívások

Olyan korban élünk, amelyben egyetlen ember életideje alatt valószínűleg több változás történt, mint a megelőző öt évszázadban összesen. Az emberi civilizáció mezőgazdasági szakaszában az emberek általában pontosan tudták, hogy melyik házban születtek és azt is, hogy nagy valószínűséggel melyikben fognak meghalni; s e két időpont között rendszerint a szüleik foglalkozását és életmódját követték. Az ipari forradalom és a gépek első generációjának elterjedésével a régi egyensúlyok fokozatosan megbomlottak és jelentős változások kezdődtek: rohamos ütemben megindult a városiasodás és a szekularizáció; a penicillin felfedezésével az egész világon demográfiai robbanás következett be; megnőtt a várható élettartalom; általánossá vált a közoktatás; és a sokszínűvé vált társadalomban beindult a politikai élet demokratizálódása is; a gyáripar kialakulásával pedig megsokszorozódott az iparcikkek (automobil, hűtő- és mosógép stb.) előállítása. A fejlődés azonban ezzel sem állt meg, nemsokára újabb fordulat történt. Nagyjából a II. Világháború befejezésével beléptünk a civilizációnk poszt-indusztriális szakaszába. Itt – a korábbi tendenciák folytatódása mellett – az információs és technológiai forradalom vette kezdetét: forradalmasodott a közlekedés és a hírközlés és megszületett a korunk egyik legnagyobb újdonsága, a közösségi média. Hogy csak néhány adatot említsek az események sebességének érzékeltetésére: aki egyidőben született a mikrochip felfedezésével (1959), az ma hatvanegy éves; aki a Microsoft céggel egyidős (1975), az ötvenöt esztendős; aki a világhálóval (1991), az huszonkilenc; aki a Google-el (1997), az huszonhárom; aki a Skype-pal (2003), az tizenhét; aki a Facebookkal (2004), az tizenhat; aki a Twitterrel (2006), az tizennégy; aki az Instagrammal (2010), az tíz, aki a Tik Tokkal (2016), az pedig mindössze négyéves ma.

Mi jöhet még?

A változások ahelyett, hogy lassulnának, mintha még gyorsabb fokozatra kapcsoltak volna. És figyelem: szakértők szerint a technológiai forradalomnak még csak a legelején tartunk! Bár a legtöbbünk zsebében máris ott lapul a mobil telefon, melynek segítségével nem csak hogy egyetlen pillanat alatt kapcsolatba léphetünk a Föld gyakorlatilag bármely pontján élő ismerősünkkel, de letölthetjük az emberiség egész eddigi történetének tudományos, kulturális és művészi örökségét is (így bármikor megtudhatjuk például annak dátumát, hogy mikor lépett elsőként ember a Holdra, és mikor idéztünk elő elsőként atommaghasadást). Mindez azonban még mindig semmi ahhoz képest, ami várható! Az úgynevezett mesterséges intelligencia ugyanis már a közeljövőben minden valószínűség szerint gyökeresen átalakítja majd munkavégzésünket (részben felszámolja munkahelyeinket), megváltoztatja szórakozási, vásárlási és utazási szokásainkat (önvezető autók stb), egyszóval a mai fantáziával alig elképzelhető mértékben kihat egész életmódunkra. Mindez jó és rossz irányban egyaránt! Pozitív hatás, hogy a globalizáció és a közösségi média révén fokozatosan megtanulunk együtt élni a kiküszöbölhetetlen kulturális és vallási különbségekkel, s az is, hogy az emberiség körében közös tudat van kialakulóban. A negatív következmények közé tartozik azonban, hogy erre sürgető szükségünk is lesz: hiszen egyre világosabb, s hogy a globális világcivilizáció fő problémáit (az ökológiai válságot, a romboló technológiákat és az atomháború veszélyét) nem lehet megoldani csupán helyi szinten. Ezek a változások természetesen az egyházra és annak teológájára is hatással lesznek – s máris hatással vannak...

