Gaston Fessard SJ meglátásainak időszerűségéről

Korunkban, amikor korszakváltáson esik át a globalizált világ, és különösen is mivel e hetekben csúcson járva pusztít a világjárvány, még hívő emberekben is felfakad a kérdés: Mi lehet az értelme ennek az „emberi színjátéknak”? A megszámlálhatatlan tejútrendszerek ölén forgó/keringő csöppnyi bolygónkon megszületett, kibontakozott élet és a fejlődés csúcsára jutott gondolkodó és szabad ember létéért küzd: természeti csapások közepette, a tudomány rohamos fejlődése folytán már a Mars bolygóra száll, közben felelőtlenül pusztítja a teremtett világot, és  hajdani csodálatos civilizációk emlékeit; a technika félelmetes fejlődése mellett az erkölcsi értékek iránti érzék sorvadásának vagyunk tanúi. Fél évszázada, totalitarizmusok bukása után,  úgy tűnt, hogy túljutottunk az „emberarcú barbárságon”. A 21. század felnövő nemzedéke nem élte meg a 20. század rettenetét, de vajon  milyen kultúrát, humanista társadalmat épít(het) magának, milyen eszményekre teszi rá életét? Vajon a posztmodern nemzedékek a jelenkori szellemi napfogyatkozásban elfogadják-e vezérlő csillagnak az egyetlen Üdvözítő, Jézus Krisztus örömüzenetét?

Ilyen kérdések szorongatnak bennünket, amikor a nagyvilágban és körülöttünk zajló eseményeket figyeljük, átéljük, különösen is most, amikor furcsa féreggel küzd az egész emberiség.

Most, 2021. március idusán felötlött bennem egy jeles francia gondolkodó emléke, akit a hatvanas évek derekán Párizsban/Chantilly-ben személyesen is megismerhettem: Gaston Fessard (1897–1978) jezsuita atya eszmélődés „a „történelmi aktualitásról”. Ma is eligazítók gondolatai „a társadalom misztériumáról és a történelem értelméről”. Célkitűzése ez volt: „Megvilágítani a társadalom misztériumát, vagy legalábbis felfedezni annak sötétségében is valami világosságot korunk problémáira vetítve”. (Megjegyzem: a jezsuita Ferenc pápa is időnként hivatkozik rá.)

Fessard atya reflexióit a két háború között, 1936-ban kezdte el „Pax Nostra, Nemzetközi lelkiismeretvizsgálat” c. könyvével, majd 1945-ben folytatta Tekintély és közjó c. munkájában. Ezekben már benne van központi eszméje és módszerének csíraszerű kifejtése: elemzéseit felhasználja a mindenkori történelmi aktualitás értelmezésében, különösen is a Szent Ignác-i „szellemek megkülönböztetését”. A liberalizmus bemutatása, a nácizmus és a kommunizmus igazi arculatának leleplezése, illetve a társadalmi-politikai kérdéseknek a tisztázása mindig a hármas történelmi dialektika módszerével történik – az üdvözítő Krisztust fényében.

Szent Ignác Lelkigyakorlatainak dialektikája

A Lelkigyakorlatok dialektikája c. monográfiájának első kötete 1956-ban jelent meg.  Fessard Szent Ignác Lelkigyakorlatait a modern filozófia (Hegel) és az új  teológia távlatában olvasta újra és aktualizálta. Bonyolult, nehéz elemzéseit itt nem foglalhatom össze, de rámutatok módszere lényegére. Minthogy a mai gondolkodás középpontjában az ember történelmi léte, illetve a történelmet alakító szabadság döntése/választása áll, Gaston Fessard e problematika összefüggésében elemzi a lelkigyakorlatok szerkezetét, főleg pedig központi mozzanatát: a (szabad) választást. Az ember történeti létét a szabadság határozza meg; a dialektika kifejezi azt a feltételt, amelynek meg kell felelnie szabadságomnak, ha általa be akarok lépni a történelem Igazságába: ennek keresése irányít engem, de alakítanom kell azt személyes döntésemmel: így önmagamat alakítva befejezem „teremtésemet”.