Az egyház történelmi korszakai és a mai egyházmodellek

Fura lenne, ha valaki úgy gondolná, hogy az egyház távol tarthatja magát a profán történelemben zajló korszakos jelentőségű társadalmi átalakulások következményeitől. Ha örök érvényű üzenetét, Jézus Krisztus örömhírét hirdetni akarja, figyelembe kell vennie a körülményeket s így az üzenet címzettjére is. Mindig is így volt ez. A II. Vatikáni zsinatot (1962-1965) követően jelentős teológusok (K. Rahner, M.D. Chenu) adtak hangot annak a véleményüknek, hogy az egyház- és teológiatörténelem bizonyos szempontból három nagy szakaszra osztható. Az elsőben (az ősegyház kezdeti időszakától a konstantini fordulatig) az egyház kisebbségben élt, erős identitással rendelkezett és ezáltal igyekezett megóvni tagjait az evangéliummal ellentétes értékeket valló társadalommal szemben. A második, hosszú szakaszban a kereszténység számított hivatalos állami berendezkedésnek. Ez az úgynevezett keresztény társadalom (societas Christiana) korszaka, amelyet egyházi részről egyesek szívesen idealizálnak (katolikus uralkodók, nagy missziós mozgalmak, társadalmi stabilitás stb.); mások viszont a felvilágosodás ideológiájának hatása alatt éppenséggel a démonizálni hajlanak (inkvizíció, keresztes- és vallásháborúk, kulturális gyarmatosítás stb.). Ám vajon nem volna-e helyesebb egyszerűen elismerni, hogy minden társadalmi berendezkedésnek vannak keresztény szempontból elfogadható és helytelenítendő elemei s hogy a valódi krisztusi értékek képviselői voltaképpen minden kor társadalmában kisebbséget alkottak? A fejlődés jelenlegi, harmadik szakaszba éppen a II. Vatikáni zsinattal léptünk be. Az egyház itt vetett elsőként komolyan számot a modernitással, majd pedig egyre világosabban kezdte azt is felismerni, hogy az emberiség planetáris korszakának számos kihívása komolyan hatással van a keresztények életére, amelynek a teológiában is tükröződnie kell. Ezt fejezi ki Ferenc pápa, amikor úgy fogalmaz, hogy nem egyszerűen a „változások korszakát” (epoca di cambiamenti) éljük, hanem egyenesen „korszakváltozásról” (cambiamento di epoca), a kulturális és tudományos paradigma gyökeres megváltozásáról kell beszélnünk. Vajon az új  körülmények milyen teológiát követelnek?

„Isten népe”: Ferenc pápa egyháztana

Amíg az elterjedt államforma a feudális királyság, illetve az abszolút monarchia volt, senki sem akadt fenn azon, hogy az egyház merev és hierarchikus felépítésű. Az új körülmények azonban nem engedik meg, hogy minden hatalmat csupán felülről származtassunk. Ferenc pápa ekkleziológiája (egyházról szóló tanítása) a II. vatikáni zsinat „Isten népéről” szóló tanításának hiteles továbbfejlesztésének tekinthető. Az egyház forrása és alapítója Jézus Krisztus: az egész intézmény általa és érte jött létre, az Atyaistennel közösségben, a Szentlélek közreműködésével. Ám nem egyszerűen kommunió-egyháztanról, van szó, mint sokan gondolják. Az egyház ugyanis egyedül a történelemben találhatja meg mindenkori konkrét megvalósulási formáját, mint „Isten vándorló népe”, amely az üdvösség jeleit az adott történelmi körülmények között igyekszik értelmezni és megvalósítani. Ezért állították már a zsinati atyák is, hogy Isten egész népe az, amely hit és erkölcs dolgában tévedhetetlen „hitérzékkel” (sensus fiedei), hiszen a Szentlelek vezetése alatt áll (vö. Lumen gentium 12). E népnek joga van hallani az evangélium hirdetését, ám egyúttal arra is hivatást kapott, hogy maga is továbbadja, amit kapott. Ferenc pápa szerint az egyháznak hivatása, hogy nyitott és mindenki számára elérhető közösség legyen: nem bűntelen kevesek „[másokat] kizáró” és „elit [jellegű]” tömörülése (Evangelii gaudium 113), hanem egyfajta „tábori kórház” (ospedale da campo) csata után, amely „képes a sebeket gyógyítani és fel tudja melegíteni a hívek szívét [...]” (Spadaro, „Interjú Ferenc pápával”, 27). Mindez az missziós teológia nagy szabású újragondolását követeli meg.

A misszió: a testvériség misztikája

Ferenc pápa az Evengelii gaudium kezdetű, szinódus utáni apostoli buzdítás egész első fejezetét az egyház „missziós átalakítására” vonatkozó kívánsága kifejtésének szenteli. Arra hív, hogy a keresztények radikális módon éljék meg missziós küldetésünket, azaz hirdessék evangéliumot minden teremtménynek, különösen pedig a szegényeknek. Tegyék mindezt János apostol és Mária lelkületével – „szelíden, tiszteletet tanúsítva” (I Pt 3,16) (Evangelii gaudium 271), „gyengédséggel és szeretettet tanúsítva” (tenerezza e [...] affetto) (vö. Evangelii gaudium 288) –, ami voltaképpen a „misztikus és kontemplatív testvériség” alapja (vö. Evangelii gaudium 92). Mindez persze csak úgy lehetséges, ha – ugyanezen evangélium a szellemében – gondosan figyelembe vesszük és mérlegeljük az idők jeleit is, hiszen – amint fogalmaz – „mint ennek a kornak a gyermekei, mindannyian valamilyen formában alá vagyunk vetve a mai globalizált kultúrának, amely le is határolhat, kondicionálhat és még meg is betegíthet” (Evangelii gaudium, 77). A pápa atyai, féltő gondoskodással beszél, ugyanakkor – mint a továbbiakban látni fogjuk – radikálisan komolyan veszi a krisztushívők nagykorúságát, önállóságát és ebből fakadó jogait is.

Felületes teológia?

Ferenc pápa teológiáját szokás azzal az érvvel lejáratni próbálni, hogy felületes, pontatlan és nem tudományos, Csakhogy ez félreértés. Könnyen kimutatható ugyanis, hogy az elbeszélő stílus, valamint a gyakran alkalmazott képek és példák mögött nagyon is szigorú gondolatmenet, valamint tudatos lelkipásztori stratégia húzódik meg. A megfogalmazások hátterében álló vízió globális és átgondolt, amely egységes és világos belső szerkezettel rendelkezik. Kétségkívül teológiai gondolkodás ez, amelynek óriási előnye, hogy a látszólag egyszerű megfogalmazások és a „kérügmatikus” (igehirdetői), valamint „misztagógikus” (a szent titokba való bevezetést célzó) nyelvezet révén a közlés tartalma mindenki számára hozzáférhető. A dologban egyébként semmi újdonság sincs! A közérthetőség minden korok keresztény misszionáriusainak stílusát jellemezte, legfeljebb ma „az emberi kommunikáció hálózatai és [új] eszközei” is támogathatják a mindenkori igehirdetést; azok az eszközök, amelyek soha eddig nem látott fejlődése jó esetben elősegítheti, hogy „átéljük annak misztikáját, hogy a másik javát keresve közeledünk hozzá”  (vö. Evangelii gaudium 87; 272). A befogadó és „testvéries” együttélés ezen örömteli és „szemlélődő” misztikája az emberi közösségen belül (vö. Evangelii gaudium 92) az egyetlen, amely képes megreformálni az egyház intézményeit, miközben hitelt érdemlően hirdeti az evangéliumot. Ez bizony evangéliumi felhívásnak hangzik az egész egyház számára! A teológiai preferenciák és választások tehát nagyon is jelenvalóak (és helyénvalók), amelyek meghatározó szerepet játszanak Ferenc pápa tanítóhivatali megnyilvánulásaiban, még ha nagyrészt a háttérben maradnak is.

Az igehirdetés lényegi üzenete: az irgalmasság

Az evangélium örök tartalma és annak időnek alávetett formája kétségkívül megkülönböztethető egymástól. Már XXIII. János pápa is felhívta erre a figyelmet a II. Vatikáni zsinat ünnepélyes megnyitása alkalmából 1962. október 11-én mondott híres beszédében. Ferenc pápa most arra hív, hogy újra fedezzük fel az evangélium legbelső magvát annak érdekében, hogy képesek legyünk életre váltani a hit igazságait, valamint az azokkal járó erkölcsi követelményeket. Az evangéliumi üzenetet központi, lényegi magva a pápa szerint nem más, mint Isten irgalmassága. Az irgalom kétségkívül központi szerepet játszik az egész bibliában (kiváltképpen pedig az evangéliumokban) és lényegileg határozza meg azt, ahogyan mi keresztények (más vallások követőivel szemben) Istenre tekintünk. A kinyilatkoztatással a vallástörténelem „szent” fogalma – a mysterium tremendum et fascinosum (a rettegést keltő és elvarázsoló titok, ami egyszerre taszít és vonz) – fontos mozzanattal egészült ki: Istennek együttérző, könyörületes és értünk szenvedni képes szíve van. Ezen együttérző szeretet képviselete az egyház hivatása. Ebben az összefüggésben értelmezhető Ferenc pápa azon felhívása is, miszerint a gyóntatószéknek nem szabad „kínzókamrává” (sala di tortura) válnia; papként Isten jóakaratú megbocsátását, minden emberi értelmet meghaladó irgalmát, jóságát és emberszeretetét vagyunk hivatottak képviselni (vö. Evangelii gaudium 44; Amoris laetitia 351. lábjegyzet).

(Folyt. köv.)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr6716202636

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.