Fessard  a Hegeltől  és tanítványaitól átvett  „dialektika” módszerét alkalmazza Szent Ignác lelkigyakorlatos megfontolásaira. Paradox módon Fessard alkalmazásában inkább Szent Ignác világítja meg Hegelt, semmint a német filozófus a spanyol rendalapítót. Mert a francia jezsuitánál nemcsak a történelemben kibontakozó szabadság dialektikájának filozófiai kidolgozásáról van szó, hanem a szabadság isten-emberi drámájáról. A hívő számára ugyanis a szabadság mindig a kegyelemhez kapcsolódik, a cselekvésnek természetfeletti vetülete van.

„A társadalom misztériuma”

Michel Sales francia jezsuita – Gaston Fessard életművének kiváló ismerője – feldolgozta rendtársa eszmevilágának genezisét. Itt most Michelt követve csak a hármas dialektikára emlékeztetek. A hegeli úr–szolga dialektikát Marx sajátosan értelmezte: a szolga szempontját vette figyelembe, amikor az osztályharcot hirdette; Hitler viszont – Nietzsche Übermensch-eszméjét is magáévá téve – az úr, az uralkodó faj szerepét hangsúlyozta. Fessard kiegészíti e két „dialektikát” a férfi és a nő, illetve a zsidó–pogány dialektikájával, és a törtértelmet Krisztus fényében, természetfeletti távlatban szemléli: egyedül Krisztus, a „mi Békénk” (Pax nostra) engeszteli ki az ellenséges csoportokat, döntheti le a válaszfalakat, hozza el a testvériséget (Ef 2,13–18). „Nincs többé zsidó vagy pogány, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert ti mindannyian egy vagytok Krisztusban.” (Gal 3,28)

Hármas dialektika a társadalom és a történelem értelmezésében

Kétségtelen, hogy mind a kommunizmusnak, mind a nemzetiszocializmusnak (nácizmusnak) az eredeténél hegeli (A szellem fenomenológiájában leírt) úr–rabszolga dialektika fedezhető fel.

A hegeli úr-rabszolga Hitler értelmezésében.  – Hitler  és a nemzetiszocializmus fő ellenfele a szociáldemokrácia volt, amelyet erősen befolyásolt a marxizmus, illetve a francia forradalomból eredő liberalizmus. Hitler szerint az ember nem uralja, „humanizálja” a természetet, ahogy ezt Marx tanította; hanem szerinte a természeti adottságok mellé szükségesek az emberi eszmék, törvények. A történelemben az elsődleges nem a munka, hanem a küzdelem, a halálig menő küzdelem: az erősebb győz, és szolgájává teszi a gyengébbet, így történik a jobbak kiválasztódása, amit a természet is akar. Az erősebbnek tehát uralkodnia kell, ahogy ezt a fajok fejlődése során is megállapíthatjuk; az árja fajnak maga alá kell vetnie az alacsonyabb rendű fajokat. A politikai szervezetnek, az államnak a feladata a szelekció: ő az úr! A nemzetiszocialista állam alapja és csúcsa ez a Führerprinzip. Fessard idéz a Mein Kampfból: „Ezt az utat követve az emberiség eléri célját, amelyet annyi elvakult pacifista ma nyafogással és siránkozással remél elérni: a békét nem olajágak lengetésével, könnyű könnyekkel és pacifista siránkozással lehet biztosítani, hanem egy úrnép [magasabb rendű fajhoz tartozó nép] győzedelmes kardja biztosítja, amely az egész világot egy felsőbbrendű civilizáció szolgálatába állítja.”

Mint említettem, Marx az úr–rabszolga dialektikát a rabszolga szempontjából, Hitler pedig az úr szempontjából értelmezte. Mindkettő egyoldalúan egyetemes igazság szintjére emelte a részigazságot, és következésképpen egymással szembehelyezkedtek.

Ezután Fessard a férfi–nő kapcsolatával, a dialektikák interferenciájával (kölcsönös átfedésével) foglalkozik. Megmutatja, hogy az emberiség – emberi társadalom és történelem – genezisében a férfi–nő dialektikája primitívebb és lényegesebb, mint az úr–rabszolga dialektikája. A férfi–nő kapcsolata (a nemiség, a szerelem és a nemzés) révén az emberiség természetes fejlődésének a motorja, még a társadalmi és sajátosan történelmi dialektika (úr–rabszolga) előtt. (Egyébként Marx is foglalkozik a férfi–nő dialektikával gazdasági-politikai kézirataiban.) A férfi–nő dialektikából három új társadalmi kapcsolat alakul ki: apaság, anyaság, testvériség. Ezek a kapcsolatok aztán kitágulnak: a családi testvériségből születik a pátria (a latin paterből), a haza atyasága és anyasága. Az úr / uralkodó kategóriája megjelenik az államban, és annak abszolút kényszerítő hatalmát is megalapozza. Így egyes abszolutista uralkodók a népek atyjának nevezik magukat. A testvériség viszont arra készteti az államot, hogy jogi normákkal biztosítsa mindenki (kölcsönös) elismerését, a demokratikus rendet, hogy a nemzet (állam) ugyanazt a szerepet játssza, mint az anya a családban.

A nemzetközi kapcsolatokban, ha az államok viszonyait az úr–rabszolga dialektikája vezérli, a háborúk, hatalmi versengések elkerülhetetlenek. A nácizmus az úr–nép dialektikával a politikai-társadalmi, faji szempont abszolút primátusát állítja, egyetemes uralomra törve. A kommunizmusban viszont a rabszolgák osztálya („rabszolga nép”) azonosítja magát az emberiséggel, és a gazdasági szempont abszolút primátusát vallja, az ember és a természet tökéletes egységét célozza meg. A társadalmi/politikai életben a férfi–nő dialektikája (a szerelem, szeretet, szolidaritás révén) segít felülmúlni ezeket az egyoldalúságokat.

A nácizmus és a kommunizmus (mikét minden teljes ateizmus, modern pogányság)  Isten nélkül akarja „isteníteni” az embert, boldogítani az emberiséget, de a történelmi tapasztalat tanúsítja, hogy mindkettő embertelenséghez vezet. Ezt a második világháború másnapján megmutatta Fessard rendtársa és barátja, Henri de Lubac Az ateista humanizmus drámája c. klasszikus könyvében, amelyet a pápák is idéztek. A világot talán meg lehet szervezni Isten nélkül, de csakis az ember kárára: az istentelen „humanizmus” embertelenné válik.  Csakis az emberré lett Isten Fia – az Istenember – adja meg igazán az emberiségnek a megistenülés lehetőségét.

A teljes megoldás nyitja tehát a harmadik dialektika, Isten és az emberiség szeretetkapcsolata, vagyis a természetes és a történelmi genezist átfogó természetfeletti történetiség. Ide kapcsolódik a zsidó-pogány dialektika.

Fessard a krisztusi hiten belül reflektált Izrael misztériumára: a zsidó és a pogány – a Krisztus előtti és Krisztus utáni zsidó és pogány – kapcsolatra, dialektikára. Párbeszédet folytatott pl. a zsidó Raymond Aron filozófussal. Könyvet is írt R. Aron történelemfilozófiájáról. Két másik könyvében pedig a keresztény–marxista párbeszédről tárgyalt Hegel és Marx műveit elemezve, illetve a marxista befolyás alá került felszabadítás-teológia áramlatairól írt éleslátó kritikus fejezeteket.

Az úr–rabszolga, férfi–nő dialektikát tehát átfogja a természetfeletti: az Isten és az emberiség szeretetkapcsolata. Krisztus, az Isten Fia és emberfia „felvette a szolga alakját, kiüresítette önmagát, és hasonló lett az emberekhez (…), megalázta magát, és engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta, (…) Jézus nevére hajoljon meg minden térd (…). s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.” (Fil 2,7–11)

Krisztus keresztje által a megosztott, egymással ellenséges emberek, fajok, vallások, nemzetek egyek lehetnek, hiszen Isten, az Atya  gyermekei, testvérek. A szolidaritás és szeretet csakis Krisztus Lelke erejében valósulhat meg. „Most ti, akik messze voltatok, Jézus Krisztusban közel jutottatok, Krisztus vére árán. Ő a mi békességünk, aki a kettőt egyesítette, és a közbeeső válaszfalat ledöntötte. (…) Mint békeszerző a két népet (zsidót és pogányt) magában eggyé: új emberré teremtette, és a kereszt által mindkettőt egy testben engesztelte ki Istennel (…) Általa van mindkettőnknek szabad útja egy Lélekben az Atyához.” (Ef 2,14–18)

Fessard történelemszemléletének időszerűsége

Lehet vitatni Gaston Fessard eredeti, elvont és kissé merev módszerét, de a hármas dialektika segít ma is a történelmi aktualitás elemzésében, főleg a krisztusi hit távlatában. A francia jezsuita a XX. században tömegeket mozgató két rendszer, a kommunizmus és a nácizmus világnézetét (véres valóságát!) elemezve kereste azok gyökereit, történelmi és dialektikus kibontakozását, megjelölve a bennük rejlő részigazságokat is, ami megmagyarázhatja azt a tényt, hogy embermilliókat mozgósítottak. A két ideológia eredetét Hegel filozófiájában fedezte fel, nevezetesen a híres úr–rabszolga dialektikájában. Megállapította, hogy a francia forradalomból eredő liberalizmus nemcsak a kommunizmust és a nácizmust szülte, hanem azt a (jórészt ma is élő) racionalizmust is, amely Hegel filozófiájában érte el csúcspontját.

Fessard világosan látta, hogy Hegel és Marx, miként a francia forradalom, a kereszténységből merítették legjobb eszméiket, de a teljes evilágiságot vallva, a transzcendenciát tagadva értelmezték az emberi történelmet, és akarták a jövőt alakítani. Amikor a II. Vatikáni zsinat után baloldali keresztények a „marxista rácsot” alkalmazták a társadalom/történelem értelmezésében, nem vették észre a csapdát, amelyre Fessard figyelmeztetett. Az alapvető kérdés tehát ez: Istennel vagy Isten ellen? Az ateista „humanizmus”, ha következetes, embertelenné válik, amint Fessard említett barátja H. de Lubac is kifejtette.

Felfedve a két irányzat hegeli gyökereit, Fessard párhuzamba és ellentétbe állítja a két „szekularizált vallást”, a kommunizmust és a nácizmust. Jóllehet megbukott, mindkét irányzat: az ateista ideológiából születő két totalitarizmus, ma a liberális kapitalizmus hódít helyettük, és a világ megosztottsága továbbra is megmaradt.

Gondoljunk az Észak–Dél, a kevés gazdag és a szegények tömege közötti szakadék növekedésére, és általában a globalizáció káros hatásaira, amiről Ferenc pápa többször nyilatkozott. Ha az ember istene az ember, vagy ha a fajt, az osztályt, a pénzt vagy a szexet bálványozzák, ha minden érték mértéke az ember, akkor nincs többé norma, törvény – az emberi szabadság szabadosság lesz; ha a a cél az érdek és a hatalom, akkor az emberi jogok csak a gazdagoknak vannak biztosítva, akkor az igazságosság és a testvériség helyett a kegyetlen „létért való küzdelem” határozza meg az emberi történelmet.

Ma, a történelmi korszakváltás idején, új népvándorlás korában, amikor a politikai hatalmak versengenek a világuralomért, amikor mindenfajta politikai, gazdasági, katonai szövetség-egység szövődik és keresztezi egymást, amikor nincs hathatós nemzetközi tekintély, hogy az igazságos békét elősegítse, Krisztus híveinek tábora továbbra is egyetemes lelki hatalom marad. Minden belső és külső nehézség ellenére Krisztus Egyházának fő hivatása: munkálkodni az emberiség egységén. „A népek világossága Krisztus. (…) Az Egyház pedig Krisztusban mintegy szentsége, vagyis jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberiség egységének.” (LG 1) „Az Atyaisten mindennek kezdete és végső célja, tehát valamennyien arra vagyunk hivatva, hogy testvérek legyünk.” (GS 92)

Ezt hirdeti Ferenc pápa – a II. Vatikáni zsinat szellemében – enciklikáiban és számos megnyilatkozásában.

A keresztények társadalmi/politikai felelőssége – az Egyház százados szociális tanításának irányelvei szerint – elengedhetetlen egy igazságosabb és testvériesebb világ előkészítésében. Ugyanazok a keresztények tagjai az evilági országnak és a történelemben kibontakozó Isten országának, amelynek csírája Krisztus Egyháza. Hittel és szeretettel építik Krisztus Testét, az Egyházat.

Gaston Fessard SJ világosan jelezte: Nincs az emberiségnek kiútja a jövőben, ha csak a harmadik történelmi „dialektika” nem érvényesül: ha Krisztus Lelke nem teremti újjá az embereket, ha az emberiségnek nem adja a szabadság, egyenlőség, testvériség ajándékát az egyetlen Üdvözítő, Jézus Krisztus. Az húsvéti misztériumának gyümölcse lett, amit Szent Pál hirdetett Krisztus Urunk feltámadása után: „Nincs többé zsidó vagy pogány, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert ti mindannyian egy vagytok Krisztusban.” (Gal 3,28)